Keresztyének, teremtésvédelem, és az ökológiai krízisről folytatott diskurzus – teológiai alapvetések

A keresztyének a vélemények és álláspontok kavalkádjában alapvetően empátiával közelíthetnek az éghajlatváltozással kapcsolatos szélesebb körű aggodalmakhoz, ugyanakkor józan távolságtartással is, mert a téma rendkívül átpolitizált, és mert sokszor a pro-contra álláspontok szekértolóiként teológiai evidenciákon lépünk át.

Nézzük meg röviden a környezetünkhoz való hozzáállásunkkal kapcsolatos bibliai tanítást: 

1. Az eredeti teremtésre Isten kimondja, hogy “igen jó”. Egyrészt arról olvasunk Mózes első könyvének első fejezeteiben, hogy a föld gondozására vonatkozó sáfárság annak a mandátumnak a része, amit Ádám és Éva kapott. Istentől kapott feladatuk – és már itt érdemes figyelnünk, mert ez az aktuális diskurzus szempontjából lényeges -, hogy “szaporodjanak és sokasodjanak” (ez a felszólítás egyből kizárja azt a tézist, ami az ökológiai krízisért a túlnépesedést tartja felelősnek, ahogy anno Robert T. Malthus, angol közgazdász gondolta), másrészt hogy “őrizzék és műveljék” a rájuk bízott kertet (a sokasodás-szaporodás és a kert művelése, a környezetünk gondozása nem mond egymásnak ellent). Lényeges, hogy a teremtésnek nem volt eredendően része a “tövis” és a “bogáncs”, amelyek csak a bűneset következményeként jelentek meg. A mostani természet is szép, és gazdag diverzitást mutat, de arról olvasunk, hogy csak részben tükrözi vissza a teremtett világ szépségét, hiszen az mentes volt minden bűntől. A föld feletti uralom pedig nem a bűn következménye volt, hanem a kezdeti mandátum része, amelyet Isten áldáskívánása kísért: “Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik (…): hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” A “kabash” héber szó azt jelenti: “uralom alá vonni, alávetni.” Akkor is előkerül a kifejezés, amikor az izraeliek azt az utasítást kapják Istentől, hogy foglalják el Kánaán földjét, leigázva az ott élő népeket. 

Victor P. Hamilton az 1Móz 1-17 fejezeteihez írt kommentárjában kifejti, hogy e bibliai passzusban található két héber szó pontosan mit jelent: rada = hatalmat gyakorolni, kabash = leigázni, legyőzni, alávetni. Az utóbbi része az erőszak is. Tulajdonképpen a következőt fejezi ki: rabszolgasorba dönteni valakit (lásd 2Krón 28,10, Neh 5,5, Jer 34,11), fizikai erőszakot alkalmazni (Eszter 7,8), lábbal eltaposni (Zak 9,15 és Mik 7,19 – gyakran a bűnre utal, lásd: „eltapossa bűneinket), és katonai megszállás során egy város lakosságát leigázni (4Móz 32,33, Józs 18,1). Habár az utóbbi fogalom minden jelentésárnyalata tartalmazza az erőszak, vagy az erő alkalmazásának motívumát, Hamilton szerint nem szabad a kabash használatából e helyen valamiféle diktatórikus elnyomásra következtetni, inkább a föld agrikulturális értelmű „alávetéséről” lehet szó.

