Melegmisszió és önvizsgálat – mi a helyes út?
„Beszélnünk kell arról, miért érzik a melegek kitaszítva magukat a gyülekezeteinkből. Református emberként régóta gondolkozom rajta, hogyan tudnánk a melegek körében is valódi missziót végezni. Az első lépés szerintem az, hogy megvizsgáljuk önmagunkat.” – kezdi írását egy bizonyos M.Á, aki a Perintfalvi Rita személyéhez köthető Felszabtér Blogon tette közzé gondolatait.
Lényegében a szerző, nem meglepő módon, az LMBTI személyek elfogadása mellett érvel, méghozzá oly módon, ami azt sejteti, hogy számára nem csak a személy, de a személy bűne is „belefér”. Ugyanakkor írása hemzseg a tárgyi tévedésektől és csúsztatásoktól, amiket érdemesnek találtam részletesebben is megvizsgálni. Röviden arra is kitérek majd, hogy mi a valódi keresztény alternatíva mindazzal szemben, vagy ahelyett, amit ő kínál fel.
Az (állítása szerint református) szerző azzal kezdi expozéját, hogy kifejti, szerinte hogyan érvelünk mi, (konzervatív) reformátusok:
- „Érv: A homoszexualitás a Biblia szerint bűn. Erre már a mózesi törvények felhívják a figyelmet (III Móz 20:13). Az Újszövetség pedig megerősíti (I Kor 6:9, Róma 1:26). Tehát, nem kérdés, hogy bűn, mindenféle szempontból.
- Ellenérv: Homoszexuálisnak lenni az orvostudomány jelenlegi állása szerint egy születési jellegzetesség (ahogy pl. a kék szem). Valamilyennek születni hogy lehet bűn?”
- Válasz érv: A homoszexuális cselekedet a bűnös dolog. Ahogy a hazudni meg lopni is döntés kérdése, ugyanúgy a homoszexuális tevékenységben való részvétel is az. A homoszexuálisnak született embernek fel kell adnia az életformáját: meg kell térnie, és akkor majd Isten segít neki megmaradni a hitben, és letenni a bűnt.”
A helyzet az, hogy bár az említett két érv (lásd „érv” és „válasz érv”) tényleg létező és valid érv az evangéliumi-hitvallásos keresztyének számára – így a reformátusok számára is –, az azonban egészen biztos, hogy a szerző ellenérvére nem ez az egzakt válasz, hanem az eredendő bűn, melynek okán mindenki úgy születik, hogy bűnös és megváltásra szorul. Így tehát igenis, bizonyos értelemben lehet bűn az, milyennek születünk – sőt, sokszor bizony az is.
A szerző ún. „ellenérve” ráadásul egy óriási tárgyi tévedést is tartalmaz, amikor is azt állítja, hogy az (orvos)tudomány jelen állása szerint a homoszexualitás születési jellegzetesség, ugyanis a tudomány egész egyszerűen nem állít ilyet. Sőt, kutatások sora bizonyítja, hogy ennek bizony – a homoszexuális magatartásnak – kőkemény társadalmi háttere is van. Például bizonyított tény, hogy az LMBTI párok által nevelt gyermekek sokkal nagyobb mértékben fognak maguk is az LM’BTI csoportokhoz tartozni. Sőt, érdemes arról is beszélni, hogy több kutatás arra is rávilágít, hogy a gyerekkori abúzus, az egyik szülő hiánya, illetve tényleges mentális problémák is befolyásolhatják a felnőttkori szexuális identitást. Hovatovább bizonyítható az összefüggés a gyermek- és tinédzserkori szexuális „felvilágosítóprogramok” és érzékenyítő tréningek, valamint a felnőve magukat LM’BTI személyként azonosítók száma és aránya között is, legalábbis az Egyesült Államokban. Az USA esetében egyértelműen látható, hogy azokban a tagállamokban, ahol kötelező az ilyen tematikájú, tananyagba beépített iskolai „felvilágosítás”, sokkal magasabb a fiatalok között (is) a magukat valamilyen szexuális kisebbséghez tartozónak vallók aránya.
