A teremtéstől az eszkatonig – a teremtett világ és az ember Isten tervében

„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1,31).

Ma, amikor Ádám bukása nyomán mindannyian romlott természettel, bűnösnek születünk, és amikor számos világnézet hirdeti, hogy nincs igazság és jóság és tökéletesség és Isten, nehezünkre eshet elhinni, hogy a teremtett világ valaha tökéletes volt, és hogy az emberi természet valaha az ártatlanság és szentség hordozója volt. Pedig nemcsak, hogy ez az igazság, de ígéretünk van arra, hogy az idők végezetén újra így lesz. Ma, amikor Ádám bukása által mindannyian igazi szabadságunktól megfosztva, a bűn szolgasága alá vetve születünk, felfoghatatlannak tűnhet számunkra, hogyan lehet a szabad akarat célja az engedelmesség, pedig nem is lehet másként, mert semmi sem hághatja át saját természetének korlátait és a teremtett világ rendjének törvényeit anélkül, hogy el ne szenvedné tettének természetes következményeit és Isten igazságos büntetését. Erről kívánok bizonyságot tenni.

Isten a világot tökéletesnek teremtette, ami azt jelenti, hogy Isten minden teremtmény létezésének értelmet és célt adott. A teremtett dolgok minden típusának és e típusokon belül minden egyes teremtett dolognak megvan a maga elrendelt helye a teremtett világ rendjében. Isten eleve olyan tulajdonságokkal és képességekkel ruházta fel teremtményeit, hogy képesek legyenek betölteni rendeltetésüket, továbbá Isten a teremtményei természetébe írta a maga akaratát, így amikor teremtményei engedelmeskedtek saját természetüknek, magának Istennek engedelmeskedtek. 

Ebből következik, hogy az a teremtmény nevezhető jónak, amelyik engedelmeskedik Isten akaratának és saját természetének, illetve amelyik ekképpen betölti rendeltetését a teremtett világ rendjében. Jó az az akarat, amely az engedelmességre irányul, valamint jó az a képesség és tulajdonság, amely képessé teszi a teremtményt az engedelmességre, azaz rendeltetésének betöltésére. Isten nem teremtett rosszat, ezért Ágoston szerint a rossz nem önálló szubsztancia, hanem a jó hiánya, amit azt jelenti, hogy Ádám bűne folytán az ember elveszítette azokat a képességeket és tulajdonságokat, amelyek képessé tették az engedelmességre és rendeltetése betöltésére. Ebben az értelemben a rossz a jó hiányának tekinthető, de fontos kiemelni, hogy a bűn nem azonos a bűn következményeként fellépő romlottsággal, azaz a rosszal.

Az élettelen teremtények, valamint az értelmes lélekkel és szabad akarattal nem rendelkező élőlények jobbára Isten szándékának megfelelően működnek mind e mai napig, igaz, nekik eleve nincs más lehetőségük, mint engedelmeskedni Istentől kapott természetüknek. Jóllehet az ilyen teremtmények nem képesek Istennel közösségben lenni, mert az Istennel való közösség bizonyos fokú értelmet és szabadságot feltételez, az ilyen teremtmények mai napig létükkel hirdetik a teremtő Isten dicsőségét, így bennük a hívő lélek mai napig felfedezheti Isten szentségét és igazságát. Azt is látni kell azonban, hogy Ádám bűne nyomán a teremtés egésze alávettetett a hiábavalóságnak és pusztulásnak. A teremtett világ rendje felfordult, még a romlatlan természetüket engedelmesen követő növények és állatok sem képesek összhangban létezni: a teremtmények harcban állnak egymással, mohóságukban felélik életfeltételeiket, továbbá ki vannak szolgáltatva a bűnbe esett ember pusztító tevékenységének.

