Társadalmi erkölcsről és politikáról újra – széljegyzet a Szabados-Sitku-Pocsaji eszmecseréhez

Az evangéliumi blogoszféra „szentháromságában” (Szabados Ádám – Sytka – Evangelikál csoport) vannak néha olyan pingpongozások, amiket értek, de előfordulnak olyanok is, amiket kevésbé. Ez a legutóbbi menet arról, hogy mi is a jobb, a nyomokban kereszténységet is tartalmazó, de képmutató, vagy a kereszténységet en bloc nyíltan elutasító, de legalább őszinte társadalmi berendezkedés, számomra inkább az utóbbi kategória.

Olvasói felelősségem tudatában, de a nyilvánvaló személyes áthallások torzításában, a következő mérkőzést látom kibontakozni. Szerva Ádámnál: társadalmi, közéleti szempontból szerencsésebb, ha a társadalom csak látszólag vallásos, és a hitbeli értékek megélésében következetlen, mintha teljesen elutasítaná a vallást, és az ebből fakadó erkölcstelenségben lenne következetes. Egyértelmű deklaráció arról, hogy mindkettő egyébként probléma, de megjelenik egy hangsúlyozás. Bibliai példák alátámasztásként, politikai oldalakról nincs szó.

Nem szeretnék szavakat adni senki szájába, de jön a return, Sytka tollából: Ádám írása szuper, nem menti fel egyik formációt sem, nem cáfolat ezért az írásom, csak a hangsúlyokról való gondolkodást igyekszem színesíteni afféle baráti mérkőzés keretein belül. Rendben, egyértelmű, az istentelen társadalmi rend rossz, de lám, a Biblia számos ponton ítéli el a félszívű, képmutató, a vallás jelentőségével számoló, de azt kihasználó társadalmi rendet. Mindkettő rossz. Nekem az utóbbi fájóbb.

Idáig rendben is lenne a dolog, de Sytka behozza az aktuálpolitikai áthallásosság kérdését: aki ma Magyarországon él, tisztában van vele, hogy a politikai berendezkedésünk jobban hasonlít a névleg vallásos, mint a vallást legalább nem eszközként kezelő, azt nyíltan elutasító rendre. Meg is jelenik a politikai szekértolás képe, mintegy akaratlan, jóhiszemű, ámde elkerülhetetlen áthallás azok számára, akik Ádám írását olvassák. Érthető az üzenet: ha akarja Ádám, ha nem, van politikai felhangja az írásának. Ezt a hullámot meglovagolva Sytka aktuálpolitikai fejtegetésbe kezd, aminek a végkifejlete az egyház prófétai felelősségének a felvetése a képmutatás ellenében. Ezen a ponton a baráti mérkőzés azért mintha egy ingerültebb hangvételt venne fel, bár nem úgy tűnik, hogy ez Ádámnak szól, viszont aztán meg is érkezik a lecsapás: valójában az istentelen erkölcsiséget épp az erkölcstelen vallás hiteltelensége fogja kitermelni, tehát tulajdonképpen társadalmi szempontból sem lehet jó az utóbbi. Mintha mégis azért valamiféle cáfolat irányába mutatna ez az utolsó bekezdés.

Ezen a ponton ugrik be Pocsaji Miklós a játékba, aki mintha a baráti mérkőzés adottságát már nem annyira észlelné, de gyorsan Sytka lecsapását hárítani is igyekszik. Van itt eiszegézis, valótlan helyzetértékelés, Ádám becsületének a védelme, sok minden, de kezdjük az elején: Miklós egyetért Ádámmal, hiszen a „vallásos” kereszténység legalább átörökít valamiféle közmorált és közgondolkodást, míg a szekuláris társadalom egyre csak züllik, a bűnt egyre csak relativizálja. Éppen ezt is látjuk napjainkban – állítja. Ezután rövid kitekintést tesz az ókori Róma idealizálásának az irányában, anakronisztikus ellentmondásokra rámutatva, valamint arról is ír, hogy a missziónak jobban megágyaz az keresztény kultúrára akár jól, akár rosszul épülő társadalom rendje, hiszen ebben az embereknek legalább fogalmuk van a bűnről, értelemszerűen a keresztény misszió pedig éppen a bűn rendezése köré épül fel. Ír arról is, hogy Ádám posztjában ugyan nincs politikai állásfoglalás, de nyilvánvalóan minden témának van politikai vetülete, és mivel ez a demokrácia sajátja, aki ezt negatívként állítja be, az a demokráciát magát veti el. Egyébként ennek nem az átpolitizált közhangulat az oka (ahogyan erre Sytka utalt), hanem valójában a kultúra túlfűtöttsége jelenik meg átpolitizáltságként.

