Reformáló katolikus hitvallás – egyszerű protestáns hitvallás a reformáció 500. évfordulója kapcsán

/2017. október 31-én ünnepelték a világ protestánsai az 500-ik évfordulóját annak, hogy Luther Márton kitűzte 95 pontját a Wittenbergi Vártemplom ajtajára. A történészek e kulcsfontosságú eseményre mind a mai napig úgy tekintenek, mint a protestáns reformáció szimbolikus kezdetére. Világszerte megünnepelték a tizenhatodik századi reformáció örökségét, amely óriási hatást gyakorolt ​​a globális egyház tanúságtételére és kontúrjaira.

A következő nyilatkozat szerkesztői és aláírói szerint a reformációra való emlékezésünk egyik legjobb módja, ha felidézzük a reformátorok azon célkitűzését, amely a katolikus (értsd: egyetemes) egyház kanonikus tekintély alatti valódi egységének megteremtésére vonatkozott. A reformátorok e törekvéséről nem csak a reformáció örökösei feledkeznek meg, hanem sokszor annak kritikusai is, hozzájárulva ezzel a protestantizmuson belüli megosztottsághoz. Így aztán a különféle protestáns egyházak/felekezetek vezetői összefogtak, hogy – tiszteletben tartva a reformátorok eredeti elképzelését – tanúságot tegyenek amellett, hogy a valódi különbségek ellenére jelentős doktrinális konszenzus van közöttük, és mindannyian „egyszerű protestánsként” tekintenek egymásra és magukra.

Lényeges, hogy e hitvallás címében szereplő „katolikus” jelző az Apostoli Hitvallásban szereplő artikulusra utal („Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat”), és nem a római katolikus tanítóhivatal, illetve felekezet/egyház tanítására és álláspontjára. Az alábbi nyilatkozat tehát teljes egészében evangéliumi/evangelikál protestáns nyilatkozat, amelyet különféle protestáns felekezetek konzervatív teológiát képviselő, hitvallásos teológiai tanárai és lelkészei fogalmaztak meg és írtak alá:

A szerkesztők (többek között): Dr. Kevin Vanhoozer (Trinity Evangelical Divinity School), Dr. Gregg Allison (The Southern Baptist Theological Seminary), Dr. Frank Macchia (Vanguard University), Dr. Douglas A. Sweeney (Trinity Evangelical Divinity School), Dr. Ed Stetzer (Billy Graham Center for Evangelism).  

Az aláírók (többek között): Dr. Wayne Grudem (Phoenix Seminary), Dr. Alvin Plantinga (University of Notre Dame), Dr. Cornelius Plantinga (Calvin Institute of Christian Worship), Dr. Michael Horton (Westminster Seminary), Dr. Henri Blocher (Faculté Libre de Théologie Évangélique de Vaux-sur-Seine), Dr. Darrell Bock (Dallas Theological Seminary), Dr. Thomas Schirrmacher (Martin Bucer European Seminary & Research), Matt Chandler (The Village Church), Dr. Tony Lane (London School of Theology), Dr. Leonardo De Chirico (Breccia di Roma Church), Dr. Douglas Moo (Wheaton Graduate School).

Köszönjük Dr. Fabiny Tibornak, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető tanárának (anglisztika), hogy felhívta csoportunk figyelmét e jelentős evangelikál hitvallási iratra, nyilatkozatra./ 

Reformáló katolikus hitvallás

Egyszerű protestáns hitvallás a reformáció 500. évfordulója kapcsán

A reformáló katolikus hitvallás megfogalmazása – amit mi, különböző egyházakhoz és teológiai hagyományokhoz tartozó protestánsok – közösen képviselünk

„Hisszük…”

A Szentháromság Isten

Hisszük, hogy egy Isten van, aki végtelenül hatalmas és jó, alkotója és fenntartója mindannak, ami látható és láthatatlan, világosságnak és életnek egyetlen forrása, akinek önmagában van élete, és örökké él dicsőséges fényben, mindenható szeretetben, három személyben – Atya, Fiú és Szentlélek (Mt 28,19; 2Kor 13–14) – azonos természetben, nagyságban és dicsőségben. Isten teremtő, fenntartó, ítélő és szabadító tettei azt tükrözik, hogy kicsoda Isten, akinek tökéletessége – szeretete, szentsége, tudása, bölcsessége, hatalma és igazsága – az üdvtörténetben jelent meg. Isten szabadon eltervezte a világ alapjainak megteremtése előtt, hogy kiválaszt és formál magának egy népet, aki az ő féltett tulajdona lesz (5Móz 7,6), és aki az ő dicsőségét fogja szolgálni (Ef 1,3–14).