2. A bűneset következményeként Isten átka alá került nem csak az ember, hanem az egész teremtett világ is. Tehát a mai természet minden szépsége ellenére sem (és itt ne az iparosodással, különféle emberi beavatkozásokkal szabályozott, szennyezett természetre gondoljunk, hanem az ún. “érintetlen természetre”) képviseli teljes mértékben Isten eredeti teremtését. A bűneset következményeként kiszabott büntetés a bibliai narratíva szerint megváltoztatta a természet jellegét, működését, tehát többé nem volt az az idilli hely, amit az édenkertről szóló beszámólóban olvasunk. Az ember számára veszélyesebb és problémásabb hellyé változott a föld. A bibliai beszámoló szerint Isten rögtön a történelem kezdetén radikális változtatásokat eszközölt eredeti teremtésén, lásd: 1Móz 3,17: “legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed! (…) Arcod verejtékével egyed a kenyeret.” A bogáncs és tövis poétikus összefoglalásként, illetve konkrét példáként is szolgál, reprezentálva a bűneset egyéb, természetre vonatkozó következményeit: hurrikánok, cunamik, földrengések, aszály, mérgező növények-kígyók-ízeltlábúak, vadállatok. A jelenlegi világ a maga természetes állapotában egy olyan hely, amelyben az eredeti teremtés szépsége és művelhetősége keveredik más elemekkel, amelyek veszélyesek, pusztítást, betegséget, sőt halált okozhatnak. A természet maga is “megromlott”, “elbukott”. Wayne Grudem, evangéliumi teológus szerint ennek a ténynek rendkívül fontos implikációi vannak számunkra. A teremtett világ jelenleg nem tökéletes – nem csak az emberi tényező/beavatkozás miatt nem az, hanem önmagában sem. Ez azt jelenti – szemben azzal, mint ahogy mi sokszor gondoljuk -, hogy a “természetes” bizony nem mindig “jó”. Nem azonosíthatjuk a jelenlegi “bukott” természeti világot az édennel! (Wayne Grude, Politics According To The Bible, 321-322.)

Ezért tartjuk pl. morálisan védhetőnek, hogy a maláriát termesztő szúnyogokat írtsuk, vagy hogy genetikailag módosított, nagyobb hozamú, lédúsabb gyümölcsöket termesszünk direkt erre a célre létrehozott üvegházakban vagy földeken, vagy olyan kukoricát és rizst, amely ellenállóbb a környezeti hatásokkal szemben. Ezért jogos az ember tudását és képességeit felhasználva úgy “befolyásolni”, manipulálni a természetet, hogy “feljavítunk” bizonyos terményeket. Ezt csak akkor értjük meg, ha tekintetbe vesszük mindazt, ami előbb elhangzott. Ez az eredetileg kapott mandátumunk szerves része: “hajtsátok uralmatok alá a földet!”  

Természetesen ennek az uralomnak, “leigázásnak” is lehetnek – és lesznek is – negatív következményei, de ez nem a dolog lényegéből következik. A keresztyéneknek tisztában kell lenniük azzal, hogy azért, mert valami “természetes”, nem biztos, hogy jobb.

Keresztyén szempontból tehát óvatosan értelmezendő a természet idealizálása, illetve problémás “érintetlen természetről” beszélni. Ebből fakadóan a mindenféle emberi beavatkozást elvből elhárító radikális környezetvédő mozgalmat el kell utasítani, mert nem a bibliai világnézet áll mögötte, hanem egy természetet bálványozó felfogás. Elviekben nem bűn az embernek a természetbe “beavatkozni”, sem makro szinten (lásd vízerőmű, vagy folyószabályozás), sem mikro szinten (genetikusan módosított organizmusok). Isten azért teremtette a földet, hogy az ember uralkodjon rajta – az az ember, akit a maga képére teremtett. Márpedig tudjuk, hogy Isten maga is formálta a világot (lásd Ézs 45,18: “azért formálta, hogy lakjanak rajta”). 

Ehhez, amit elmondtunk, természetesen kapcsolódik a keresztyének jövővel kapcsolatos váradalma is. Így el is érkeztünk az „eszkatológiához”, a végső dolgokkal kapcsolatos keresztyén doktrínához. A Biblia szerint Krisztus látható visszatérésével “a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.” (Róm 8,28). 

Ézsaiás próféta így beszél ezekről az időkről – a Krisztus visszatérését követő, helyreállított világról: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert.” Ámosz próféta ezekről az időkről így beszél: “Íme, jönnek napok – mondja az Úr –, a szántóvető eléri az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt; a hegyek édes musttól csepegnek, és minden dombot megművelnek.”

