Wayne Grudem: a halálbüntetésről keresztyén szemszögből (1. rész)

A közelmúltban nagy vita robbant ki a magyar kormányfő halálbüntetéssel kapcsolatos kijelentései miatt. Különféle sajtóorgánumok idézték Orbán Viktor szavait, a legtöbbször a konkrét kontextusról megfeledkezve, nevezetesen, hogy egy brutális rablógyilkosságra reflektálva mondta azt a miniszter elnök, hogy a halálbüntetés kérdését napirenden kell tartani.

Ugyanakkor Lázár János szerint – aki magát kifejezetten a halálbüntetés híveként jellemezte – a kormány nem tervez vitát az Európai Bizottsággal a halálbüntetés kérdésében, viszont a kérdésről beszélni, vitázni kell, mert a kormány nem dughatja homokba a fejét, ha az emberek közül sokan úgy érzik, a halálbüntetés arányos szankció.
Természetesen a keresztyén közösségek is felbolydultak a kérdés kapcsán, és többen mélységes felháborodásuknak adtak hangot a kormány “tervei” hallatán. Különféle fórumokon nyilatkoztak úgy keresztyén felekezetek tagjai, hogy a halálbüntetés szembe megy a Biblia tanításával, illetve bűn az életet (akárkinek az életéről légyen is szó) elvenni.

Arról azonban sokan megfeledkeznek, hogy a Biblia megkülönbözteti a személyes etika szintjét az állami törvénykezés szintjétől. Az Ószövetségben is megjelenik már ez a különbségtétel: a Tízparancsolat hatodik parancsolata ugyanis “személyes szinten” tiltja az ölést, ugyanakkor a Tóra számos eseti törvénye különféle bűnöket (paráznaság, gyilkosság, boszorkányság) egyértelműen halállal szankcionál. Többen megfeledkeznek arról a tényről is, hogy a reformátorok nem ellenezték a polgári hatóság részéről a halállal való büntetést, sőt elismerőleg beszéltek róla, és tulajdonképpen a 19. századig nem is volt kérdés a keresztyén egyházak részéről, hogy egy bibliai alapokkal bíró büntetésnemről van szó.

Mások abba a hibába esnek, hogy elsősorban metodikai kérdésként értelmezik a halálbüntetést, mondván bevezetése súlyos tévedésekkel járhat az igazságszolgáltatás nem kielégítő, sőt megbízhatatlan volta miatt (és talán ártatlanok tömegét is kivégezhetik), megfeledkezve arról, hogy elsősorban teológiai kérdésről van szó.
Ezen okból kifolyólag talán érdemes a kérdést végre teológiai szempontból megvizsgálnunk, ezért a következőkben Wayne Grudem, kálvinista teológus Politikájában leírt érvelését foglaljuk részletesen össze (ne felejtsük el közben, hogy az USA 32 tagállamában ma is létezik halálbüntetés):

1.) A halálbüntetés témája

A halálbüntetéssel kapcsolatos kérdés a következőképpen hangzik:
“Elveheti a kormányzat azoknak az embereknek az életét, akikre rábizonyítottak bizonyos bűncselekményeket?”

Azon bűnök körébe, amelyekkel kapcsolatosan halálbüntetésről (vagy kivégzésről) szoktak általánosan beszélni, az előre eltervezett, szándékos emberölés és a hazaárulás tartozik. Egyéb bűnök esetében is felmerülhet, pl. ha valaki fegyverekkel próbál meg tömeggyilkosságot elkövetni, vagy ha valaki kémkedik, és emiatt az adott ország állampolgárainak az életét veszélyezteti, illetve minősített nemi erőszak, emberrablás, repülőgép eltérítés, vagy olyan hamis eskü esetében, amely valakinek a halálát eredményezheti (minősített, vagy súlyos bűncselekménynek azt a bűncselekményt nevezzük, ahol is a szándék, vagy a konkrét körülmények lényegesen súlyosbítják az adott cselekmény megítélését, illetve az áldozatok részéről elszenvedett kárt).