A Szentírás

Hisszük, hogy Isten szólt és szól ma is a Szentírásban és azon keresztül, amely egyetlen, tiszta, tévedhetetlen és elegendő szabály- és mértékrendszer a keresztyén hitre, gondolkodásra és életgyakorlatra (sola scriptura). A Szentírás Isten által ihletett és világosságot adó Szó az ő szolgáinak, prófétáinak, apostolainak szavai által (Zsolt 119,105), kegyelmes önkijelentése Isten világosságának és az életnek, a kegyelem eszköze az ismeretekben és szentségben való növekedésre. A Biblia tanításának hiszünk, parancsolatainak engedelmeskedünk, ígéreteiben bízunk, és tiszteljük mindazt, amit kijelent (2Tim 3,16).

Az ember

Hisszük, hogy Isten jósága kiárad minden teremtményére, különös tekintettel az emberre, akit a saját képére és hasonlatosságára formált férfivá és nővé (1Móz 1,26–27), és ezért az összes férfit, nőt és gyermeket elidegeníthetetlen méltósággal (jogokkal) és teremtményi elhívással (felelősséggel) ajándékozta meg.

A bűneset

Hisszük, hogy az eredendően jónak teremtett világ és abban az ember megromlott a bűneset által, amely önmagát rosszra vivő választása volt az első emberpárnak; megakadályozták, hogy a Teremtő a teremtett világot a maga útján vezesse, megtörték Isten életet szolgáló törvényét (Róm 3,23). A törvényadónak való engedetlenség következményeként Ádám és Éva átkot vont magára, aminek eredménye a rend helyett zavar (Róm 8,20–21), a megbecsülés helyett kárhozat és az élet helyett halál mind önmaguknak mind leszármazottaiknak (Zsolt 51,5; Róm 5,12–20).

Jézus Krisztus

Hisszük, hogy Jézus Krisztus, Isten örökkévaló Fia emberré lett értünk és a mi megváltásunkért (Jn 3,17), ő az egyetlen Közbenjáró (solus Christus) Isten és ember között (1Tim 2,5), szűz Máriától született, Dávid Fia és Izrael házának szolgája (Róm 1,3; 15,8), egyetlen személy két természettel, valóságos Isten és valóságos ember. Teljesen emberi életet élt, belépett a bukott lét zavart és törött világába, de bűn nélkül maradt, és szavaival, tetteivel, magatartásával és szenvedésével megtestesítette azt, ahogyan Isten szabadon és szeretettel adja fényét (igazság) és az életet (megváltás).

Krisztus engesztelő műve

Hisszük, hogy Isten kegyelemmel fordul a méltatlanok felé, ezért kegyelmesen elfogadta az emberi bűn, romlottság, rossz cselekedetek elégtételeként tipologikusan az Izrael templomában bűnért bemutatott áldozatokat, azután egyszer és mindenkorra Jézus mindenkiért elegendő, egyetlen és tökéletes áldozatát, melyet a kereszten mutatott be (Róm 6,10; 1Pt 3,18) saját, emberi testének templomában. Helyettünk való halálában megmutatta Isten szeretetét, felmutatta Isten igazságosságát, elvette bűneinket, legyőzte a minket fogvatartó erőket, és megbékített bennünket Istennel (Ézs 53,4–6; 2Kor 5,21; Kol 2,14–15). A bűnbocsánat tökéletesen kegyelemből fakad (sola gratia) – nem pedig a saját érdemeinkből vagy tetteinkből –, a mi megtisztulásunk tökéletesen Jézus vére által történt – nem pedig a saját verítékünk vagy könnyeink által. 

Az evangélium

Hisszük, hogy az evangélium az a jó hír, hogy a Szentháromság Isten kiárasztotta kegyelmét az Úr Jézus Krisztus élete, halála, feltámadása és mennybemenetele által, hogy minket megbékéltessen önmagával (Róm 5,1). Jézus tökéletes engedelmességben élt, mégis azt szenvedte el, amit a bűnösök érdemelnek, hogy a bűnösöknek ne kelljen az önmagukban való igazságért küzdeni, saját cselekedeteikre támaszkodni, hanem Jézusban bízva – mint akiben Isten ígéretei beteljesedtek – egyedül hit által igazulhatnak meg (sola fide), és így örököstársak lehetnek vele együtt. Krisztus meghalt a bűnösök helyett, magára véve a bűn zsoldját (Róm 6,23). Ezért aki rábízza magát, vele együtt meghal a bűn hatalmának, a bűn büntetésének és végül a bűn cselekvésének is. Krisztus a megújított és helyreállított új teremtés elsőszülöttjeként támadt fel, így akiket a Lélek hit által egyesít vele, ugyanúgy feltámadnak, és benne új emberré lesznek (Ef 2,15). Istenképűségben megújulva képesek rá, hogy ő éljen bennük. A Krisztussal egységben, benne, aki az üdvösség egyetlen alapja életre támasztva, a bűnösök megbékéltettek Istennel mint az ígéret megigazított, elfogadott, megszentelt és végül megdicsőített gyermekei.