Ahogy a keresztyének teremtésvédelemmel kapcsolatos álláspontja nem választható el a bűnesettől, és ahogy nem választható el a végső jövővel kapcsolatos váradalmaiktól sem, úgy nem választható el a keresztyén hit szívétől, Krisztus megváltó és engesztelő áldozatától sem. Az előző igék az eljövendő világról szóltak, de mi most, ebben a korban élünk – Krisztus első eljövetele, helyettes áldozata, a Szentlélek kitöltetése és Krisztus második adventje között, egy sajátos köztes időben.

Ezek után fogalmazzuk meg a kérdést: milyen felelőssége van most, e köztes időben élő embereknek tágabb értelemben a természetvédelem területén, szűkebb értelemben a klíma-kérdésben (és itt most elsősorban a Krisztusban megváltást nyert, a Szentlélek által megújított emberekre gondolunk, az egyháznak, Krisztus menyasszonyának a tagjaira): 

Calvin Beisner, a “Cornwall Aliansz” (= „Cornwall Aliansz a teremtéssel kapcsolatos sáfárságért”) alapítója a következőket mondja: “Krisztus engesztelő halálának, győzedelmes feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének a hatása kiárad a természet egészére, beleértve az embert, az állatokat, a növényeket, és beleértve magát a talajt is. Magában foglalja a megváltottakban az istenképség helyreállítását (bár az általános kegyelem által azokra is kihat, akik nem nyertek üdvösséget), és rajtuk keresztül pedig kihat arra is, ahogy az ember megvalósítja, betölti a megújult ismeretével, szentségével és kreatív munkájával a kultúrális mandátumát, beleértve ebbe az emberi szaporodást, a föld “leigázását” és az azon való uralmat, művelés által átformálva a pusztaságot kertté, és védve a kertet a károktól.” (Calvin Beisner, Where Garden Meets Wilderness, Grand Rapids: Action Institute and Eerdman, 1997, 107.)

A keresztyének jelenlegi felelőssége abban áll, hogy a föld erőforrásaival bölcsen és örömmel éljenek. A „föld feletti uralom” kicsit rémisztő megfogalmazásnak tűnik, de éppen ez az a kifejezés, amit e kérdés kapcsán pozitív értelemben kell használnunk. Isten Ádámtól és Évától, illetve az ő leszármazottaitól azt várta, hogy fedezzék fel a földet, és az erőforrásait úgy aknázzák ki, olyan módon, hogy azok ne csak nekik, hanem az ő utódaiknak, illetve minden emberi lénynek hasznára legyenek.

Hogyan fogalmazzuk meg akkor a keresztyén ember felelősségét? Csakis úgy, hogy hangsúlyozzuk az eredeti, Istentől kapott mandátumunkat, ami ugyanúgy érvényes ma is, és közben pedig tekintetbe vesszük, hogy a bűneset után és Krisztus visszatérése, illetve az új ég és új föld időszaka között élünk. A Zsolt 8,4-8 ezt jól kifejezi (itt Dávid király szólal meg): “Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél; Juhokat és mindenféle barmot, és még a mezőnek vadait is; Az ég madarait és a tenger halait, mindent, a mi a tenger ösvényein jár.” 

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az ember pusztító és pazarló – tehát felelőtlen – módon bánhatna a természet (állati vagy növényi) erőforrásaival, legfőképpen azért nem, mert felelősségel tartozik a többi emberi lényért, és a következő generációkért. Itt ki kell hangsúlyoznunk az ember értékét. Az ember az a teremtmény, amelyik Isten szemében a legértékesebb. Amikor Jézus Isten gondviseléséről beszél (arról, hogy hogyan gondoskodik az ember mindennapi szükségeleteiről a mennyei Atya), a következő képpel él: “Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél?” Ez az ember értékét mutatja. 

