Az amillenizmus védelmében

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, 2017.05.31-én szervezett vitaesten a meghívott előadók négy eltérő eszkatológiai modellt képviseltek. A vitaest szereplői és az általuk képviselt álláspontok a következők voltak: Márkus Tamás – amillenizmus; Fazekas Bence – posztmillenizmus; Molnár Csaba Bertalan – történeti premillenizmus; Ruff Tibor – diszpenzációs premillenizmus./

Egy korábbi, általánosabb jellegű írásomban (lásd: https://www.evangelikalcsoport.hu/2017/06/03/4391/) bemutattam magát az amillenizmust, majd pedig egy másik írásomban (lásd: https://www.evangelikalcsoport.hu/2017/06/13/augustinus-a-millennium-amillenista-ertelmezese/) részletesen ábrázoltam a Jel 20-ban előkerülő ún. „ezer év” amillenista értelmezését. Tettem mindezt Augustinus (Ágoston) egyházatya érvelését követve.

Már korábban is utaltam Ruff Tibor amillenizmust érintő vádjaira (amelyeket a vitán hangoztatott), de ebben az írásomban részletesebben reagálnék rájuk, a két rendszer – amillenizmus és diszpenzacionalizmus – közötti hermeneutikai különbségekre reflektálva.

Az értekezésemben Kim Riddlebarger, a Christ Reformed Church (URCNA) lelkipásztorának és teológusának, A Case for Amillennalism című művére támaszkodom, amelyet egyébként minden, a téma iránt érdeklődő figyelmébe ajánlanék.

A helyes hermeneutika

Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy az eszkatológiai modellek közül melyik a helyes és tartható, muszáj megvizsgálnunk azok alapját képező hermeneutikát. Ha leellenőriztük e két rendszer (ebben az írásban alapvetően csak az amillenizmusra és a diszpenzacionalizmusra koncentrálok) hermeneutikai módszerét, akkor megláthatjuk, hogy melyiket támasztják alá leginkább a téma szempontjából releváns igeszakaszok.

A Ruff Tibor és a Hit Gyülekezete által képviselt diszpenzacionalizmus (a próféciákkal kapcsolatban a legfontosabb diszpenzacionalista irodalmakat jelentetik meg rendre) két alapfeltevéssel dolgozik: 1.) a profetikus bibliai szakaszokat szó szerint értelmezi és 2.) megkülönbözteti Izraelt és az egyházat (=az újszövetségi gyülekezetet). Ezeket a szempontokat minden diszpenzacionalista szerző hangsúlyozza — úgy Charles Ryrie, akinek magyarul is megjelent egy kisebb dogmatikája, mint a hazánkban a Jelenésekről és a Dániel könyvéről írt kommentárjairól elhíresült John Walwoord.

Egyelőre csak a diszpenzacionalista hermeneutika első pontjára koncentrálunk, a szó szerintiség hangsúlyozására.

A vitában Ruff Tibor Walwoordhoz hasonlóan érvelt amellett, hogy az ószövetségi próféciákat minden esetben szó szerint kell értelmezni, éspedig a következőképpen: a prófétai szövegek szó szerinti értelmezését azok beteljesedésének története igazolja. Ha még a Krisztus születéséről, személyéről, életéről, szolgálatáról és haláláról szóló legvalószínűtlenebb próféciák is szó szerint teljesültek, akkor minden prófétai szöveget szó szerint kell értenünk. A beteljesült próféciák válnak úgymond szabállyá az összes prófécia értelmezésében. A diszpenzacionalizmus szerint ezért kell minden eszkatológikus próféciának szó szerint teljesülnie, például a nemzeti Izrael helyreállításával, a római impérium feltámadásával, Krisztus földi uralmával, vagy az ábrahámi szövetséghez kapcsolódó, földre vonatkozó ígéretekkel kapcsolatos próféciáknak is.

