13
jún
2017

Augustinus: a millennium amillenista értelmezése

/A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, 2017.05.31-én szervezett vitaesten a meghívott előadók négy eltérő eszkatológiai modellt képviseltek. A vitaest szereplői és az általuk képviselt álláspontok a következők voltak: Márkus Tamás – amillenizmus; Fazekas Bence – posztmillenizmus; Molnár Csaba Bertalan – történeti premillenizmus; Ruff Tibor – diszpenzációs premillenizmus./

Ruff Tibor a Jelenések 20,1-6 amillenista magyarázatát, tágabb értelemben az amillenizmust magát, mint eszkatológiai rendszert teketória nélkül „lesöpörte az asztalról”, mondván az amillenizmus a középkori egyház (beleértve a reformátorokat is) írásmagyarázati módszerét, az „allegorézist” tükrözi, melynek sajátossága, hogy – mellőzve az eredeti szöveg elsődleges jelentését és intencióját – mindent lelkiképpen értelmez; nem szó szerint olvasva a szöveget, hanem allegorizálva.

Véleményem szerint ez az állítás nem állja meg a helyét. A reformátori írásértelmezés – mindig tekintetbe véve az adott bibliai könyv műfaját és az adott szerző szándékát – hol szó szerint, hol tipológikusan, hol pedig allegorikusan értelmezi a bibliai szakaszokat.

Az említett vitán próbáltam hangsúlyozni, hogy a Jelenések könyve nem szó szerinti értelmezését, tekintetbe véve a könyv irodalmi műfaját, nem lehet a végtelenül leegyszerűsítő „allegorézis” vádjával illetni.

Az apokaliptika műfaji sajátosságai

Az apokaliptikus irodalom értelmezéséhez szükséges tudnunk, hogy eleve feltételezi autoritatív szövegek meglétét – a Jelenések könyve esetében az egész ószövetségi és újszövetségi irodalmat. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a zsidó apokaliptikus irodalomhoz és az ószövetségi próféciákhoz hasonlóan János a kinyilatkoztatásait egymás után következő szimbolikus víziók által tolmácsolja. A könyv maga látomások és jövőképek egész csokra, amelyeket a modern filmből ismert hatás-elemek jellemeznek. Valódi személyeket és eseményeket a szerző a képzelet erejével ábrázol. Maga a könyv címe is jelzi, hogy az apokaliptikus írások műfajába tartozik. Ennek megfelelően János minden egyes fejezetben merít a költészet eszközeiből: gazdagon használ metaforát, hasonlatot és képes beszédet.

Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az apokaliptikus iratokra sztereotip, gyakran különböző variációkban visszatérő stíluselemek jellemzők. És ami számunkra igazán lényeges (az ún. “ezer év” értelmezésében), az az, hogy az apokaliptikában jelképes tartalmat tulajdonítanak bizonyos számoknak (például a 4-nek, 7-nek, 10-nek és 12-nek, illetve ezek többszöröseinek).

Ruff Tibor a vitában a diszpenzacionalista írásmagyarázati elvet hangoztatta, kijelentve, hogy a „Bibliában mindent szó szerint kell értelmezni, vagy ha nem, akkor azt jelzi maga a szöveg.” Ez a hermeneutikai megközelítés eleve értelmezhetetlen egy olyan irodalmi műfajba tartozó bibliai könyv esetében, amelynek a lényege éppen az, hogy szimbólumokkal és képekkel közvetítse a kifejezendő tartalmat. Ruff Tibor is elismerte, hogy ezzel nem tagadja különféle bibliai könyvek irodalmi sajátosságait, ugyanakkor a Jelenések esetében (és ez főként a Jel 20 esetében lényeges), úgy tűnik, figyelmen kívül hagyja az előbb említett jellegzetességeket. Márpedig a Jelenések könyve irodalmi formájával kapcsolatban a legfontosabb szempont, amit figyelembe kell vennünk a könyv magyarázatánál, hogy a szerző a szimbolizmus technikáját alkalmazza. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy a karakterek és események közvetlen ábrázolása helyett a szerző közvetve, szimbólumokkal ábrázolja azokat: Jézust például bárányként, az egyházat lámpásokként vagy lámpatartókként, a Sátánt pedig hétfejű és tízszarvú sárkányként stb. Előkerülnek ismert szimbólumok, amelyek a zsidó apokaliptikus irodalomban, vagy az Ószövetségben is megjelennek, de vannak eredeti és újszerű elemek is. Ezért az olvasónak fel kell készülnie arra, hogy a szimbólumokat megfejtse, ha úgy tetszik, “dekódolja”, illetve megtanuljon belőlük „olvasni”, hogy eljusson a mögöttük rejtező valósághoz.