Így amikor teremtésvédelemről beszélünk, akkor a nagy parancsolatot követő mentalitásról is beszélünk. A nagy parancsolat második része így szól: “szeresd a felebarátodat, mint magadat!” A felebarát kategóriába beletartoznak a jövő generáció tagjai is. Ezért a föld erőforrásait semmiképpen sem használhatjuk fel oly módon, hogy azokat elpusztítva az utánunk következő generációk életfeltételeit lehetetlenítenénk el. Ezért bölcsen, jó sáfárként kell a föld erőforrásaival gazdálkodnunk, nem pazarló és nem abuzív módon, nem gátlástalanul. Azzal, hogy ez részleteiben hogyan valósul meg, az öko-teológia, illetve az ökológiai etika foglalkozik. 

Szűcs Ferenc református rendszeres teológus a következőképpen foglalja össze az ökológiai krízissel kapcsolatos helyes és követendő keresztyén mentalitást:

“A krízis nem indíthatja arra a keresztyén teológiát, hogy a pusztulás apokaliptikus prófétája legyen. A keresztyén reménység magatartását szépen szimbolizálja Luther egyik mondása. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit tenne, ha tudná, hogy Jézus holnap visszajön, azt felelte: elültetnék egy almafácskát. A metafora ma ügy is értelmezhető, hogy a nagy távlatok és összefüggések mellett mindenkinek van lehetősége szűkebb környezetében is az élet továbbplántálására és védelmére. Emellett a keresztyén embernek és egyháznak kötelessége felemelni szavát minden olyan ügyben, ahol a természeti környezet pusztításáról van szó. A nagyobb veszély ugyanis nem az egyén, hanem a technológiai struktúrák felől éri a természetet. (…) Az őrzés és művelés édeni kettős parancsa ezért ma is érvényes, jóllehet tudjuk, hogy környezetünk már nem éden, és ebben az aiónban nem is lesz azzá.” (Szűcs Ferenc, Teológiai etika, 184.o.)

AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSSAL KAPCSOLATOS DISKURZUS

A megfogalmazott teológiai-etikai evidenciák jelentik azt a kontextust, amelyben az éghajlatváltozásról beszélnünk kell. Paul Carter, kanadai baptista lelkész-teológus szerint ez nem is olyan könnyű, hiszen az éghajlatváltozással kapcsolatos diskurzusban gyakran szembesülnek a keresztyének egymásnak ellentmondani látszó bibliai alapelvekkel. Emeljünk ki pár megfontolásra érdemes gondolatot Carter rövid írásából.

Egyrészt a Biblia azt mondja: 

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.” (Mt 5,14)

Ugyanakkor ezt is olvassuk a Bibliában: 

“Kóbor kutyát ragad fülön, aki olyan perbe avatkozik, amihez semmi köze.” (Péld 26,17)

Milyen útmutatást adhatunk ebben a kérdésben. Az biztos, hogy bölcsnek kell lennünk, óvatosnak, és bizonyos távolságból kell szemlélnünk az eseményeket (mármint a jelen diskurzust). Nem azt jelenti, hogy a pártatlanság miatt távol maradunk, hanem azt, hogy próbáljuk felülről, az evangélium üzenete szemszögéből vizsgálni a kérdést. 

Mire figyeljünk? 

1.) Legyünk óvatosak akkor, amikor az egyik vagy másik álláspont mellett kiállunk: Az éghajlatváltozással kapcsolatos párbeszéd kevésbé tekinthető legitim párbeszédnek – sokszor inkább zsigeri ösztönök, érzelmek, aggodalmak depójaként működik, ahol háborús retorikával élnek: velünk vagy, vagy ellenünk. 

Az egyik oldal azt mondja, hogy a világnak vége, és hogy haladéktalanul drasztikus intézkedésekre van szükség a kataklizma, a világvége elkerülésére. 

A másik fél sokszor azt állítja, hogy ez az egész egy blöff, csalás, egy összeesküvés-elmélet, amelynek célja a zöld energia, és hozzá kapcsolódó érdekcsoportok térnyerése.