Ez a hermeneutikai megközelítés sajnos oda vezet a diszpenzacionalistáknál, hogy a reformátori analogia fidei elvet is elutasítják, a bibliai tartalom elszellemiesítésének csúfolva azt. De egyéb vádakat is hangoztatnak: például azt, hogy a nem diszpenzacionalista hermeneutika nem konzekvens, hiszen – mondják –, hol szó szerint értelmezi a szövegeket, hol nem. Ezért tartja a diszp. önkényesnek az amillenizmust, mondván mindig úgy váltogatja a hermeneutikáját (hol szó szerinti értelmezést követve, hol pedig allegorizálva), hogy minden jövővel kapcsolatos szentírásai szakasz beilleszthető legyen a saját rendszerébe. A diszp. szerint ez oda vezet, hogy minden nem konzekvensen szó szerinti hermeneutika nélkülözi az objektív kontrollt, enélkül viszont csak a saját rendszere lesz mérce, és ezzel aláássa a Szentírás normatív tekintélyét.

És itt jutunk el a diszp. hermeneutika második jellemzőjéhez. A diszp. szerint ugyanis a nem szó szerinti hermeneutika következménye az a „tévedés” is, hogy az amillenisták nem tesznek különbséget Izrael és az egyház között. Erre utalt Ruff Tibor is, és valóban, ez a megkülönböztetés a diszp. egyik teológiai oszlopa.

Mindezekre reakcióul érdemes megnézni, hogy a diszp. vádjaival ellentétben mi jellemzi a reformátori hermeneutikát valójában:

A reformátori írásértelmezés

A reformátori értelmezési rendszernek három alapvetése van:

1.) Az Újszövetség felől kell az Ószövetséget magyaráznunk. Ez a legalapvetőbb elve bármiféle bibliai stúdiumnak, ami nem véletlen, ha elfogadjuk, hogy a kinyilatkoztatás progresszív. A „beteljesedés” felől kell közelítenünk, a „világosabb” felől kell magyaráznunk a „homályosabbat.” Az Újszövetségnek kell a végső tekintélynek lennie, amikor az Ószövetséget vizsgáljuk. A profetikus szövegek magyarázatának célja nem lehet más, mint hogy meglássuk azt, hogy az Újszövetség szerzői hogyan „bánnak” az ószövetségi eszkatológikus szövegekkel, és hogy hogyan alkalmazzák azokat a maguk helyzetére. Ha és amennyiben az Újszövetség írói „nem szó szerint” értenek egy ószövetségi próféciát, akkor ez azt jelenti, hogy ezt az ószövetségi igehelyet az Újszövetség „fényében” kell értelmeznünk és magyaráznunk, és nem fordítva. Ezért a millennium-tannal kapcsolatos kérdéskör tisztázásában nélkülözhetetlen lépés, hogy az újszövetségi szövegeket tegyük meg azon keretté, amely eszkatológiai modellünk alapjait képezheti.

2.) Az Ószövetség szerzői, írói, a próféták az eljövendő messiási korszak dicsőségét saját, a messiási kort megelőző időszak szókészletével ábrázolták. Izrael nemzetéhez, a templomhoz és a dávidi trónhoz kapcsolódó fogalomkészlet állt a rendelkezésükre. Mindez megfelel azon emberek nyelvezetének és tapasztalatának, akikhez a próféták eredetileg beszéltek, akiknek az üzenetüket címezték. Az Újszövetség újra felveszi ezeket a témákat, és megmutatja valódi jelentőségüket. Az Újszövetségből tudjuk meg azt is, hogy mindezek – mindaz, ami az Ószövetségben előre mutatott – csak árnyékai és képei voltak annak a dicsőséges valóságnak, amely Jézus eljövetelével, illetve magában Jézus Krisztusban beteljesedett. Ebből következik, hogy az amillenizmus szerint Jézus Krisztus a valódi Izrael, Jézus Krisztus a valódi templom, és ő Dávid trónjának örököse stb.

3.) Ne felejtsük el – már korábban is utaltam rá – a „hit analógiájának” elvét. Ez nem jelent mást, mint hogy a homályosabb szentírási szakaszokat az egyértelműbb, világosabb szakaszok fényében értelmezzük. Ezért téves egy kevésbé világos szöveget a hozzá kapcsolódó bibliai párhuzamok nélkül, egyszerűen „csak” szó szerint értelmezni. Az eszkatológikus szövegeket muszáj tehát más, párhuzamos igehelyekkel együtt olvasni, illetve azokat tekintetbe véve magyarázni. Ez különösen igaz akkor, amikor maga az Újszövetség magyarázza el, hogy az adott ószövetségi szakasz valójában Krisztusra vonatkozik és benne teljesedett be.

