Wayne Grudem: a halálbüntetésről keresztyén szemszögből (2. rész)
Az alábbiakban azokat a Bibliából vett (helytelen) érveket fogjuk közelebbről megnézni, amelyeket rendszerint a halálbüntetés ellen szoktak felhozni.
Vannak, akik nem fogadják el a korábbiakban bemutatott elképzelést (lásd a korábbi írást), amely szerint a kormányzatnak joga és kötelessége, hogy éljen – legalábbis az előre megfontolt gyilkosság esetében – a halálbüntetéssel. A kifogásaikat a következő bibliai igékre építik:
(1) Exodus 20,13
Némelyek úgy érvelnek, hogy az Ex 20,13, a “Ne ölj” parancsolat megtiltja a halálbüntetést, ezért a kormányzat (=a mindenkori államhatalom) sem “ölheti” meg a bűnözőket. Ez a vélemény azonban tévesen értelmezi a héber “ratsach” ige jelentését, amely itt “ölésként” van fordítva. Az Ószövetségben máshol is előkerül, éspedig olyan értelemben, amit ma ölésnek (a bűnelkövetés értelmében), vagy gyilkosságnak nevezünk (ld. Num 35,20). Azonban a ratsach rendszerint nem a bírósági / jogi kivégzésre utal; ez utóbbit ugyanis a héberben a muth szó jelöli, más kifejezésekkel együtt. A Num 35,16-ban ez áll: “Ha valaki vasszerszámmal üt meg valakit, úgy, hogy a megütött meghal, akkor az illető gyilkosságban (ratsach) vétkes és haljon meg (muth) maga is.” Ezen a helyen külön kifejezés szerepel a halálbüntetésre, ezért nem lehet az Ex 20,13-mat a halálbüntetés ellen érvként felhozni, hiszen az egykori olvasók sem így értelmezték ezeket a sorokat. Ez persze azt is jelenti, hogy a magyar fordítások (ahogy az angol RSV és KJV is) félrevezetően fordítják ezt a verset (“ne ölj”), mert az olvasó az ölés mindenféle fajtájára gondolhat, jóval tágabb értelmezési tartományban, mint amit a héber szó jelölni szándékozik.
Ráadásul Isten maga adott parancsot a halálbüntetés végrehajtására az eseti törvényekben, amelyet a mózesi szövetségben adott a népének (ld. például a Num 35,16-21-ben, vagy 30-34-ben). Nem volna konzisztens, ha azt gondolnánk, hogy az Ex 21,13-ban Isten megtiltaná azt, amire a Num 35-ben maga ad parancsot.
(2) Máté 5,38-39
“Hallottátok, hogy azt mondták: ‘Szemet szemért, és fogat fogért’.Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is.”
Mindazonáltal Jézus ezekben a versekben egyes személyekhez szól, és arról beszél, hogy hogyan kell viszonyulniuk másokhoz. Hasonló ez a kijelentés a Róm 12,19-hez, ahol Pál megtiltja a személyes bosszút. Jézus nem a kormányzatok felelősségéről beszél itt, és nem is mondja meg nekik, hogy miként kell eljárniuk egy bűncselekmény büntetésekor. Fontos odafigyelnünk e passzusok kontextusára, és azokra a szituációkra kell alkalmaznunk őket, amelyekről eredendően szólnak. A Máté 5 tehát az egyes személy viselkedésére, magatartására vonatkozik, míg a Róm 13 explicit módon a kormányzatok felelősségéről beszél.
(3) Máté 22,39
Jézus azt mondja: “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Megtiltja ez a parancs, hogy a gyilkosokat halállal büntessék? Vagy: lehetséges – engedelmeskedve a parancsnak – szeretni a felebarátot, úgy, hogy közben halállal büntetjük a gyilkosságért? Nincs ellentmondás a kettő között? Vajon meghaladja, felülmúlja Jézus parancsa az Ószövetség rendelkezését a halálbüntetés kivitelezéséről?