Maga a vita is arról szólt, hogy megpróbáljuk bemutatni a Jelenések által említett ezer esztendő négy, különböző értelmezését. Ugyanakkor látnunk kell, hogy eleve négyféle értelmezési módszer áll egymással szemben, amely nem csak a huszadik fejezet értelmezésében, hanem a Jelenések könyvének interpretációjában is eltér egymástól. E négy rendszer: 1.) a historicitsta, 2.) futurista, 3.) preterista, 4.) és az idealista.

A Ruff Tibor által képviselt prettribulációs premillenizmus, illetve a Molnár Csaba Bertalan által képviselt történeti premillenizmus egyértelműen a Jelenések futurista megközelítésére épül, míg az általam képviselt amillenizmus a Jelenések historicista és idealista értelmezését veszi alapul.

Álláspontom szerint a történeti premillenizmus, sőt még inkább a diszpenzációs premillenizmus téved, amikor a Jel 20-ban szereplő ezer évet szó szerint értelmezi, a millenniumot egy, az örökkévalóságot megelőző földi korszakként ábrázolva. De miért? Véleményem szerint azért, mert 1.) nem veszi kellőképpen figyelembe a Jelenések műfaji sajátosságait, 2.) szembemegy a regula fidei reformátori írásmagyarázati elvvel, mely szerint minden bibliai kijelentést a Szentírás egészének fényében szabad csak értelmezni. Márpedig ha végignézzük Jézus, vagy az apostolok végidőkkel kapcsolatos tanítását, szavait (amelyek elbeszélésekben, illetve tanítói könyvekben, levelekben szerepelnek, és nem szimbólumokkal operáló apokaliptikus látomásban), nem találunk egyetlen egy helyet sem, amely egy földi, ezer éves korszakról szólna. Nem olvasunk sehol – sem az evangéliumokban, sem az apostoli levelekben – az örökkévalóság elé, illetve az igazak és a hamisak ítélete közé beékelődő ezer éves földi korszakról. Ezek a bibliai passzusok világosak; egyetlen ítéletről, és az ítélet után következő örökkévalóságról beszélnek.

Nézetem szerint minden olyan próbálkozás, amely egy „homályosabb” szakaszra építve próbálja megalkotni eszkatológiai rendszerét, csakis téves lehet. A premillenisták ráadásul mindezt úgy teszik, hogy a Jelenések könyvének 20. fejezetét (szűkebb értelemben az ezer évre vonatkozó passzusokat) – kiszakítva a könyv korábbi és későbbi fejezeteinek kontextusából – még a saját rendszerükön belül is „megkülönböztetett módon” értelmezik szó szerint.

Mindezek fényében talán meglátjuk, hogy az amillenizmus jellemzője nem az, hogy „allegorizál” végidőkre vonatkozó szentírási passzusokat, hanem elsősorban az, hogy egyértelmű bibliai szakaszok alapján értelmezi a többnyire szimbólumokat (és szimbolikus számokat) felvonultató  látomásos kinyilatkoztatást.

