Kovács Endre: a puritánok és a keresztény misztika

Ez az írás válasz Márkus Tamás a „Puritán meditáció. Egy tisztázó beszélgetés a misztikáról (2. rész) – kegyességi alternatívák protestánsok számára” címmel leközölt cikkére, ami a 2019. novemberében tartott nyilvános beszélgetés folyatásaként jelent meg az Evangelikál Csoport honlapján Muzslai-Bízik Bence riportja alapján 2019. december 12-én. A válaszra maga Márkus Tamás bíztatott.

Mindenekelőtt elismerésemet szeretném kifejezni azért a tiszteletért, ami úgy az élő beszélgetésben, mint az interjúban Tamás szavait a misztikusok irányában jellemzi. Ez részemről korántsem merő udvariaskodás, hanem a téma tartalmi részéhez kapcsolódó lényegi megjegyzés. A protestáns teológusok többsége az elmúlt kétszáz év során ugyanis a keresztény miszticizmust olyannyira a fenntartás jegyében közelítette meg, és a témában felvetődő kérdéseket olyannyira lezártnak tekintette, hogy a misztikusok írásaival és közlésük tényleges szándékával érdemben nem is foglalkozott. Pedig Nüsszai Gergely, Clairvaux-i Bernát, vagy Avilai Teréz (csak hogy a keresztény misztikusok közül hármat kiemeljek) kifejezett szándékuk szerint az élő Krisztushoz hívnak. Üzenetük értékeléséhez ugyanakkor az írásaik által megnyilvánuló Krisztus befogadása szükséges, e befogadásnak pedig alapfeltétele az irányukban megelőlegezett bizalom. Ezért olyan lényeges az a tiszteletteljes hozzáállás, ami Tamás cikkében a misztikusok iránt megnyilvánul – még azzal együtt is, hogy az írás a misztikusokat negatívabb színben tüneti fel, mint ahogy én tenném. A tisztelet teljesülése a misztikusok megközelítésének alapvető feltétele. Ezzel lehetségessé válik, hogy azt a Krisztust, akit ők képviselni akartak, mi is felfedezzük – a keresztény misztikusok és munkásságuk sikerességének végső fokmérője nemcsak az ő számukra, de a mi számunkra is az, hogy életükben és írásaikban Krisztus jelenjen meg. Ha tehát a bejegyzésre csupán egy mondatot írhatnék, ez lenne: köszönöm a szóban forgó misztikusok iránti tiszteletet. 

Mivel azonban ezen a helyen kicsivel bővebb hozzászólásra is lehetőségem nyílik, az interjú tartalmi részéhez: a puritánok megközelítéséhez és a puritánok és az ignáci hagyomány, illetve a puritánok és szélesebb értelemben a középkori misztikusok egymáshoz való kapcsolatához is fűznék néhány észrevételt.

A cikk középpontjában az evangelikál mozgalom teológiai és gyakorlati hátterét képező mozgalmak egyikének, a puritánoknak a lelki öröksége áll; ezen belül is a meditációról szóló tanításuk és gyakorlatuk. A puritánok meditációval kapcsolatos lelki örökségét illetően értékes tanulmánnyal van dolgunk. Engedtessék meg itt két olyan kitérő, amely e téma megközelítésében az engem személyesen befolyásoló tényezőkkel kapcsolatos. A 90-es évek közepén megadatott az a kiváltság, hogy Kanadában lelkiségi teológiai tanulmányaim során J. I. Packer nevű kiváló professzorom (aki a puritánokat egy életen át kutatta) vezetésével egy féléven át a puritánok kegyességét tanulmányozzam, ami által sokat kaptam. Így Tamás cikkét egy kicsit J. I. Packer szemüvegén át is tudom nézni (már amennyire egy ember egyáltalán képes arra, hogy valaki más szemével, jelen esetben J. I. Packer szemével nézze a világot). A másik személyes körülmény az, hogy ebben a hónapban (2020. január), vizsgaidőszak lévén házidolgozatokat javítok, amelyeket a Károli Gáspár Református Egyetem Teológiai Karán a „Spiritualitás és misszió az egyházban” szakirányú továbbképzés lelkész hallgatói különféle kegyességi/lelkiségi mozgalmakról írtak. A fent megnevezett cikk olvasása közben az a gondolat futott át bennem, hogy Tamás cikke milyen remek lenne egy ilyen házidolgozatnak.