2.) A releváns bibliai tanítás

a.) Gen 9,5-6 a polgári kormányzás alapjait biztosítja

A Gen 6-9 elmondja, hogy Isten az emberiség korábbi történetében hogyan bocsátott vízözönt a földre, és hogyan tűnt el az emberiség – kivéve 8 személyt, akik egy bárkában menekültek meg: Noé, a felesége, 3 fia és az ő feleségeik.

Amikor az özönvíz véget ért, Noé és a családja kijöttek a bárkából, és az emberi társadalom még egyszer kialakult, fejlődésnek indult (a Biblia narratívája szerint/ szerk.). Ekkor Isten instrukciókat adott az életre vonatkozóan, amelyet újra megkezdtek. Ezen instrukciók között található a következő passzus, amely az emberi kormányzat bibliai alapjának tekinthető:

„A ti életetek vérét is számon kérem minden állattól és az embertől: számon kérem az ember életét az embertől, a testvérétől. Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott.”

A „kiont” ige (héberül: shaphak) jelentése: „nagy mennyiségben kiont, halált okoz”. Ezért a „vért ont” kifejezés az emberi élet erőszakos, igazságtalan elvételét jelenti (Gen 37,22; Num 35,33; 1 Kir 2,31; Ez 22,4). Ez a rendelkezés kimondja: ha valaki meggyilkol egy másik személyt, akkor a gyilkost is halálra kell ítélni: „ember ontsa ki annak vérét” (6.vers). A gyilkost nem közvetlenül Isten sújtja halálra, hanem az emberi cselekvő, és erre sohasem tekintettek emberi bosszúként, hanem Isten elvárt igazságának végrehajtásaként, kivitelezéseként: „számon kérem az ember életét az embertől, a testvérétől” (5. vers).
Az ok: Isten mérhetetlenül nagy értékkel ruházta fel az emberi életet: „az ember Isten képére alkottatott” (6.vers). Az istenképűség a legmagasabb státuszt és a legnagyobb privilégiumot jelenti az egész teremtésben (ld. Gen 1,27). Az istenképűség azt jelenti, hogy mindennél jobban hasonlít az ember Istenre, ezért az ember Isten reprezentánsa a földön. A gyilkosság tehát egy olyan teremtménynek a meggyilkolása, aki minden teremtménynél jobban hasonlít az Istenre. Az emberölés ezért bizonyos értelemben támadás Isten ellen.

Súlyos bűncselekményekért Isten határozata szerint az embernek súlyos árat kell fizetnie: el kell veszítenie a saját életét büntetésképp. A büntetés illik a bűncselekményhez: „aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott.” Ez a vers fekteti le az alapvető elveit minden emberi kormányzat tekintélyének. Isten az özönvíz után – a bibliai narratíva szerint – az emberhez delegálta a „gonoszokon” végrehajtandó büntetések hatáskörét (tehát nem az ember gondolta ki, hanem Isten ruházta fel ezzel a tekintéllyel!). Így kéri számon az ember vérét az embertől. Azaz: Isten az emberi kormányzat (feltételezhetően az emberi kormányzat különböző formáinak) kezébe tette a gonoszok megbüntetésének a jogát.
Ebből adódóan a kormányzat hatáskörébe tartozik mindannak eldöntetése, hogy (a) mely bűncselekmények érdemelnek büntetést, (b) az egyes bűncselekmények milyen büntetést érdemelnek, és (c) hogy az egyes ember vétkes –e az adott bűncselekmény elkövetésében, vagy sem.

