márc

2021

Fundamentumok: A Biblia ihletettsége – az ihletettség meghatározása, mértéke és bizonyítékai

2021. márc. 27.

Az alábbi írás szerzője James Martin Gray (1851-1935), egykori lelkész, bibliatudós, himnuszköltő és könyvszerkesztő. Gray a Reformált Episzkopális Egyház felszentelt szolgálója volt – 1879 és 1884 között a bostoni Első Reformált Episzkopális Gyülekezetet vezette –, valamint a Moody Biblia Intézet elnöke 1904 és 1934 között. Teológiai értelemben Gray a fundamentalisták korai csoportjához tartozott: ragaszkodott a bibliai ihletettség tantételéhez, valamint ellenezte az akkor is igen népszerű „szocális evangéliumot”, ami az evangélium üzenetét szociális vívmányokért vívott küzdelemre redukálja. Gray diszpenzacionalista volt, aki Krisztus visszatérését premillenista, pre-tribulacionista módon értelmezte. Többedmagával az ún. Scofield Magyarázatos Biblia (Scofield Reference Bible) egyik szerkesztője is volt.

A BIBLIA IHLETETTSÉGE – AZ IHLETETTSÉG MEGHATÁROZÁSA, MÉRTÉKE ÉS BIZONYÍTÉKAI

James M. Gray, D. D.,

A Moody Biblia Intézet dékánja, Chicago, Ill

E dolgozatban abból a feltevésből indulunk ki, hogy a Biblia hiteles és megbízható, ez alatt pedig azt értjük, hogy

(1) a Biblia könyveit azok a szerzők írták, akiknek tulajdonítják azokat, és hogy ezek tartalma minden lényeges ponton megegyezik az első kéziratokéval;
(2) ezek tartalmát teljes mértékben elfogadhatjuk, illetve hogy az ezekben szereplő állítások megfelelnek a tényeknek. Amennyiben mindezt igazolni kellene, úgy kijelenthetjük, rengeteg olyan bizonyíték áll rendelkezésünkre, amik már korábban feldolgozásra kerültek szakavatott írók részéről.

Ugyan mindez csak feltevés részünkről, de ne gondoljuk, hogy az előbb megfogalmazott állításokat pusztán emiatt lebecsülhetnénk. Épp ellenkezőleg: alátámasztják az ihletettségről szóló tanítást, vagy ahogy Patton elnök mondja: ezek jelentik a keresztyén tan alapját. Mindegyik a Biblia történetiségével kapcsolatos, ami számunkra éppen a Biblia tekintélyének az alapja. Semmit nem lehet megállapítani mindaddig, amíg ez nincs lefektetve. De ha elismerjük ennek megalapozottságát –, amit mindent összevetve, most megtehetünk –, feltehetjük a kérdést: mi lehet fontosabb annál, minthogy mire terjed ki e tekintély?

Itt tehát most az ihletettségről van szó, és míg más kérdéseket oly sokan vitattak már meg, ezzel látszólag senkinek nem állt módjában foglalkozni. Régi kérdés ez, ősrégi, sőt, olyannyira régi, hogy mindig, újra és újra az újdonság erejével hat. Apáink sokat beszéltek róla, egykor ez számított a nagybetűs kérdésnek, ami aztán mélyre süllyedt. Így aztán a tényeknek, az érveknek és az illusztrációknak széleskörű tárháza maradt ránk, amiből szükség idején meríthetünk.

Hosszú ideig az ellenség támadása a csatatér egy másik részére irányította figyelmünket, de az ottani győzelem visszairányít minket ide. A többi kérdés Biblián kívüli dolgokat érint, de ez annak tartalmával kapcsolatos. Azok eltávolítanak e könyvtől, hogy az azon kívüli dolgokon töprengjünk, ez pedig visszairányít minket a Bibliához, hogy annak tartalmával foglalkozzunk. Nagyszerű nap, amikor ismét ez lehet vizsgálódásunk tárgya, és boldog az a nemzedék, amely nem felejtette el, hogyan feleljen meg e kihívásnak.

1. AZ IHLETETTSÉG DEFINÍCIÓJA

1.) Az ihletettség nem egyenlő a kijelentéssel. Ahogy Dr. Charles Hodge fogalmazott: a kijelentés az isteni tudás közlése az emberi értelemmel, az ihletetettség pedig az, amikor a kijelentésben részesült személy a Lélek irányítása alatt továbbadja ezt az ismeretet. Chalmer találó kifejezésével élve: egyik a “bemenet”, másik a “kimenet”. Ábrahám kapta a “bemenetet” – ő részesült kijelentésben –, de Mózes osztályrésze lett a “kimenet” azzal, hogy ő kapott ihletet annak lejegyzésére a mi tanításunk érdekében. Az első esetben valami “beáramlott”, a másodikban pedig “kiáramlott”. Néha persze ugyan annál a személynél megy végbe mindkettő. Bizony erre is példa Mózes, aki kinyilatkoztatást kapva egy másik alkalommal továbbította is azt, mégis, fontos különbséget tenni a kettő között.

2.) Az ihletettség nem egyenlő azzal, hogy valaki megvilágosodott. Minden újjászületett keresztyén megvilágosíttatott abban az értelemben, hogy lakozást vett benne a Szentlélek, de ez még nem jelent ihletettséget, hiszen az csak az Ó- és Újszövetség íróit jellemzi. A Lélek megvilágosító munkájának különféle fokozatai vannak: van olyan hívő, aki többet tudhat ebből magáénak, mint más. De értelmezésünk szerint az inspirációnak nincsen mértéke, hanem minden egyes esetben Isten “leheletére” utal, ami emberek által nyilatkozott meg.

3.) Az ihletettség nem tehető egyenlővé az emberi zsenialitással. Az utóbbi egy kiemelkedő természetes képességet jelöl, de a jelen értelmezés szerinti ihletettség teljes egészében természetfeletti jelenség. Csak az Ó- és Újszövetség írói lettek felruházva e könyvek megírására vezető és képesítő ajándékkal, és soha, senki más, semmilyen más célból. Egyetlen ismert lángelme sem kezdte mondandóját vagy szavait úgy, hogy “Így szól az Úr”, márpedig ez a szentírók gyakori kifejezésmódja. Soha nem volt két olyan kivételes tehetség, aki teljesen egyetértett volna egymással az emberiséget legjobban aggasztó kérdésekben, és abban, hogy mit kell az ember tudomására hozni. Ezért az ő szellemi adottságaik és a Szentírás ihletettsége között nem csak fokozati, hanem lényegi-minőségi különbség is van.

Hogy ez Isten részéről pontosan hogyan és milyen módon ment végbe, az kifürkészhetetlen, de az eredményei ismerhetők. Annál pontosabban nem írhatjuk le, hogyan működött a Szentlélek és hogyan hatott a szerzők elméjére, mint amit a megtérés kapcsán is látunk, hogy milyen hatással van az emberi szívre, ennek ellenére mindkettőt elfogadjuk, merthogy erre indít keresztyén hitünk.

4.) Amikor arról beszélünk, hogy a Szentlélek betöltötte a bibliai könyveket megfogalmazó írókat, azt is muszáj megértenünk, hogy az ihletettség tárgya nem az ember, hanem a könyv – nem maga az író, hanem a könyv ihletett. Más szóval, az ihletettség az irományra vonatkozik, és nem terjed ki annak szerzőjére.

Szemléltetésképpen: Mózes, Dávid, Pál és János nem tévedhetetlen, ihletett lélekkel járkáltak fel s alá, hiszen akkor soha és sehol nem hibázhattak, vagy tévedhettek volna – de a helyzet nem ez: nekik is voltak helytelen gondolataik és tetteik. De bármilyen esendők is voltak, és bármennyit hibáztak is – akárcsak mi, akik tetőtől-talpig ugyancsak esendők vagyunk –, az efféle pontatlanságok és hibák soha, semmilyen körülmények között nem kaptak helyet a szent iratokban.

A Prédikátor könyve, melyet általánosan Salamonnak tulajdonítanak, és ami annak történetét beszéli el, hogy a könyv írója miként keresi “a nap alatt” fellelhető boldog élet lehetőségét, különleges eset. E könyvben szereplő állítások ugyanis csak részben igazak, mások pedig teljességgel hamisak. Ezért aztán nem mondhatjuk, hogy Salamon inspirált módon kutatott azután, amit Isten nélkül lehetetlen lenne megtalálni. Viszont az igaz, hogy e keresés során felgyülemlő gondolatait és érzéseit ihlettet szavakkal örökítette meg.

Ezzel ki is húztuk a szőnyeget ellenérvek tömkelege alól, amit az ihletettség tanával szemben emelnek – pl. azzal a kérdéssel kapcsolatosakat, hogy a Biblia maga Isten szava, vagy csak tartalmazza Isten szavát. Ha az előbbi alatt (a Biblia Isten szava/szerk.) azt értjük, hogy a Biblia minden egyes szavát Isten ejtette ki a száján, és emiatt minden benne megfogalmazott állításnak igaznak kell lennie, akkor nyilvánvalóan hamis. De ha azt értjük alatta, hogy Isten akaratából került bele minden szó a Bibliába – igaz és hamis egyaránt –, akkor helyénvaló. A Bibliában ugyanis megszólal maga a Sátán, és több hamis próféta is Krisztus ellenségeivel együtt. Ezek a szavak Istentől származnak, de nem abban az értelemben, hogy Ő mondta ki azokat, hanem úgy értve, hogy Ő gondoskodott azok hibátlan és tévedhetetlen feljegyzéséről, mégpedig a mi érdekünkben. Ebben az értelemben a Biblia nem csupán tartalmazza Isten szavát, hanem megegyezik azzal: a Szentírás Isten szava.

Ez ugyanígy működik az emberi szerzők esetében is. Ez az esszé például teljes egészében a szerző szavait közli, de a szerző idézhet másokat is – vagy azért, hogy ajánlja, vagy pedig azért, hogy megkérdőjelezze az idézett személyeket. Azzal, hogy leír olyan mondatokat is, amit mások mondtak, bizonyos értelemben sajátjává teszi az idézeteket, hiszen ő vállalja a felelősséget azért, hogy pontosan adja vissza őket.

5.) A fogalommeghatározással kapcsolatosan jegyezzük meg továbbá azt is, hogy csak az eredeti feljegyzések ihletettsége mellett érvelünk. Az eredeti feljegyzések Mózes, Dávid, Dániel, Máté, Pál és Péter saját pergamenjei – a körülményektől függően esetlegesen kéziratai –, és semmiképpen sem ezek másolatai, vagy fordításai. Nem létezik tökéletes fordítás, és nem is létezhet, nem beszélve a szövegmásoló írnokok pontatlanságairól. Ezeket is figyelembe kell vennünk, hiszen Isten nem biztosította a tökéletes másolási folyamatot valamiféle állandó csoda révén.

