8
jún
2017

Állatáldozat az 1000 éves királyság idején? / I. rész

/A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, 2017.05.31-én millenium tárgyában megtartott vitaesten az amillenizmust képviselő Márkus Tamás kollégám és a diszpenzációs premillenizmust képviselő Ruff Tibor, a Hit Gyülekezete lelkésze és a Szent Pál Akadémia tanára között parázs vita alakult ki annak kapcsán, hogy a premillenizmus által valóságosnak tartott 1000 éves királyságban Ruff Tibor szerint újraindulnak az állatáldozatok./

Le kell szögeznem, hogy a Ruff Tibor által állított dolgok jelentős részével – mint klasszikus premillenista – egyetértettem, jelentős részével viszont nem. Azoknak az állításoknak, amelyek a klasszikus premillenizmusnak is sajátjai alapvetően egy közös pontjuk van: egyaránt tanítja mind az Ó-, mind az Újszövetségi Szentírás.

Emellett le kell szögeznem azt is, hogy mi, klasszikus premillenisták nem hisszük, hogy a messiási üdvkorszakban (jobban szeretem ezt a kifejezést) újraindulnának az ószövetségi állatáldozatok. Számunkra valahol pont itt van a határ a szó szerinti értelmezésben, tekintve, hogy ebben a kérdésben is – csakúgy, mint a többiben – egyértelműen az Újszövetség tanítása az irányadó. Legfeljebb annyit tudunk elképzelni, hogy valahogy az ószövetségi ünnepek fognak előkerülni, persze krisztusi értelmezésben, de semmiképpen fizikai értelemben vett áldozatokkal.

A vitára, megvallom őszintén nem készültem ezzel a témával, és elég lakonikusan válaszoltam Tamás kérdésére, de most szeretném röviden közölni ezzel kapcsolatos meglátásaimat.

Ruff Tibor természetesen elődlegesen Ezékiel próféta könyvének 40-48 fejezeteinek szó szerinti, literális értelmezése alapján állítja, hogy a Krisztus visszajövetelekor felállított messiási királyságban szó szerinti értelemben újra fognak indulni az állatáldozatok. Mint klasszikus premillenista úgy gondolom, hogy az ószövetségi üdvpróféciák jelentős részét szó szerint kell értelmezni, és ehhez nem más adja meg a kulcsot, mint az Újszövetség megerősítése, ha úgy tetszik „ámenje” (ennek bizonyítása most nem feladatom). Vajon így áll-e helyzet az állatáldozatok visszaállításával is?

Mindannyiunknak – ha rendelkezünk egy kis bibliaismerettel – eszünkbe juthat a Zsidókhoz írt levél tanítása erről, ahogy Ruff Tibornak is, így ő megpróbálja érvelésének újszövetségi szintjét a Zsidókhoz írt levél mondanivalójának egy sajátos értelmezésével alátámasztani (lásd bővebben Ruff Tibor: Az Újszövetség és a Tóra, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2009, 439-452. o.)

Legfőbb állítása, amelyből az érvelés indul: „Ugyanakkor a levél – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egyetlen szóval sem utal arra, hogy a zsidókeresztényeknek ki kellene vonniuk magukat a földi Szentély szolgálatából! Csak azt hangsúlyozza, hogy ez – mint ahogy a régi szövetség egésze sem – nem képes a teljes megigazulást megvalósítani, a gonosz ösztönt megszüntetni, mivel csak képmás; hanem, éppen a bűn általa eltörölhetetlen jellegénél fogva, állandó ismétlésre szorul, és a Messiás mint igazi megoldás után kiált. Ezzel szemben a Messiás önfeláldozása nem ismételhető meg, hanem egyetlen és örökérvényű bűnáldozata képes megvalósítani az igazzá válást és a gonosz ösztön megszüntetését. Bár a szöveg felszólítja a zsidókeresztényeket arra, hogy a magasabbrendű, málkícedeki papság tagjai legyenek, nem igényli tőlük, hogy szakadjanak el az ároni rendszertől vagy annak bármely elemétől. Tehát allegorikusan értelmezi ugyan az istentiszteletet, de nem allegorista felfogásban.”