A Szentlélek személye és munkája

Hisszük, hogy a Szentlélek a Szentháromság harmadik személye, Istennek láthatatlan, mégis aktív személyes jelenléte a világban, aki a hívőket egyesíti Krisztussal, megigazítja, és új teremtményekké formálja őket (Tit 3,5),akiknek szíve ezentúl Isten országának világossága és élete felé hajlik, a földön pedig a békességre és igazságra törekszik. A Lélek lakozást vesz azokban, akiket Krisztussal együtt megelevenít, hit által Krisztus testéhez kapcsolja őket, és Krisztus képéhez teszi hasonlóvá őket, hogy őt dicsőítsék, ahogyan növekszenek ismeretben, bölcsességben, szeretetben a szentségben való nagykorúság felé Krisztus tökéletességének a mértéke szerint (Ef 4,13). A Lélek az igazság világossága, a szeretet tüze, aki szentté formálja Isten népét indítva őket a bűnbánatra és hitre, megkülönbözteti az ajándékaikat, vezeti a tanúságtételüket és támogatja, megerősíti a tanítványságukat.

Az egyház

Hisszük, hogy az egy, szent, egyetemes és apostoli egyház Isten új közössége, az új teremtés első gyümölcse, az idők során megszabadítottak teljes közössége, amelynek Krisztus az Ura és a feje. Az egyház szilárd alapja az az igazság, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16,16–18; 1Kor 3,11). A helyi egyház Isten országának egyszerre képviselete és példázata mint olyan földi hely, ahol az ő akaratát cselekszik, ahol ő most is jelen van látható módon, ha ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében; ahol hirdetik és terjesztik az evangéliumot szavakkal és a szeretet cselekedeteivel, és engedelmeskednek az Úr azon parancsának, hogy a tanítványokat megkereszteljék (Mt 28,19), és az úrvacsorát kiszolgálják (Lk 22,19).

Keresztség és úrvacsora

Hisszük, hogy a két szentség, a keresztség és az úrvacsora – amelyeket közülünk némelyek sákramentumnak neveznek – a Lélek által az Igéhez kötődik, és látható szavakban jelenti ki az evangélium ígéretét, tehát az Igével találkozik az, aki a szentségben részesül. A keresztség és az úrvacsora Krisztust és az életet közvetíti a hívőknek, és megerősíti őket abban a bizonyosságban, hogy Krisztus – aki Isten ajándéka Isten népe számára – valóban „értünk és a mi üdvösségünkért” van, és táplálja őket a hitben. A keresztség és az úrvacsora fizikai fókuszpontjai a reformáció kulcsfontosságú tanításának: Isten ajándékai (sola gratia) és a hit, amely megragadja az ígéreteket (sola fide). A keresztség és az úrvacsora kézzel fogható kifejezései az evangéliumnak, hiszen élő módon jelenítik meg azt, ahogyan mi meghalunk, feltámadunk, és Jézus testébe beoltódunk (1Kor 10,16–17), mindez hűen mutatja fel Krisztust és a kereszten bevégzett váltságot. A keresztség és az úrvacsora erősíti a hívőket úgy, hogy láthatóan kijelenti és megpecsételi a bűnbocsánat ígéretét, az Istennel való communio-t, és az egymással való közösséget Krisztus békességet teremtő vére által (1Kor 11,26; Kol 1,20).

Szent élet

Hisszük, hogy keresztségben és úrvacsorában részesülve, imádsággal, igeszolgálaton vagy más gyülekezeti alkalmakon való részvétellel új teremtéssé, Isten népévé formáltatunk, szent nemzetté (1Pt 2,9–10), akik arra hívattunk el, hogy felöltözzük Krisztust a bennünk lakozó Szentlélek által. Ez pedig a Lélek megelevenítő hatalma által lehetséges, hogy tanítványként Krisztus követőiként éljünk: egyénenként és közösségben, királyi papságként hirdessük csodálatos tetteit. Odaszánjuk a testünket Istennek tetsző, lelki áldozatul és a világban való önfeláldozó szolgálatra a szeretet cselekedetei által: a szegényeken való könyörületességben, igazságot és szabadulást hirdetve a foglyoknak; mindenkor, mindenhol, mindenkinek bizonyságot téve Jézus Krisztusról, aki az út az igazság és az élet.