Az ember különleges helyet tölt be a teremtett világban, mert az ember értelmes lélekkel és szabad akarattal bíró személy, aki e tulajdonságai révén képes a személyes Istennel közösségben lenni. Isten az embert szentségben és igazságban a maga képmására teremtette. Az ember istenképűségének része az értelem, a szabad akarat és az ember személy volta. Romlatlan személy voltánál fogva a bűneset előtti ember képes volt közösségben lenni Istennel. Romlatlan értelménél fogva a bűneset előtti ember képes volt Isten igazságának felismerése, ami magába foglalja a teremtett világ rendjének, az emberi természetnek, az ember rendeltetésének és Isten akaratának az ismeretét is. Romlatlan akaratánál fogva a bűneset előtti ember képes volt az Istennel és saját természetével szembeni engedelmességre, valamint képes volt rendeltetésének betöltésére, a teremtett világ gondozására.

A bűneset előtti ember előtt romlatlansága ellenére is nyitva állt a növekedés lehetősége. Halhatatlan volt, de még nem volt mentes a halál lehetőségétől. Értelme képes volt felismerni Isten igazságát, de az ember még nem volt birtokában minden tudásnak, amit Isten közölni kívánt vele. Akarata képes volt az engedelmességre, de még magában hordozta a bűn lehetőségét. Személy mivoltában képes volt Istennel közösségben lenni, de még nem ismerte Istent maradéktalanul. Isten képmására teremtetett, de még nem volt képes maradéktalanul kiábrázolni Istent a maga istenképűségében. Isten azonban szövetséget kötött az első emberpárral, és a szövetség megtartásáért jutalmul megígérte, hogy az embert, valamint annak értelmét, akaratát és istenképűségét az emberi természet keretei között elérhető legnagyobb tökéletességre juttatja.

Isten az embert eltiltotta a jó és rossz tudás fájának gyümölcsétől, hogy a szövetség fejében próbára tegye az ember hűségét. A kígyó azzal kísértette Ádámot és Évát, hogy ha esznek a gyümölcsből, akkor olyanok lesznek, mint Isten, vagyis megszabhatják, mi a jó és a rossz. Ebből érthetjük meg, mi volt az első emberpár bűne. Az ember ismerte a saját helyét a teremtett világ rendjében, de a kísértés nyomán elégedetlenné vált, nagyobb méltóságra kezdett áhítozni, ezért evett a tiltott gyümölcsből. Az első emberpár bűne: engedetlenség és lázadás. Lázadás Isten ellen, az Istennel kötött szövetség ellen, a teremtett világ rendje ellen, az emberi természet ellen, és az ember rendeltetése ellen. Az ember akarta megszabni, mi a jó és a rossz. Felül akarta írni a teremtés rendjét, és meg akarta változtatni a saját természetét, hogy több lehessen annál, ami valójában volt, de semmi egyebet nem ért el, mint hogy természete ellen lázadva torzzá és természetellenessé vált.

Számos vita folyt arról a keresztyénség története során, hogy miért pont a jó és rossz tudás fájának a gyümölcsétől tiltotta el Isten az embert. Az egyik elterjedt nézet a tiltott fa bibliai megnevezését szimbolikusnak tekinti, és sem ártalmas, sem jótékony hatást nem tulajdonít a gyümölcsnek. Eszerint egyedül azért volt bűn a fa gyümölcséből enni, mert Isten próbatételképpen megtiltotta. A másik nézet ártalmas hatást tulajdonít a tiltott gyümölcsnek, amiből az következik, hogy az embert saját engedetlensége és a tiltott gyümölcs hatása együtt tette valamilyen módon bűnössé és romlottá. Azok közül, akik ártalmas hatást tulajdonítanak a tiltott gyümölcsnek, sokan hitték és hiszik a fa bibliai megnevezése alapján, hogy a bűn maga a tudás, de ez tévedés: az ember nem öntudatlan ösztönlény volt a bűneset előtt, hanem az egyetlen értelmes teremtmény ezen a világon, aki képes volt az élő Istennel közösségben lenni. Sokan hitték és hiszik ugyanebből az okból azt is, hogy a bűn nem általában a tudás, hanem a jó és rossz különbségéről való tudás, de ez is tévedés: az ember nem volt sem erkölcstelen, sem erkölcs nélküli a bűneset előtt, az ember jó volt, ismerte Isten akaratát, és természete szerint engedelmeskedett neki. A jó és rossz tudásának fája vagy az ember saját természete elleni lázadásának és természetellenessé válásának szimbóluma, vagy ha ténylegesen ártalmas hatást tulajdonítunk a fa gyümölcsének, akkor azt mondhatjuk, a gyümölcs volt az, ami végképp eloldozta az embert szentségben és igazságban megalkotott természetének kötelékeitől, azaz a gyümölcs hatása által vált az ember öntörvényűvé és természetellenessé és romlottá.

