Állatáldozat az 1000 éves királyság idején? / II. rész

/Írásom első részében elsősorban a Zsidókhoz írt levél két kulcshelye alapján próbáltam cáfolni Ruff Tibor azon állítását, mely szerint az 1000 éves királyság idején a jeruzsálemi templomban vissza lesznek állítva az állatáldozatok. Most pedig inkább az Ezékiel 40-48 szempontjából próbálom megvizsgálni a kérdést./

Az előző írásban említett vita folyamán alapvetően két domináló vélemény állt szemben egymással Isten ószövetségi ígéreteinek beteljesedése szempontjából.

Márkus Tamás kollégám képviselte azt a véleményt, amely szerint Isten minden ígérete kizárólag részint Krisztusban, mint az igazi Izráelben, részint a keresztyén egyházban beteljesedett, lelki értelemben. Ruff Tibor szerint az Isten ígéreteinek Izráel és a Templom helyreállítására, valamint az áldozatokra vonatkozó részei szó szerint értendők a jelenlegi test szerinti Izráelre vonatkoztatva, mindegyik kizárólag Krisztus visszajövetele után fog beteljesedni.

Én a magam részéről azt látom, hogy mindkét álláspont – eléggé egyoldalúan – ellényegteleníti az Izráel helyreállításáról szóló próféciák beteljesedése szempontjából Krisztusnak vagy a második, vagy az első eljövetelét. A dolog egyik oldalról nézve sem ennyire egyszerű.

Állításom: az Izráel és a Templom helyreállítására, valamint az áldozatokra vonatkozó eszkatológikus próféciák részben beteljesedtek Krisztusban és az egyházban (az áldozatok egészben), részben beteljesedésre várnak a test szerinti Izráelre vonatkozva.

Nem felejthetjük el egyrészről, hogy „Istennek minden ígéretére őbenne (Krisztusban) van az igen, és ezért általa mondunk áment Isten dicsőségére” (2Kor 1,20). Másrészről azt sem, hogy nemcsak a múltban, hanem a jövőben is. A 2Kor 1,20 szó szerint: „Isten valamennyi ígérete Őbenne igen…”, mindenféle idői meghatározás nélkül. Ez esetben kicsit félrevezető lehet a Károli-fordítás: „Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné…”.

Persze jogos az adódó kérdés: van-e valamilyen kritérium, ami alapján viszonylagos biztonsággal eldönthetjük, hogy mi az, ami beteljesedett Krisztusban és az Egyházban, és mi az, ami még beteljesedésre vár? Meglátásom szerint van.

Az egyik az, amit már az előző írásomban is említettem: az Újszövetség bizonyságtétele. Például ha az Ez 37,15-28-at nézem, azt az ApCsel 1, 6-8 fényében a jövőben beteljesítendő dolognak kell látnom a test szerinti Izráelre vonatkoztatva.

A másik kritérium az, hogy az adott prófécia feltételes prófécia-e vagy feltétlen? Az előbb említett Ez 37,15-28 nem köti feltételhez a prófécia beteljesedését, azt Isten feltétlen műveként láttatja, ahogy azt megerősíti a Róm 11,25-29 is.

De mi a helyzet az Ez 40-48-al?

Klasszikus premillenista meggyőződésem mellett egyáltalán nem látom biztosnak, hogy ezt a messiási üdvkorszakra vonatkozó, eszkatológikus próféciaként kell látnunk. Azért sem, mert ez bizony egy feltételes prófécia, ahogy azt maga a szöveg egyértelműen kijelenti: „Te, emberfia, mondd el Izráel házának, hogy milyen ez a templom. Ők pedig szégyenkezzenek bűneik miatt, és azután mértékül vehetik ezt a mintát. Ha majd szégyenkezni fognak mindazok miatt, amiket elkövettek, akkor ismertesd velük a templom tervét és elrendezését, kijáratait és bejáratait, egész tervét és előírásait, egész tervét és a rá vonatkozó törvényeket; rajzold le a szemük láttára, hogy jegyezzék meg tervének és előírásainak minden részletét, és valósítsák meg!” (Ez 43,10-11).