Végső dolgok

Hisszük, hogy amikor Isten elérkezettnek látja az időt, a testben feltámadt és mennybe ment Krisztus látható módon visszatér, hogy tökéletesen bevégezze Isten akaratát a teremtett világban a halálon és az ördögön vett győzelemmel (1Kor 15,26). Meg fogja ítélni a világot; akik hitetlenségben maradtak, a tőle való örök elvettetésre ítéli, ahol nincs élet és világosság. Az ő népét pedig menyasszonyként hívja a Bárány menyegzőjének vacsorájára (Jel 19,7–9), nyugalmat ad a nyugtalan szíveknek, és életet a megdicsőült testeknek (1Kor 15,42–44; Fil 3,21),ők pedig örvendeznek az Úrral való közösségnek, és vigadoznak az új mennyen és új földön (Jel 21,1–2). Ott együtt fognak uralkodni vele (2Tim 2,12; Jel 22,5),és színről színre látják őt (1Kor 13,12; Jel 22,4) örökké való imádásban, szeretetben, dicsőségben.

Soli Deo Gloria!

Magyarázat: történelmi és teológiai szempontok – miért állítjuk azt, amit állítunk

Bevezetés: reformáció – ünnepeljük, sirassuk vagy óhajtsuk?

1. A protestánsok meggyőződése volt, hogy „a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” (Júd 3) küzdenek, és újra felfedezik az evangéliumot azokkal szemben, akik „hamar más evangéliumhoz pártoltak” (Gal 1,6). Ezért szilárdan hitték, hogy céljaik egyszerre katolikusak, azaz egyetemesek, és evangéliumiak – különösen, ami Krisztus személyét és megváltó művének egyediségét és elégségességét illeti (solus Christus). A reformáció 500. évfordulója kapcsán, bizonyos körökben, elsősorban a reformáció úgymond negatív következményeit látják: mint a szekularizáció, radikális individualizmus, szkepticizmus és – legfőképpen – az egyházszakadás. Ha a protestánsokat ebből a szemszögből nézzük, akkor inkább szétválasztók voltak, mint egyesítők.
2. Az a tény, hogy a világ megosztott – különbözők a rasszok, osztályok, életkorok, nemek, nemzetek, politikai nézetek, vallások – bizonyos esetekben nyilvánvaló, de sokszor tragikus is. Az, hogy a protestánsok megosztottak, hasonlóképpen egyértelmű, de még inkább elkeserítő, hiszen a mi Urunk is az egységért imádkozott („hogy egyek legyenek” – Jn 17,11). Sajnálattal tekintünk azokra a megosztottságokra, amik a reformáció nyomán alakultak ki, de valljuk, hogy szükség volt a 16. századi reformációra, még akkor is, ha felismerjük a jelen, a 21. század reményteli lehetőségeit. Nem minden felekezeti vagy tanbeli különbözőség megosztó, még kevésbé áthidalhatatlan. Az a reménységünk, hogy az egység, amire a reformátorok vágytak, megvalósulhat a mai „egyszerű” protestánsok által, akik örömmel lépnek közösségre, hogy együtt tegyenek tanúságot Jézus Krisztus evangéliumának szélességéről, hosszúságáról, magasságáról, mélységéről, egyszóval egyetemességéről. Ezért célunk, hogy megünnepeljük azt a katolikus impulzust, ami ott rejlik a reformáció szívében, és ugyanakkor reménykedünk, és imádkozunk, hogy a közöttünk levő lényegi egység még jobban megmutatkozzék az elkövetkező évek során.

A protestantizmus kihívása: a reformációtól a „reformáló katolicizmusig”