Az utolsó ítélet es az ezer esztendő Augustinus rendszerében

Az előbb említett szempontokat figyelembe véve térjünk rá konkrétan az amillenizmus tárgyalására, amelyet először, szisztematikus formában Augustinus egyházatya dolgozott ki. A legrészletesebben az „Isten városáról” címet viselő monumentális művében foglalkozik a végidők kérdésével, azon belül is az utolsó ítélettel és a számunkra most leginkább lényeges, a Jelenések huszadik fejezetében említésre kerülő ezer év értelmezésével.

Isten „ítélete

Az utolsó ítélettel kapcsolatban azt mondja Ágoston, hogy bár a legvégső időre datáljuk, ezért „utolsónak” nevezzük, de nem tudjuk, hogy mennyi időre fog kiterjedni. Habár a Szentírásban „utolsó napokról” olvasunk, de – mondja Ágoston – a Szentírás napot szokott megadni konkrét időintervallum helyett. Habár utolsó ítéletről beszélünk, ne felejtsük el, hogy már most is ítél az Úr, sőt, már kezdettől fogva megítéli az embert, hiszen megítélte az első emberpárt is: kizárta őket a paradicsomból. Sőt, már akkor is „ítélt”, amikor nem könyörült a bűnös angyalokon. Így Isten ítélete az is, hogy a démonok jelenleg nyomorult életet élnek a fellegekben. De nem kell Isten ítélete kapcsán ilyen messzire menni: Isten ítéletéről tanúskodik az ember jelenlegi helyzete, jelenlegi nyomorult élete is.

Az utolsó ítélet

Isten ítéletéről tehát többféle módon beszélhetünk, ugyanakkor Ágoston szerint is a végső ítéletet nevezik tulajdonképpeni értelemben az „ítélet napjának.” Ez lesz az élők és a holtak megítélésének a napja. Ekkor nyerik el a jók és az igazak a teljes boldogságot, a gonoszok pedig a „méltó és legfőbb boldogtalanságot.”

Ágoston szerint a végső ítélet a holtak feltámadásával fog elkezdődni. Erre az eseményre utal a konkoly és a búza példázata, bár a Szentírás e történet kapcsán nem említi az „ítélet” szót, annak napját sem, azonban átvitt értelemben világosan mégiscsak utal rá.

Ágoston felhívja a figyelmet arra, hogy az utolsó ítélettel kapcsolatos szentírási szakaszok sokszor kétértelműek: Jeruzsálem végromlásáról például úgy beszél az Úr, mint a világ végéről és az utolsó ítélet napjáról. Ezekben a passzusokban nehéz elválasztani az eseményeket egymástól, hacsak nem hasonlítjuk össze Máté, Márk és Lukács evangélisták szavait. Ezek hol az egyik eseményt (Jeruzsálem pusztulását), hol a másikat (a végidőket) tematizálják – valamikor részletesebben, valamikor homályosabban.

E végső nappal kapcsolatban a Mt 25,31-46 alapján tudjuk, hogy az igazak osztályrésze örök élet, a gonoszok osztályrésze pedig örök kín lesz. Ágoston a Jn 5,22-28 alapján hozzáteszi mindezekhez, hogy a hívők – a szó tulajdonképpeni értelmében – mentesülnek az ítélet alól. Az „ítéletben” úgy választatnak majd el juhokként a kecskéktől, hogy a kárhozat nem éri őket. Ilyen értelemben tehát nem esnek ítélet alá azok, akik hallják az Úr igéjét és hisznek annak, aki Őt elküldte.

Az első és a második feltámadás

Ezek után tér rá Ágoston az első és a második feltámadás kérdésének tárgyalására. Először a Jn 5,24-25-re hivatkozik:

Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.”

Ágoston szerint itt nem a „második feltámadásról” van szó, amely csak a világ végén fog megtörténni. Itt az Úr az elsőről beszél, amely a jelenlegi időszakot jellemzi: „eljön az idő, és most van” – olvassuk. Egyértelmű, hogy itt nem a test, hanem a lélek „feltámadásáról” van szó. Ez érthető, hiszen a léleknek is megvan a saját halála a gonoszságban és bűnökben, ezért mondja az Úr: „hagyjad a megholtaknak eltemetni az ő halottaikat” – a lélekben holtak temessék el a fizikai, testi értelemben halottakat.