Azt tudjuk, hogy a babiloni fogság kezdetével az ÚR dicsősége elhagyja a templomot, és keletre száll a foglyok közé Babilonba (Ez 10,18-19), de abban egyetértünk a diszpenzacionalistákkal, hogy a második templom küszöbére nem tért vissza az ÚR dicsősége, az Ez 43,5 nem teljesedik be a fogság után: „Ekkor fölemelt engem a lélek, bevitt a belső udvarba, és láttam, amint az Úr dicsősége betölti a templomot”, hiszen Malakiás próféta könyvéből tudjuk, hogy hogyan fog visszatérni: „Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura” (Mal 3,1).

A különbség az, hogy amíg a diszpenzacionalisták az 1000 éves királyságban, Krisztus visszajövetele utánra, az ezékieli templom fizikai felépülésében várják a beteljesülést, addig a klasszikus premillenisták többsége – így én is (ebben a kérdésben az amillenistákkal is egyetértésben) – azt állítja, hogy ez Krisztusban és az Egyház lelki (szellemi) templomában beteljesedett, ahogy erről bizonyságot tesz az Újszövetség:

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott (ekénószen=sátorozott), és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).

„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által„ (Ef 2,19-22).

Az Ez 40-48 beteljesedését literális értelemben az 1000 éves királyságra váróknak ezen felül két igen komoly problémával kellene szembenézniük:

Először is: Az Ez 47,1-12-t (a Templomból forrás fakad) igen nehéz lenne szó szerint értelmezni, ez egyértelműen szimbolikus – még ha nem is közli a szöveg külön (Ruff Tibor szerint a szöveg mindig közli, ha szimbolikus értelemről van szó).

Maga Krisztus beszél ennek a beteljesedéséről: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,37-39).

A Jézus-korabeli zsidó szokásokat és a rabbinikus irodalmat kiválóan ismerő Ruff Tibornak nem kell külön elmondani, hogy mit jelent ez. Ez a Jézusi kinyilatkoztatás a lombsátor-ünnep (szukkót) utolsó napján hangzott el. Ezen az ünnepen minden nap elvégezték a „víz kiöntésének szertartását”. Ez abban állt, hogy a papok és az éneklő léviták az ünneplő tömeg kíséretében a Siloám-tavához mentek, ahonnan vizet merítettek, majd a Víz-kapun keresztül mentek a városba, a templomhoz. Ezt a kaput azonosították az Ez 47,1-5-ben (!) szereplő Déli-kapuval, amelyből az életvíz fog áradni. A következtetés egyértelmű: Jézusban, és a benne hívőkben teljesedett (és teljesedik be ma is) a ezékieli prófécia. Ha ez így (szimbolikusan, Jézusra vonatkoztatva) értendő, akkor a templom felépülése is (lásd fentebb). A karizmatikus Ruff Tibornak ennek értelmében nem kell elmagyarázni, hogy mi a jelentősége például az Ez 47,12-nek: „A patak partján innen is, túl is mindenféle gyümölcsfa nő majd. Levelük nem hervad el, gyümölcsük nem fogy el: havonként új terem, mert a szentélyből folyik oda a víz. Gyümölcsük eledelül szolgál, levelük pedig orvosságul”.

Másodszor: az evangelikál körökben magyar nyelvterületen sem ismeretlen diszpenzacionalista Eric Sauer a következőt írja erről: „az a nehézség, hogy akkor a Golgota befejezett műve után – a Zsidókhoz írt levél tanítása ellenére (10,10.14;8,13; 7,18) – mégis áldozati szolgálatról van szó, abban oldható fel, hogy ez az áldozat kb. azon a fokon áll, mint jelenleg a keresztség és az úrvacsora, azaz emlékeztető jelek, az elvégzett váltságműre, tehát visszafelé tekintő jelképek, ahogyan a kereszt által megszüntetett ószövetségi áldozatok előre néztek a még csak ezután elvégzendő, az ő szemszögükből még eljövendő megváltás művére” (Eric Sauer: A Megfeszített diadala, Budapest, Primo Kiadó, 176.o.). Kár, hogy ennek a gondolatmenetnek semmi bibliai alapja nincs, csak egy spekulatív levezetés, a bibliai alapozásra pedig akkurátusan odafigyelő Sauer is adósunk marad a bibliai hellyel.