A „katolikus” reformáció

3. A reformációban évszázadok reformfolyamatai csúcsosodtak ki. A reformáció, lényegét tekintve, éppen azért volt katolikus, mert az evangélium Szentháromság Istenére fókuszált. A reformáció éppen annyira szólt a katolikusságról a szó formális értelmében (egyetemes, a hívek egyetemes papságát hangsúlyozó), mint a kanonicitásról (a Szentírás legfőbb tekintélye). A reformátorok ugyanakkor hangsúlyozták a katolikusság anyagi jelentését (történeti konszenzus, tanbeli folytonosság), amikor visszanyúltak az egyházatyák tanításaihoz – amennyiben azok összhangban voltak a Szentírással. Összefoglalva: a reformátorok a Római Katolikus Egyház ellen emelték fel a szavukat, nem pedig a katolikusság/egyetemesség eszméje ellen, hanem azok ellen a megalapozatlan dogmák ellen, amik inkább emberi tradíciókból indultak ki, nem pedig a Szentírásból. Azok a protestálások, amiket a reformátorok tettek, kizárólag az egy, katolikus, azaz egyetemes, apostoli egyházon alapultak.
4. A reformátorok egy könyv és egy egyház népéhez tartoztak, éppen ezért tisztelték a hagyományokat és a zsinatokat. A tradíció a Biblia által szentesített gyakorlata annak, ahogyan az apostoloktól ránk hagyományozott evangéliumhoz viszonyulunk (lásd 1Kor 11,2; 2Thessz 2,15; 3,6). A Lélek elkülöníttette az evangéliumnak azokat az írásos tanúbizonyságait, amelyek az Újszövetséget alkotják, de a Lélek vezette tovább – és vezeti ma is – az egyházat ezeknek az alapvető szövegeknek a helyes értelmezésében (Jn 15,26; 16,13).Míg elutasítjuk az „emberek hagyományát” (Mk 7,8) – olyan tanításokat, amik ellentétben állnak a Szentírással, vagy nem azon alapulnak – kiállunk a tradíció mellett, ha az azt jelenti, hogy az egyház teret és időt áthidalva az apostoli tanítást egyre jobban és mélyebben igyekszik megérteni. A tradíciónak ez a felfogása elengedhetetlen eszköz, amely által a Lélek a Szentírás igazságát szolgálja, és azt továbbítja az egész földön élő egyház tudatába és életébe. Ezt a konszenzusos értelmet fogalmazza meg mindenekelőtt a hit szabálya (regula fidei), amely önmagában véve összegzi és mederbe tereli a Szentírás történeteit és központi üzenetét. Ha a Szentírás (tévedhetetlen) forrás, akkor a tradíció (esendő) patak. Másik képpel szólva: ha a Szentírás nap, akkor a hagyomány hold, amely a fényt továbbadja, és végső soron a Szentírás isteni kinyilatkoztatását tükrözi. Ez lényegileg elégséges (semper reformanda – állandó megújulást igényel).
5. A reformátorok felismerték, hogy az egyházi zsinatok a Szentírás tekintélye alatt álltak, és nem tévedhetetlenek. Egy zsinati hitvallás csak akkor tekinthető hitelesnek, ha összhangban van a Szentírással. Mégis, elismerve a katolikus konszenzus és az ortodox megítélés súlyát, az egyének és az egyházak helyesen teszik, ha követik a reformátorokat abban, hogy elfogadják a Szentírás hű értelmezéseként a niceai (325), a konstantinápolyi (381), az efézusi (431) és a kalcedóni (451) zsinatok Szentháromságra és Jézus természetére vonatkozó tanításait.
6. A reformátorok azt hirdették, és azt fejtették ki, amiket ezek a korai hitvallások implicit módon tartalmaznak: a Szentháromság megalapozza az evangéliumot, ám az evangélium előfeltételezi a Szentháromságot. A reformátorok úgy vélték, hogy a Szentháromságról szóló, sűrített teológiai tanítás összegzi a megváltás történetét: egyedül hit által (sola fide), egyedül Isten Fiában (solus Christus) a befogadás Lelke kiszélesíti Isten családját, hogy akinek hite van őbenne, Isten gyermekévé válhasson (Jn 1,12), úgy járulhasson Istenhez, ahogyan Jézus is tette, és kiáltsa „Abbá, Atyám!” (Róm 8,15).
7. A protestáns reformáció katolikusságát úgy kell értelmeznünk, hogy ez nem más, mint a hitvalló ortodoxia újra történő befogadása, és megújult odafordulás Isten kegyelmének középponti szerepéhez, Krisztus különleges mivoltához, és a bűnök bocsánatához. A niceai hitvallás hangsúlyt fektet arra, hogy a Fiú egylényegű (homousziosz) az Atyával, ezzel megőrzi az evangélium integritását, hiszen így Krisztus központi szerepe válik nyilvánvalóvá. Jézusnak saját maga által feltett kérdésére „Ti kinek mondotok engem?” válaszol a hitvallás: „valóságos Isten a valóságos Istentől” (az evangélium Istene), az emberiség gyógyítója, ajtó az Isten szerinti életre, az Isten szabadítása (Lk 3,6). Míg a niceai és konstantinápolyi hitvallás a Fiú istenségének és emberi mivoltának integritását emeli ki a megváltástan (szótériológia) érdekében, a protestáns reformátorok Istennek szabadító tetteire összpontosítottak, az evangélium még mélyebb rétegeit feltárva, ahogy a Szentháromság Isten kegyelmesen közli saját életét és világosságát „két keze”, a Fiú és a Szentlélek által.
8. A reformátorok rendkívül nagy hangsúlyt fektettek az evangéliumra mint a Szentháromság Istennek megmentő tetteire, ezáltal az egyházra is úgy tekintettek, mint amit az evangélium hívott létre, mint ami a hívőknek olyan közössége, akik Krisztussal és egymással egyek hitben, a Lélek által. Krisztusban az egyház új emberiséget mutat fel, az új teremtés hírnökét. A reformátorok úgy tekintettek az egyházra mint Krisztus uralma alá tartózó szerves közösségre, amit a Szentírás által vezet (élő és ható ige a Szentlélek világosságában), ez a nézőpont pedig rávezette őket arra, hogy bizonyos egyházi méltóságokkal, szolgálattal és szentségekkel kapcsolatos félreértelmezéseket és helytelen gyakorlatokat kiküszöböljenek.
9. Összefoglalva, a reformáció egyfelől illeszkedett, másfelől továbblépett a patrisztikus hagyományokon, amiket előírt a regula fidei, az apostoli, a nicea-konstantinápolyi és a kalcedóni hitvallás leginkább azért, mert ez utóbbiak a Szentháromságról és az inkarnációról szóló tanításokat tárták fel, ezek pedig elengedhetetlen feltételei az evangélium integritásának. A solá-k (egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül a Szentírás által) lehetővé tették az evangélium belső logikájának és lényegének mélyebb megértését, valamint megláttatták Jézus Krisztus személyének és művének páratlan voltát. Mindez folyamatosságban áll a teljes (katolikus) egyházzal, ám egyúttal a hit általi megértés hiteles kidolgozása is volt.