Ágoston utal a 2Kor 5,14-15-re is:

Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.”

Egyértelmű, hogy mindenki halott a bűneiben, akár az eredendő bűnről, akár tudatlanságból vagy elegendő ismeret birtokában elkövetett bűnökről legyen szó. Krisztus meghalt és feltámadt a mi megigazulásunkért. Ha hiszünk ebben, úgy mi is megigazulunk, és mintegy a halálból az életre kelve az életben történő “első feltámadás” részesei lehetünk.

Ezzel szemben a Jn 5,27-ben („Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia”) már egy későbbi eseményről olvasunk: a második ítéletről, amikor Krisztus testben fog eljönni ítélni élőket és holtakat, ahogy testben jelent meg akkor is, amikor elítélték.

A jánosi szakasz üzenetét az egyházatya a következőképpen summázza: aki részesül az első feltámadásban, amely által még e földön átmegy a halálból az életre, nem fog kárhozat alá esni – azon kárhozat alá, amelyet Krisztus „ítéletnek” nevez. Ezért kell mindenkinek, aki nem akar a „második halál” részese lenni (ami maga a kárhozat), az első feltámadásra „iparkodnia”.

Ha össze akarjuk foglalni Ágoston tanítását, a következőket mondhatjuk: két újjászületést különböztethetünk meg. Az egyik, amelyik a keresztségben történik, a hitbéli „újjászületés” (habár Ágoston a lelki újjászületést a „vízkeresztséggel” jelöli, ennek a témánk szempontjából most nincs jelentősége). A másik pedig a testi feltámadás, amely az utolsó ítéletnél megy végbe, és amelynek következményeként testünket a romolhatatlanság és a halhatatlanság fogja jellemezni. Az első feltámadás ebben az életben megy végbe, és nem más, mint a lélek feltámadása, amely megóv a második haláltól, a kárhozattól. A második feltámadás viszont a világ végén fog végbemenni, és ez nem a lélek, hanem a test feltámadása lesz, amely az utolsó ítéleten keresztül vezet – vagy a második halálra (=kárhozatra), vagy a halált nem ismerő örök életre.

A két feltámadás és az ezer esztendő

Látva a két feltámadásról és a két halálról szóló magyarázatot, jobban meg fogjuk érteni a Jelenések könyvében szereplő ezer év ágostoni (amillenista) értelmezését is.

Ágoston az ezzel kapcsolatos fejtegetéseit úgy kezdi, hogy kijelenti: sokan félreértették ezt és „nevetséges meséket” találtak ki róla. De mi ennek az oka? A következő: a Jn 20,1-6-ban szereplő kitételt, az „első feltámadást” testi feltámadásnak vélték, és az ezer évet szó szerint értelmezték, mintha a „szenteknek oly hosszú ideig szombati ünnepélyt kellene ülniük a hatezer esztendő fáradtságai után, amely az ember első teremtésével kezdődött.” Ne feledjük: ezt vallják ma mind a történeti, mind a diszpenzációs premillenisták.

Ágoston elismeri, hogy korábban ő is ezen az állásponton volt, de meggondolta magát. Szerinte ezt a nézetet az érzéki emberek képviselik, akik földi gyönyöröket szeretnek elképzelni az örökkévalóság helyett. Ezeket az egyházatya „chiliastai”-nak, vagy kissé megvetően „ezerévenceknek” nevezi.

Így jutunk el Ágoston érvelésének a tengelyéhez, a Mt 12,29-hez:

Vagy hogyan mehetne be valaki egy erős ember házába, és hogyan rabolhatná el annak javait, ha előbb meg nem kötözi azt az erős embert? Akkor kirabolhatja a házát.”