A „born this way” (=így született) szlogen, melyet a szerző tudományos tényként kezel és amire voltaképpen az egész érvelését alapozza, valójában egy politikai jelszó, amit a tudomány nemhogy nem igazolt, egyenesen megcáfolt: nincs „meleg gén”, ami ahhoz hasonlóan határozná meg, hogy kinek milyen lesz a szexuális irányultsága, mint ahogy egyéb gének meghatározzák a szemszínt. Sőt, ha van is bármilyen genetikai háttere a dolognak (amit ezidáig ténylegesen nem sikerült igazolni), akkor is alapelv, hogy a genetika az ilyen dolgok terén nem determinál, legfeljebb csak hajlamosít. Vagyis, a tudomány lényegében olyan irányba mutat, hogy miként senki sem születik például tüdőrákosnak (hiába vannak meg benne az arra hajlamosító gének) – csak az életkörülményeinek hatására válik azzá –, épp úgy melegnek se születik senki, legfeljebb hajlama van rá, amit számos külső tényező aktiválhat (már ha aktivál).
Az, hogy a szerző e hibás érvet követően nagyvonalúan továbblép az ellenérveken, és ehelyett inkább felveti, hogy az erről a kérdésről szóló igeszakaszokat nem kellene szó szerint venni (nyilván, mert ha elhisszük, hogy ezek is Isten kijelentésének részét képezik, és szó szerint értjük azokat, akkor nem lehet belemagyarázni a kereszténységbe azt a tévtanítást, amit a progresszív „keresztények ” hirdetnek), nagyjából sejteti a folytatást. Hiába tesz úgy, mintha elfogadná azt az érvet, hogy a homoszexuális cselekedet bűn, valójában határozottan elveti azt.
Innen indulva jutunk el a jól ismert „kettős mérce” érvhez. Eszerint kettős mércét alkalmazunk, amikor a homoszexualitást túlhangsúlyozzuk más bűnök kárára. Példaként említi a válást és a vasárnapi munkavégzés kérdését.
Lássuk az elsőt. Egészen abszurd, hogy a szerző nem a válást kezdeményező félről kezd el beszélni, hanem arról, aki nem akar elválni – tehát elszenvedője a helyzetnek –, akit elhagynak. De ugye miután párja elhagyta, már nincs mit tenni. A szerző egy ilyen személy és egy gyakorló homoszexuális között von párhuzamot. Miért is abszurd ez? Azért, mert itt újabb súlyos hibát követ el (hogy véletlenül, vagy szándékosan, nem tudom), amikor nem vesz tudomást például a Máté 5,32; a Máté 19,9; illetve az 1 Korintus 7,12-16-ban foglaltakról, melyek alapján egyértelműen kiderül, hogy az a fél, akit akarata ellenére hagyott el a párja, nem számít bűnösnek, azaz vétlen a válásban. Vagyis a szerzőnk olyan dolgok között von párhuzamot, 1.) amiről a Szentírás bűnként beszél, és ami kizárja az azt cselekvőt Isten országából, 2.) ami a Szentírás tanítása szerint nem számít bűnnek. Ha M.Á. valódi párhuzamot akart volna felmutatni, akkor a házasságtörő felet kellett volna behoznia, és ott megvizsgálni a közösség reakcióját, ami szinte biztosan a válás és a házasságtörés ellenében nyilvánulna meg (ha nem, úgy valóban fennáll a kettős mérce, de ez nem a homoszexualitás, vagy a paráznaság bűnét kisebbíti, hanem a közösség Istentől való eltávolodásának a jele).