A jelen problémája

10. Némelyek kritikus hangnemben bírálják a sola scriptura-elvet mint a reformáció „bűnét”, és az egyetemes papság elvét mint a keresztyénség veszélyes tanítását. Állításuk szerint az, hogy egyes emberek saját maguknak olvashatják és értelmezhetik a hit és élet legfensőbb tekintélyét, értelmezési anarchiát szabadított el a világban. A történelmi tény megcáfolhatatlan: a protestánsok egymás között is meghasonlottak, és nem egy, de számos felekezetet és tradíciót szültek. Elismerjük, hogy a protestánsok a tanbeli és értelmezésbeli különbözőségeket nem mindig kezelték kellő irgalommal és alázattal, de közös hitvallás létrehozásával – mint amin most is éppen fáradozunk – igyekszünk megcáfolni azt, hogy minden különbség, vagy felekezeti különbözőség szükségszerűen megosztottságot teremt.
11. Tévtanítás az, hogy a reformációnak szükségszerű következményei voltak a szakadások. Az európai történelem alkalmi igazságairól soha nem mondható, hogy azok a protestantizmus szelleméből fakadnak. Mindazonáltal igen sajnálatos, hogy a korai protestáns reformátorok nem tudtak közös álláspontra helyezkedni, kiváltképpen az úrvacsoráról szóló tanítás tekintetében. Hisszük, hogy ezek a megosztást eredményező tanbeli különbözőségek nem a reformáció alapelveiből fakadtak, hanem azok tökéletlen alkalmazásából, ami az emberi gyarlóságnak, végességnek köszönhető, illetve az előre nem látható, kiszámíthatatlan történelmi és politikai események vezettek szakadásokhoz. Azt sem tagadhatjuk, hogy előfordult az is, hogy a büszkeség, előítélet, türelmetlenség állandóan jelen levő kísértése kerekedett felül.