Ágoston értelmezésében az „erős ember” az ördögöt jelöli, hiszen ő tartotta fogságban az embereket. Az ún. „javak” (más fordításban: „edények”) pedig egyértelműen az emberekre utalnak, akiket a Sátán megragad. Így tehát az ördögöt, a Sátánt kötözik meg ezer esztendőre, amely nem jelent mást, minthogy a hatalmát a „megszabadítandók elcsábítására és birtoklására” Krisztus legyengítette és erősen korlátozta.

Csak ezek után tér rá Ágoston konkrétan a Jel 20,1-6-ban szereplő ezer év értelmezésére:

És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág kulcsa volt nála, és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, levetette az alvilágba, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket, amíg el nem telik az ezer esztendő: azután el kell oldoztatnia majd egy kis időre. És láttam trónokat: ezekre ültek azok, akik ítélő hatalmat kaptak. És azoknak a lelkeit is, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért, akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képmását, és nem vették fel az ő bélyegét homlokukra és kezükre: ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig.

Ágoston beszámol arrol, hogy kétféleképpen értelmezték a Jel 20-ban szereplő ezer esztendőt:

1.) Vagy úgy, mint ami kifejezetten az emberi történelem utolsó ezer évét jelöli, azaz a hatodik évezredet (átvitt értelemben a „hatodik napot”) a teremtéstől fogva (melynek utolsó szakaszát Ágoston és kortársai saját jelenükre vonatkoztatták), amely után „est nélküli, végtelen szombat” következik, ti. a szentek végtelen nyugalma. Ezen értelmezés szerint az ezer esztendő nem jelöl mást, mint az emberi történelem utolsó ezer esztendejét, amelynek a végítélet vet majd véget.

2.) Vagy Krisztus első eljövetelétől kezdve egészen a második eljöveteléig tartó meghatározhatatlan időt értve ezer év alatt, mintegy az „idő teljességét” jelölve vele. A százas, vagy ezres számok erre alkalmasak, hiszen a tökéletességet és a teljességet szokták velük kifejezni. Úgy tűnik, hogy Ágoston e második értelmezéssel szimpatizál.

Az ördög lebilincseléséről vagy eloldoztatásáról

Latjuk, hogy mit jelent az első es második feltámadás, es értjük, hogy mit jelent az ezer esztendő. De mit jelenet a következő vers?,

levetette az alvilágba, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket…” (Jel 20,3)

Ágoston szerint nem következtethetünk arra, hogy a Sátán korábban nem volt a mélységekben. Az apostol szerinte itt arról beszél, hogy meg lett tiltva a Sátán számára az alvilágból „kimenetel”. Az ördög meg lett kötözve és be lett zárva, hogy el ne csábítsa azon nemzeteket, amelyekből az egyház áll, és amelyeket korábban – mielőtt az újszövetségi egyház megszületett volna -, elcsábított és fogva tartott. Ágoston felhívja a figyelmet arra, hogy a szövegben nem az szerepel, hogy „senkit se csábítson el”, hanem pusztán annyi, hogy a „nemzeteket ne csábítsa el”, amely alatt kétségtelenül arra céloz az apostol, hogy az újszövetségi egyház létrejöttének az akadálya félre lett téve az útból.

De mit jelent a 3. vers második fele:

…amíg el nem telik az ezer esztendő: azután el kell oldoztatnia majd egy kis időre.

A következő kérdést fogalmazza meg Ágoston: A Sátán eloldozása azt jelenti, hogy elcsábíthatja magát az egyházat is? A kérdésre egyértelmű nemmel válaszol. Ugyanis az egyház, amelyet már Isten a világ teremtése előtt kiválasztott, soha nem fog elcsábíttatni. Akkor is fog létezni egyház, amikor az ördög eloldoztatik, ahogy alapítása óta létezik és mindig is létezett azokban, akik Istenéi voltak. Akkor hát mit jelent? Azt, hogy az ördög egybe fogja gyűjteni az elcsábított népeket.