A másik példa már egy kicsit érdekesebb: „Egy régi gyülekezeti tag anyagilag rossz helyzetbe kerül önmagán kívül álló okok miatt (pl. bedőlt a devizahitele). Négy gyereke van, el kell őket tartani valahogy. A cég, ahol dolgozik, fölajánlja, hogy vasárnap is bemehet dolgozni kétszeres fizetésért. Tényleg, tényleg nagyon kell a pénz, hónapok óta csúszik a számlafizetés, hó végén mostanában már csak krumplit esznek krumplival. Jön a tél, fűteni is kell. Ennek az illetőnek egészen biztosan nem fogja azt tanácsolni a lelkész és a gyülekezeti tagok, hogy „márpedig a hetedik nap szent, és akármilyenek a körülményeid, ha a héten mind a hét napon munkát vállalsz, azzal bűnt követsz el. A bűn elválaszt Istentől, tehát ne vállalj több, mint heti hat nap munkát.”
Abban valóban igazat kell adnunk a szerzőnek, hogy egy intelligens lelkész nem fog így nekimenni egy bajba került embernek. Más kérdés, hogy a szerző a „hamis dilemma” nevű érvelési hibát követi el, mely szerint csak az a két opció van, hogy az atyafi vagy megszegi Isten törvényét a közösség jóváhagyásával, vagy megtartja, akkor viszont a közösség érzéketlen, hogy hagyja őket éhezni. „Rossz, vagy rossz”. Na de ha valaki tényleg Isten törvényén állva vizsgálja meg ezt a helyzetet, akkor rájöhet, hogy létezik egy harmadik opció is: ha maga a gyülekezet segíti meg a bajba került testvért, például diakóniai segéllyel, gyűjtéssel, fával, élelmiszerrel. Ez is megoldás lehet.
De itt talán nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább Krisztus tanítása, amiből bizony kiderül, hogy a hetedik nap törvényét felülírja az élet védelmének a törvénye (még akár akkor is, ha állatról van szó, hiszen ki az, aki nem húzza ki a juhát a kútból, ha at beleesett?). Vagyis, ha atyánkfia azért kényszerül dolgozni, hogy ő maga és a családja ne haljon éhen, vagy ne fagyjon halálra, akkor – mivel enélkül valószínűleg veszélyeztetné saját és családja életét –, nem követ el bűnt, ha inkább az életet menti, ahelyett, hogy farizeusi rigorozitással ragaszkodna a hetedik napi munkavégzés tilalmához.
Arra viszont ettől függetlenül is érdemes kitérnünk, hogy sajnos a pihenőnapra vonatkozó parancsot igen sokszor elég nagyvonalúan kezeljük. Emiatt jó, ha magunk is bűnbánatot tartunk.
Na de menjünk tovább. Merthogy ezután fordul csak az írás igazán abszurditásba. Elvégre, a szerző most fogja azt az embert, akit elhagyott a párja, és aki így akarata ellenére válni kényszerül, és azt, aki kénytelen vasárnap is dolgozni, hogy megmentse a saját és családja életét, és e kettőt odaállítja a gyakorló homoszexuális mellé, akinek az életében semmiféle ilyen kényszer nincsen: egész egyszerűen csak azért követ el bűnt, hogy ösztönös vágyait kielégítse. Nem külső kényszer szorításában cselekszik – nem azért muszáj így tennie, mert valamilyen külső erő, vagy helyzet erre kényszeríti. Az életvédelem szempontja is hiányzik: nem azért muszáj így tennie, mert különben valaki az életével fizetni fog. Egész egyszerűen csak azért él úgy, ahogy, mert jól esik neki.
Elképesztő az a cinizmus, amivel M.Á. ezt a párhuzamot képes volt megvonni. Egy kicsit sem zavarja, hogy teljesen más kategóriákról beszélünk. Tulajdonképpen úgy festi le a gyakorló homoszexuális bűnét, mintha valaki más, rajta kívül álló személy döntéséről lenne szó; valamiről, aminek kénytelen engedni. Megdöbbentő, hogy azzal von párhuzamot, amikor valaki azért szeg meg egy törvényt, hogy az élet védelmének magasabb rendű törvényének engedelmeskedjék. Még egyszer: fog a szerző két olyan embert, akiről az Ige alapján ki lehet jelenteni, hogy nem bűnös, majd azt mondja, hogy e kettő „az Ige alapján” épp annyira bűnös, mint a gyakorló homoszexuális, és kettős mérce, ha a példák alanyait, meg a melegeket nem ugyanúgy kezeljük. Mondhatnám, hogy ez az érv nemhogy nem állja meg a helyét, de szándékos, hazug csúsztatás, s nemes egyszerűséggel nettó manipuláció.