Az egyedüli aspektus, amit Tamás cikkéből kissé hiányolok, az annak az egyéni és családi imádság gyakorlásnak a kifejtése, ami a puritánok meghatározó jellemzője volt (és a kolostori élet napirendjében gyakorolt imaritmusra rímelt rá). A reggeli és az étkező asztal mellett elmondott rendszeres imádságok, az esti bibliaolvasás és családi hitoktatás, és a nap végén a lefekvés előtti ima; valamint az Úr napjának megszentelése – amely a család hitoktatásával kezdődik, az igehirdetés meghallgatásával és a családi ebéd során annak alapos átbeszélésével folytatódik, majd a nap során további imádsággal és olvasással ér véget. Ezek a rendszeres gyakorlatok adták azt a keretet, amelyen belül a puritánok meditációval kapcsolatos lelki öröksége virágzott és a mai napig fennmaradt. E gyakorlati oldal bemutatásának hiányát itt azonban csak mellékesen jelzem, mert Tamás feldolgozásának értékét ez nem csökkenti. A puritánok öröksége a mai kereszténység közös kincse, érdemes rá figyelmet fordítani, és a téma megismeréshez a cikket összességében hasznos forrásnak tartom.

Ha a jelen diskurzus pusztán a puritán spiritualitás megismertetésére korlátozódna, itt reflexióm végére pontot is tehetnék. Csakhogy Tamás cikkének címe az olvasó számára „tisztázó beszélgetést” ígér „a misztikáról”, és tesz is néhány olyan megjegyzést, ami a puritán örökséget a keresztény misztika nagy történelmi örökségével kapcsolja össze. Hadd emeljek ki a cikkből két ilyen megjegyzést és hadd reflektáljak ezekre.

1. Elsőként arra az állításra térnék ki, amely értelmében a római katolikus gyakorlat – és különösen a meditáció ignáci gyakorlata – nem a Szentíráshoz kötött és nem a megszentelt fantáziára (azaz ha jól értem, ahogy Tamás használja ezt a fogalmat, akkor tágabb értelemben, nem az Isten Lelke által megújított mentális folyamatokra és képzelőerőre) épít. Ezt a nézetet Tamás írásán túl a protestáns teológiai irodalomban is gyakran olvasni. Azt a benyomást kelti, hogy a keresztény misztikusok nem veszik eléggé komolyan a Szentírást, az ember romlott természetét illetően naivak, az ember természetes és akár önközpontú erőire, érzéseire és benyomásaira túlságosan bátran támaszkodnak.

Ez a nézet az ignáci írások alapján nem támasztható alá – éppen ellenkezőleg, a képzelőerő használatát illetően az ignáci hagyományban olyannyira biblikusan átgondolt teológiával és gyakorlattal van dolgunk, amilyenre példát az egyetemes keresztény spiritualitás történetében másnál nem is igen látunk. Az Isten vezetését kereső ember számára a döntéshozatal során jelentkező finom különbségek beazonosítása, a „vigasz” és a „vigasztalanság” állapotának értelmezése, és a jó és a gonosz lelkek, illetve az ember önakaratának a megkülönböztetése, az ignáci örökségnek olyan területei, amelyekből bármilyen keresztény ember tanulhat, és joggal. Az ignáci lelkigyakorlat végzése a protestáns bibliaolvasó emberek számára azért frissítő, mert az ignáci örökség a Szentírás olvasásához és annak értelmezéséhez egy olyan megközelítési módot ad, amelynek úgy a gyakorlata (a lectio divina), mind az értelmező közege az egyházatyáktól ered. Erre az egyházatyáktól származó örökségre a protestáns reformátorok is építettek, Ignác viszont ezt (a keresztény ember belső életének finom rezdülései dolgában történő tájékozódást) különös alapossággal dolgozta ki, és ezáltal az Isten útját kereső embert úgy segíti, hogy abban az értelem mellett az érzelmek és a belső rezdülések is útmutatást kapnak.