Ez a passzus jóval Izrael nemzetének megalapítása előtti korról beszél (Egyiptomból való kivonulás), és ennek értelmében azelőtt, hogy Izrael megkapta volna Istentől a Törvényt (a Tórát) a mózesi szövetségben (Exodus, Leviticus, Numeri, és Deuteronomium). Ezért ennek a szakasznak a relevanciája (és ebből adódóan alkalmazhatósága) nem korlátozódik Izrael nemzete történetének egy speciális epizódjára, periódusára, hanem minden idők, minden embere számára érvényes. Lényeges, hogy amikor az Újtestamentum „Ószövetségről” beszél (2 Kor 3,14), akkor mindig a Mózes által Izrael nemzetével felállított szövetségre utal (Jer 31,31-31; Luk 22,20; 1 Kor 13,11; 2 Kor 3,4-16; Zsid 8-10). Azonban Noéval a vízözön után kötött szövetséget sehol sem nevezik „Ószövetségnek”, és sehol sem kerül említésre, hogy eltöröltetett volna, vagy hogy többé ne lenne érvényes. A Noéval kötött szövetség minden generáció, minden egyes embere számára érvényes:
„A felhőkben lesz tehát a szivárvány, s én látni fogom, és megemlékezem arról az örök szövetségről, amely Isten között és a földön lévő minden testet éltető lélek között létrejött” (Gen 9,16)
Grudem szerint tehát arra következtethetünk e szakasz alapján, hogy Isten az emberi kormányzatot felhatalmazta arra, hogy adott esetben halálbüntetést hajtson végre, és éppen ez az alapja minden földi kormányzat hatalmának és tekintélyének.

Némelyek az előző megállapítással szembemenve úgy érvelnek, hogy ez a bibliai szakasz nem az ember számára Istentől előírt parancs, hanem pusztán egy “szólás”, egy sajnálatos igazság konstatálása. Glen Stassen és David Gushee (Glen Stassen / David Gushee, Kingdom Ethics, 202. – Downers Grove, InterVarsity Press, 2003) például azt mondja a Gen 9,6-ról, hogy nem parancsról van szó benne, hanem egy bölcs megjegyzésről, mely egy cselekmény valószínű következményét vetíti előre: ha valaki megöl egy másik embert, akkor végül ő is hasonlóképpen fogja végezni.
Azonban ez az érvelés nem meggyőző, 3 okból sem:

1.) Ahogy az 5. vers kapcsolódik a 6.-hoz, megmutatja, hogy a gyilkosok kivégzése az a mód, ahogyan Isten maga fogja érvényesíteni az igazságát az emberi társadalmon belül. Isten azt mondja: “számon kérem az ember életét az embertől, a testvérétől” (5.vers). De Stassen és Gushee nem mondanak semmit az 5. verssel kapcsolatosan.

2.) A 6. vers utolsó tagmondata (amelyet Stassen és Gushee elfelejtenek megemlíteni) magyarázatot ad a parancsra. A halálbüntetést azért hajtják végre, mert az ember Isten képe. Ez mutatja meg, hogy milyen súlyos bűncselekményről van szó. De Stassen és Gushee értelmezésében a bibliai érvelés logikátlan volna. Ha pusztán egy közmondásról volna szó, így hangozna: “ha valaki valami rosszat tesz a másikkal, vele is rosszat fognak tenni.” De hogyan lehetne az Isten képére való teremtettségünk valami rossznak az oka – mert hogy az érvelésükből ez következik. Ha igazuk lenne, a vers tulajdonképpen a következőt mondaná: “az emberek azért tesznek rosszat egymással, mert Isten képére lettek megteremtve.” Ez tévút!

3.) E verset számos más bibliai vers követi az Ószövetségben, amely arról tanúskodik, hogy Isten maga rendelte el az emberölés szankcionálásaként a halálbüntetést (ld. Num 35,16-34).
E három ok miatt nem meggyőző Stassen és Gushee érvelése.

b.) A Róm 13,1-7 egyike azon két elsődleges bibliai szakasznak, amely a civil kormányzatról tanít