Ez a kifogás azonban, miközben szembeállítja egymással Jézus parancsát és az Ószövetség halálbüntetéssel kapcsolatos rendelkezését, egyértelműen félreérti azt a kontextust, amelyben Jézus kimondja ezeket a szavakat. Jézus voltaképpen az Ószövetségből idéz, a Lev 19,18-ból, ahol is Isten a következőt parancsolja népének: “Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!” Ugyanebben a kontextusban Isten bizonyos bűncselekményekkel kapcsolatban parancsot ad a halálbüntetésre (ld. Lev 20,2, 10). Tehát Isten számára sem ellentmondásos a felebarát szeretetére és a halálbüntetésre vonatkozó parancs egymás mellett (például azon izraeliták esetében, akik gyermeküket bálványoknak áldoztak fel -ld. 20,2). A felebarát szeretetére vonatkozó parancs így nem hatálytalanítja az arra vonatkozó elvárást, hogy Isten ítéletét végrehajtsák a gonosztevők felett.
(4) Máté 26,52
Amikor Jézust letartóztatják, Péter előkapja a kardját és levágja a főpap szolgájának a fülét, arra gondolván, hogy megvédi Jézust. De Jézus azt mondja neki: “Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” Érv lehet ez a halálbüntetés ellen?
Ezt a verset nem lehet olyan parancsként értelmezni, amelynek címzettjei a kormányzat által felhatalmazott személyek volnának. Ott hibázik ez az értelmezés, hogy nem veszi tekintetbe azt, hogy ki is volt Péter, és milyen szerepe volt ebben a helyzetben. Jézus nem arról beszél, hogy a katonáknak vagy a rendőröknek soha nem lehet fegyverük; Jézus inkább arról beszél, hogy Péter ne próbáljon meg ellenszegülni azoknak, akik letartóztatták Jézust, és engedje, hogy keresztre feszítsék. Jézus nem akarta, hogy követői között egy lázadás vegye kezdetét, és bizonyosan azt sem akarta, hogy Péter meghaljon, miközben őt próbálja védeni.
Érdekes, hogy Péter, aki 3 évig mindig Jézus mellett volt, kardot hordott magánál! Abban az időben az emberek önvédelemből hordtak magukkal kardokat, rablók és mások ellen, akik megkárosíthatták őket; Jézus szemmel láthatólag nem tanított arról, hogy ne volna helyes önvédelemből kardot hordani. Ráadásul Jézus nem azt mondja Péternek, hogy hajítsa el a kardját, vagy ajándékozza el, hanem azt, hogy “tedd vissza kardodat a helyére” (Máté 26,52).
Nyilvánvalóan volt joga ahhoz Péternek, hogy folyamatosan magánál hordja a kardját, csak nem akadályozhatta meg Jézus letartóztatását és keresztre feszítését. Ebben a kontextusban a mondat, “akik kardot fognak, kard által vesznek el“, csak a következőt jelentheti: azok, akik azért fognak kardot, hogy megkíséreljék azt a lelki munkát (erőszakkal) megtámogatni, amely Isten országának eljövetelét készíti elő, nem érnek el célt, és ha Jézus követői megpróbálják megdönteni a Római Birodalmat, akkor egyszerűen elbuknak és kard által vesznek el.
(5) János 8,2-11
Az Ószövetség a paráznaság bűnének esetében is halálbüntetést írt elő (ld. Deut 22,23-24), de az Újszövetségben a paráznaságon kapott nő történeténél Jézus először azt mondja, “aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ” (Jn 8,7), majd pedig, miután minden vádló elment, azt hogy, “Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11). Mindez arra utal, hogy Jézus többé nem akarta, hogy halálbüntetést hajtsanak végre?
Több okból sem lehet felhasználni ezt a passzust a halálbüntetés elleni érvként.
Először: még ha a paráznaság halállal való büntetése elleni érvként használjuk is fel az igerészt (amely a mózesi szövetségben bevett gyakorlat volt (ld. Deut 22,23-24)), akkor sem gyilkosságról van szó benne, ezért nem lehet a gyilkosságért járó halálbüntetésre alkalmazni, amely – mint korábban láttuk – Isten Noéval való szövetségkötésekor lett elrendelve, jóval a Mózessel megkötött szövetség előtt.