Hiábavalóvá teszi-e ez a tény a küzdelmünket? Lehetséges, hogy valaki szerint igen, félrevezető módon azt állítva, hogy semmi értelme olyan pergamenek tévedhetetlenségéről beszélni, amiket soha senki nem látott, ilyen értelemben ez az egész pusztán csak egy elvont tudományos kérdés. De vajon ezzel nem hagyják figyelmen kívül azt a tényt, hogy ezen iratok tévedhetetlensége óhatatlanul is a teremtő és mindenható Úristen tökéletes jelleméről tanúskodik?

Pár éve egy “liberális” teológus értelmetlennek tartva ezt az egész vitát, a következőt mondta: ha egyszer egy nadrág kiszakadt, már senkit nem érdekel, hogy szabásakor tökéletes volt-e. Erre a derék és éleseszű David James úgy válaszolt, hogy a nadrág viselője szempontjából a kérdés valóban mellékes, de a szabó szempontjából igenis fontos leszögezni, hogy a ruhadarab eredetileg nem ilyen állapotban került ki a kezei közül. Majd hozzátette: ha a Mindenható szabómesternek állna, Ő lenne céhének legjobb mestere, soha egyetlen szálat sem vétene el, és mindig tökéletes munkadarabot adna ki a kezéből.

Vajon nem ugyanaz a helyzet az írott Igével, mint a testet öltött Igével? Talán Jézus pusztán azért, mert még senkinek sem sikerült Őt tökéletesen lemásolni, tökéletlen lenne? Hogyan is lehetne Jézus maga a testet öltött Ige, hacsak nem volna teljesen bűntelen? Ugyanezen az alapon: hogyan is lehetne a Szentírás Isten írott Igéje, hacsak nem teljesen hibátlan?

De ha mindez csak színtiszta spekuláció, és ezért igazából jelentéktelen kérdésről van szó, akkor mi értelme van a bibliakritika tudományának, amit oly nagyra becsülnek manapság? Vernek-e az építők cölöpöket puha földbe, ha nincs okuk feltételezni, hogy azok valami keménybe ütköznek? Miért vitatkoznának tudósok szentírási szövegekről, és miért vizsgálnák aprólékosan szavainak történetét és jelentését, “enyhe árnyalatait, igeidőit, nyelvjárásait” /A. J. Gordon: A Lélek szolgálata, 171.o. (Ministry of the Spirit) szerk. / , ha nem létezik egy végső, eredeti szöveg, amihez így egyre közelebb juthatnának? Dr. George H. püspök szavaival élve: valahányszor csak elővesszük bibliai szójegyzékünket, nemde egy hibátlan kéziratról beszél nekünk? Vajon más könyvekhez miért nem készülnek minden egyes szóra kiterjedő konkordanciák?

Az eredeti kéziratok nincsenek is olyan távol tőlünk, mint ahogy azt egyesek feltételezik. Vajon a manuszkriptek, illetve a szövegváltozatok száma és változatossága nem teszi-e viszonylag könnyűvé az eredeti szöveg megismeréséhez vezető utat, és nem állítják-e napjaink szakértői, hogy – legalábbis az Újszövetség esetében, – 1000 szóból 999 biztosan megegyezik az eredeti szövegben található szavakkal? Fontoljuk csak meg ezeket a dolgokat elfogulatlanul, és világossá válik, hogy nem fantomokat kergetünk, amikor a Biblia eredeti, ihletett példányait tartjuk szem előtt.

2. AZ IHLETETTSÉG MÉRTÉKE

1.) Az ihletettség a Szentírás egészére és külön minden egyes részére is értendő. Néhányan tagadják ezt, és a prófétai szakaszokra, Jézus Krisztus szavaira, valamint az apostoli levelek úgymond mélyebb lelki tanításaira korlátozzák az ihletettséget. Eszerint a történeti könyvek megírásához nem volt szükség inspirációra, mert adataikat természetes forrásokból is meríthették azok szerzői.

A Biblia azonban nem ismer ilyesfajta korlátozást, hiszen ezt olvassuk: “A teljes Írás Istentől ihletett” [2Tim 3,16]. Ugyan számtalan történelmi információ származhat természetes forrásokból, de mi a helyzet azok kiválasztását és elbeszélését érintő természetfeletti vezetéssel kapcsolatban? Vessük össze az első mózesi könyvben szereplő történeteket – a teremtést, a bűnbeesést, az özönvizet stb. – mindazokkal a beszámolókkal, amiket a bibliai területeken zajló ásatások során a közelmúltban feltártak. Vajon a csákányok és ásók segítségével feltárt sztéléken szereplő archaikus mítoszok nem ugyanarra az eredetre irányítják a figyelmet, mint amiről a Szentírás is beszél, miközben gyerekes és groteszk voltuk tanúsítja hagyományozódásuk emberi és bűnös módját? Nem éppen azt igazolják, hogy szükségünk van valamilyen rajtunk kívül álló hatalomra ahhoz, hogy a tévedések labirintusából az igazság nyílt színére kijussunk?

Továbbá, bizonyos értelemben nem éppen a történeti könyvek tartoznak a Biblia legfontosabb iratai közé? Nemde ezek jelentik a bibliai doktrínák alapját? A bűnről szóló tannak vajon nem a bűnbeesés leírásából kell kiindulnia? Érthetnénk-e, hogy mi a megigazulás, ha nem ismernénk annak történetét, hogy Isten mit cselekedett Ábrahámmal? És mi a helyzet Krisztus papi tisztével? Mozdítsd csak el a harmadik mózesi könyvet, és majd meglátod, semmit sem tudsz kezdeni a Zsidókhoz írt levéllel. Vajon, ha az Apostolok cselekedetei történelmileg megbízható beszámoló, megengedhetjük-e, hogy lemondjunk annak ihletettségéről?

Arról nem beszélve, hogy a történeti könyvek sok esetben legalább annyira prófétai jellegűek, mint amennyire történetiek. Az ezekben található előképek és szimbólumok nem mutatnak-e előre ugyanúgy a Megváltóra, az Ő sokrétű kegyelmére? Izráel története a lehető legszorosabb kapcsolatban áll lelki megváltásunkkal, hiszen annak mintája és előképe egyszerre. Nem igaz? Nem ezt tanítja Pál az 1Kor 10,6-11-ben? Na most, ha mindezeket azért írták meg, hogy okuljunk belőlük, akkor nem logikus, hogy egyszersmind ihletettek is?

Valójában akkor válik egyértelművé, hogy milyen elképesztően lényegesek a történeti könyvek, amikor a Biblia egyéb részeiben is előkerülnek hivatkozásképp. Előre haladva az értekezésben erre külön kitérünk majd, de most nézzük meg, mintegy csak futólag, hogyan használja Krisztus a kísértő elleni harcában Mózes V. könyvét. Háromszor győzedelmeskedik a Sátán felett, mégpedig úgy, hogy mindenféle megjegyzés vagy kiegészítés nélkül idézi e könyvet. Ezek után nehéz lenne azt gondolni, hogy Krisztus, vagy akár a Sátán ne tekintett volna rá ihletett iratként.

Mielőtt továbbmennénk, jelentsük ki a princetoni Dr. DeWitt-el együtt, hogy a vallás dolgaiban való bibliai tévedhetetlenséget – melyet az eltérő véleményen lévők is ugyanúgy szükségesnek tartanak – lehetetlen megvédeni, ha a Biblia történelmi leírásait kizárjuk az ihletettség hatóköréből. Ha viszont a Bibliának akár csak egyetlen egy történelmi leírását is ihletettnek tekintjük, akkor az összeset annak kell tartanunk, hiszen ki lenne alkalmas szétszálazni a bibliai szöveget, két részre osztva ezzel a Bibliát?

2.) Az ihletettség nem csak úgy nagyjából vonatkozik a Biblia könyveire, hanem a részletekre is kiterjed: úgy a formára, mint a lényegre – a szavakra éppúgy, mint a mögöttük meghúzódó gondolatokra. Ezt szokás verbális inspirációnak is nevezni. Bizonyos körökben hevesen ellenzik ennek gondolatát, mondván: túl gépies, a robotok szintjére süllyeszti a Biblia íróit, illetve állítólag sokan e nézet miatt szkeptikusok a Szentírással szemben.

Mindazonáltal az utóbbi megjegyzés nem is olyan aggasztó, mint amilyennek hangzik. A bűnösök örökkévaló szenvedésének tana állítólag ugyanúgy növeli a szkeptikusok számát. De ezt hallani a helyettes bűnhődéssel kapcsolatban is, hogy mást ne említsünk az Igéből. Az érzéki, testies ember ezek közül egyiket sem tudja elfogadni. De ha ezekből a hitelvekből nem engedünk a fenti érv hallatán, másból miért kellene?

Ami pedig a szentírók puszta robotok szintjére való lealacsonyítását illeti: még ha így is lenne, miért lenne problémás a végeredmény szempontjából? Melyik a fontosabb: egy-két halandó ember szabad cselekvése, vagy az üzenetük isteni volta? Ez az érv csak egy újabb lepattant szikra arról az üllőről, amin az emberiség megpróbálja kikovácsolni önistenített ideálját.

Mi persze nem támogatunk egyetlen olyan elméletet sem – a verbálinspirációt is ideértve (ha ezt értjük alatta/szerk.) –, ami teljesen kizárja az emberi tényezőt az Ige közvetítésének folyamatából. Ahogy Dr. Henry B. Smith fogalmazott, “Isten a hírvivőinek szájából éppúgy beszél, mint a személyiségén keresztül”; és itt a “személyiség” fogalmába bele kell értenünk mindent, ami annak részét képezi: azt a történelmi korszakot, amiben a szentíró élt; a környezetét, műveltségét, vérmérsékletét és minden egyebet. Wayland Hoyt szavaival élve: “az inspiráció nem valami gépies, durva és nyers kényszerítése a szentíróknak, hanem sokkal inkább egyfajta élénk isteni befolyás a szabad készségeik fölött”, hogy azok hibátlan eredményhez vezessenek. Izráel Szentjét korlátozza le, aki azt állítja, hogy ezt lehetetlen véghezvinni anélkül, hogy az embert öntudatlan robottá változtatná. Pont Ő ne lenne képes arra, aki az embert teremtette, hogy akaratának tévedhetetlen közlését az emberi beszéd formájába öntse anélkül, hogy felszámolná az ember szabadságát, amivel épp Ő ajándékozta meg?

Tulajdonképpen mi az a terület, ahol az ember szabadsága érvényre jut? A gondolkodásában, vagy a beszédében? Vajon, ha Isten valakinek csak a gondolkozását kontrollálja, az illető szabadnak mondható, de amikor Isten ráhatása már kiterjed arra is, ahogy ennek az illetőnek a gondolatai kifejezésre jutnak, akkor hirtelen gép lesz belőle?