„Mindenki vesse alá magát a felettes hatóságoknak! Nincs ugyanis hatalom, csak Istentől; amelyek pedig vannak, azokat Isten rendelte. Aki tehát ellene szegül a felsőbbségnek, szembeszáll Isten rendelésével. Az ellenszegülők pedig önmagukat vetik ítélet alá. Mert a fejedelmek a jótettet nem büntetik, csak a rosszat. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a felsőbbségtől? Tedd a jót, és dicséretet nyersz tőle, mert ő Isten szolgája a javadra. De ha rosszat tettél, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot; szolgája ugyanis Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik. Eszerint tehát szükséges, hogy alávessétek magatokat, nemcsak a büntető harag, hanem a lelkiismeret miatt is. És az adókat is fizessétek, mert ők Isten szolgái, akik éppen ebben a szolgálatban fáradoznak. Adjátok meg tehát mindenkinek, amivel tartoztok; akinek adóval, annak az adót, akinek illetékkel, annak az illetéket, akinek félelemmel, annak a félelmet, akinek tisztelettel, annak a tiszteletet!”

Először is a kormányzatra azt mondja Pál, hogy „szolgája ugyanis Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik” (gr. ekdikos – valaki, aki kivitelezi a büntetést). Ez konzisztens a Gen 9 tanításával. Másodszor Pál azt mondja, hogy a kormányzat „nem ok nélkül hordozza a kardot” (4.vers). A görög kard szó (macharia) arra az eszközre utal (számos más bibliai versben is), amellyel az emberek halált okoznak, így a halálbüntetésre következtethetünk belőle, mint ami a kormányzat fennhatóságához tartozik, ezért a kard nem csak a kormányzat tekintélyét jelenti önmagában. Amikor Pál azt mondja, hogy a kormányzat a „kard hordozója”, egyszersmind azt is mondja, hogy arra használja a kardot, amire az első században használták – azaz emberölésre is.

Nézzünk meg erre vonatkozóan néhány példát:

• Apcsel 12,2: “Jakabot, János testvérét pedig karddal kivégeztette.”
• Apcsel 16,27: “(a filippi börtönőr) Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok.”
• Zsid 11,37: “Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok…”
• Jel 13,1: “Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van a helye a szentek állhatatosságának és hitének.”
  A Septuaginta számos verse (az Ószövetség ókori görög fordítása) hasonlóképpen használja a kard szót:
• Deut 13,15: “irgalom nélkül hányd kardélre annak a városnak a lakóit, és irtsd ki minden benne levővel együtt, még az állatokat is hányd kardélre!”
• Deut 20,13: “És ha kezedbe adja Istened, az ÚR, akkor hányd kardélre a benne levő férfiakat mind.”

Ennélfogva az az elképzelés – amelyet némelyek sugallni próbálnak -, hogy a “kard” kitétel itt pusztán a kormányzati hatalom, autoritás szimbóluma, nem igazán meggyőző.

c.) 1 Pét 2,13-14 a második fontos passzus az Újszövetségben a civil kormányzattal kapcsolatosan

„Engedelmesek legyetek minden emberi teremtménynek az Úrért, akár a királynak, mint legfelsőbbnek, akár a helytartóknak, mint akiket ő a gonosztevők büntetésére, a jóknak pedig dicséretére küldött.”

A kifejezés, amelyet „büntetésnek” fordítunk a 14. versben (gr. ekdikesis) a bosszúállás fogalmát jelöli („Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek” Róm 12,19). A szónak ugyanaz a gyökere, mint annak a fogalomnak, amelyet Pál a civil kormányzattal kapcsolatosan használ: „szolgája ugyanis Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik” (Róm 13,4).

Mind a Róm 13, mind az 1 Pét 2 azt tanítja, hogy a kormányzaté a felelősség – nem csak abban, hogy visszaszorítsa a bűnt, hanem abban is, hogy Isten ítéletét végrehajtsa a gonoszok felett. Ez konzisztens a Gen 9,5-6-ban leírtakkal.

d.) Helyes -e vágyni arra, hogy a kormányzat büntesse meg a bűnelkövetőket?

Néha a keresztyének azt gondolják, hogy ha egy szerettüket meggyilkolják, vagy ha őket magukat kirabolták, megverték, vagy súlyosan megsebesültek egy részeg sofőr hibájából, akkor az elkövetőnek egyszerűen meg kell bocsátani, és soha nem szabad abban bízni, vagy azt remélni, hogy a hatóságok megbüntetik az elkövetőt.
Azonban Pál apostol a Róm 12,9-ben nem arról beszél, hogy “ne tegyetek magatok ügyében igazságot, és bocsássatok meg minden gonosztevőnek.” Ezzel szemben a következőt mondja: „Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim, hanem adjatok helyet az isteni haragnak, mert meg van írva: »Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek« – mondja az Úr” (Róm 12,19).