Ádám bűne nyomán az ember istenképűsége elhomályosult. Az ember képtelenné vált rendeltetésének betöltésére, mert megromlottak azok a képességei és tulajdonságai, amelyek képessé tették arra, hogy közösségben legyen Istennel, és gondját viselje a teremtett világnak. Romlottá vált az értelem: az ember még kegyelmi állapotban is képtelen a maga teljességében megismerni Isten igazságát, a teremtett világ rendjét, valamint saját természetét és rendeltetését. Romlottá vált az akarat: az ember még kegyelmi állapotban is képtelen tökéletesen engedelmeskedni Istennek és saját eredeti természetének. A romlottság még az ember személy voltát sem hagyta érintetlenül: Ádám bűne folytán az ember nem ismeri sem magát, sem a másik embert, sem Istent; az ember önteltté és önzővé vált; az ember tárgyként tekint más személyekre, és maga is elszemélytelenedik; az ember lelke olyan sebeket és betegségeket hordoz, amelyek közül több halálunkig velünk marad. Az istenképűséget alkotó képességeinek és tulajdonságainak megromlása miatt az ember torz és természetellenes és bűnös. Az értelem, a szabad akarat és az istenképűség maradványai mai napig megvannak az emberben, de Ádám bukása által az ember a bűn szolgasága alá vettetett, vagyis még ha ismerné és akarná is az ember a jót, képtelen lenne azt megcselekedni. Ez az oka annak, hogy az ember képtelen saját erejéből üdvözülni, és Isten kegyelmére szorul.

Sokan sokféleképpen vélekedtek arról, hogyan volt egyáltalán lehetséges a szentségben és igazságban teremtett ember bukása, de abban általános az egyetértés, hogy a bűn lehetősége azzal az értelmes lélekkel és szabad akarattal van összefüggésben, amivel Isten ruházta fel az embert. Az ember értelménél fogva képes volt felismerni, hol van a helye a teremtett világ rendjében, szabad akaratának köszönhetően pedig nyitva állt előtte a lehetőség, hogy elfogadja vagy elutasítsa az Istentől neki szánt helyet és méltóságot.

Sokan felteszik azt a kérdést is, miért adott Isten olyan tulajdonságokat az embernek, amelyek lehetővé tették a bukást. Erre a kérdésre az a tűnik a legvalószínűbb válasznak, hogy azért, mert bár az értelem és szabad akarat magában hordhatja a lázadás lehetőségét, Isten olyan lényt akart teremteni, aki képes közösségben lenni vele, és erre csak olyan teremtmény képes, amelyik értelmével felismeri rendeltetését a teremtés rendjében, és bár akaratával képes lenne ellenszegülni, józan belátásából, szabad elhatározásából és Isten iránti szeretetéből fakadóan tudatosan úgy dönt, hogy engedelmeskedik Istennek, és betölti célját a teremtett világban. Egy értelmes lélekkel és szabad akarattal bíró személy mérhetetlenül értékesebb egy olyan teremténynél, amelyik e tulajdonságoknak híját szenvedi.