De visszatérve az érvünkhöz: ha ez a szentírókat érintő isteni befolyás csak az írásaik tartalmára terjedt ki, de a megfogalmazás módjára már nem, vagyis, ha Isten csak gondolatokat adott nekik, lehetővé téve számukra, hogy ezeket saját szavaikkal juttassák kifejezésre, akkor milyen biztosítékunk van arra nézve, hogy ők ezt meg is tették?

E sorok írója gyakran él a következő példával. Egy üzletház gyorsírója az alábbi üzenet megírására kapott feladatot főnökétől:

“Tisztelt Megrendelő! Javaslatát a legközelebbi tárgyaláson fel fogjuk vetni.”

El lehet képzelni a főnök döbbenetét, mikor kis idő múlva ezt olvassa az aláírandó papírok között:

“Tisztelt Megrendelő! Javaslatát a legközelebbi tárgyaláson el fogjuk vetni.”

Mindössze egyetlen betű hiányzott, de a szöveg értelme pont az ellentettje lett az eredetinek, annak ellenére, hogy főnöke mind a szándékát, mind az azt kifejező szavakat is világosan közölte vele. A gyorsíró, bár tehetséges és tisztességes ember volt, mégis hibázott, egyszerűen azért, mert hibázni emberi dolog. Ha felettese nem ellenőrizte volna le betűről betűre az irományát, a közölni kívánt gondolat hibásan jelent volna meg.

Ugyanígy, a Biblia emberi szerzői is hozzánk hasonló emberek voltak. Ugyan a motivációik őszinték, és szándékaik helyesek voltak, de mégha hétköznapi dolgokról is írtak volna – nem beszélve a szent Isten rejtélyes és transzcendens kinyilatkoztatásáról –, könyveik hogyan is lehetnének pontos másolatai gondolataiknak Isten Lelkének természetfeletti irányítása nélkül?

Fejtegetésünk utolsó részének tárgya maga a Biblia lesz, ami természetesen rendezni fogja az ihletettség, illetve az ihletettség kiterjedésének kérdését. Az érvek vizsgálatát követően pedig még egy kérdés boncolgatása van hátra: sugalmazhat-e Isten az embernek gondolatokat az azokat kifejező szavak nélkül? E kettő elválaszthatatlan egymástól, ahogy egy összeget sem lehet annak számjegyeitől, és egy dallamot sem lehet annak hangjegyeitől elválasztani. Előfordult már a világtörténelemben, hogy egy értelmes ember anélkül alkotott gondolatokat, hogy megfogalmazta volna azokat legalább saját maga számára? Dr. A. J. Gordon egyszer szóvá tette: “Ha valaki tagadja, hogy a Szentírásban a Szentlélek szól, az egy érthető álláspont. De aki elismeri, hogy Ő az, aki beszél, az csakis egy módon tudhatja meg, mit mond: ha elolvassa a Bibliában található szavait.”

3. AZ IHLETETTSÉG MELLETTI BIZONYÍTÉK

1.) A Biblia ihletettségét a filozófia is alátámasztja, vagy mondhatjuk úgyis, hogy a dolog lényegéből következően érveléssel bizonyítható. A következőképpen hangzik ez a tétel:

A Biblia az emberiség megváltásának története, vagy – az egyén szempontjából – az üdvösségükről szóló természetfeletti kinyilatkoztatás Isten akarata szerint az emberiségnek címezve. Mégis megadatott, hogy hajdan élt férfiak írásban átadják különböző korok olvasóinak. Minden ember számára nehézséget jelent, hogy egzakt módon közvetítse gondolatait másoknak a bűn, a tudatlanság, a hiányos emlékezet miatt, illetve a nyelvhasználat során rendre előforduló pontatlanságokra visszavezethetően. Ezért belátható a következő elv igazsága: ha a kinyilatkoztatást pontosan úgy kell továbbadnunk, ahogyan abban eredetileg részesültünk, akkor ugyanazon természetfölötti hatalomra van szükség minden esetben. Ezt a fentiekben elég részletesen kifejtettük, ezért nem kell tovább foglalkoznunk vele.

2.) A Biblia ihletettségét bizonyíthatja a Biblia története és karaktere is, vagyis a hitelessége. A Biblia hitelessége mellett felhozott bizonyítékok egyben bizonyítékul szolgálnak az ihletettsége mellett is.

Ugyanezt fejezik ki a Westminsteri Hitvallásból kölcsönzött sorok: „tartalmának mennyei jellege, doktrínáinak hatékonysága, stílusának magasztossága, minden részének egybehangzó volta, egész célja,” mind jelzik isteni eredetét.

Minél inkább elgondolkodunk ezen, annál inkább meggyőződhetünk arról, hogy Isten Szentlelkének segítsége nélkül az emberek képtelenek lettek volna megérteni, összeállítani, és épségben megőrizni azt a drága örökséget, amit a Biblia szent irataként ismerünk.

3.) De az ihletettség melletti legerősebb bizonyítékot maga a Biblia kijelentései és az azokból levonható következtetések jelentik. Ez nem körkörös érvelés, mint ahogy azt egyesek gondolják. Egy olyan ember esetében, akinek igazmondásához kétség sem fér, habozás nélkül elfogadható, amit magáról állít; és mivel a Biblia a ténymegállapításaiban kikezdhetetlenül igaznak bizonyul, vajon nem fogadhatjuk el saját magára vonatkozó tanúbizonyságát is? Vegyük szemléltetésül Jézus Krisztus személyét. Nem jelentett gondot számára, hogy a korábbi próféciák betöltése szolgáljon bizonyítékul hitelessége mellett. Kiállta a próbát, és ennek eredményeképp minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Ő a Messiás. A próféciák szövevényes rendszere, ami lehetetlenné tette a csalást vagy a hamisítást, vitathatatlan bizonyítékként szolgál arra nézve, hogy ő valóban az, akinek vallotta magát. Természetesen az állításai –, akinek születésében, életében, halálában és feltámadásában ilyen csodálatos próféciák beteljesülését láthatjuk, – már elhangzásuk pillanatától kezdve tanúskodtak azon szent feljegyzések isteni tekintélye és tévedhetetlen igazsága mellett, amik tartalmazzák e próféciákat. (Új apologetika / The New Apologetic, Robert Watts professzor, D.D.)

Ugyanez igaz az egész Bibliára. Tartalmának jellege, különböző részeinek egysége, próféciáinak beteljesedése, hitelesített csodái, a nemzetek és emberek életében elért hatása: ezek mind arról tanúskodnak, hogy a Szentírás isteni eredetű, és ha így van, elhihetjük, amit önmagáról állít.

A. AZ ÓSZÖVETSÉGGEL KAPCSOLATOS ÉRV

Kezdjük az Ószövetséggel;

(a) Vizsgáljuk meg, hogyan beszélnek a Biblia írói az üzeneteik eredetéről. Dr. James H. Brookes szakértőként azt mondja, hogy az „Így szól az Úr” kifejezés vagy ennek megfelelője kétezerszer kerül elő a Szentírásban. Vajon mi maradna az Ószövetségből, ha – tegyük fel – ezt a kifejezést és annak közvetlen kontextusát minden esetben kitörölnénk az ószövetségi szövegből?

(b) Nézzük meg, hogyan utalnak vissza az Újszövetségben az ószövetségi írók kijelentéseire. Vegyük szemléltetésül a Mt 1,22-t: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által….” Nem a próféta volt az, aki szólt, hanem az Úr a prófétán keresztül.

(c) Tekintsük át, hogy Krisztus és apostolai hogyan viszonyulnak az Ószövetséghez. Krisztus nem azért jött, hogy „érvénytelenné tegye, hanem hogy betöltse” a prófétákat (Mt 5,17). „Az Írást nem lehet érvénytelenné tenni” (Jn 10,35). Néha egyszerű szavakat használt fontos tanok alapjául, kétszer a Mt 22,31-32-ben és a Mt 22,42-45-ben. Az apostolok is ezt teszik. Lásd: Gal 3,16, Zsid 2,8,11 illetve 12,26-27.

(d) Figyeljük meg, hogy mi volt a témával kapcsolatos félreérthetetlen apostoli tanítás. Péter közli velünk, hogy „sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek” (2Péter 1,21). A prófécia itt az előző versben szereplő szóra vonatkozik, és nem pusztán az események megjövendölését jelöli, hanem Isten igéjének hirdetését a múltra, a jelenre vagy az eljövendő időre való hivatkozás nélkül. Ami azt illeti, Péter azt állítja, hogy „az ember akaratának” az Ószövetség egyetlen részéhez sincs köze, hanem az egészet, a Genezistől kezdve Malakiásig, Isten ihlette.

Természetesen Pál ugyanezt mondja, talán még egyérteműbben, a 2Tim 3,16-ban: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos…” Az Istentől ihletett kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy Isten által kilehelt. Az Ószövetség egészét “Isten lehelte ki”, hiszen a Szentírás ezen részére vonatkoznak e szavak, mivel az Újszövetség, mint olyan, akkor még nem állt rendelkezésre mai formájában.

Mivel ezt a verset némiképp máshogy közli más fordítás , egy pillanat erejéig maradjunk még ennél. Egy másik olvasata e soroknak, nevezetesen: “minden Istentől ihletett Írás egyben hasznos…”. A szőrszálhasogató ember hajlamos ezért azt mondani, hogy egyes szentírási részek ihletettek, mások pedig nem, és hogy a hasznosság csak az előbbiekre terjed ki, az utóbbiakra nem.

Először is, azonkívül, hogy Pál aligha vetemedne egy ilyen banális igazság puffogtatására, az előbbi felvetésre válaszként jegyezzük meg, hogy e szakasz Jakab király-féle (King James) fordítása következetesebb, de még következetesebb a görög. Korunk legjobb görög tudósai közül többen is megerősítik ezt, köztük maguk a lektorok is, akik nem döntöttek a szöveg megváltoztatása mellett. Másrészt, még a lektorok is feltüntetik a margón ezt az olvasatot, mint az általuk preferált fordítással gyakorlatilag azonos tekintélyűt, az olvasóra bízva a választást. Azonban sok hívő keresztény van, aki inkább a Revideált Változat (Revised Version) fordítását preferálja a Jakab király-féle fordítás helyett, és ezért beszúr egy szót, hogy elnyerje a kívánt jelentést: Minden Írás, (mivel, vagy ami) Istentől ihletett, hasznos. Úgy gondoljuk, hogy Gaussen és Wordsworth – név szerint őket lehet megemlíteni, – is ezen a nézeten vannak, ugyanakkor mindketten a plenáris ihletettség rendíthetetlen védelmezői.