Mindezek fényében, ha már Tamás ezt az ellenvetést felhozza (bár véleményem szerint jobban járt volna, ha a puritánokról szóló amúgy alapos cikkéből ezt az ignáci örökségre vonatkozó említést mindenestül kihagyja, hiszen ez az állítás cikke érvelését nem erősíti), szeretném megismételni: a jezsuita elmélkedés gyakorlatában a képzelőerőnek a kegyelem hatása alá vetett működése és a „megszentelt fantázia” teológiája, valamint annak biblikus és patrisztikus alapokon történő megközelítése Ignácnál olyan átgondolt, ahogy keveseknél. A protestáns hívők az ignáci lelkiség ezen elemeiből bátran – a protestáns önazonosság megváltoztatása vagy fenyegetettség érzete nélkül – meríthetnek, ezek által hitükben gazdagodhatnak és Isten kegyelmének megismerésében növekedhetnek.

2. A cikk arra a nézetre is utal, amely szerint a 16-17. századi puritán szemlélet- és gyakorlatmód a Szentírásra közvetlenül épít. E feltételezés szerint a puritánok és a keresztény misztikusok között érdemi történelmi folytonosság nem áll fenn, mert a puritánok tanításukat és gyakorlatukat közvetlenül a Biblia alapján alakították ki. A misztikát elutasító keresztények közül sokan a középkori keresztény misztika örökségét a kereszténységtől idegen középkori filozófiák utódjának, míg a protestáns-puritán örökséget bibliai eredetűnek tartják.

Az a nézet, amely szerint a puritán meditáció vonásai lényegileg különböznének a keresztény misztikusok meditációjának vonásaitól, korrekcióra szorul. A puritánok az általuk vágyott „további reformáció” érdekében kifejezetten a középkori misztikusokhoz fordultak, és ezt egészen tudatosan tették. Ahogy hiba lenne a lutheri és kálvini reformációt nem egy történelmi folyamat részének, hanem önálló eseménynek tartani, úgy a puritán megújulás sem egy önmagában álló jelenség, hanem egy folytonosság része. A puritánok és a középkori misztikusok között létezik történelmi és teológiai kapcsolat; méghozzá egy szoros kapcsolat.

A 21. századi protestáns ember számára az igazi nehézséget nem is annyira a puritán mentalitás feltárása okozza, hanem az a tény, hogy a mi saját paradigmánk olyan távol esik a középkori misztikusokétól. Ezért szinte képtelenség azt elképzelnünk, hogy a puritánoknak a középkori misztikusokra való támaszkodás nem jelentett akkora nehézséget, mint a mai protestáns emberek többségének jelent. Ma időnként úgy tűnik, mintha a keresztény hiten belül azok között, akik a keresztény hit középpontjába a dogmákat és a hitvallásokat állítják, és azok között, akik a keresztény hit középpontjába a megélést állítják, egy szakadék húzódna. Ez a távolság azonban nem a puritánok és a misztikusok között jött létre, hanem csak jóval később, a felvilágosodás során. A törésvonal az értelmet meghaladó dimenzió iránti elfogadó vagy elutasító hozzáállásmódok között a Krisztus-misztérium felvilágosodás előtti és felvilágosodás utáni megítélései között született. Tehát a felvilágosodással és azt követő modernizmussal alakult át az ÚSZ-i misztérium értelmezés úgy, hogy az főként a gondolatok világára redukálódott; az újszövetségi „misztérium” ekkor zsugorodott le a még meg nem értett állítások jelentéstartalmára. A puritánoknak az Isten rejtélyes valóságától és a középkori misztikusoktól való óvatosság, sőt, idegenkedés, még nem volt a sajátja; az a felfogás, ami a misztérium léte iránt inkább gyanakvó, mint semleges, a 19. században született a misztikusokat és a puritánokat követően. A misztikaellenesség a felvilágosodás és az azt tovább fejlesztő modernizmus által került be a teológia fő sodrásába. Maguk a puritánok az emberi lélek és Krisztus egyesülése dolgában a középkor keresztény misztikusaival sokkal inkább rokonlelkeknek tekintették magukat, mint ahogy arra mi, a 21. századi követőik számítanánk.