Hasonló ehhez Ruff Tibor gyűrű-hasonlata, amit a vitán is említett:

„Egy egyszerű példával jól szemléltethetjük mindezt: a jegygyűrű a házassági hűség szimbóluma. Természetesen maga a hűség (a valóság) fontosabb a jegygyűrűnél (a szimbólumnál). Természetesen nem is a jegygyűrű kötelező viselése tartja fönn a hűséget. Ha pedig a házassági hűséget megszegi valaki, a jegygyűrű hordása visszataszító hazugsággá, képmutatássá válik, és elutasítandó. De ha a házassági hűség megmarad vagy helyreáll, akkor a jegygyűrűt helyénvaló hordani. Nincs értelme azt mondanunk, hogy aki hűséges a házasságban, annak nem szabad jegygyűrűt hordania; de azt sem, hogy kötelező hordania, mert különben házassági hűsége érvénytelen. A valóság és a szimbólum eredetileg nem állnak ellentétben egymással, nem zárják ki egymást. Pontosan ugyanez a helyzet a zsidóság esetében a Szentéllyel és valamennyi rituális szimbolikus paranccsal. Isten minden alkalommal elvetette a rituális istentiszteletet, amikor az általa megjelenített szellemi valóságtól Izrael elidegenedett (silói Sátor, Első Szentély, Második Szentély), ahogyan a megcsalt házastárs eldobja a jegygyűrűjét. A szellemi valóság helyreállítása után azonban a rituális istentiszteletet is újra lehetővé tette. A teljes keresztény Biblia alapján nincs okunk feltételezni, hogy a jövőben ez ne ugyanígy történne” (Ruff Tibor: Az Újszövetség és a Tóra, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2009, 451. o.). Itt is látható a bibliai alapozás nélküli, tisztán spekulatív levezetés.

De még ha el is fogadnám, a diszpenzacionalisták számára akkor is egy nehéz fejtörő lenne arra magyarázatot találni, hogy az általuk szigorúan szó szerint értelmezendő ezékieli szöveg – bár állítólag csak „jegygyűrűről” van szó, illetve „visszafelé tekintő jelképről” – miért mondja ki egyértelműen:

„Izráel nyájaiból minden kétszáz juh után adjatok egy juhot ételáldozatnak, égőáldozatnak és békeáldozatnak, hogy engesztelést (lökappér) végezzenek velük – így szól az én Uram, az Úr” (Ez 45, 15), „A fejedelem kötelessége pedig az lesz, hogy égőáldozatokat, ételáldozatot és italáldozatot vigyen az ünnepeken, újholdkor és szombatonként meg Izráel házának valamennyi ünnepén. Ő készíttessen vétekáldozatot, égőáldozatot és békeáldozatot, hogy engesztelést (lökappér) végezzenek Izráel házáért (Ez 45,17), „Így kell tenni a hónap hetedik napján a tévedésből vagy tudatlanságból vétkezők miatt, és így végezzetek engesztelést (kippartem) a templomért!” (Ez 45,20).

Ha ez szó szerint értendő, és az 1000 éves királyság idejére vonatkoztatandó, akkor bizony – az ezékieli szöveg ezt állítja – az állatáldozatoknak továbbra is az engesztelés lesz a céljuk, nem valamiféle sákramentális emlékezés.

Mindezeknek a fényében abszurd, és Krisztus egyetlen, örök érvényű áldozata egyértelmű tagadásának és a keresztyén hitre rendkívül károsnak tartom a következtetést.