B. AZ ÚJSZÖVETSÉGGEL KAPCSOLATOS ÉRV

Egyesek újra és újra felhívják a figyelmünket arra, hogy bár mindez erős és meggyőző érv lehet az Ószövetség ihletettsége mellett, az Újszövetség kapcsán legfeljebb csak közvetett bizonyítékul szolgálhat. Az egyik teológus professzor szerint „egyik evangélista sem állítja magáról, hogy ihletett módon írna, sőt, Pál kivételével az újszövetségi levelek írói sem tekintenek így magukra.”

Készek vagyunk megvitatni ezt az állítást, de előbb gondolkodjunk el a következőn: ha az Ószövetség ihletettségéről egyszer már meggyőződtünk, akkor az Újszövetség ihletettsége kapcsán miért követelnénk további bizonyítékokat? Az, aki kompetens a Bibliát érintő kérdésekben, tudja, hogy az Ó- és az Újszövetség egysége a legerősebb bizonyíték közös forrásukra. E kettő nem két külön könyvnek tekintendő, hanem egyazon könyv két részének.

Vegyük analógiaként az Ószövetséget. Az előbbi érvelés a teljes Ószövetség ihletettségét hivatott bizonyítani, bár hosszú idő telt el a különböző írók munkássága között, mint például Mózes és Dávid, Dávid és Dániel, Mózes öt könyve és a Zsoltárok, vagy a Zsoltárok és a prófétai könyvek között; esetleg olyan hosszú idő, mint Malakiás és Máté, vagy még ennél is hosszabb, mint Ezsdrás és az evangéliumok között. Ha ahhoz, hogy az Ószövetség egészének plenáris ihletettségét meggyőződéssel tudjuk képviselni, nincs szükség minden bibliai könyv ihletettségét bizonyítani, akkor miért kellene ugyanezt megtennünk, bizonyítandó a Biblia egészének plenáris ihletettségét?

Idézünk itt egy-két bekezdést Dr. Nathaniel West-től. A 2Tim 3,16-ra utal, amelyet így idéz: „Minden Írás Istentől ihletett”, majd hozzáteszi:

„A »minden« szó, ami általánosan egy halmaz, vagy csoport összes egyedét jelöli, nemcsak a bibliai Kánon egyes írásaira vonatkozik, amiket Timóteus ifjúságától fogva tanulmányozott, hanem az ószövetségi Szentíráson túl a Pál idejében már közkézen forgó újszövetségi iratokra is, és egyéb iratokra is, mint János írásaira, amiket János Pál levelei után írt meg.”

Péter apostol elmondja, hogy Pálnak nem csak néhány levelét, hanem „az összes levelét” ismerte, és kanonikusság szempontjából ugyanolyan rangú írásokként kezeli őket, mint amiket ő „más írásoknak” nevez, azaz egyenlő mértékben ihletettek és ugyanolyan tekintéllyel bírnak „a szent próféták előre megmondott szavai és apostolaitoknak az Úrtól és Üdvözítőtől kapott parancsolatai.” (2Pét 3,2.16)

„Pál ugyanezt tanítja: az Ó- és az Újszövetség ugyanazzal a tekintéllyel rendelkezik. Miután a „szent írások” formulával visszautal az Ószövetségre – arra is úgy, mint egységes műre –, ami fordítható egyszerűen „Szentírás”-ként is, közli Timóteussal, hogy a teljes Írás – akár az Ószövetségről, akár az Újszövetségről van szó, – „Istentől ihletett”. Legyen szó akár a Pentateukoszról, a Zsoltárokról, a prófétai vagy történeti könyvekről, illetve bármiről, ami ezekben található, fejezetről vagy versről, legyen szó bármiről, ami az evangéliumokban, az Apostolok cselekedeteiben, Pál vagy Péter leveleiben, vagy akár János írásaiban található. Mindezek az Isten által adott szent gyűjtemény részei, és emiatt – Isten könyvéhez tartozó írásokként – mind isteni tekintéllyel rendelkeznek.”

Ha húsz évvel ezelőtt olvassuk Dr. West sorait, lehet, hogy elutasítjuk, mondván: ez csak a magánvéleménye. Ma viszont, a téma mélyebb és teljesebb ismeretében, úgy gondoljuk, hogy igaz, amit ír.

Ehhez hasonló Dr. Gaussen egészen alapos „Theopneustia” című munkája, amiben következőképpen érvel az Újszövetség inspirációja mellett.

(a) Az Újszövetség az Ószövetséghez viszonyítva későbbi kinyilatkoztatás, ezért jóval fontosabb is, ennélfogva, ha a korábbi ihletett, akkor ennek bizonyára igaznak kell lennie az utóbbira is. A Zsidókhoz írt levél első és második fejezetének kezdő versei egyértelműen ezt sugallják: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, … Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra …”

Ezt a megállapítást még meggyőzőbbé teszi, hogy az Újszövetség néha magyaráz, néha bizonyít, sőt olykor hatályon kívül is helyez ószövetségi szertartásokat. Az elsőt szemlélteti a Mt 1,22-23, a másodikat az ApCsel 13,19-39, a harmadikat pedig a Gal 5,6. Bizonyára ezek az állítások nem lennének igazak, ha az Újszövetségnek nem lenne ugyanolyan, illetve bizonyos értelemben még nagyobb tekintélye, mint az Ószövetségnek.

(b) Az Újszövetség íróit egy szinten kezelték az Ószövetség íróival, sőt, még náluk is magasabb rangjuk volt. Az, hogy próféták voltak, kitűnik olyan utalásokból, mint a Róm 16,25-27 és az Ef 3,4-5. De többek is voltak, mint próféták. Ez abból látszik, hogy amikor az újszövetségi prófétákat és apostolokat egyszerre említik meg, mindig ez utóbbiak nevét említik elsőként (lásd 1Kor 12,28; Ef 2,20; Ef 4,11). Az is igaz, hogy az Újszövetség íróinak magasabb rendű küldetése volt, mint az ószövetségieknek, mivel Krisztus küldte ki őket, amint Őt is elküldte az Atya (Jn 20:21). Nem egyetlen nemzethez kellett menniük (mint Izrael), hanem az egész világhoz (Mt 28,19). Megkapták a mennyek országának kulcsait (Mt 16,19), valamint a megújult világban külön jutalomban lesz részük (Mt 19,28). Ezeket a szempontokat és összehasonlításokat nem szabad figyelmen kívül hagyni írásuk tekintélyének mérlegelésekor.

(c) Az Újszövetség íróinak küldetésükre vonatkozó felkészültsége különleges volt, amint azt a Mt 10,19, 20-ban; a Mk 13,11-ben; a Lk 12,2-ben; a Jn 14,26-ban és a Jn 16,13-14-ben látjuk. Ezeket a szakaszokat részletesebben is meg fogjuk vizsgálni később, de itt és most meg kell jegyeznünk, hogy egyes esetekben olyan típusú ihletettségről szóló ígéret hangzik el, ami abszolút vezetésre utal, és ami arra vonatkozik, hogy pontosan mit kell majd mondaniuk. Logikus következtetés, hogy ez a vezetés akkor is érvényben volt, amikor leírták szavaikat.

Mindannak hatásköre, amit élőszóban mondtak el, természeténél fogva korlátozott és ideiglenes volt, de írásos megnyilatkozásaik minden lényeges dolgot érintenek és örökérvényűek. Ha kimondott szavaikat inspiráltnak tekintjük, hát mennyivel inkább annak kell tekintenünk papírra vetett szavaikat!

(d) Az Újszövetség írói egyértelműek ebben a tekintetben: azt állítják magukról, hogy isteni ihletésre írtak, és el is várják, hogy így tekintsünk rájuk. Nézzük meg az ApCsel 15,23-29-et, ahol is – főleg a 28. versben – Jakab szavai vannak megörökítve, miszerint: „Mert jónak látta a Szentlélek és mi is, hogy ne tegyünk több terhet rátok a szükségesnél…” Itt egészen egyértelmű módon nyer megerősítést, hogy a szóban forgó levél valódi írója maga a Szentlélek (lásd: “Ezt a levelet küldték velük”, 23. vers), aki szimplán csak emberi eszközöket használ fel célja érdekében. Tegyük emellé az 1Kor 2,13-at, ahol Pál ezt mondja: „Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva”, vagy ahogy egy másik fordítás fogalmaz: „lelki dolgokat közöl lelki emberekkel.” Az 1Thessz 2,13-ban ugyanez a szerző ezt mondja: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor hallgattátok Isten általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként…” A 2Pét 3,2-ben az apostol saját szavait egy szintre helyezi az ószövetségi próféták szavaival, és ugyanennek a fejezetnek a 15. és 16. versében [2 Pét 3,15-16] ugyanezt teszi Pál írásaival is, „más írások”-hoz sorolva azokat. Végül a Jel 2,7-ben, bár János apostol az, aki ír, jogosan kiált fel így, a Szentlélek által felhatalmazva: „Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!” Ugyanezt látjuk a hét gyülekezethez szóló levél mindegyikében.

C. AZ EGYES SZAVAKKAL KAPCSOLATOS ÉRV

A következőképpen lehetne összegyűjteni az arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy az ihletettség éppúgy kiterjed a szent szöveg megfogalmazására és tartalmára, mint annak konkrét szavaira és a gondolataira.

1.) Bizonyosan volt néhány olyan alkalom, amikor konkrét szavakat kaptak az emberi megbízottak. Vegyük például Bálámot (4Móz 22,38; 4Móz 23,12,16). Nyilvánvaló, hogy ez az önző próféta másra gondolt, vagyis másképp szándékozott beszélni, mint amit valójában mondott. De rá kényszerült, hogy végül azt mondja, amit Isten a szájába helyezett. Ennek két vitathatatlan tanúja biztos van: az egyik maga Bálám, a másik pedig Isten.

Vagy vegyük Sault (1Sám 10,10), illetve később a követeit (1Sám 19,20–24). Senki nem állítaná, hogy ezekben a történetekben Saul ne inspirált módon prófétált volna. Vagy ott van Kajafás (Jn 11,49-52), akiről explicite ki is jelentik, hogy “nem magától mondta”, amikor megjövendölte, hogy egyetlen ember haljon meg a népért. Van, aki azt gondolja, hogy Kajafás valóban megértette vagy ismerte mondanivalója jelentését?

Ez teljes mértékben összhangban van Krisztus azon ígéretével, amit a Máté 10:19-20-ban és másutt a tanítványainak adott. „Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” Márk megfogalmazása még kifejezőbb: „ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem azt mondjátok, ami megadatik nektek abban az órában, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Márk 13:11b)

Vagy vegyük a pünkösdnapi eseményeket (ApCsel 2:4–11), amikor is a tanítványok „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” Pártusok, médek, elámiták, Mezopotámia lakosai, illetve Júdea, Kappadócia, Pontusz, Ázsia, Frígia, Pamfília, Egyiptom és Líbia vidékének lakói, mely Ciréné környékén van, a római jövevények, krétaiak és az arabok mind tanúsították: „halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól!” Gondoljuk, hogy nem terjedt ki ez a típusú ihletettség a szavakra? Ráadásul úgy, hogy a gondolatok szintjén való ihletettség ebben a helyzetben kizárható. Ennél egyértelműbb példát nem is kívánhatnánk.