Az ezek után következő versek Ágoston szerint már a végső ítéletre vonatkoznak:

és elmegy, hogy megtévessze a népeket a föld négy sarkán, Gógot és Magógot, hogy összegyűjtse háborúra őket, akiknek annyi a száma, mint a tenger fövenye. És felvonultak a föld színén, és bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost, de tűz szállott alá az égből, és elpusztította őket. Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van, és gyötrődnek éjjel és nappal örökkön-örökké.” (Jel 20,8-10)

Ágoston szerint az egyház azon rövid idő alatt is létezni fog, amikor az ördög eloldoztatik (=a nagy nyomorúságban), tehát nem fog megsemmisülni az üldözés során. De – és ez is lényeges – nem is fog elragadtatni! Része lesz ugyan a szenvedésekben, de megmarad.

Ágoston az ördög eloldozásának célját abban látja, hogy enélkül kevésbé látszódna meg a „szent város” hűsége. Azért szabadítja el Isten, hogy kitűnjön, milyen nagy ellenséget győzött le „Isten városának” (azaz az egyháznak) a „megváltója és a segítője.” Habár most is nehéz a Sátánnal – megkötözött állapotában –, de azok számára lesz igazán nehéz, akik akkor élnek majd, az ún. nagy nyomorúság idején.
Mindezt kiegészíti azzal a megjegyzéssel, hogy az ördög megbilincselése nem csak arra az időszakra vonatkozik, amikor az egyház Izrael határain kívül is terjeszkedni kezdett (tehát nem csak az apostoli korra), hanem most is, sőt, egészen a világ végig igaz lesz, és csak közvetlenül a végítélet előtt lesz eloldozva. Most is sokan áttérnek a hitetlenségből az igaz hitre, és ez egészen a világ végezetéig folytatódni fog.

Adódik a kérdés (Ágoston maga is megfogalmazza), hogy vajon az utolsó három évben és hat hónapban, amikor az ördög elszabadul, hitre fog-e jutni bárki is? Ez főleg a már említett Mt 12,29 tekintetében lehet kérdés. Mi fog történni, hiszen el lesz oldozva a példázatban említett „erős ember”, és nem lesz, aki megkötözze? Egyértelmű, hogy az ördög a keresztyének ellen fog harcolni, és hogy sokan eltévelyednek, ezek azonban soha nem tartoztak az egyházhoz. Továbbra is lesznek olyanok, akik elpártolnak az egyháztól, és lesznek olyanok is, akik a „keblére menekülnek.”

De akkor mit is jelent tulajdonképpen, hogy a Sátán “eloldoztatik”? Ágoston szerint azt, hogy „azelőtt sohasem látott cselekkel incselkedik”, és „erőhatalmat is használ.”

A Mt12,29 tehát az események következő sorrendjét sejteti: 1.) az erős meg lesz kötözve, és az egyház minden nép körében terjedni fog, és később a „szilárd hite folytán még az eloldoztatott Sátán edényeit és el tudja majd ragadni”, 2.) emellett igaz, hogy sokak szeretete meg fog hűlni, és az ördög incselkedései következtében azok, akik az élet könyvében nincsenek felírva, el fognak esni.

Mit jelent a szentek Krisztussal való ezer évig tartó országa és miben különbözik az örök országtól

Amint láttuk: a szentek uralkodni fognak Krisztussal ezer évig, tehát Krisztus első és második eljövetele között, amikor a Sátán meg van kötözve. Ágoston utal a Mt 28,20-ra („veletek vagyok a világ végezetéig”): ha Krisztus nem most volna velünk, akkor az egyházat nem nevezhetnénk sem az Ő országának, sem a mennyek országának. Ezt az érvelést támasztja alá a búza és a konkoly példázata is:

Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt…” (Mt 13,37-41)

Az egyházból és az Ő országából lesznek összeszedve a példázatban szereplő botránkozást okozók. Ennek értelmében az egyház jelenleg is Krisztus és a mennyek országa, így a szentek most is uralkodnak Krisztussal, habár más módon – mondja Ágoston –, mint ahogy a jövőben fognak uralkodni. Ágoston hozzáteszi, hogy itt „vitézkedő országról” van szó (ebben uralkodnak a keresztyének), ahol tusakodnak a vétkekkel, „amíg azon békességes honba be nem megyünk, ahol ellenség nélkül fogunk uralkodni.”