Másodszor: e passzus történelmi kontextusa többet is elmond Jézus válaszáról: nem engedte, hogy a zsidó vezetők csapdába csalják azzal, hogy elrendeli a halálbüntetés kiszabását, hiszen a római kormányzat megtiltotta, hogy bárki is halálbüntetést hajtson végre – kivéve a római kormányzat tisztviselőit, tisztjeit.
Harmadszor: az egész történet a Jn 7,53-8,11-en belül található, ennek a szakasznak azonban kétséges az eredete – ezt világosan közli minden modern bibliafordítás magyarázó jegyzete. Habár számos mai Bibliában továbbra is benne van ez a rész, rendszerint azonban jelölni szokták (zárójellel, vagy egyéb jelöléssel), hogy valószínűleg János evangéliumának eredeti kézirata nem tartalmazta. Így maga a szöveg tekintélye is kétséges.
(6) “Jézus tanítását kellene követnünk”
Néha úgy érvelnek a halálbüntetés ellenzői, hogy inkább Jézus tanítását kellene követnünk ebben a témában, mintsem egy-egy bibliai verset, és különösen nem ószövetségi verseket. Stassen és Gushee például a következőket mondják: “a halálbüntetés tanulmányozásának egyedüli módja Jézus Krisztussal, mint Úrral kezdődik, és azzal az elkötelezettséggel, amit Jézus tanítványának lenni jelent… Hiszen először arra kérdezünk rá, hogy mit tanított Jézus a halálbüntetésről, mint gyilkosságra adott válaszról” (Stassen and Gushee, Kingdom Ethics, 197.).
Azonban a civil kormányzat felelősségéről szóló elsődleges bibliai tanítást az olyan passzusokban találjuk meg, mint a Gen 9, a Róm 13, az 1 Pét 2. Maga Jézus sem adott a civil kormányzatról ennél bővebb vagy részletesebb explicit tanítást. Ezért ha valaki azt mondja, hogy “Jézus tanítását kell követnünk” a civil kormányzattal kapcsolatban, az tulajdonképpen megkerüli, elutasítja a civil kormányzatról szóló releváns tanítás legnagyobb részét!
Másrészt ne felejtsük el, hogy az egész Biblia mögött Jézus tekintélye áll, így azt kell keresnünk, hogy a Szentírás, mint egész mit tanít a témáról.
(7) Isten bizonyos gyilkosok életét megkímélte, például Káinét és Dávid királyét
A halálbüntetés ellen felhozott utolsó bibliai érv a következő: Isten önnön cselekvése is arról tanúskodik, hogy a gyilkosokat nem kell halállal sújtani, hiszen Isten maga kímélte meg Káin életét, aki megölte testvérét, Ábelt (Gen 4,8-16), továbbá megkímélte Dávid királyt is, amikor az Betsabé férjét, Uriást a halálba küldte (ld. 2 Sám 12,13 – Dávid saját katonáját szándékosan az első sorba állíttatta a csatában, hogy megszerezze annak feleségét).
Ez az ellenvetés azonban a polgári kormányzat felelősségéről egyszerűen áttér Isten szabadságának a kérdésére, nevezetesen, hogy Ő annak kegyelmez, akinek csak akar. Természetesen Isten bölcs szándékának megfelelően egészen az utolsó ítélet eljöveteléig megkegyelmezhet bizonyos embereknek, míg mások felett azonnal ítélhet. Ő Isten! Más passzusokban azonnal végrehajtja az ítéletét, véget vetve emberi életeknek – gondoljunk a Sodomát és Gomorát elpusztító égi tűzre (Gen 19,24-29), vagy az özönvízre (Gen 6-9), vagy Kórah, Dátán és Abirám történetére (Num 16,31-33), vagy Nádábra ás Ábihúra (Lev 10,1-2), vagy Uzzára (2 Sám 6,7 ). Az egyszerű igazság az, hogy Isten az utolsó ítélet napjáig azt kíméli meg, akit akar, és ugyanígy azon hajtja végre azonnali ítéletét, akin csak akarja. Azonban e passzusokban nem azt közli velünk, hogy a civil kormányzatoknak mit kellene tenniük! A kormányzatoknak a civil kormányzatra vonatkozó bibliai szakaszok szerint kell eljárniuk, mert Isten ezeken a helyeken közli, hogy mit vár el tőlük.