Érdemes megnézni Pálnak az 1Kor 14-ben (2.,13., 28. versek ) található tanítását a nyelvekenszólás ajándékáról, mert ugyanerre enged következtetni: „Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. … Ezért aki nyelveken szól, imádkozzék azért, hogy magyarázatot is tudjon adni […], ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak önmagához szóljon és Istenhez!”

De még jobb, ha megvizsgáljuk az 1Pét 1,10-11 szereplő kijelentést, ahol is Péter azokról beszél, akik az eljövendő kegyelemről prófétáltak, „kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről és az ezeket követő dicsőségről.” stb .

„Vegyünk egy egyetemi hallgatót, aki az egyik filozófus mélyenszántó előadása alapján készített egy jegyzetet, és most szorgalmasan tanulmányozza, hogy megértse a leírtak értelmét. Kívülről nézve lehet nem egyértelmű, de ő nem tanár, csak egy diák. Nincs köze sem az előadáson előkerülő gondolatokhoz, sem az elhangzott szavakhoz. Nem az ő fejéből pattantak ki, és nem is ő fogalmazta meg azokat. Ő csak egy tanítvány, akinek hatásköre pusztán csak arra terjed ki, hogy felfogja az általa leírtakat, és képes legyen azt másokkal is közölni. Ki cáfolhatná, hogy pontosan ez a kép tárul elénk a péteri passzuson keresztül? Itt ihletett írók tanulmányozták az általuk papírra vetett dolgok jelentését. Nem megfeledkezve sajátosságaikról, személyiségükről, a szentírók feladata elsősorban nem az volt, hogy megfogalmazzák mindazt, amit megértettek az általuk hallottakból, hanem az, hogy beszámoljanak róla.” (A. J. Gordon, „A Szentlélek szolgálata” 173-174. o.)

2.) A Biblia egyértelmű tanítása szerint az ihletettség a szavakra is kiterjed. Bálámot említettük, mint aki azt mondta ki, amit Isten a szájába adott, de ezt a kifejezést maga Isten is használja saját prófétáival kapcsolatban. Amikor Mózes kihúzta volna magát a szolgálat alól, mondván nem ékesszóló, akkor az, Aki szájat adott az embernek, ezt mondta: „Most azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Mózes 4,12). Dr. James H. Brookes megjegyzése nagyon is találó: „Isten nem azt mondta, hogy az eszeddel leszek, és megtanítalak arra, hogy mire gondolj; hanem azt, hogy a száddal leszek, és megtanítalak arra, hogy mit mondj. Ez magyarázatot ad arra, hogy negyven évvel később Mózes miért mondja ezt Izrael népének: „Semmit se tegyetek hozzá ahhoz, amit megparancsolok nektek, és semmit se vegyetek el belőle!” (5Mózes 4,2a) Mózes hétszer is elmondja, hogy a parancsolatokat tartalmazó kőtáblák Isten művei, és a táblákra vésett szöveget maga Isten írta. (2Móz 31,18)

Mózes öt könyvétől a költői könyvek felé haladva Dávidnál ezt találjuk: „Az ÚR lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen.” (2Sám 23,2) . Ő sem azt mondja, hogy Isten gondolatai rajta keresztül jutottak kifejezésre, hanem azt, hogy általa beszélt Isten.

Elérkezve a prófétákhoz, Jeremiás Mózeshez hasonlóan beismeri, hogy meghátrált a rábízott küldetéstől. Még ifjú volt, és nem tudott beszélni. „Azután kinyújtotta kezét az ÚR, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az ÚR: Én most a szádba adom igéimet!” (Jer 1,6-9).

Mindez alátámasztja Péter korábban idézett kijelentését, miszerint „sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.” (2Pét 1,21) Ha az ember akaratának nincs köze a próféciához, akkor a szavak megválogatásában sincs szabadsága.

Ennyit az Ószövetségről, de az Újszövetséghez érkezve is azt látjuk, hogy Isten Fia ugyanezt a tévedhetetlen és szóbeli precizitást garantálta az apostolok számára, amit korábban is láttunk már. Egyértelmű, hogy az apostolok szerint is így van ez. Például az 1Korinthus 2:12-13-ban Pál is különbséget tesz az Isten által neki ajándékozott „dolgok”, vagy gondolatok és azon szavak között, melyek által ezeket kifejezte, és mindkettő esetében ragaszkodott ahhoz, hogy isteni eredetűek. „Ezeket hirdetjük is, – mondja Pál – de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással.” A Gal 3,16-ban mennyei tanítómesterének példáját követve nem csupán egy szó, hanem egy szó egyetlen betűje szolgál egy jelentős tantétel melletti érvelése alapjául. Az Ábrahám által elnyert áldás, a megigazulás azé, aki Jézus Krisztusba veti hitét. „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus.”

A Zsidókhoz írt levél írója hasonlóan érvel, és érvelését a 2,8-ban szereplő „minden”, a 2,11-ben szereplő „egy”, és a 12,27-ben szereplő „még egyszer” kifejezésre alapozza.

Visszatérve Pál Galata levélben szereplő érvelésére, Farrar főesperes egyik írásában azt állítja, hogy egy hozzá hasonló hebraista, vagy a bibliai görög szakértője soha nem érvelt volna így. Szerinte Pálnak tudnia kellett, hogy a héber és görög „mag” szó többesszámát zsidó vagy görög írók soha nem használnák emberi utódok jelölésére. Ugyanis a szó szerinte különféle gabonaszemekre utal.

Szórakoztató a fantáziatlansága! Elfogadjuk Pál héber és görög nyelvtudására vonatkozó értékelését – mondja Watts professzor –, hiszen Pál minden bizonnyal igazi “héber volt a héberek közül”, és ami a görög nyelvtudását illeti, ismert, nem csak írt, hanem beszélte is a nyelvet. Erre utal, hogy görög költőktől is idéz, amikor érvelése úgy kívánja. Ilyen alapon indokoltnak érezzük feltenni a kérdést Dr. Farrarnak: vajon egy lexikográfus, aki azt kutatja, hogy a görög szerzők milyen jelentést tulajdonítottak a görög spermatanak – azaz hogy mit érthettek anno “magvak” alatt –, hajlandó-e Pál kompetenciájából kiindulva a szó ezen értelmezését (lásd “emberi utódok”) hozzáfűzni a szómagyarázathoz, mint szakmailag jó megoldást?

Igazából ezt nem csak Pálra hivatkozva lehetne megtenni, mivel Szophoklész, illetve Aiszkhülosz ugyanúgy él e kifejezéssel. Az előbbi egyik kitalált szereplője fogalmaz így: „ A saját utódaim űztek el hazámból” (spermata) – szó szerint: a saját magjaim.

Ugyanakkor Dr. Farrar spermata-fordítása a Galata 3:16 esetében értelmetlen, ha nem szentségtörés. „Nem így mondja az Írás: „és az ő gabonaszemeinek”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te gabonaszemednek, aki a Krisztus.”

„Ismerjük tehát el, és ne mások jóváhagyásától tegyük függővé, hogy a spermata emberi utódokat jelent; nyilvánvaló, hogy minden ellenkező vélemény ellenére ez a szakasz fenntartja a Szentírás ihletettségének tanítását egészen a konkrét szavak szintjéig.”

3.) De a Szentírás szavainak ihletettsége mellett felhozott legkiemelkedőbb érv magának Jézusnak a hozzáállása a Szentírás szavaihoz. Először is, Ő maga ihlette saját szavait. A prófétai tisztségére történő legkorábbi utalásban (5Mózes 18,18) Jahve így szól: “Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok.” Sőt Jézus mindig is elismerte, hogy – korlátozva mondandóját – bármit is mond, “azt mondom, amire az Atya tanított engem”, “aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek”, “amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem”, „mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik”, “azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: Lélek és élet.” (Jn 6,63; 8,26.28.40; 12,49-50)

Ez még egyértelműbb, amikor az Istenember Szentlélekkel való kapcsolatáról olvasunk. “Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek”, “a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak”, “ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki”, “ezt mondja az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot”, “akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek.” (Luk 4,18, ApCsel 1,2, Jelenések 1,1; 2,1.11) Ha az Atya kebelén lévő, de aztán testet öltött Igének is szüksége volt a Szentlélektől való felkenetésre ahhoz, hogy átadja az embereknek ezt a kinyilatkoztatást, amit az Atya rábízott; és ha ugyanezen Lélek tevékenysége kiterjed azokra a szavakra, amiket – hirdetve a szelídeknek szóló evangéliumot – kimondott, vagy amikor lediktált egy levelet (lásd Jelenések könyve eleje/szerk.), mennyivel inkább szüksége volt e szavak szintjén érvényesülő ihletettségre a közönséges embereknek ugyanazon szolgálatban! Hogyan is lehetne vitatni, hogy ez ne lenne érvényes minden ó-, és újszövetségi íróra? Vagy talán az általuk használt szavak esetében nem volt szükség a Szentlélek működésére? (The New Apologetic, 67-68.o.)

Másrészt maga Jézus is úgy kezelte az ószövetségi Szentírást, mint ami a szavak szintjén is ihletett. A Mt 22,31-32-ben éppen a feltámadás tanát bizonyítja a szkeptikus szadduceusoknak. Ezt úgy teszi, hogy a “lenni” létige jelen idejét hangsúlyozza, ti. azt a “vagyok” szót, amit Jahve az égő csipkebokornál jelentett ki Mózesnek. Ugyanebben a fejezetben – a Mt 22,42-45-ben – ugyanezt teszi bizonyítva saját istenségét, amikor is a Zsolt 110,1-ben szereplő második “Úr” szóra irányítja a figyelmet: “Így szól az ÚR az én Uramhoz… Ha tehát Dávid Urának nevezi őt, miképpen lehet a fia?” A Jn 10,34-36-ban ezekkel a szavakkal tisztázza magát az istenkáromlás vádja alól: “Nincs-e megírva a ti törvényetekben: “Én mondtam: istenek vagytok? Ha isteneknek mondta azokat, akikhez az Isten igéje szólt, márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni, akkor ti hogyan mondhatjátok rólam, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, hogy káromlást szólok, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?!”