Ruff Tibor – a jelek szerint – nem igazán akar különbséget tenni allegorikus és tipologikus írásértelmezés között. Az előbbi ritkább, az utóbbi gyakoribb az újszövetségi írók írásértelmezésében. Ha a Zsidókhoz írt levél áldozati kultuszt magyarázó részeit úgy értelmezzük, hogy azok allegorikusan magyarázzák az istentiszteletet, akkor megállhatna Ruff Tibor érvelése, amely szerint a „jelzett dolog” megléte, vagy létrejötte (Krisztus főpapi áldozata) nem szünteti meg a „jel”-et (az áldozati kultuszt), de itt nem allegóriáról van szó, hanem tipológiáról. Azaz: Krisztus örök érvényű főpapi áldozata nem úgy aránylik az áldozati kultuszhoz, mint jelzett dolog a jelhez, hanem mint valóság az árnyékhoz (lásd Kol 2,16-17), mint beteljesedés az előképhez.

Erről a Zsidókhoz írt levél egyértelműen bizonyságot tesz:

A Szentlélek ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út. Példázat ez nekünk a mostani időre, mert ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni azt, aki az áldozatot bemutatja. Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők(Zsid 9,8-10).

Ebben a gondolatmenetben az áldozatok és ajándékok, a külső rendelkezések jelentik az archetypos szintjét, amelyek a megfelelő, új rendelkezésig maradnak csak érvényben.

Ezért sem helytálló Ruff Tibor érvelése, amikor a Zsidókhoz írt levél mondanivalójának lényegét abban látja, hogy az csak átmeneti rendelkezés a Churbán és Krisztus visszajövetele között, abban az időben, amikor nem működnek a szentélybeli áldozatok. A levél írója komoly és mély teológiai értelemmel fogalmazza meg mondanivalóját, korántsem pragmatikusan, és egy szót nem ejt arról, hogy az archetypos valamikor is vissza lesz állítva.

A fentebb idézett gondolatmenetet Ruff Tibor így folytatja: „Jóllehet a bűnbocsánatot nem önmagukban az állatok vére szerzi meg – soha nem is tette, „hiszen képtelenség, hogy bikák és kecskebakok vére bűnöket töröljön el” –, hanem a mennyei Szentélyben a Messiás vére, a földi Szentély szolgálata pedig csak ez utóbbi miatt válik értelmessé és hatékonnyá; a Tóra iránti szövetségi hűség mégis mindaddig kötelezővé teszi a részvételt a földi Szentély rítusaiban, ameddig ez lehetséges, vagyis ameddig a Szentély fennáll.”

Ruff Tibor idézi a Zsid 10,4-et, kár hogy szövegösszefüggéséből kiragadva, a teljes, összefüggő szakasz ugyanis így szól: Mivel a törvényben az eljövendő javak árnyéka van, de nem a mennyei dolgok képe, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak, és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. De az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek. Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el” (Zsid 10,1-4).

Az idézett igeszakasz két szempontból is jelentős. Egyrészt kimondja, hogy az áldozat nem (párhuzamos) képe az eljövendő javaknak, hanem árnyéka, vagyis előképe (maga mondja ki, hogy milyen hermeneutikát használ). Másrészt kimondja, hogy ha az ószövetségi áldozat a Főpap-Krisztus áldozatához hasonló hatással bírt volna, akkor az áldozatok bemutatásának szükségképpen meg kellett volna szűnnie, és nem pragmatikus okból (lerombolták a Szentélyt), hanem nagyon is teológiai megfontolás alapján. Mindez Krisztus egyetlen, örök érvényű áldozatában valósággá vált, így semmilyen szinten nincs többé szükség szentélyi áldozatokra, sem ebben a korszakban, sem a millenium idején. Ha a messiási üdvkorszakban helyreállnának az áldozatok, akkor azt kellene feltételeznünk, – ahogy egyes diszpenzacionalisták feltételezik – hogy a messiási üdvkorszak beköszöntével véget ér a kegyelem ideje, és valamiféleképpen vissza áll a törvény korszaka. Ezt azonban semmilyen szinten sem támasztja alá a Szentírás.