Krisztussal együtt uralkodni

Ágoston szerint János, miután elmondja, hogy az ördög ezer évre fog megkötöztetni, majd pedig ezután egy kis időre eloldoztatik, újra elismétli, hogy mi lesz ezen ezer év alatt az egyházzal: „és láttam trónokat: ezekre leültek azok, akik ítélő hatalmat kaptak.” Ágoston hangsúlyozza: itt nem az utolsó ítéletről van szó, hanem azon fejedelmi székekről és trónokról, akik jelenleg az egyházat kormányozzák. Arról a „bírói hatalomról”, ami a Mt 18,18-ban is előkerül:

bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.”

A Jelenések-beli szakasz azoknak a lelkeit is említi, „akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért, akik nem imádták a fenevadat”: itt a vértanúk lelkeiről van szó, akiket test nélkül látunk magunk előtt. Az elhunyt hívek testükkel ugyan még nem, de lelkeikkel már uralkodnak – végig az ezer esztendő alatt. Az egyház tehát Krisztussal együtt már most is uralkodik az élők és a holtak felett.

Ágoston utal a Róm 14,9-re: „Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” Mindazok uralkodnak már most Krisztussal együtt, akik nem veszik magukra a fenevad bélyegét, akár testben még élnek, akár már meghaltak – ahogy Ágoston fogalmaz – „valamely jelen időhöz alkalmazott módon”.

A Jel 20,4-ben a mennyei trónus előtt és körül megjelenő lelkek azok, akik nem imádták a fenevadat, azaz nem értenek egyet vele, nem hódoltak előtte, tehát: nem hordozzák homlokukon a bélyegét – ti. a bűn bélyegét a vallásuk miatt, vagy a kezükön a cselekedeteik miatt. Mindez azt akarja kifejezni, hogy mentesek a rossztól, akár halandó testben élnek még, akár már meghaltak. Ezek e jelenlegi korszakban uralkodnak Krisztussal együtt. Ezt a korszakot jelölik ezer évként.

Közvetlenül ezután, a Jel 20,5-6-ban olvasunk a többi halottról, akik mindaddig nem elevenednek meg, amíg az ezer esztendő le nem telik. Amikor az ezer év véget ér, mindenki, aki „nem élt”, azaz mindenki, aki azon idő alatt, amelynek az „első feltámadás” sajátja, nem hallotta Isten Fiának szavát és nem ment át a hallból az életbe, a második feltámadásnál, amely a testté, testestől megy át a második halálra, azaz a végső kárhozatra. Ezért boldog és szent mindaz, akinek az első feltámadásban része van. Ezeken valóban nincs hatalma a második halálnak.

Mi a válasz arra az ellenvetésre, hogy a „feltámadás” szó csak a testre vonatkozik, de nem a lélekre

Ágoston az értekezésében utal azok ellenvetésére, akik szerint az „első feltámadás” csak testi feltámadást jelölhet. Ezek úgy érvelnek (lásd mai történeti es diszpenzacios premillenistak), hogy lelkek nem támadhatnak fel, csakis testek. Állításuk szerint tehát nem beszélhetünk feltámadásról lelki értelemben. Ágoston válasza: az apostol is feltámadásnak nevezi a lelkek megújulását:

Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül” (Kol 3,1).

De más helyen is beszél hasonlóról Pál:

A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róm 6,4)

Ez azonban még nem minden: ahogy az apostol beszél „lelki feltámadásról”, úgy beszél „lelki halálról” is. Erre láttunk példát korábban, amikor Jézus a halottakra bízza (lelki értelemben), hogy temessék el a holtakat (testi értelemben).

Végül Ágoston a Jel 20,6 kapcsán a következő megjegyzéseket teszi:

Ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem Isten és Krisztus papjai lesznek, és uralkodnak vele ezer esztendeig.