Már láttuk korábban (a Mt 4-ben), hogyan kerekedett felül Jézus a pusztában a kísértő felett, három, a Deuteronómiumból vett idézettel, melyekhez nem fűzött semmilyen megjegyzést vagy kommentárt azon kívül, hogy “meg van írva”. Adolphe Monod szavait idézve: “Nem ismerek semmi mást az emberiség történelmében, de még az isteni kinyilatkoztatás területén sem, ami ennél jobban bizonyítaná a Szentírás ihletettségét. Elképesztő! Jézus Krisztus, a menny és föld Ura abban a döntő pillanatban éppen Mózest, a szolgáját hívja segítségül!” Ő, aki a “mennyből szól hozzánk” (RÚF), a pokol kísértései ellen tőle, egy “földön szólótól” (Zsid 12,25; Károli) kapott megerősítést? Hogyan magyarázhatnánk meg ezt a lelki titkot – a dolgok rendjének bámulatos feje tetejére állítását –, ha Jézus szemében Mózes szavai csupán emberi szavak, nem pedig Isten szavai lettek volna? Milyen magyarázat lehetne erre, hacsak nem az, hogy Jézus bizony teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy az Istentől küldött szent emberek mindig a Szentlélektől indíttatva beszéltek?

Nem megfeledkezve a Szentírás ihletettsége ellen emelt kifogásokról, sem arról, hogy milyen nagy a homály e témával kapcsolatban; ha néha nyugtalankodik emiatt a szíved, elárulom, az enyém is. De ilyenkor hitem megerősítése érdekében nem kell mást tennem, csak Jézusra tekinteni – Jézusra, aki elképesztően felmagasztalta a Szentírást a pusztai jelenetben. Azt is láttam, hogy azoknak, akik Jézusba vetik bizalmukat, a leginkább zavarba ejtő problémáik is megoldódnak, kitisztulnak és múlttá válnak. Minden bizonnyal Jézus is tisztában volt az ihletettséget érintő nehézségekkel. De ez nem jelentett számára akadályt abban, hogy fenntartások nélküli bizalommal forduljon az Írások tanúságtételéhez. Nem igaz? Ami Neki elegendő volt, legyen hát elég neked is! Ne félj attól, hogy a szikla, ami támaszt nyújtott az Úrnak a kísértés és kétely órájában, hirtelen majd behorpad, mert túl erősen támaszkodsz rá.

Harmadszor, Krisztus azt tanította, hogy a Szentírás minden egyes szava ihletett. A Hegyi beszédben ugyanis ezt mondta: “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik.” (Mt 5,17-18)

Itt egy esküvel megerősített bizonyságtétel van előttünk, hiszen az Emberfia ajkait elhagyó “bizony” szócska az eskü erejével bírt. Megerősíti, hogy a törvényt nem lehet érvénytelenné tenni, és ez nem csak a törvény lényegét érinti, hanem annak konkrét megfogalmazását, illetve nem csak a gondolatok, hanem a szavak szintjén is igaz.

“Egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből”. Az “ióta” a héber ábécé legkisebb betűjét jelöli, a jod-ot, a“vessző” pedig szarvacskát jelent. Az utóbbi bizonyos (könnyen összekeverhető/szerk.) betűk megkülönböztetésére szolgáló apró vonás, ami enyhén túlnyúlik a betű egyenes alapvonalán. Az olvasónak, aki nem mozog otthonosan a héber szövegek világában, nagyon kell figyelnie, hogy a vesszőt észrevegye, de Krisztus biztosít arról, hogy a szent szöveg részeként sem az ióta, sem a vessző nem fog elveszni.

Idősebb Lightfoot, a Westminsteri Zsinat idején aktív hebraista, a rabbinikus tudományok művelője egyszer egy érdekes történetre hívta fel a figyelmet egy bizonyos jod kapcsán, ami az 5Móz 32,18 szövegében szerepel. Ez a jod a teshi szóban található, aminek az eredeti jelentése: elpártol, elhagy. A Károli fordításban [az angol King James megfelelője – a ford.] ez “elfeledted”-ként szerepel. Úgy tűnik, hogy az eredeti kéziratban ez a bizonyos jod még a szokásosnál is kisebb, azaz méreten aluli, de még azután is, hogy szinte végtelen számú másolat készült, az a kis jod mai napig megtalálható a szövegben. Lightfoot erről a tizenhetedik század közepén beszélt, és bár azóta több mint két és fél évszázad eltelt, és a szövegről újabb és újabb másolatok készültek, ennek ellenére ez a jod ugyanúgy megtalálható a Szentírásnak ugyanazon a helyén. Bár egészen apró méretére fel szokták hívni a figyelmet a margón, “de egyetlen kéz sem merte meghosszabbítani még egy hajszálnyival sem.” Ezért Lightfoot szavai ma is mérvadóak, ez a bizonyos jod pedig valószínűleg örökre a helyén marad.

Ugyanez a tudós arról is beszélt, hogy a héber betűk írásképén már egy kis változtatás is megmásíthatja az általuk jelölt tartalmat. Példaként a “Halal” és “Chalal” szavakat említette, amik ugye csak első betűikben különböznek egymástól. A héberben a “hé” (H) szinte ugyanúgy néz ki, mint a “hét” (Ch), az egyetlen különbség a két betű között, hogy a “hé” bal oldali lábán hagynak egy kis rést. Apróságnak tűnik, de ha valamiért egy kis rés keletkezett volna ott, ahol vonalnak kellene lennie, a 3Mózes 18:21-ben szereplő “meg ne szentségtelenítsd a te Istenednek nevét” mondatból “meg ne dicsérd a te Istenednek nevét” lett volna. E kis nyíláson át – akármilyen kicsi is, – úgymond “elszivároghat” az eredeti isteni gondolat, épp az ellentétét kapva annak, amit Isten szándéka szerint ki akart fejezni.

Ez megmutatja, milyen szoros kötelék van a gondolat és az azt kifejező szavak között, és azt is, hogy egyiket a másik nélkül nem lehet módosítani. Valaki egyszer ezt mondta: “Az üveg nem egyenlő a benne lévő borral, de ha az üveg széttörik, a bor is biztosan elvész.” Úgy tűnhet, szűklátókörűségre vall küzdeni ezért az igazságért, mivel az ezzel kapcsolatos közöny a felvilágosult vagy liberális tudományosság ismertetőjegye lett, de fel kell készülnünk a Jézus melletti kiállásra ezt a kérdést illetően is, és ha szükséges, “menjünk ki a táboron kívülre, gyalázatunkat hordozva.” (Zsid 13,13)

4. NEHÉZSÉGEK ÉS ELLENVETÉSEK

Magától értetődő, hogy nehéz az ihletettséggel kapcsolatos tant elfogadni. Persze a véges emberi értelemnek mindig is nehézséget okozott a Végtelen Isten kinyilatkoztatásait megérteni, de ez nem is lehetne másképp. Erről már volt szó. A hit emberei viszont, akikhez most szólunk, nem a világból valók, ezért ahhoz, hogy isteni eredetű dolgokként elfogadjuk őket, nem kell mindaddig várnunk, amíg megértjük, vagy megoldjuk a Szentírás misztériumaival kapcsolatos összes nehézséget. Miért kellene hát most így tenniük?

Továbbá, Whately érsek általánosan elfogadott nézete szerint ahhoz, hogy hinni tudjunk egy igaz tényeken nyugvó tantételben, nem muszáj annak minden egyes nehézségét feloldani. Ez különösen is igaz akkor, mikor egy hittétel elutasítása nagyobb nehézségeket támaszt, mint az elfogadása. Ezt látjuk itt is.

Hiszen, ha az ihletettségnek ezt a nézetét elvetik, helyette ugyan mit fognak majd képviselni ellenfeleink? Vajon világos lesz egyszer számukra, hogy jóval kevesebb kifogást lehet ez ellen emelni, mint az inspirációval kapcsolatos egyéb nézetek ellen? Vajon ráébrednek egyszer, hogy ez a nézet azért is igaz, mert van egy mérhetetlen előnye más nézetekkel szemben, nevezetesen, hogy ez áll összhangban a Szentírásnak a témával kapcsolatos összes világos kijelentésével? Más szóval, ahogy Dr. Burrel fogalmaz, azok, akik vallják a Szentírás eredeti kéziratainak tévedhetetlenségét, azok valójában Isten tekintélyéért szállnak síkra, azok viszont, akik ezt tagadják, tulajdonképpen azt is tagadják, hogy lenne alapjuk a bűnbocsánatról és a halottak közül való feltámadásról tanítani. Nincs az az exegetikai csűrés-csavarás, amivel ki lehetne magyarázni az eddig idézett kijelentéseket, nem beszélve e tant mellett szóló másodlagos bizonyítékokról, amikre a Szentírásban bárhol rábukkanhatunk.

Továbbmenve, vajon nem jogosan várjuk-e el az ellenkezőktől az alábbi két dolgot?

Először is, a tudományosság jegyében nem várható-e el, hogy az imént felvonultatott bizonyítékokat korrekt módon megcáfolják, mielőtt elkezdenék vitatni az ezekre épülő tantételt? Másodszor, miután lesöprik ezeket az asztalról, nem kellene-e nekik is a Szentírás alapján bizonyítaniuk a saját ihletettséggel kapcsolatos nézetüket? Sikerült ez már valakinek, bármikor is? Ha nem, akkor joggal állítjuk, hogy ez lehetetlen, nem igaz? Mindenesetre tekintsük át, milyen nehézségekről is van szó.

1.) Léteznek ún. eltérések vagy ellentmondások a Biblia bizonyos állításai és a történelmi, illetve természettudományos tények között. A legjobban úgy lehet erre reagálni, ha egyenként foglalkozunk velük. Csakhogy amikor visszakérdezünk, sokszor hallgatással találkozunk. Nehéz kipréselni a Szentírásból ellentmondásokat, de ha sikerülne is, ki mondhatná meg, hogy az eredeti pergameneken szereplő szöveg is tartalmazta-e azokat? Mi nem azért küzdünk, hogy a fordításokra tévedhetetlen iratként tekintsenek, ezért aztán a bizonyítás terhe nem a mi vállunkat nyomja, hanem ellenfeleinkét.

Ugyanakkor az “eltérések” egy része könnyen megmagyarázható. Ezek ugyanis nem a Biblia állításai és a tudományos tények között feszülnek, hanem a Biblia téves értelmezései és a tudomány kiforratlan következtetései között. Idevág Galilei régi története, aki nem a Bibliát tagadta, amikor azt állította, hogy a föld kering a nap körül, hanem csak az ezzel kapcsolatos téves teológiai elképzeléseket. Eképpen a növekvő tisztánlátás már sok eltérést eloszlatott, és Dr. Charles Hodge-al együtt joggal feltételezhetjük, hogy egyre gyarapodó ismereteink mindegyiket feloldják majd.