Riddlebarger hivatkozik Floyd Hamiltonra, aki a millennium kérdésével kapcsolatos művében nagyon érdekes szempontokra hívja fel a figyelmet. Állítása szerint a próféciákat mindenképpen szó szerint kell értelmezni, de nyilvánvalóan lehetnek kivételek.

Hamilton a következő gyakorlati szabályt javasolja: a profetikus igeszakaszok esetében a szó szerinti értelmezést kövessük, kivéve: a.) ha az adott szövegrész szimbolikus nyelvezetet használ; b.) ha az adott igeszakaszt az Újszövetség nem szó szerint értelmezi; c.) ha az adott igehely szó szerinti értelmezése szembemegy olyan igazságokkal, elvekkel vagy az Újszövetség világos kijelentéseivel, amelyek olyan újszövetségi könyvekben szerepelnek, amelyek nyilvánvalóan nem szimbolikus nyelvezetet használnak. Egy következő szabály lehet: a legvilágosabb és legérthetőbb, nem szimbolikus nyelvezetet használó újszövetségi könyvekből származó igehelyekre kell normaként tekinteni a próféciák értelmezésekor – és NEM a homályos, apokaliptikus irodalomhoz sorolható, szimbolikus nyelvezetet használó Jelenésekre.

A hagyományos protestáns nézet szerint (az amillenizmus) az Újszövetség tehát a legfontosabb faktor, a „mérce” az Ószövetség, ószövetségi szövegek értelmezésében.

Összefoglalva az eddigieket: úgy kell az ószövetségi próféciákat értelmeznünk, ahogy azt az Újszövetség írói is tették.

A millenniummal kapcsolatos eltérő nézetek főként olyan hermeneutikai előfeltevésekre vezethetők vissza, amelyekkel a Bibliához közelítünk. Mivel a diszpenzacionalisták (a Hit Gyülekezete diszpenzacionalista hermeneutikát képvisel) a Bibliát feltétlen szó szerintiséggel kívánják magyarázni, ezért az újszövetségi próféciák értelmezésében az ószövetségi próféciák jelentik számukra a mércét.

Erre vezethető vissza az is, hogy a Jelenéseket Dániel könyve alapján értelmezik. Az amillenisták ezzel szemben – hangsúlyozzuk újra – az Újszövetség felől értelmezik és magyarázzák az Ószövetséget, így az eszkatológia megalkotásában is az Újszövetség az elsődleges mérce számukra. Az amillenisták számára a Jelenések könyve nem más, mint Dániel könyvének Isten által adott magyarázata.

A diszpenzacionalisták – előbb vázolt, véleményem szerint téves – eljárásuk miatt kerülnek gyakran abba a kényelmetlen helyzetbe, hogy egy prófétai téma olyan ószövetségi interpretációjához ragaszkodnak foggal-körömmel, amely az Újszövetségben már Jézus Krisztus eljövetelével új értelmet nyert.

A diszpenzacionalisták büszkén vallják, hogy szó szerint kell értelmezni a Bibliát, ugyanakkor a valóságban olyan szinten „járatják csúcsra” a literális értelmezésüket, hogy az egyes szentírási passzusok közötti kapcsolatot, tágabb értelemben pedig az egész Szentírás koherenciáját bontják meg. Ignorálják, vagy túl kevés hangsúlyt helyeznek arra, ahogy az Újszövetség írói értelmezik az ószövetségi igehelyeket.