Ez a kijelentés nem csak a püspökökről, vagy a papokról szól, hanem sajátos értelemben az egyház minden tagjáról, hiszen minden hívő pap. Mindenkit felkentnek hívunk a szent kenet miatt. Minden keresztyént papnak nevezünk, hiszen mindannyian az egyetlen főpap, Krisztus tagjai, és róluk mondja Péter apostol, hogy „szent nép, királyi papság.”

Összefoglalás:

Ágoston érvelését alapul véve néhány pontban foglaljuk össze, hogy miért az amillenizmus a helyes eszkatológiai modell:

  • Az amillenizmus adja a legjobb magyarázatot a Sátán “megkötözésére” (Jel 20,1-3), tehát tevékenységének korlátozására. A premillenista értelmezéssel szemben a Sátán korlátozása nem univerzális (tehát nem úgy kell értenünk, mintha a Sátán az ezer év alatt semmit sem tudna tenni). Ha úgy értelmezzük a Sátán “megkötözését”, mint Krisztus váltságművének véghezvitelét és a Sátán feletti győzelmét, illetve ennek következményeként az evangélium hirdetését és terjedését (ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a Sátán a nemzetek “lelki vakságát” nem tudja tovább fenntartani), akkor jobban megértjük, hogyan kerülhet sor – e megkötözés ellenére is – az ezer év leteltével az armageddoni csatára. Továbbá a Sátán megkötözésének amillenista magyarázata könnyebben szintetizálható a Mt 12,29-cel, amely egyértelműen Krisztus kereszten aratott győzelmére vonatkozik.
  • Az amillenizmus veszi egyedül figyelembe a Sátán “megkötözésének” elsődleges értelmét. A premillenizmus szerint azért kötöztetik meg a Sátán, hogy ne tévessze meg a népeket. Csakhogy a 19. fejezetben megjelenő nemzeteket Krisztus már egyszer legyőzte és megsemmisítette. Az események egymásutánisága igy értelmetlennek tűnne.
  • Az amillenizmus rendszerében nyer értelmet igazán a Jel 20-ban megjelenő ezres szám szimbolikus jellege. Egyéb szentírási előfordulásainál sem pontos mennyiséget jelöl – akár időre vonatkozik (1Krón 16,15; Zsolt 90,4; 5Móz 7,9; 2Pt 3,8), akár nem (Zsolt 50,10; Józs 23,10; Ézs 60,22; 5Móz 1,11). Ez utóbbi esetben használata minden esetben hiberbolikus és figuratív.
  • Az amillenizmus értelmezi egyedül konzisztensen a Jel 20,4-ben szereplő “trónok” kitételt. Ez a szó – mind a Jelenésekben, mind az Újszövetség más könyveiben – egyértelműen a mennyei trónt/trónokat jelöli, és nem földieket. Ezek azok a trónok, amelyeken a mártírok (lelkei) Krisztussal együtt uralkodnak a status intermediusban, azaz a köztes időben.
  • Az amillenizmus hangsúlyozza ki igazán Krisztus felmagasztaltatását (lásd Fil 2,9-11); azt, hogy Krisztus, mint isten-ember, az Atya jobbján uralkodik jelenleg is mennyen és földön (és vele azok, akik Krisztusban hunynak el).
  • Az amillenizmus rendszere szolgáltatja a legjobb magyarázatot az első és a második feltámadás közötti kvalitatív eltérésre, továbbá a Krisztusban elhunytak jelenlegi helyzetére (lásd intermediális állapot).
  • Az amillenizmus veszi a leginkább figyelembe a regula fidei (más néven, analogia fidei) reformátori hermeneutikai elvet: világos, egyértelmű, didaktikus szövegek alapján magyaráz egy kevésbé egyértelmű szentírási szakaszt.

Forrás: Augustinus: Isten városáról – 20. Konyv / V-XII. fejezetek

Ez is érdekes lehet

Az amillenizmus védelmében
Az amillennizmus

Hozzászólás