2.) Magukban az elbeszélésekben is találhatók eltérések. Először is, az Újszövetség írói az Ószövetséget idézve néhol megváltoztatnak lényeges szavakat. Állítólag ez nem történhetne meg, ha mindkét szöveg szerzője ihletésre írt volna. Azonban gyakran megfeledkezünk arról, hogy a Szentírás esetében lényegében nem különböző emberi szerzőkkel, hanem végső soron az egyetlen, isteni Szerzővel van dolgunk. A szépirodalomban létezik egy alapelv, miszerint egy szerző a kénye-kedve szerint idézheti magát, és egy gondolatot eltérő helyeken különféleképpen is kifejezésre juttathat, ahogy azt a változó körülmények megkívánják, illetve szükségessé teszik. Elvitatnánk a Szentlélek ehhez való jogát? Nem azt tapasztaljuk éppen, hogy e feltételezett téves idézetek némelyike pont arról tanúskodik, hogy a kinyilatkoztatás progresszív – hogy előrehaladva a Szentírásban egyre tisztábban ragyog fel az igazság fénye –, és hogy egy korábbi üdvháztartás tanítását egy későbbi korszak körülményei szerint lehet alkalmazni? Ha ez igaz, akkor ezek az idézetek a Szentírás isteni eredetét nemhogy cáfolják, hanem épp igazolják.

Korábban már hoztunk példát erre, de kiegészítésképp említsünk meg még néhányat: a Róm 11,26-ban az Ézs 59,20, az ApCsel 15,16-ban és az Ám 9,11 kerül elő idézetként. A kérdéskörben elmélyülni kívánóknak a Chicago University tanára, Prof. Franklin Johnson “Ószövetségi idézetek az Újszövetségben” (“The Quotations in the New Testament from the Old”) c. művét ajánljuk tanulmányozásra.

A különbségeknek van egy másik csoportja is, amikor ugyanazt az eseményt különböző írók eltérő módon ábrázolják. Vegyük az ellenfeleink leggyakrabban hangoztatott példáját, azt a bizonyos keresztre helyezett feliratot, amiről az összes evangélista említést tesz, de mindegyikük másképp. Felvetődik tehát a kérdés, hogy az ilyen beszámolók, hogy lehetnek ihletettek.

Válaszként emlékezni kell arra, hogy a feliratot három nyelven is felírták a táblára, ez viszont három eltérő szórendet implikál. Lehetséges, hogy az egyik evangélista a héber, a másik a latin, a harmadik pedig a görög mondatot jegyezte fel. Egyébként senki sem mondja, hogy bármelyikük is a teljes feliratot rögzítette volna, ahogy azt sem, hogy kötelesek lettek volna ezt megtenni. Ráadásul egyik sem mond ellent a másiknak, és mindegyik megfelel a tényeknek.

Visszaidézve, amit korábban mondtunk – azt, hogy a Szentírást illetően végső soron nem eltérő emberi szerzőkkel van dolgunk, hanem egyetlen isteni Szerzővel –, tegyük fel a kérdést: a Szentlélek nem választhatott ki egy konkrétumot, egy adott részletet a feliratból, valamilyen különleges és fontos céltól vezérelve? Vizsgáljuk meg a feljegyzéseket, hogy kiderítsük, miért az adott részlet a fontos! Figyeljük meg, hogy akármit hagynak is ki, mindegyik beszámoló rögzíti azt a jelentőségteljes részletet, hogy a kereszten szenvedő férfi A ZSIDÓK KIRÁLYA volt.

Mi lehetett ennek az oka? Milyen vádat emeltek Jézus ellen a vádlói? Nem azért utasították el és feszítették meg, mert azt állította magáról, hogy Ő a zsidók királya? Nem ez volt az a központi igazság, amit tartalmazott az a felirat, amit Pilátus isteni gondviseléstől vezérelve elkészíttetett? Ha igen, akkor nem éppen erről kellett tanúskodniuk az evangélistáknak? És nem úgy kellett minderről tanúbizonyságot tenniük, hogy eloszlassák a gyanút, miszerint összebeszéltek egymással? És ezek a körülmények nem éppen olyan elbeszéléseket implikálnak, amelyek különbözőségük ellenére összhangban vannak egymással az igazságot és a tényeket illetően? És vajon nem ugyanezt látjuk a négy evangélium esetében?

Ezek a tudósítások kiegészítik egymást, de nem mondanak ellent egymásnak. Alább feltüntetjük őket helyük szerint:

Ez Jézus, A ZSIDÓK KIRÁLYA (Máté 27,37)

– A ZSIDÓK KIRÁLYA (Márk 15,26)

Ez A ZSIDÓK KIRÁLYA (Lukács 23,38)

A názáreti Jézus, A ZSIDÓK KIRÁLYA (János 19,19)

A teljes felirat nyilván a következő volt: “Ez a Názáreti Jézus, a zsidók királya”. Úgy véljük, a fentebbi érvelés ésszerű magyarázattal szolgál e feljegyzések közötti különbségekre.

3.) Eltérő stílusban írt szövegekkel találkozunk. Némelyek úgy gondolják, hogy ha mindegyik író egyaránt ihletett volt, és az inspiráció a szavaikra is kiterjedt, akkor mindnyájuknak azonos stílusban kellett volna írnia… Mintha a Szentlélek csak egyetlen stílust preferálna!

Az irodalmi stílus a szavak kiválasztásának és a mondatok összefűzésének azon módszere, amire az író társadalmi helyzete, műveltsége, gondolkodása, tapasztalatai, fantáziája, tehetsége és szokásai vannak befolyással, és ami rányomja bélyegét az író munkásságára. Ezek határozzák meg szellemi és erkölcsi karakterét, és ezek alakítják ki stílusát.

Kérdezhetnénk azonban: Isten nem szabadon, kötöttségektől mentesen cselekszik? Nincs ugyanis semmi, ami árnyalná nézeteit, vagy okfejtését, nincs sajátos beszédstílusa, és nincs anyanyelve sem, amin kifejezhetné magát; nincs semmi, amivel zsenije nyomot hagyhatna irodalmi művein.

Hatalmas tévedés tehát azt feltételezni, miként Dr. Thomas Armitage mondta egyszer, hogy a Biblia isteni szerzőségét az azonos nyelvi stílus hivatott jelölni, mintha Isten közvetlenül választotta volna ki annak minden egyes szavát. Ő, aki a különféle stílusok megteremtője, tetszése szerint használhatja bármelyiküket. Ő volt az, aki felruházta szolgáit külön-külön értelmi képességekkel, hogy értsék az írásokat, és Ő volt az is, aki felhasználta képességeiket, hogy tetszése szerint kifejezze gondolatait általuk.

Valóban, a stílusbeli változatosság szükséges bizonyítéka az írói szabadságnak, és többek között ez az, ami meggyőz minket arról, hogy bármennyire is a Szentlélek irányítása alatt álltak a szentírók, mégsem puszta gépként vettek részt az írás folyamatában.

Figyeljük meg Isten munkáját a természetben! A növényrendszertanban egyetlen nemzetséghez fajok ezrei tartozhatnak. Ránézésre ugyanolyan hagymából nő ki a tulipán, a jácint, a krókusz, és a liliom – mindenféle formában meg árnyalatban –, mindenféle külső emberi beavatkozás, szaporítás vagy nemesítés nélkül. E sokféleség kizárólag annak köszönhető, hogy Isten ennyiféle fajt gondolt ki. Így van ez a szent iratokkal is. Gondolatai e végtelenül sokféle szövegen keresztül jutnak kifejezésre. Hogy ismét Armitage szavaival éljünk: “Nem tudom annál jobban elmagyarázni, hogyan sugallt a Szentlélek szavakat az íróknak, mint ahogyan más beszámol arról, hogy hogyan sugallt neki gondolatokat. De ha a kifejezések sokfélesége arról tanúskodik, hogy nem Ő választotta ki a szavakat, akkor a gondolatok sokfélesége azt fogja bizonyítani, hogy nem Ő sugalmazta a gondolatokat sem. Az egyik a másiktól függ.

William Cullen Bryant egyszerre volt újságíró és költő, Edmund Clarence Stedman egyszerre volt szintén költő, de közben Wall Street-i bróker is. Mekkora különbség volt egyikük cikkjei és másikuk kereskedelmi leveleinek stílusa között, hát még a költészetük között! Vajon Isten kevesebbre képes az embernél?

4.) Vannak a Szentírásban saját szerzőségét illetően félreérthető kijelentések. Jogosan kérdezhetné valaki: de hát néha nem maga Pál nyilatkozik úgy, hogy “emberi módon szól”, illetve “emberi módon beszél”? Így igaz! De mi a célja ezzel? Miért érvelne “emberi” módon – az emberek számára jól ismert dolgokkal –, ha nem azért, hogy tisztázzon bizonyos kérdéseket? Vajon mindezt nem a Lélek által vezetve teszi, ahogy minden mást is, amit mond és tesz, és vajon nem a Lélek vezetése alatt állva rögzíti gondolatait? Természetesen az emberektől vett idézetek nem olyan értékesek, mint amelyek közvetlen isteni kijelentés útján adatnak, de rögzítésük a Szentlélektől ihletett módon történt.

Két-három ilyen kijelentést találunk az 1Korinthus 7-ben, ahol Pál a házasságról értekezik. Az 1Kor 7,6-ban azt mondja: “Ezt pedig engedményként mondom, nem parancsként”. E megjegyzés nem üzenetének forrására, hanem a tárgyára vonatkozik. Mások hamis tanításával ellentétben Pál azt állítja, hogy a keresztyének megházasodhatnak, de ez nincs megparancsolva nekik. Aztán az 1Kor 7,10-ben ezt mondja: “A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr”, míg a 12. versben azt olvassuk, hogy: “A többieknek pedig én mondom, nem az Úr”. Ez azt jelenti, hogy Pál deklarálja magával kapcsolatban, hogy először ihletett módon szólt, másodszor pedig nem? Semmiképpen sem: először csupán arra hivatkozik, amit az Úr még testben, a földön járva tanított a témában, másodszor pedig már maga bővíti ki azt, a rajta keresztül megszólaló Szentlélek tekintélyével. Másképp fogalmazva, saját megnyilatkozásait egyenlővé téve Urunkéval, egyszerűen megerősíti azok ihletettségét.

Az 1Kor 7,40-ben zavarba ejtő kifejezést használ: “Hiszem pedig, hogy bennem is az Isten Lelke van.” Nekünk, akik a bibliai szöveg ihletettsége mellett törünk lándzsát, nem esne nehezünkre kijelenteni, hogy mivel itt az apostol a saját ihletettségével kapcsolatos kételyét rögzítette, ezért csak e szövegrész ihletettsége kérdéses, viszont minden más szöveg esetében, ahol ilyen kétely nem került rögzítésre – jogosan feltételezzük azt. De itt előnyben részesítjük mások megoldását, miszerint a válasz a korinthusi gyülekezet akkori állapotában rejlik. Pál ellenségei megpróbálták ellensúlyozni az apostol tanítását azzal, hogy állították, bennük is Isten Lelke van. Erre reagál Pál, amikor jogos iróniával ezt mondja: “Hiszem pedig, hogy bennem is az Isten Lelke van.” Úgy gondolom – mondja Watts professzor, – ha egy apostoli tekintéllyel rendelkező személy száját elhagyja ez a mondat, “hiszem”, akkor – lévén ennél nyomatékosabb állásfoglalással nem fogunk találkozni, – ez a kérdés egyszer és mindenkorra eldőlt. Ugyanezen levél 14. fejezetének 37. versében hasonló kijelentéssel találkozunk. Itt ezt olvassuk: “Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata.”