Érdemes itt megnézni egy konkrét példát:

Az ApCsel 15-ben Pál és Barnabás a Jeruzsálemben tartott apostoli zsinaton beszámol a pogányok megtéréséről, emellett szeretnék tisztázni azt a kérdést, amelyen még Antiochiában a Júdeából jövő testvérekkel összekülönböztek: körül kell-e metélkedni a pogányokból lett hívőknek, vagy nem? A farizeusokból lett keresztyének azt állították, hogy igen, ilyen módon kötelezve őket a mózesi törvény megtartására. Péter nem értett velük egyet, és felmutatta, hogy Isten a pogányoknak ugyanúgy megadta a Szentlelket, ahogy egykor nekik is: „Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” (11.vers). Ezek után Jakab, a vezetők egyike (az Úr testvére) ragadta magához a szót: „… hogyan gondoskodott már kezdetben Isten arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen magának. És ezzel egyeznek a próféták szavai, amint meg van írva (lásd Ámosz 9,11-12): „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom azt, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a népek, amelyeket tulajdonomnak neveztem…”. Jakab úgy tekint ezekre a szavakra, mint beteljesedett próféciára. Mivel teljesedett be? Jézus Krisztus feltámadásával, mennybe menetelével és a Jézus tanítványaiból létrejövő keresztyén gyülekezet, mint új Izrael létrejöttével. Az a tény, hogy a gyülekezet most már zsidókból és pogányokból áll, bizonyítékul szolgált arra, hogy Ámosz szavai beteljesedtek. Dávid „leomlott sátora”Jézus Krisztusban ismét fel lett állítva.

Jakab szavai így kezdődnek: „ezek után visszatérek”. Ez jelzi, hogy az idézett prófécia egy olyan eseményről beszél, amelyet Isten a száműzetés után fog megtenni Izraellel. A kérdés a következő: Jakab ezt a próféciát „allegorizálja”, lelkileg értelmezi, amikor a gyülekezetre alkalmazza? Vagy pedig egyszerűen krisztocentrikusan értelmezve azt, az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében, úgy, mint ami a messiási üdvkorszakot jellemzi? Ez a kérdés áll az amillenisták és a diszpenzacionalisták közötti vita centrumában.

A neves Scofield Biblia (1909) jegyzeteiben azt olvashatjuk, hogy Jakab beszéde  – a diszpenzacionalista értelmezésben – az Újszövetség egyik leglényegesebb beszéde. Ugyanis Scofield szerint Jakab azt írja le, ami az egyház, a gyülekezet korszaka után fog történni (lásd „ezek után”), tehát az ezeréves királyságban, amikor Isten újra egy dávidi királyságot fog felállítani Izraelben. Ha azonban ez igaz, akkor Jakab, Pál és Barnabás sürgető és aktuális kérdése elől – azzal kapcsolatban, hogy a pogány hátterű megtérteteket körül kell-e metélni – bizonyos értelemben kitért, hiszen a távoli jövőben megvalósuló állítólagos földi millenniumra való utalással válaszolt.

Ez a példa kiválóan ábrázolja, hogy a diszepnzacionalista előfeltevések miként torzítják el egy bibliai textus világos mondanivalóját. Látszik, hogy Scofield nem egyszerűen „szó szerint” értelmezi a szöveget, hanem „túlontúl szó szerint”.

Így történhet meg, hogy a diszpenzacionalizmusnak újra kell értelmeznie jól ismert és világos újszövetségi igehelyeket, azért hogy az Ószövetségből levezethető értelmezési keretébe tudja azokat illeszteni. A diszpenzacionalista hermeneutikai előfeltevések a legtöbbször bizony nem illenek az ószövetségi igehelyek újszövetségi értelmezéséhez.

Mindezek fényében ki merem jelenteni, hogy az ó – és újszövetségi eszkatológia gondos tanulmányozása meg fogja mutatni, hogy a diszpenzacionalista hermeneutika egyszerűen tarthatatlan.

Ironikus módon a diszpenzacionalista írásmagyarázati gyakorlat, nevezetesen hogy minden prófétai szöveget szó szerint kell értelmezni, elvezet a hit analógiájának, tehát a hagyományos reformátori hermeneutika és írásmagyarázati elvnek az elvetéséhez.

Tegyük fel a kérdést: amikor az amillenisták elfogadják és átveszik az ószövetségi helyek újszövetségi magyarázatát, vajon nem követik jobban a Szentírás szó szerinti értelmét, még akkor is, ha egy újszövetségi író kitágítja egy igehely jelentését, amely az Ószövetségben Izraelre korlátozódott?