„Reformáló katolikus” („egyszerűen protestáns”) célunk

12. „Hát részekre szakítható-e Krisztus?” (1Kor 1,13). Számos 16. századi protestáns csoport – köztük evangélikus, református, anglikán és néhány anabaptista – létrehozta a saját hitvallását, ami nemcsak a maga identitását körvonalazta, de leszögezte a saját, katolikus jóhiszeműségét, bone fidé-jét is. Ha figyelembe vesszük ezeket a katolikus szemléletű iratokat, csupán megalapozatlan karikatúrának tűnik az a lesarkított közhiedelem, miszerint a protestánsok teológiai újítók, akiket reménytelenül megosztottak a különböző tanok egy központi, feljebbvaló tekintély hiányában. Épp ellenkezőleg: egyszerűen protestánsként mi mindannyian hisszük és valljuk az evangélium Szentháromság Istenét és a Szentháromság Isten evangéliumát, beleértve az Úr Jézus Krisztus mindenekfelettiségét és a róla szóló bibliai tanúbizonyságot. Továbbra sem értünk egyet bizonyos doktrínák tartalmi és formai jegyeinek tekintetében, mégis közös meggyőződésünk, hogy Isten Szava az az egy és végső tekintély, amelynek mi mindannyian alávetjük az értelmezésünket. A különböző értelmezéseinket éppen ezért a Szentírásról való egyetértésünk nagyobb kontextusában kell látni. Éppen ennek szellemében, reménységgel és imádsággal, tudjuk közösen megvallani a közös hitünket.
13. Mégis, hogy valljuk a Szentírás legfőbb tekintélyét és az egyháznak mint Isten népének egységét, mellékes dologgá válik, ha a protestáns egyházak képtelenek elegendő tanításbeli egyezést felsorolni ahhoz, hogy konkrét módon deklarálhassák egységüket. Bármennyire is csábító lehet a különbözőségekre figyelni, és azok jelentőségét felnagyítani, inkább mi itt a protestáns ügyet kívánjuk erősíteni úgy, hogy a közös meggyőződésekre fókuszálunk, az evangélium igazságának és erejének közös megvallása érdekében. A mai protestánsoknak arra van szükségük, hogy újra felfedezzék a reformáció ígéretét, és elutasítsák téves következtetéseit. Ez az elsődleges célunk.
14. Jelen iratunkkal nem kívánjuk felcserélni egyik hitvallást sem, amit az itt képviselt hitvallási tradíciók és egyházak vallanak. Ehelyett közös teológiai identitásunknak adunk hangot mint egyszerű protestánsok azáltal, hogy együtt valljuk az evangélium Szentháromság Istenét (tehát katolikusok vagyunk) és a Szentháromság Isten evangéliumát (még mindig reformálunk: szakadatlanul azon imádkozunk és fáradozunk, hogy a hitünk Isten igéjének megfeleljen). Ez a krisztocentrikus egyetértés konkrét megmutatkozása annak az egységnek, amit Krisztus egy egyházának tagjaiként már élvezhetünk.
15. Nem az egyes protestáns hitvallások összehangolására vagy a legkisebb, tanításbeli közös nevező megkeresésére törekszünk, még kevésbé valami új felekezeti entitás vagy ökumenikus szervezet kartájának létrehozása a célunk. Ez a hitvallásunk arra irányul, hogy megmutassa a felekezetközi egységet a hit alapvető kérdéseiben és az egyetértést abban, hogy Isten Szavának van egyedül végső tekintélye. Ezért hitvallásunk „egyszerűen” (a lényeges dolgokra fókuszáló) „protestáns” (a Biblián alapuló).
16. Ez a kijelentés szembe helyezkedik az egyházban és társadalomban egyaránt zajló, elhatalmasodó polarizációval. Szeretnénk visszaállítani azt az evangéliumhű és hitvallásos, „egységre törekvő protestantizmust”, amit a solá-k kifejeznek, és amely a reformáció eredeti motorja volt. Hisszük, hogy ami összeköt bennünket, sokkal nagyobb, mint az, ami szétválaszt minket.
17. „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre!” (1Kor 1,10). A protestáns reformátorok nem maradtak közömbösek ez iránt a felszólítás iránt. Számos kísérlet született arra, hogy kibékítsék a Szentírás értelmezésének különbözőségeit, pl. a keresztség és az úrvacsora tárgyában. A páli felszólításra válaszképpen és a protestantizmus szellemének legnemesebb értelmében alázatosan kimondjuk a mi reformáló katolikus hitvallásunkat: reformáló, mert nem áltatjuk magunkat azzal, hogy már az összes bibliai igazságot megértettük volna; katolikus, mivel kapcsolódunk az ókori és középkori egyház konszenzusos tradíciójához, ahogyan hozzá is járulunk; és alázattal, mert tudjuk, hogy Isten igéjének világossága, élete és szeretete valamint Isten Lelkének kegyelme nélkül Krisztus testének további részekre szakítását eredményeznénk.
18. Elsődlegesen nem úgy tekintünk saját magunkra, mint olyan protestánsokra, akik valaki ellenében definiálják önmagukat, hanem inkább úgy, mint egyszerű protestáns keresztényekre, akik vallják a közös, lelki hagyományt, amiről a hitvallásos kereszténység ékesszólóan tesz tanúságot. Közülünk némelyek „felekezetiesültek” bizonyos protestáns, családi hagyományok köré, mások nem. Mégis mi mindannyian egyformán értékeljük a reformáció solá-it nem csupán azért, mert ez egyértelműen megkülönböztet minket a római katolikus vagy a keleti ortodox keresztényektől, hanem azért, mert ezek kulcsfontosságú emlékeztetők az egész egyház számára, hogy egyedül Isten üdvözít, egyedül Krisztusban, egyedül hit által.
19. Újra ismételjük, hogy a fentebb említett, keresztény hitvallásokat hálás szívvel kell fogadni és vallani, mivel hűen és igazán szólnak a három személyben egy Isten lényéről és cselekedeteiről, ami a bibliai tanúbizonyság témája is egyben: az evangélium Istene és az Isten evangéliuma. A mi reformáló katolikus hitvallásunk kimondja a hit katolikus lényegét (az a konszenzusos hagyomány, amit az egyháztörténelem első évszázadaiban dolgoztak ki a Szentháromság Istenről) a hit protestáns princípiumai szerint (sola scriptura, sola gratia, sola fide).
20. Úgy fogalmazzuk meg hitvallásunkat, mint akik reformátor elődeink vállán állunk, valamint az ő katolikus és ortodox elődein (patrisztikus és középkori teológusok), és végül a hit egyedül maradandó alapján: Isten írott Szaván, ami bizonyságot tesz a testté lett, Élő Igéről, aki közöttünk lakott (Jn 1,14), meghalt értünk, és él bennünk.
21. Nincsenek olyan illúzióink, hogy egyszerű, protestáns hitünk megvallása hirtelen elvezetne minket az egységes egyház ezeréves birodalmába. Továbbra is elismerjük saját, különböző hangsúlyokra alapozó egyházainkat, felekezeteinket és hitvallási hagyományainkat. A közöttünk fennmaradó különbségeket mégsem a megosztottság, hanem a tanítványság szellemében kívánjuk megvitatni: mint az a két férfi, aki Jézussal az emmausi úton találkozott, és a szívünk továbbra is „gerjedezik”, ahogyan azokról a dolgokról beszélgetünk, amik Jeruzsálemben történtek Jézussal.