Nincs időnk tovább taglalni az ihletettséggel szemben felhozott további ellenvetéseket, illetve nehézségeket, de ez nem is szükséges, mivel nincs olyan, amire ne adtak volna Isten emberei, illetve a hit gyermekei számtalan alkalommal kielégítő választ, illetve megnyugtató megoldást.

Van azonban egy akadály, amire még a befejezés előtt felhívnánk a figyelmet – nem nehézségről vagy kifogásról van szó, hanem egy valódi akadályról, ami különösen is a fiatalokra és a teológiailag kevésbé pallérozottakra jelent veszélyt. Ez nem más, mint egy téveszme, miszerint csak a tanulatlanok képviselik az inspiráció ezen nézetét. Ez a hamis elgondolás egy másikra vezethető vissza, ami a “tudományosság” kritériumával kapcsolatos.

Népszerű elgondolás, hogy a teológia és a vallás területén a tanultak közé leginkább csak bibliakritikusok vagy hozzájuk hasonló szakemberek tartozhatnak, valamint, hogy minél inkább racionalista és tekintély-ellenes valaki, annál műveltebb. Ez azonban tévedés, amiről a következők is tanúskodnak: azok a tulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki képzett filológus, nagyszerű nyelvész, vagy tájékozott irodalmár legyen – más szóval a magaskritika műveléséhez nélkülözhetetlen készségek –, inkább jó emlékezőtehetséget feltételeznek, és a legcsekélyebb mértékben sem szavatolják, hogy ezen kompetenciák birtokosai az ismereteikből helyes következtetéseket képesek levonni.

A „Hit és ihletettség” (Faith and Inspiration) című mű szerzője úgy fogalmaz, hogy az efféle tudósok tevékenységét leginkább egy építész keze alá dolgozó kőfejtő munkájához lehet hasonlítani. Bár a maga helyén roppant értékes munkaerőről van szó, egész tevékenysége mégiscsak a nyers és feldolgozatlan anyag kitermelésére korlátozódik, hogy aztán azt másvalaki, aki valami másban tehetséges, kellő ízléssel és megfontoltsággal megmunkálja és felhasználja. A csillagászok Halley-üstökössel kapcsolatos zavarodottsága tipikus példája ennek. Olyan ismeretek birtokában voltak, amiknek a hétköznapi ember nem, de amikor elkezdték levonni általános következtetéseiket, azt javasolták, hogy a keleti eget kémleljük, mert ott fog feltűnni, míg az utca embere ösztönösen ráérzett, hogy az égi jelenséget a nyugati égen kell keresnie.

Sok szó esik például a héber- és görögtudásról, amit egyetlen értelmes embernek sem szabad alulértékelnie egy teológus vagy bibliatudós esetében, de ezek az ismeretek egyáltalán nem szükségesek az ihletettség tanának megértéséhez, vagy bármelyik más szentírási hittétel elsajátításához. Vegyünk valakit – egy intelligens embert –, aki angol, vagy magyar nyelven olvassa a Bibliát. Higgyük el, hogy teljes mértékben képes véleményt alkotni ezekről a kérdésekről, különösen akkor, ha a Szentlélek megvilágítja az értelmét.

Azt nem fogja tudni megfejteni, hogy pontosan hogyan munkálkodott a Szentlélek a szentírók elméjében, mert erről nem áll rendelkezésünkre kinyilatkoztatás, az alapján viszont, ami ki lett jelentve, bizton ítélhet. Meg fogja tudni állapítani, hogy az ihletettség kiterjed minden könyvre, és hogy nem csak a lényeges dolgokat, hanem magát a formát is magában foglalja, és hogy nem csak a gondolatok, hanem a szavak szintjén is érvényesül.

Ha már szóba jöttek a tudósok és a kutatók, nevezzünk is meg néhányat: Dr. Sanday oxfordi szakember, Durham érseke; Burgon esperes; Prof. Orr, Glasgow városából; a Hackney College igazgatója, Forsyth; Sir Robert Anderson; Dr. Kuyper Hollandiából; a Princeton Seminary elnöke, Patton; Howard Osgood, az Old Testament Revision Committee munkatársa; Matthew B. Riddle, aki a New Testament Revision Committee kollégája; G. Frecerick Wright és Albert T. Clay archeológusok; Moorehead és Mullins elnökök; C. I. Scofield; Luther T. Townsend, aki 25 évig a Theological School of Boston University professzora volt; Arthur T. Pierson, a Missionary Review of the World képviselője; de lehetne még sorolni számos kortárs episzkopális, presbiteriánus, kongregacionalista, baptista, lutheránus, metodista és holland református tanúságtevőt.

De eszünkbe juthat még Kálvin János, a kiváló Bengel, Canon Faussett, Tregelles, Auberlen, Van Oosterzee, Charles Hodge, és Henry B. Smith is. Értelmetlen lenne megemlíteni mindenkit, hiszen végtelenségig lehetne folytatni a sort. Megeshet, hogy ezek az emberek az imént felsorolt állítások nem mindegyikét képviselték, és nem fogalmazták meg explicit módon ezeket a verbálinspiráció melletti bizonyítékokat, de – érzékelve a téma jelentőségét, – mindannyian mellénk állnának e küzdelemben, bizonyságot téve arról, hogy hiszik a Szentírás szavakra is kiterjedő ihletettségét.

Amikor egy világi napilap szerkesztője felszólította a jelenlegi sorok íróját, hogy nevezzen meg legalább egy olyan élő tudóst, aki ezt az álláspontot képviseli, akkor ő erre egy neves egyetem kancellárjára hivatkozott. Erre a szerkesztő úgy reagált, hogy ő másfajta tudósra gondolt! Ezek a típusú tudósok, akikre ellenfeleink gondolnak, általában azok, akik a Bibliába, mint az Isten igéjébe vetett hitet le akarják rombolni, hogy azt egy saját maguk által összetákolt Bibliával helyettesítsék.

A Kitekintő (Outlook; keresztyén hetilap/szerk.) nemrég “Kinek higgyünk?” címmel közölt vezércikket. Ebben a szerző azt a közhelyszerű igazságot elevenítette fel, miszerint az élet sokkal inkább egy eleven folyamat, mintsem elméleti valóság, ezért a mélyebb igazságokat inkább tapasztalati úton lehet megismerni, mintsem pusztán logikai okfejtések révén. Állítása szerint ez az oka annak, hogy sok dolog el van rejtve az ún. “bölcsek és értelmesek” elől, akik szigorú megfigyelési eljárásokat, egzakt módszereket követnek. Ezért lett mindez kijelentve a gyermekeknek és a csecsemőknek, akik semmit sem tudnak ezekről a módszerekről, de habzsolják az életet. Egyetlen jelentős, kortárs mozgalmat sem lehet megérteni anélkül, – hangzik az érvelés, – hogy mi magunk részesei ne lennénk annak.

Ez megmagyarázza, hogy az elefántcsonttornyába bezárkózott tudós miért képtelen elfogadni az Írás természetfeletti ihletettségét, miközben Krisztus frontvonalon harcoló katonái a szavak szintjéig vallják azt. Ezzel magyarázható a külföldi misszionáriusaink hite is. Ez vezette J. Hudson Taylort Kína belsejébe, és ez vezette Dr. Guinnesst arra, hogy nekilásson a munkának Kongóban. Ez indította Müller Györgyöt, illetve William Quarrier-t arra, hogy gondját viselje az árváknak Bristolban és a skót alföldön. Ebben –, a Biblia verbális inspirációjába vetett hitben – áll D. L. Moody, Chapman, Torrey, Gipsy Smith, és gyakorlatilag minden evangélista sikerének titka, aki nyílt terepen végzi szolgálatát. Ez talán nem véletlen, tekintve, hogy – amennyire tudjuk, – egyikük sem kételkedett ebben. Ez magyarázattal szolgál arra is, hogy miért éppen Andrew Murray, Miller, Meyer vagy a hozzájuk hasonló írók áhítatos könyvei és igemagyarázatai lettek keresztyén bestsellerek. Megvilágítja azt is, hogy az egyszerű emberek miért szerették Spurgeon, McLaren, Campbell Morgan, Len Broughton és A. C. Dixon igehirdetéseit, és hogy másfajta prédikátorokat miért néztek levegőnek. Egyszóval, ez komoly kihívás elé állítja az egész keresztyén világot: mutassanak egy olyan embert, aki lelkeket nyer meg Krisztusnak, de nem hisz a bibliai ihletettség általunk vázolt értelmezésében!

Most azonban egy amolyan konkrét tanúságtétellel zárjuk az eddigieket. Ezt az Amerikai Presbiteriánus Egyház (PCA) Közgyűlése fogalmazta meg 1893-ban, tehát az újdonság erejével hat. Mivel e sorok írója nem presbiteriánus, ezért most külön is arra kéri olvasóit, hogy gondoljanak bele, mi jellemez egy ilyen összejövetelt – milyen a színvonala és az összetétele. Legjobb kereskedőink, jogászaink, tanáraink, tisztségviselőink, valamint legkiválóbb misszionáriusaink, evangélistáink és teológusaink alkotják. A keresztyénség ily rátermett és tiszteletreméltó képviselőivel ugyan egyéb alkalmakon is találkozni, ám ezek nem igen képesek túlszárnyalni egy ilyen közgyűlést. A következőkkel találkozhatunk itt: józan gondolkodással, mély és széleskörű ismeretekkel, őszinte megnyilatkozásokkal, komoly meggyőződésekkel. Nem véletlen, hogy az Amerikai Presbiteriánus Egyház Közgyűlését figyelem övezi az egész világon, és megbecsülésnek örvend mindenki előtt. E közgyűlés az általunk vizsgált kérdésben az alábbi megfogalmazással él, az említett keltezéssel, nemzetünk fővárosában, Washingtonban:

„A KÜLÖNBÖZŐ FORDÍTÁSOKBAN ÉS ÁTDOLGOZÁSOKBAN JELENLEG RENDELKEZÉSÜNKRE ÁLLÓ BIBLIA A FORDÍTÓK, MÁSOLÓK ÉS NYOMDÁSZOK HIBÁITÓL ÉS TÉVEDÉSEITŐL ELTEKINTVE MAGA ISTEN SZAVA, ENNÉLFOGVA TEHÁT TELJESEN HIBÁTLAN.”

Forrás: The Fundamentals – 1917, II. kötet, 9-43.o.