Ezért lényeges, hogy a diszpenzacionalizmus hiper-literális értelmezését ne azonosítsuk a Szentírás „szó szerinti” értelmezésével. Továbbá ezért fontos hangsúlyozni, hogy a „konzervatív” írásértelmezést ne azonosítsuk a diszpenzacionalista hermeneutikával. Hiszen a valódi szó szerinti értelmezés , amely egy igehely valódi mondanivalójának megragadására törekszik, „megengedi” az Újszövetségnek, hogy az Ó-t értelmezze. Ezért jelenthetjük ki, hogy az amillenizmus az – és nem a diszpenzacionalizmus -, ami követi a szó szerinti értelmezést (és nem hiper-szó szerintit), azt, ahogy az újszövetség írói magyarázták az Ószövetséget.

Izrael és az egyház

A másik téma, amire az elején már utaltunk, és ami a diszp. egyik „hermeneutikai alapvetése” (Ruff Tibor is utalt rá a vitában), nem más, mint Izrael és az egyház szétválasztása. Ez szorosan kapcsolódik az előzőekben kifejtettekhez, hiszen – ahogy korábban is mondtuk – a diszp. szerint a Biblia konzekvens szó szerinti értelmezése alapján meg kell különböztetnünk a kettőt, és aki ezt nem teszi meg, az téves hermeneutikát alkalmaz.

A diszpenzacionalisták meg vannak róla győződve, hogy a nemzeti Izrael a távoli jövőben helyre lesz állítva. Hiszik, hogy az ószövetségi próféciák bizony a nemzeti Izraelre vonatkoznak, habár az Újszövetség szerzői ezeket a próféciákat mindig az egyházra, az újszövetségi gyülekezetre vonatkoztatják.

Lényeges igehely ebben a tekintetben egyrészt a Jer 23,3, ahol Isten ígéretet tesz arra, hogy nyájának maradékát ismét összegyűjti, másrészt az Ézs 11,11, ahol kijelenti, hogy másodszor is összegyűjti maradékát Egyiptomból és Asszíriából. Ezek az ígéretek az Exodusra, illetve az Ez 36,24-28-ra és az Ézs 24-27-re emlékeztetnek.

George Eldon Ladd, az egyik legjelentősebb 20. századi evangelikál teológus, aki nem mellesleg a diszp. szenvedélyes kritikusának számított, a következőket írja:

„Az ószövetségi próféták egy helyreállításra tekintenek előre, azonban csak egy megtisztított és megigazított népnek a helyreállítására. Az ítéletről és a szabadításról szóló üzenetüket Izraelnek intézték, azért hogy figyelmeztesse a népet a bűneire és arra, hogy Istenhez kell fordulniuk… A próféták etikai törekvésének talán legjelentősebb eredménye az a meggyőződés, hogy nem Izrael, mint olyan fog bemenni Isten eszkatológiai országába, hanem csak egy hívő és megtisztított maradék.” (Ladd: The Presence of the Future, 72.o.)

A református teológia szerint az Izrael helyreállítására vonatkozó ígéreteket az egyházra kell vonatkoztatni, mivel az Újszövetség maga is ezen ígéretek betöltését kifejezetten a gyülekezet létében látja megvalósulni: Pál „Isten Izraelének” nevezi (Gal 6,16) az egyházat. Az újszövetségi szerzők olyan fogalmakat használnak az egyházzal kapcsolatban, amelyek az Ószövetségben kizárólag Izraellel kapcsolatban kerülnek elő.

Az 1Pt 2,9-ben a következőt olvassuk: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”

A Gal 3,28-29-ben Pál a következőket mondja: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.”

A Zsid 12,22-24-ben: „Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez, az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint Ábel vére.”

A próféták egy dicsőséges és egy megszabadított, megváltott népet vizionáltak előre, amely próféciák az újszövetségi írók szerint az újszövetségi gyülekezetben, Krisztus testében, (amelynek ő a feje) azaz az egyházban teljesedtek be. Ne feledjük: ha az Ószövetségben a próféták az újszövetségi egyházról, a gyülekezetről még ennél „konkrétabban” (szó szerint) beszéltek volna, az ószövetségi hívők semmit nem értettek volna belőle.