Ezután Miklós amiatt kritizálja Sytkát, hogy a Szájer- és Borkai-ügyeket emlegeti, mint a hiteltelenség példáját a kereszténynek nevezett politikában (mondhatnánk „lejárt lemez”), valamint visszadobja a hiteltelenség vádját a politikai baloldalnak azzal, hogy az a Szájer ügyben kritikus és könyörtelen hangvételt ütött meg, miközben támogatja az LMBTQ-lobbit. Nagyjából ezt az ívet folytatva veti Sytka szemére, hogy bár neki gondja van keresztények politizálásával, ő maga mégis ezt teszi. Egyébként is, ha valakinek nem tetszik, hogy mindennek van politika vetülete, akkor ki lehet vonulni a világból, vagy forradalmat is lehet csinálni ezen a téren, de a puszta panaszkodásnak emiatt sok értelme nincs. Végül visszatér Miklós oda, hogy inkorrekt beleolvasni olyat Ádám írásába (ugye az áttételes szekértolásról van szó), amiről ő maga nem írt, de még ha írt is volna, az se lenne baj. Ennyi erővel pedig, bármilyen témában is nyilatkozik meg valaki, arra ráfogható, hogy valamilyen politikai oldalnak a szekerét tolja, és így is, úgy is bűnbakká válik. Ha jól értem, arról szól lényegében a kritika, hogy álságos minden társadalmi témával kapcsolatos megnyilvánulást politikai (pláne aktuálpolitikai) színben feltüntetni, mert egyrészt nyilván van politikai színezet, de másrészt ezt felfújni elfogult narratíva, elvégre erről nem szegény társadalmi téma tehet. Pláne nem a szerző. Ez pedig mint jelenség, önmagában szintén politikai szekértolás, hiszen ez afféle „fárasztó balliberális politikai tempó”.

Akarva, akaratlanul úgy tűnik, hogy be akarok szállni a játékba, de én csak egy pillanatra megállítanám a labdát a levegőben, hogy megkérdezzem: milyen játékot játszunk éppen? Vannak itt jó gondolatok, talán kevésbé átgondoltak is, félreértések egész biztosan, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ebben a vitában tulajdonképpen nem egymásra reagálnak a felek. Ehelyett egymás, kisebb-nagyobb mértékben meg- és félreértett gondolatait és motivációit meglovagolva csak a saját véleményüket gondolják tovább, annak a hiszemében, hogy komoly egymásnak feszülésről van szó. Miklós írásán legalábbis ezt érzem, de azt hiszem, volt ennek előszele Sytka bejegyzésében is, ha mégoly lappangón is.

Ádám újra és újra hangsúlyozza, hogy nem politikai, hanem evangéliumi narratívát próbál közvetíteni. Sytkán én a jóindulat hermeneutikáját érzem – azt írja, érti ezt a szándékot Ádámnál, ki is hangsúlyozza, hogy erről nem ő tehet, de olvasói perspektívából ezt az írása kapcsán nehéz így látni, majd kapcsolja is tovább a témát az aktuálpolitikára. Miklós Sytkán nem jóindulatot érzékel, hanem vádaskodást, ezért védekezésbe és visszatámadásba lendül, de az ütközet mintha inkább itt már tényleg a politika területére tévedne – ami ugye Ádám szándékában egyáltalán nem volt jelen. Hogy ez mennyire talál, nem tudom, én Sytkán sosem éreztem, hogy apolitikus lenne, vagy ódzkodna a keresztények politizálásától, ahogy azt sem, hogy vitatná, hogy politikai vetülete van mindennek – éppen innen indult a válasza –, ezért én személy szerint nem érzek sem antidemokratikusságot, sem hiteltelenséget az írásán, de ezt majd nyilván ő eldönti. Mindenesetre a kérdésem a résztvevőkhöz a következő: vajon a játék hevében nem mozdult el a diskurzus olyan módon, ahogy azt eredetileg nem szerettétek volna?