(8) Az “egész életet átfogó etika”
A halálbüntetés bizonyos ellenzői azt mondják, hogy a keresztyéneknek az “egész életet átfogó etikát” kell alkalmazniuk, amely szemben áll az emberi élet mindenfajta szándékos elvételével, beleértve az abortuszt, az eutanáziát, a halálbüntetést és a háborút. Jim Wallis ezt a nézetet képviseli God’s Politics (Isten politikája) című könyvében. Joseph Bernardin, Chicago egykori bíborosa is ezt a nézetet támogatta: “az élet spektruma kihat a genetikára, abortuszra halálbüntetésre, hadviselésre és a halálos betegekről való gondviselésre.” (Joseph Cardinal Bernardin: idézik in R. Kenneth Overberg, “A Consistent Ethic of Life”, Catholic Update, St.Anthony’s Press, 2009.)
II. János Pál pápa is ezt az álláspontot képviselte az Evangelium Vitae című enciklikájában, ahol is a következőket írja (II. János Pál, Evangelium Vitae: az emberi élet sérthetetlenségéről, 56. paragrafus) :
Ebbe a témakörbe tartozik a halálbüntetés kérdése is, melyre vonatkozóan az Egyházban éppúgy, mint a polgári társadalomban egyre erősödik az az irányzat, mely e büntetésfajtának csak nagyon korlátozott alkalmazását vagy teljes eltörlését követeli. A kérdést egy olyan büntetőjog keretében kell mérlegelni, amely egyre inkább illő a személyi méltósághoz s végső soron Istennek az emberre és a társadalomra vonatkozó tervéhez. A büntetésnek ugyanis, amellyel a társadalom sújtja a bűnöst „elsődleges célja a bűn által okozott rendbontás helyreállítása”. A közhatalomnak meg kell torolnia a személyi és közösségi jogok megsértését azáltal, hogy a vétkesre a bűnténnyel arányos büntetést ró, ami föltétele annak, hogy visszanyerhesse szabadságának gyakorlását. A hatalom így éri el célját, ti. hogy megvédje a közrendet és a személyek biztonságát, ugyanakkor ösztönözze és segítse a bűnöst a megjavulásban.
Nyilvánvaló, hogy éppen e célok elérése érdekében a büntetés mibenlétét és mértékét gondosan kell mérlegelni és eldöntetni, s a legsúlyosabbat, a halálbüntetést csak végső esetben szabad alkalmazni, amikor a társadalom megvédése más módokon nem lehetséges. Ma azonban, amikor a büntetőjog egyre fejlettebb, ilyen esetek nagyon ritkák, ha egyáltalán előfordulnak.
Minderre válaszként a következőt mondhatjuk: egy adott kérdéssel kapcsolatos bibliai álláspont meghatározásának helyes módja az, ha az adott témával kapcsolatos konkrét bibliai tanítást vesszük alapul, és nem az, hogy az általánosságok homályos ködébe menekülünk (úgy mint “egész életet átfogó etika”), amellyel aztán annyi álláspontot lehet megtámogatni, amennyit csak szeretnénk.
Az Ez 13,19 egy következő ellenérv lehet, hiszen itt Isten a következőket mondja: “Meggyaláztok népem előtt”, majd kárhoztatja a megszólítottakat azért, mert “halállal fenyegettek olyan lelkeket, akiknek nem kell meghalniuk, és élettel biztattok olyan lelkeket, akik nem maradnak életben” (a “lélek” kitétel itt emberekre, személyekre vonatkozik). Ennélfogva a valódi bibliai etika nem az, hogy “meg kell védeni minden emberi életet minden esetben”, hanem sokkal inkább “megvédeni az ártatlant és megbüntetni a bűnöst, arányosan az elkövetett bűncselekménnyel”.
Egy “egész életet átfogó etika” helyett a keresztyéneknek a “teljes bibliai etikát” kellene magukévá tenniük, és az egész Biblia tanításához kellene ragaszkodniuk ebben és más kérdésekben is.
Forrás: Wayne Grudem: Politics – according to the Bible, A Comprehensive Resource for Understanding Modern Political Issues in Light of Scripture, Zondervan 2010, 193-197.o.