Az igazság talán valahol a kettő között található. Ha ilyen sok érzelem jelenik meg a vitában, és ha a következtetések ennyire távol esnek egymástól – és nem is közelítenek egymáshoz -, akkor a bibliaolvasó keresztyéneknek rögtön fel kell idézniük: “Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” 

A bűn mindig torzítja a valóságértelmezésünket. Néha azt látjuk, amit látni akarunk. Néha figyelmen kívül hagyjuk azt, ami nem felel meg a világról alkotott elképzelésünknek. De nem vagyunk pártatlan megfgyelők és döntéshozók. 

Keresztyénként az a feladatunk, hogy minden emberhez elvigyük az evangéliumot, tehát e konkrét vita mindkét pártján álló embereket megszólítsuk. Ne az aktuális vita egyik, vagy másik térfelére álljunk, hanem képviseljük az evangéliumból fakadó nézetrendszert. Isten emberei elsősorban Isten oldalán állnak. 

2.) Mindig a bibliai prioritások és perspektíva legyen az elsődleges számunkra: A bibliai bölcsesség gyakran abban áll, hogy megértjük, mit jelent helyes sorrendet felállítani a különféle kérdések hierarchiájában. Például amikor Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek beszél a kegyelmi ajándékokról, akkor a csodás ajándékokkal kapcsolatban rávilágít arra, hogy nem elsődleges prioritású dologról van szó, de nem is tartja illegitimnek a használatukat. 

Hasonló megközelítés kellene alkalmaznunk az éghajlatváltozásról szóló diskurzus esetében is. A földdel, a természettel kapcsolatos sáfárság legitim bibliai téma, de nem szabad, hogy csak ez határozzon meg mindent, az evangélium más fontos aspektusait háttérbe szorítva. 

Az ember környezetgazdálkodással kapcsolatos sáfárkodása téma a bibliában, de nem “uralja le” az egész Szentírás üzenetét. Ezért a nyilvános keresztyén diskurzust sem szabad kizárólagosan uralnia – főleg más témák kárára (ezt látjuk bizonyos nyugati egyháztestek esetében, ahol a személyes etikát teljesen félretolva – az emberi szexualitással, házasság értelmezésével kapcsolatos történelmi keresztyén nézettel szakítva – “fordultak rá” gőzerővel a környzetvédelem témájára). Ez olyan szintű kiegyensúlyozatlansághoz vezet, amit el kell kerülnünk. De az is lehet, hogy éppen a másik irányban vagyunk kiegyensúlyozatlanok. Ugyanúgy tematizálnunk kell a családon belüli erőszakot, a nők-férfiak elleni szexuális abúzust, a szegények kizsákmányolását, és azokat a dogmatikai és etikai tévelygéseket, amelyek ez idő tájt szétszakítják Krisztus testét. 

3.) Fókuszáljunk Krisztus személyére és munkájára: A környezetvédelem iránti elkötelezettség soha nem szoríthatja háttérbe az evangelizációval kapcsolatos kötelességünket. A Szentírás egyik legvilágosabb, legegyértelműbb üzenete az, hogy Krisztus látható visszajövetelekor ez a világ még itt lesz, és az emberek is itt lesznek. Mt 24-ben olvassuk: “Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.”

A Noéval kötött szövetség része az ígéret is, amely a bibliai narratíva szerint akkor hangzott el, amikor Noé a családjával kijött a bárkából: “Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” 

Függetlenül attól, hogy milyen mértékben változik meg az éghajlat – és függetlenül attól, hogy ebben milyen szerepe lesz az emberi faktornak -, Isten igéje szerint a világ végéig (Krisztus parúziájáig) lesz hideg és meleg, tél és nyár, éjjel és nappal, lesz vetés és betakarítás. A föld kiaknázásával élelmet fognak előállítnai az emberek számára. 

Eljön a vég – ez a világos bibliai diktrína -, de nem az éghajlatváltozással kapcsolatos katasztrófa következményeként jön el. Még ha lesznek is ezzel kapcsolatos kataklizmák (Mt 24: “éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé”), a vég direkt módon Krisztus személyéjéhez köthető “katasztrófaként” jön el, lásd utolsó ítélet:

“Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe vetik őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van füle, hallja!”

Ez az üzenet, amit hirdetnünk kell, ez az az üzenet, amit ránk bíztak.