A személyes szűrömről nézőként ennyit (lehet, hogy mások más műsort néznek), de addig is, amíg áll a labda, én felvetnék egy javaslatot. A szekértolás talán szerencsétlen szóválasztás, én inkább fognám meg arról az oldalról, hogy ha valamilyen szelet fújunk, akkor az bizony sok vitorlába beleakadhat. Ha úgy tetszik, ez a kommunikációnk perlokúciós aktusa. Mondhatja a szél, hogy nem azért fúj, hogy vitorlákat hajtson, de ez szükségszerű velejárója a természetének, nem ő válogatja meg, hogy mit fog hajtani. Az a gyanúm, hogy ez a kép pontosabban leírja Tibor mondanivalóját, és erre akarta felhívni a figyelmet, majd hasonlóan megfújta az evangéliumi értékrend egyik szellőjét, ami más hajókat hajt, csak éppen ő ezt artikulálta is. És itt érkezünk el a gubanchoz: a Biblia számos történetének szele hajt ma jobboldalinak gondolt vitorlákat, és számos más története baloldaliakat.

Mondhatjuk, hogy a mi királyságunk nem evilágból való, ez minket nem érdekel és ez helyénvalónak is tűnik. Közben pedig mégis, valahol egyfajta álnaivitásnak tűnik azt mondani, hogy ezzel nem kell foglalkoznunk, mert mi csak az evangéliumról beszélünk. Közéleti szereplők félreérthető és/vagy félremagyarázható nyilatkozataitól hangos a társadalmi párbeszéd újra és újra. Ezek közül néhány jóhiszemű, néhány nem, néhány bizonyára tudatos manipuláció, néhány egyszerű átgondolatlanság. Van, amikor ezekbe szándékosan, rosszhiszeműen kötnek bele, pusztán azért, mert bele lehet, van, amikor jogosan. De egy gyors hasonlatcserével, mondhatja-e, aki a szeleket fújja, hogy nekem nem volt szándékom ilyen-olyan tüzet szítani, ha már lángban áll a város? És ha nagyok a lángok, így is, úgy is valamit szítani fog a mondandónk, akkor kinek a felelőssége ez? A tűzé, vagy a szélé? Esetleg közös a felelősség?

A hasonlatok mezejét hátrahagyva, ha valaki politikai szálak relevanciáját látja meg egy bejegyzésben, amikor ez nem volt a kommunikációs szándék része, az kiről szól? Moshatja-e a kezét a szerző, ha egyébként tudja, hogy erre esély van? Felelősséget kell-e vállalnia ezért? Sytka egyébként erre azt válaszolja, hogy nem, ez elsősorban az olvasó felelőssége, illetve talán még inkább a környezeté, ami elősegíti, hogy mindenről is „az” jusson eszünkbe. Foglalkozni azonban kell vele. Miklós is egyébként mintha efelé tendálna, éppen emiatt szállt Ádám védelmére. Mégis, a szél és a tűz kölcsönhatásának a feszültségében a hasonló gondolatok is tűnhetnek úgy, hogy szöges ellentmondásban állnak. Amikor magasra csapnak a lángok, a füstöt mindenki nyeli, bármerről fúj a szél.

Ha az evangélium szele egyszerre tud sokféle politikai narratívát táplálni, akkor én várnék egyfajta kiegyensúlyozottságot ilyen téren a keresztény blogoszférában is. Olyan bejegyzéseket, amelyek egyféle vitorlákat hajtanak meg, de néha olyanokat is, amelyek másféléket. Ha tendenciózusnak tűnik kívülről egy-egy szerzőnél az evangéliumi üzenet hangsúlyozása, akkor ott lehet, hogy van ok az önvizsgálatra. Ki-ki eldöntheti, hogy ez szól-e neki.

Széljegyzetként még ehhez, számomra a fentiek miatt tűnik mesterkéltnek a keresztény erkölcstől mentes szekuláris demokrácia képe. Vajon önmagában a demokratikus alapértékek nem kisebb-nagyobb részben (ízlés szerint) épp a keresztény etikából fakadnak? Mi van, ha nem erkölcstelen vallásosság és istentelen erkölcs között folyik a küzdelem, hanem mindkét oldalon a keresztény eredetű, de másként súlyozott etikán nyugvó társadalmi berendezkedés különböző, torz következményei között? Egyébként is, kilóban mérjük a keresztény erkölcsöt? Mennyiségben, minőségben? A valódi (jelentsen ez bármit) keresztény erkölccsel való átfedés mértékében? Ezt hogy számszerűsítjük?