A bosszúállás jogát át kell engedni a civil kormányzatnak: „ne tegyetek MAGATOK ügyében igazságot, hanem adjatok helyet az ISTENI HARAGNAK”. Az „isteni harag” kivitelezője pedig a civil kormányzat, amely – mint láttuk – Isten szolgája (ld. Róm 13,14). Más szavakkal: nem kereshetjük a személyes bosszút, amikor valaki kárt okozott nekünk, ugyanakkor arra igenis törekedhetünk, hogy igazságot szolgáltassanak – a civil kormányzat és hatóság munkáján keresztül. Átengedve a hatóságoknak az igazságszolgáltatást, a hívő felszabadul arra, hogy azokkal is jót tegyen akár, akik megkárosították. Ahogy Pál apostol mondja: “Hanem, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni! Mert ha ezt teszed, eleven parazsat gyűjtesz a fejére” (Róm 12,20). Ekképpen a rossz legyőzetik jóval (21.vers)- és e “jót” nem csak az az étel vagy az az ital jelenti, amit adunk, hanem a civil kormányzat (amely Isten szolgája) által szolgáltatott igazság is.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon egy keresztyén vágyhat-e bosszúra, vagy megtorlásra? Sokak szerint ez már véteknek tekinthető. Azonban attól függ, hogy milyen „bosszúra való vágyakozásról” beszélünk. Ha valaki személyes megtorlásra vágyik (személyesen akar ártani annak, aki megkárosította), az nem engedelmeskedik a Róm 12-nek, sem a Róm 13-nak; de ha arra vágyunk, hogy a kormányzat, az államhatalom hajtsa végre Isten igazságos bosszúját a gonosztevők felett, akkor éppen azt tesszük, amiről Pál is beszél a Róm 12,19-ben: helyet adunk Isten haragjának.

Summa summarum: nem jelenthet bűnt, és nem is rossz mentalitás Grudem szerint, ha arra vágyunk, hogy Isten igazságos ítélete megtörténjen, ezáltal is megjelenítve, demonstrálva Isten igazságosságát a földön.
Ezért egy keresztyén szimultán módon (1) személyes jóindulatot tanúsíthat a gonoszok, bűnösök iránt és imádkozhat az üdvösségükért, azért, hogy nyerjenek bocsánatot, és (2) vágyhat és törekedhet a polgári kormányzat, törvényszék által szolgáltatott igazságra, és arra, hogy a gonosztevők kapják vissza, amit mások ellen követtek el.

Egy másik bibliai passzus is alátámasztja ezt:

Jel 6,9-10: „Amikor az ötödik pecsétet fölnyitotta, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek. Hangosan kiáltottak: »Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin?«”

Fontos, hogy itt „mennyei” lelkekről olvasunk, akik már mentesek a bűntől, így természetesen a bűnös vágyaktól is. Mégis, sírnak és Istenhez kiáltanak a bosszúért, a „föld lakóin”. Ezért az igazságos ítéletre való vágy / vágyakozás morálisan nem tekinthető rossznak; az ítéletet Isten kezébe helyezzük, ahogy Jézus is tette a kereszten (1 Pét 2,23; Luk 23,34). Sőt, valójában azért, mert Isten kezébe helyezzük az ítéletet, ezért tudjuk feladni a saját vágyainkat arra vonatkozóan, hogy személyesen szolgáltassunk igazságot, vagy álljunk bosszút; ez ad nekünk szabadságot arra, hogy ebben az életben folyamatosan irgalmasan cselekedjünk.

Forrás: Wayne Grudem: Politics according to the Bible (A Comprehensive Resource for Understanding Modern Political Issues in Light of Scripture, 186-191.o.