Azt is sokan vitatják, vajon része volt-e Isten tervének a bűn, és vajon elrendelte vagy csak megengedte a bűneset megtörténtét. Abban minden keresztyén egyetért, hogy nem szabad Istent a bűn szerzőjévé tenni. Isten bizonyosan nem akarta a bűneset megtörténtét, mert szemében a bűn utálatosság, ugyanakkor Isten tudta, hogy az ember el fog bukni, és az ember szabad akaratát tiszteletben tartva Isten megengedte az ember bukását. Annak ellenére, hogy az ember elbukott és a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, Isten nem hagyta el az embert és a teremtett világot. Isten nem akarta, hogy a teremtés elpusztuljon, hiszen eleve azért teremtette a világot és az embert, hogy teremtményei tökéletességük által, létükkel hirdessék az Ő dicsőségét, amiből az következik, Isten kizárólag azért engedte meg az ember bukását, mert az volt a terve, hogy az idők végezetén helyreállítja a teremtés rendjét, illetve megújítja az ember természetének és képességeinek szentségét és igazságát.

Az üdvterv végrehajtásának első állomásaként Isten egyszülött Fia halandó testbe öltözött, és eljött a világba, hogy engesztelő áldozatával bűnbocsánatot szerezzen, és feltámadásával megtörje a halál hatalmát. Jézus egyidejűleg volt valóságos Isten és valóságos ember. Emberi mivoltában Jézus az ember tökéletes állapotának kinyilatkoztatása, vagyis Jézusban mutatta meg nekünk Isten, milyen lenne az ember, ha természete nem romlott volna meg Ádám bűne által. Jézus követendő mintaként áll előttünk, és tökéletes embersége azt az ígéretet hordozza magában, hogy az üdvözültek Hozzá hasonlóvá fognak válni. A tökéletes emberséget hordozó második Ádámként Jézus betöltötte Isten törvényét és akaratát, amint azt az első Ádámnak kellett volna tennie a bűneset előtt a szövetség feltételeként, így Jézus elvette a bűn hatalmát és a törvény kárhoztató erejét. Jézus Isteni mivoltában az egyszülött Fiú áll előttünk, az eredeti, Akinek a mintájára és hasonlatosságára Isten felöltöztet bennünket a fiúság Lelkével, így Krisztusban válunk az örök Atya fogadott gyermekeivé.

Isten tervének második állomása nem más, mint Isten természetfeletti munkája az emberben. Az újjászületéssel a Szentlélek lakozást vesz a hívekben, így a hívek Krisztus érdeméért, a Szentélek által bűnbocsánatot nyernek, megigazíttatnak Isten előtt, bizonyosan elpecsételtetnek az üdvösségre, és Isten fogadott gyermekeivé válnak. Mindez egyedül Isten munkája, amibe az embernek semmi beleszólása nincs. Az ember azonban még ebben a kegyelmi állapotban sem tökéletes, hanem egyszerre igaz és bűnös: igaz, mert Isten nem számítja be neki többé bűneit, és bűnös, mert még sokszor vétkezik Isten törvénye és akarata ellen. A megszentelődés az a munkája Istennek az emberben, amely által a Szentlélek fokozatosan megtisztítja az újjászületett embert a bűntől és romlottságtól, illetve amely által az emberi természet eredeti tisztaságát fokozatosan helyreállítva megújítja az embert Krisztusban. A megszentelődés hatással van az ember természetére, tulajdonságaira és képességeire, de az újjászületett ember csak halála után, a megdicsőüléssel éri el az ígért tökéletességet, addig a hívek lelkében együtt él az ó-ember és az új-ember. A megszentelődés elsőrendűen Isten munkája, de az embernek ebben a munkában együtt kell működnie a Szentlélekkel. Ebből kifolyólag a keresztyén élet próbatételek sorozata, és olykor visszaesésekkel tarkított, de folyamatos növekedés a kegyelemben.