A puritanizmusról hiba lenne úgy gondolkodni, mint egy homogén mozgalomról. Hiszen, ugyan a puritanizmus kálvinista meggyőződésű emberekből állt – és e tekintetben következetes volt –, ezen belül aztán számos gyülekezetkormányzási modellt követő, jó 150 éven át tartó, Angliára és Amerikára is kiterjedő színes mozgalom volt. E mozgalomban éppúgy helyet kaptak a Ramus Péter féle rendszerezést kereső (inkább racionalista irányba húzó) teológusok, mint a szövetségi teológia bensőségessége mellett kiálló prédikátorok és teológusok (mint John Cotton, nem is beszélve a későbbi Jonathan Edwards-ról). E sokféleség mellett inkább az az érdekes, hogy a kálvini misztikus egyesülés témája a puritán mozgalomnak milyen sok szegletében visszaköszön. A puritánok és a középkori misztikusok kapcsolatát leginkább itt, a misztikus egyesülés igenlésében lehet tetten érni: a puritánok a késői skolasztika merev racionalizmusával szemben gyakran hangsúlyozták, hogy az istenfélő ember érzi Isten közelségét. A puritán Thomas Watson gyakori kifejezésükkel élve egy alkalommal úgy fogalmaz, hogy Isten „egy ízletes jó”, aki a lelket „élvezettel árasztja el”. A puritánok azt vallották, hogy Jézus „maradjatok én bennem, és én ti bennetek” hívásának megszívleléséhez, úgy az értelem, mint az érzések és a tettek Krisztus uralma alá vonása szükséges; és az Isten és az ember ezen egyesülésének keresése során az ember jól teszi, ha a Szentírás értelmezésében a középkori misztikusok hangsúlyaira is hallgat. Ezt jelzi az is, hogy a puritánok között az Énekek Énekéről rengeteg prédikáció és kommentár született, amelyek a vőlegényt Krisztussal és a menyasszonyt pedig az egyházzal azonosították, amiben a puritánok Origénész, Clairvaux-i Bernát és Keresztes János miszticizmusának a példáját követték. Belden C. Lane 21. századi teológus joggal mondja: „A puritán mozgalom éppen annyira középkori, mint amennyire modern. Úgy visszhangozza Clairvaux-i Bernát menyasszonyi miszticizmusát, annak szerzetesi kegyességével és kedvességével, hogy közben az intenzív önvizsgálat, illetve a hierarchia formáinak bírálata által az egyén fejlődését is szolgálja”.

Tamás a keresztény misztikára vonatkozó megállapításainak legnagyobb részét azonban nem a fent hivatkozott cikkében, hanem egy korábbi cikkében teszi; ezért a keresztény misztikára vonatkozó további megjegyzések is képezzék egy következő írás tárgyát. 

De ha már a középkori misztikusok témáját érintettem, vessük fel a kérdést: Mi lehet a konklúzió számunkra protestáns hívők számára a fentiekből a hitélet mai megélésére nézve? Az enyém a következő: úgy vélem, hogy a spirituális útkeresés mai útvesztőjében érdemes azokra figyelni, akik Krisztus bennünk történő megnyilvánulása felé vezetnek minket, és ezen az úton a Krisztus-valóság vagy a Krisztus-misztérium érvényesüléséhez illő módon tanácsolnak. A középkori misztikusokra való támaszkodásban rejlő lehetőség aligha tárul fel számunkra fényesebben, mint akkor, amikor a mai individualista, ön- és élményközpontú misztika világában az olyan középkori misztikusok Krisztus-központú útmutatásához fordulunk, mint például Avilai Terézé, aki azt vallotta, hogy: „Nem olyan időket élünk, hogy hinni lehetne mindenkinek. Ne higgyetek ti másnak, mint az olyannak, akinek élete az Úr Jézus életét tükrözi vissza.” Aligha tehetünk bölcsebben annál, mint hogy a puritánokhoz hasonlóan, mi is követjük a keresztény misztikusokat abban, amiben ők Krisztust követték. Lezárásul hadd idézzem Nüsszai Gergely mondatát: „Akik tehát Krisztusról nevezik el magukat, azoknak először olyanoknak kell lenniük, amilyeneknek ez a név akarta, és aztán vegyék magukra ezt a nevet. … Az igazi és a látszatkeresztényt is ugyanúgy az ismertetőjegyekben tükröződő tulajdonságokról ismerjük fel. Az igazi keresztényre jellemző mindaz, amit Krisztusról tartunk. Ezen jellegzetességek közül utánozzuk azokat, amelyeket magunkba tudunk fogadni, de tiszteljük és hódolattal vesszük körül azokat, amelyeket természetünk nem képes utánozni, mert nem tudja magába fogadni. A keresztény ember életében tehát az összes Krisztust értelmező címnek világoskodnia kell.”