Nem, nem igaz, hogy egy homoszexuális ember önhibáján kívül követi el a bűnt. Egyrészt azért nem, amit a Római levél első fejezetében olvashatunk. Másrészt azért nem, mert a szerző kiindulópontja (lásd „born this way”), mint fentebb rámutattunk, egy tudományosan nemhogy nem megalapozott, de egyenesen megcáfolt, üres jelszó. Harmadrészt pedig azért nem, mert az, akinek ilyen hajlamai vannak, és ezeket megéli, az önmegtagadás krisztusi útja helyett tudatosan dönt a bűn kiélése mellett.
Persze erre lehet azt mondani, hogy „de hát csak így találja meg a boldogságot”. Valóban? Nem lehet az ember boldog, ha nem él nemi életet? Dehogynem! Újabb rossz kiindulópont minden olyan érv, amely a megélt szexualitás és a boldogság között párhuzamot von – olyan, amit ha következetesek vagyunk, elfogadhatatlannak fogunk találni. Hiszen, ha elfogadjuk, hogy a nemi élet megélése szükséges a boldogsághoz, akkor nem csak az nem bűn, ha valaki homoszexuális: de az sem, ha valaki mondjuk elhagyja a férjét/feleségét egy hosszantartó betegség (vagy nő esetében akár egy nehezebb várandósság) miatt, mivel ennek okán akár hónapokra, vagy évekre is lehetetlenné válik számára a nemi élet megélése! Sőt, ilyen alapon az sem bűn, ha egyedülálló emberek követnek el erőszakot másokon – elvégre, nekik is szükségük van a nemiségre, enélkül nem lehetnek boldogok. Ha józanul gondolkodunk, látjuk: a boldogság és a nemi élet összekapcsolása, illetve az ebből fakadó bűnfelmentés következetesen alkalmazva nemhogy nem állja meg a helyét, de egyenesen jogos ellenérzést vált ki minden jóérzésű emberből.
Viszont az érdekes kérdés, amit a szerző is felvet, nevezetesen, hogy hogyan fordulunk azokhoz a meleg személyekhez, akik betévednek a gyülekezeteinkbe. Rögtön azzal támadjuk le őket, hogy bűnös életet folytatnak? Ha igen, akkor nem végzünk túl jó missziós munkát, és akkor jogos M.Á. kritikája velünk szemben. Ebben az esetben valóban miattunk érzik magukat kirekesztve az Istennel való közösségből az Őt kereső melegek. Ha ez valóban így van, akkor meggyőződésem, hogy nem járunk jó úton.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az az alaphelyzet, amit a szerző lefest az egyházunkban uralkodó állítólagos „melegellenes hozzáállásról”, egész egyszerűen téves, hamis. Nyilván előfordulhatnak szélsőséges példák, ezek azonban marginálisak, és ha kitudódnak, a közegyház által is elítélésre kerülnek. Ezeket kiindulási ponttá tenni viszont durva általánosítás és messzemenőkig inkorrekt eljárás. A valóság az, hogy nem hajítanak ki embereket gyülekezetekből, csak azért, mert gyanítják róluk, hogy melegek. Nem „büntetgetik” őket, nem törnek pálcát felettük. Természetesen adott esetben a lelkészek nevesítik ezt a kérdést az igehirdetésekben, és a hétközi gyülekezeti alkalmakon is téma lehet. Nyilvánvalóan mindezt úgy, hogy közben a Magyarországi Református Egyház hivatalos, Bibliával megegyező álláspontját képviselik. Ez viszont véletlenül sem kirekesztés, nem is gyűlölködés, csupán Isten Igéjének hirdetése – annak az igazságnak a hirdetése, amit nem hallgathatunk el.