A megszentelődés által az emberi értelem képessé válik Isten igazságának, azaz a teremtett világ rendjének, saját természetének, rendeltetésének és helyzetének, valamint Isten akaratának a felismerésére. Az értelem megszentelődése által az ember ráébred bűnösségének igazi súlyára, és ennek fényében látja meg Isten kegyelmének igazi nagyságát, de ugyancsak az értelem megszentelődése által mélyül el a hit, és ezáltal válik képessé az ember hinni mindazt, amit korábban képtelen volt befogadni. A megszentelődés által az emberi akarat képessé válik az Istennel és saját természetével szembeni engedelmességre, valamint képessé válik rendeltetésének betöltésére, a szolgálatra. Az akarat megszentelődése által az ember mindinkább lemond saját akaratáról, ami a bűn rabszolgája, hogy az Istennek való engedelmesség által szabaddá lehessen. A megszentelődés által az ember személy mivoltában is tisztul, azaz képessé válik arra, hogy személyként tekintsen önmagára, a másik emberre és Istenre, vagyis önazonossá válik, és képessé válik az Istennel való közösségre. A személy megszentelődése által az ember, aki korábban sokszor személytelen erőnek tekintette Istent, ráébred arra a felszabadító erejű igazságra, hogy a világ nem vak erők játékszere, hogy a világ nincs a véletlennek alávetve, hanem féltőn szerető Istenünk van, aki megszólítható, és nem süket fájdalmainkra, hanem bűneinket megbocsátva letörli könnyeinket, és gyermekeivé fogad minket Krisztusban. Ugyancsak a személy megszentelődése által ébred rá az ember, hogy akit korábban saját magának hitt, az nem ő volt, hanem a benne lakozó ó-ember, akit el kell veszítenie, hogy Krisztus éljen benne.

A teremtett világot szemlélve, a Szentírást olvasva, Istennel lelki közösségben igyekezzünk értelmünkkel felismerni Isten igazságát, ami magában foglalja saját bűnösségünknek, Isten kegyelmének, saját rendeltetésünknek és Isten akaratának ismeretét is. Igyekezzünk szívünkben mindenkor Istennel lenni, mert csak a Vele való közösségben válhatunk azzá a személlyé, aki új teremtés Krisztusban, és akinek Isten ismer minket. Igyekezzünk mindenkor engedelmeskedni Istennek, és adjuk át Neki akaratunkat, hogy az Ő igazsága szellemében szolgálva meghaljunk a bűnnek, és szabadok lehessünk Krisztusban.

A test halála után az üdvösségre elpecsételt lélek megdicsőül, vagyis Isten maradéktalanul és végérvényesen megtisztítja az emberi természetet a romlottságtól és a bűntől, továbbá Isten az emberi lélek minden képességét és tulajdonságát tökéletessé teszi. Az így megdicsőült lelket Isten felemeli a mennybe, hogy együtt várják Isten tervének beteljesedését az idők végezetén. Amikor a megígért idő eljön, bekövetkezik a feltámadás, Krisztus második eljövetele és az utolsó ítélet. Isten az egész teremtést megújítja és tökéletessé teszi szentségben és igazságban. Az üdvösségre rendelt, megdicsőült lélek a romolhatatlan test felöltözésével teremtményi mivoltában tökéletessé válik, állapota magasabb rendű lesz az ember bűneset előtti állapotánál is. Tökéletes állapotában az értelmes lélekkel és szabad akarattal bíró ember saját természetének és rendeltetésének ismeretében, szabad döntése nyomán, a bűn lehetőségétől mentesen mindenkor engedelmeskedni fog Istennek, és a fogadott gyermekséget Krisztusban felöltve megbonthatatlan közösségben lesz Istennel örökkön örökké. Ámen!