Nem arról van-e egyébként csak szó, hogy a tekintélyelvűbb társadalmi rend a stabilitás ígéretét lengeti be, míg ahol a tekintély névlegesen sincs meg, ott nagyobb a káosztól való félelem? Nem emiatt stabilabb csak a keresztény értékrenddel valamilyen átfedést mutató társadalom?

Tényleg kifejezetten a kereszténység a legmeghatározóbb változó az egyenletben? A tekintélyelvű, nem keresztény társadalmi rend jobb-e, vagy a liberálisabb, de keresztény értékeket nyomokban mégis tartalmazó rend? Jobb-e Kína, mint Amerika? Mit jelent a jóság ebben a kontextusban, milyen skálán mérhető? Milyen tekintélyt jelent egyáltalán, és mit kellene jelentenie a keresztény erkölcsnek a társadalomban? Vajon nem áltatjuk csak magunkat, amikor magától értetődőn kijelentjük, hogy a keresztény értékrend háttere adja a társadalom „jóságát”, még akkor is, ha egyébként senki nem tekinti maga számára normatívnak (társadalmi konszenzus szintjén biztos nem)? Mi ebben az állításban a kauzalitás, és mi csak korreláció? Hogyan tisztázza vagy kavarja meg a kérdést pl. Hofstede nemzeti kultúra modellje (ld. pl. itt)?

Olyan természetességgel beszélünk ezekről a dolgokról, alapvetésként használva őket, pedig egyáltalán nem triviálisak! Éppen ezért, nem is nagyon elvárható, hogy úgy beszéljünk róluk, hogy ne kössük őket egyből megfogható kategóriákhoz, mint amilyen az aktuálpolitika is. Csak elkezdtem itt a partvonalon pattogtatni…

Visszatérve ugyanakkor az eredeti játékmenethez: ha az evangéliumi erkölcsiség szelét olykor ilyen, máskor olyan politikai vitorla fogja be, elvégre fúj, amerre akar, nem lenne egyszerűbb levenni azt a fránya politikai szemüveget egymás írásainak értékelésénél, és nem ezeken keresztül értelmezni a másik kereszténységét? Nem volna jobb kicserélni ezt közös evangéliumi szemüvegre, amin keresztül egymás jóhiszeműségét feltételezve maximum együtt rácsodálkozhatunk (vagy magától értetődőn konstatálhatjuk), ha egy adott írásnak van politikai olvasata? Tagadni ezt botorság lenne, reflektálni rá érdemes, de talán egy ilyen megközelítés többet engedne megérteni egymás írásaiból, és ami talán fontosabb, többet engedne látni és láttatni egy olyan evangélium szeléből, ami nem korlátozza magát egyes vitorlákhoz.

Isten felhozza a napját gonoszokra és jókra, az evangélium szól baloldalnak és jobboldalnak, botránykő mindkét oldalon, ha tetszik, ha nem, sőt, ha baloldali vagy jobboldali meggyőződéseink legalább egy része nem ütközik bele időről időre hitünk szegletkövébe, az kifejezetten gyanús – de abban szerintem senki nem kételkedik, hogy ez egyszerre a megmenekülés esélye is. És ha még konkrét aktuálpolitikai elemek jelennek is meg a bejegyzésekben, nem vinne közelebb a másik motivációihoz, ha ebben nem politikai propagandát, hanem valamilyen szempontú evangéliumi értékelést látnánk? Nem lennének „Nem, de” vagy „Igen, de” polémiák helyett „Igen, és” eszmecserék előbbre mutatóak? Feltéve persze, hogy ez egyáltalán megvalósítható. Emberek vagyunk, egy ilyen idilli kép nem tűnik reálisnak, néha elfordul velünk a nyereg, és ilyenkor nem baj, ha van, aki erre figyelmeztet, de érdemes lenne mégis feltételezni egymásról, különösen egy ilyen hármas formációban, hogy az evangéliumi világnézet előrébb van mindenkinek, mint a politika. Ha így van, akkor viszont akármelyik politikai oldal vitorlája kap potenciálisan szélre egy-egy bejegyzéstől, feltehetjük, hogy nem ezért fújjuk a magunkét. Biztos, hogy a jó dolgok miatt pattogunk?