A kérdés kapcsán hivatalosan elfogadott zsinati tanítás sem a szerző által alaphelyzetként lefestett álláspontot tükrözi, sőt, ellentétes azzal. Így meggyőződésem az is, hogy nem, nem kell semmit sem átértelmeznünk egyházunk hozzáállásával (még kevésbé a tanításával!) kapcsolatban. Bőven elég, ha azt következetesen alkalmazzuk. Ha így teszünk, képesek leszünk arra, amit a szerző is javasol: őszinte szeretettel fogadjuk a homoszexuális hajlamokkal küzdő embert is, és türelmesen végigsegítjük őt azon az úton, aminek a végén Krisztus vár rá, aki majd megmutatja neki, hogy személy szerint tőle mit vár el.
Bízzunk Urunkban – Ő megköveteli, hogy ez az ember (és mindenki más is) megtérjen a bűnéből és elhagyja azt. Ezt nem nekünk kell tehát kikényszerítenünk, vagy kizsarolnunk az illetőből: ez nem a mi felelősségünk, ezt majd a Lélek kimunkálja benne, sőt, ha akarja, még a hajlamaitól is végleg megszabadítja Őt.
Amiben viszont nekünk igenis felelősségünk van, az az, hogy a hozzánk betévedő homoszexuális ember eljut-e idáig ezen az úton… Ehhez viszont biztos nem arra van szükség, hogy bűnét elbagatellizáljuk, vagy azt mondjuk, hogy igazából az, amit tesz, nem is bűn, vagy nem az ő hibája – ez nem jelenthet megoldást, ahogy az sem, hogy újra meg újra a fejéhez vágjuk, hogy ő milyen nagy bűnös, vagy hogy undorodunk tőle. Nem. Ehhez csupán annyi kell, hogy szeretetteljesen, de határozottan és megalkuvás nélkül hirdessük ebben a kérdésben is az Úr akaratát, középpontba helyezve Jézus Krisztus keresztjét, és az abból fakadó óriási kegyelmet, mely által ez az embertársunk is megszabadulhat a bűntől, Krisztus gyermekévé válva.
Mert ha ez nincs meg – ha nem hirdetjük a Biblia tanítását ebben a kérdésben, hanem elhallgatjuk, vagy épp kiforgatjuk azt, amit az Ige mindezzel kapcsolatban mond –, akkor kudarcot fogunk vallani a misszióban. Hiszen az illető soha nem fog rádöbbenni arra, hogy bűnös, és hogy milyen mértékű a bűne. És így soha nem fogja megérezni azt, hogy a bűneinél – e konkrét bűnénél is – végtelenül nagyobb az Úr kegyelme. Nem fog megtérni. Nem fog megszabadulni. Hanem egész életében azt hiszi majd, hogy jó úton van, miközben egyenes úton rohan a kárhozatba. Ennél borzalmasabb pedig nem is történhet.
Épp ezért jó, hogyha nem hallgatunk a progresszívek szirén-hangjaira, miszerint az a szeretet, ha ez utóbbit tesszük. Ez nem szeretet. Ez gyűlölet, mely kárhozatba taszítja a bűnöst. Az igazi krisztusi szeretet megszabadítja őt, képessé téve őt arra, hogy nemet tudjon mondani a bűnre – hogy elnyerje végül az örök életet.
Ez utóbbi a mi célunk. Ezért kell harcolnunk. A bűn ellen, az emberért!
A szerző református lelkész
„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák a megigazulást, mert az ilyenek megelégülnek.”
(Máté ev. 5:6 – Farkas László ford. 1938.)
„Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?
Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.”
(Jelenések könyve 7:13-14, részlet)