Folytatás: a reformáló katolikus út jövője

22. Ajánljuk John Wesley felhívását arra vonatkozóan, hogy a protestánsok mutassanak katolikus lelkületet. Felszólítja a hívőket, hogy hagyjanak fel saját álláspontjuk büszke bizonyítgatásával, és inkább arra törekedjenek, hogy megfelelő kapcsolatot tudjanak ápolni olyanokkal, akiknek a szíve és elméje Jézust követi a Szentírás alapján. Úgy határoztunk, hogy a szentek közösségében, közösségével és közösségéért újra odaszánjuk magunkat a párbeszédre, és nem próbálunk külön utakon járni és gondolkodni, mindezt pedig azért, hogy együtt, jó lelkiismerettel gondolkodjunk és cselekedjünk Jézus Krisztus egy egyházának közös tanúsága érdekében.
23. A protestáns, reformáló katolikus út a továbbiakban az, hogy dialógusban, „asztali beszélgetés” formájában vagyunk együtt: alapvetően egyetértünk azokban a dolgokban, amik elengedhetetlenek a bibliai evangélium szempontjából, és hajlandók vagyunk tovább beszélgetni a fennmaradó tanbeli különbségekről úgy, hogy mindnyájan elfogadjuk magunkra nézve a Szentírás mércéjét. Elismerjük, hogy nem a mi egyházaink az egyetlenek, amik közösségben vannak az Élő Istennel, és nem mi vagyunk az egyetlenek, akik hűen próbálják olvasni a Bibliát. Ezért töretlenül azon igyekezünk, hogy az evangélium Istene és az Isten evangéliuma megreformáljon bennünket.
24. A 16. századi reformátorok nyomában valljuk a „Harmonia confessionum fidei”-ből (Hitvallások harmóniája) milánói Ambróziusz szavaival: „Krisztus szolgái között nem vitának kell lennie, hanem egyetértésnek”. Ezt idézték a marburgi kollokvium résztvevői, vagy a Genfben hetente találkozó congrégation-ok, Zwingli Prophezei gyülekezete Zürichből, a lex sedentium gyakorlatát követő anabaptisták. „Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épüléseteket szolgálja!” (1Kor 14,26). Elkötelezzük magunkat Isten igéjének tanulmányozására közösségben egymással, a reformátorokkal és a korai egyházzal.
25. Tudjuk, hogy a konszenzusra törekvő asztali beszélgetés időigényes, és folyamatos erőfeszítést, imádságot és éberséget igényel. Hálásak vagyunk Istennek azért az időért, amit az egyháznak ajándékozott, beleértve az elmúlt ötszáz évet is. Eközben eljuthattunk az evangélium mélyebb megértésére, leginkább a Szentírás olvasása által a szentek közösségében és az egymással folytatott protestáns párbeszédben. Ennek jegyében elkötelezzük magunkat, hogy – Isten segítségével – elismerjük és tiszteletben tartjuk egymás különbségeit, miközben a szakadást elutasítjuk, és keressük a nagyobb egység elérésének lehetőségeit. Folytatjuk a párbeszédet, alázatosan meghallgatjuk egymást, és együtt figyelmezünk Isten igéjére.

Fordította: Hoffmann Miklósné Arday-Janka Judit

Forrás a hitvalláshoz: https://reformingcatholicconfession.com

Forrás a hitvallás magyarázatához: https://reformingcatholicconfession.com/explanation/