Mindenképpen ki kell emelnem még egy részletet Ruff Tibor gondolatmenetéből, amikor is a Zsidókhoz írt levél értelmezéséről írt fejezet utolsó alcímében feltett kérdésre (Végérvényes-e az Újszövetség szerint a Szentély
elvettetése és a rituális áldozat megszűnése?) válaszolva többek között a következőket írja: „Ha a próféciák értelmezésének újszövetségi alapelveit alkalmazzuk a zsidó nép hazatérésének és a Szentély felépülésének
Tanach-beli jövendöléseire, akkor ezeket az eseményeket a jövőben mindenképpen megvalósulóknak kell látnunk. Ebben az esetben pedig a keresztényeknek tudomásul kell venniük, hogy újra lesz népként élő zsidóság a Szentföldön, lesz Szentély, és abban lesznek rituális áldozatok a parúzia után is, amint ezt Jechezkél (Ezékiel) próféta 40-48. fejezeteiben részletesen elolvashatjuk. Vagyis a Héberekhez írt levél, és az összes ilyen tartalmú újszövetségi hely egyedül úgy értelmezhető helyesen, hogy az Új Szövetség ezeket a zsidóság vonatkozásában véglegesen nem törölte el, csak átmenetileg felfüggesztette.

Ez az a pont, ahol Ruff Tibor fejtegetéseiben átlépi azt a bizonyos Rubicont, explicite kijelenti, hogy nem az Újszövetség fényében kívánja értelmezni az Ószövetséget (amit pedig a vita folyamán kinyilvánított), hanem fordítva: szerinte a Zsidókhoz írt levelet kell az ezékieli fejezetek fényében értelmezni. Ehhez igazából sok mindent nem lehet hozzáfűzni, talán csak annyit, hogy az effajta bibliaértelmezési mód éppúgy káros, mint a szubsztitúciótan és a teljes allegorizálás, amit Ruff Tibor – nagy részben jogosan – megkritizál.

Két rövid megjegyzést szeretnék még eszközölni:

Először: maga a rabbinikus judaizmus sem egységes ebben a kérdésben. Bár egyesek, pl. Maimonidész hisznek abban, hogy a messiási korban újraindulnak az áldozatok, a midrás viszont azt mondja: „a jövőben (a messiási üdvkorszakban MCSB) minden áldozat meg fog szűnni, csak a hálaáldozat fog fennmaradni örökké” (Tánchumá, Emor 19).

Másodszor: maga a Tóra is szigorúan tiltja más élőlénynek indokolatlan fájdalmat okozni (lásd 3Móz 22,28; 5Móz 22,6-7, stb.), már ezek alapján sem igazán látom Ruff Tibor érvelésének logikáját. Nincs nagyobb indokolatlan fájdalomokozás egy élőlénynek, mint Krisztus áldozatának és a Zsidókhoz írt levélnek fényében feleslegesen áldozni. A messiási üdvkorszak nemcsak Izráel népének helyreállításáról szól, – bár ez kétségtelenül fontos eleme – hanem az ember bűne miatt hiábavalóság alá vettetett teremtett világ helyreállításáról is (Róm 8,19-22). Hitem és reménységem az, hogy ennek fényében sem lesz helye a messiási üdvkorszakban ártatlan élőlények felesleges leölésére, tekintve, hogy „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott” (1Kor 5,7b).

Ez is érdekelhet

Állatáldozat az 1000 éves királyság idején? / II. rész
A keresztyén fundamentalizmus története, az evangelikalizmussal való viszonya / tévhitek és előítéletek (interjú)

2 válasz

  1. Felhők_felett

    Kedves Csaba,
    szerintem van olyan mód, hogy összeegyeztethetőek legyenek az általad hivatkozott igék és a jövőben beinduló Templomi áldozatok. Mégpedig azért mert az összes hivatkozásban lelkiismereti megtisztulásról van szó: „amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni” vagy „sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat.” vagy „és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot.” Azt kell itt látni, hogy a Törvénynek sohasem volt célja az újjászületés megadása, hanem a zsidóság számára egy út volt, amit nekik be kell vagy kellett volna tölteniük. A Zsidó levél pont annak a kezdődő eretnekségnek visszaszorítására született, amely azokra a zsidókeresztényekre vonatkozott, akik a megigazulást a templomi áldozatokban (és nem Krisztusban) látták. Tehát ezek a hívők ugyanúgy gyakorolhatják (mert zsidók) a templomi áldozatokat, DE ne ebben lássák üdvösségüket, hanem Krisztusban!
    Most azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel jobb szövetségnek közbenjárója, amely jobb ígéretek alapján köttetett.
    Mert ha az az első kifogástalan volt volna, nem kerestetett volna hely a másodiknak. Mert dorgálván őket, így szól: Ímé napok jőnek, ezt mondja az Úr, és az Izráel házával és Júdának házával új szövetséget kötök. Nem azon szövetség szerint, amelyet kötöttem az ő atyáikkal ama napon, mikor kézen fogtam őket, hogy kivezessem Égyiptomból, mert ők nem maradtak meg abban az én szövetségemben, azért én sem gondoltam velök, mondja az Úr. Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izráel házával, ama napok multán, mond az Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom azokat, és leszek nekik Istenök és ők lesznek nekem népem. És nem tanítja kiki az ő felebarátját és kiki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig. Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és az ő bűneikről és gonoszságaikról meg nem emlékezem. Mikor újról beszél, óvá tette az elsőt; ami pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez.
    Tehát itt is a templomi áldozat, mint üdvösségszerző valóság nem tölti be a funkcióját, mert azok évente a bűnre emlékeztetnek, (mivel az megmarad), de sehol nem írja, hogy maga az „áldozás” rossz lenne. Sőt itt is úgy írja, hogy „dorgálván ŐKET így szól” tehát nem a templomi áldozatot dolgálja (mert a Törvény szent, igaz és jó), hanem azokat, akik nem töltik be. Hogy miért kell a zsidóságnak betölteni a Törvényt még az ezeréves királyságban is? Mert ez az ő elhívásuk. És én a szívem mélyén úgy érzem, hogy ha nem indulhatnak be például a templomi állatáldozatok akkor a zsidóság nem tudja a nemzeti elhívását betölteni és boldogtalanok lennének. Márpedig ilyen nem lehet Jézus Krisztus királyságában! 🙂

  2. psz

    Kedves Csaba,

    Nem teljesen értem , hogy hogyan értelmezed az Ezékieli Templom funkcióját. Hogyan értelmezed azokat az utasításokat amiket az Ezékiel könyvében rögzít: ” És végy a vérből és tegyél az oltár négy szarvára és a bekerítés négy szegletére és a korlátra körös körül. És vegyed a bikát, mely a bűnért való áldozat, és égesd meg azt a j háznak erre rendelt helyén….hét napon minden nap egy egy bakot hozz bűnért való áldozatul, és egy fiatal bikát és egy kost… stb..stb..
    Oly pontosan le van írva milyen állatot, mikor és hogyan áldozzanak fel, hogy ezt hogyan kell allegórikusan venni , és képletesen megtenni majd a királyságban? Minek lesz jelképe a fiatal bika? A kos?
    Az első hónap elsején mi lesz a fiatal hibátlan bika helyett amit az áldozati rendtartás előír, ha nem áldozhatnak állatot? Milyen jelképes cselekedettel lehet ezt a parancsot helyettesíteni?

    Azt írja Ezékiel könyve : „Ezek az oltár rendtartásai” Mindaz amit a részletesen leír az áldozati módokról ezek rendtartások.
    Rendtartás, vagyis: „előírás”. Így kell csinálni.
    Úgy gondolom aki Istennek ezeket a parancsait figyelmen kívül akarja hagyni és jelképes cselekedetekkel felváltani, az Isten előírásának áthágást követi el. Úgy akarja elképzelni, ahogy azt ő akarja, és nem úgy ahogy az Isten rendtartásában van előírva.

    Kedves Csaba. Úgy gondolod nem kell ártatlan állatokat bántani. De Isten nem így gondolja.
    Miért akarjuk mindig mi kitalálni mit is akar Isten, amikor egyértelműen kinyilatkoztatja mi az Ő rendtartása?

    Még egy utolsó kérdés. Vajon a konyhák mit fognak jelképezni: „Ez a főzőház, ahol főzzék a háznak szolgái a nép véres áldozatát.”

Hozzászólás írása