Kálvin János: a polgári hatóság és a halálbüntetés

Kálvin János az Institutio negyedik könyvének (alcíme: “Külső eszközök vagy segédeszközök, amelyekkel Isten Krisztus közösségébe hív, és ott megtart”) utolsó, huszadik fejezetében tárgyalja a polgári kormányzat kérdését.

Először a különféle kormányzati formákat mutatja be és azokat rangsorolja, majd ezután rátér a hatóság kötelességére, ahol azután szót ejt a halálbüntetésről is. Érdemes értekezéséből egy  rövid részletet kiemelni, amely talán segíthet egy ilyen aktuális és vitatott témában érzelmektől mentesen tájékozódni. követve elődünket, a nagy reformátort.

„Most pedig mutassunk rá arra is, hogy milyennek írja le Isten Igéje a hatóság kötelességét, és ez miben áll. Ha Szentírás nem tanítaná, hogy ez a törvény mindkét táblájára (=Tízparancsolat/ szerk.) kiterjed, akkor a világi íróktól kellene megtanulnunk. Mert senki sem értekezett úgy a hatóság szolgálatáról, a törvényhozásról és az államügyek intézéséről, hogy ne a vallásból és Isten tiszteletéből indult volna ki. Mindannyian egyöntetűen azt vallják, hogy egyetlen államformát sem lehet sikeresen felállítani, ha annak nem a kegyesség a legelső gondja, és fonák minden olyan törvény, amely Isten jogát mellőzve csak az emberekkel törődik.
(…)
…a hatóságok a közösség feddhetetlenségének, mértéktartásának, tisztességének és nyugalmának a védelmezői és oltalmazói, akiknek minden igyekezetükkel a közösség jólétéről és békéjéről kell gondoskodniuk.
(…)
Ez viszont csak akkor valósítható meg, ha az uralkodók a jó embereket távol tartják az istentelenek gaztetteitől, az elnyomottakat pedig megsegítik és felkarolják; és ehhez hatalommal is fel vannak ruházva, hogy szigorúan megzabolázhassák a nyilvánvaló gonosztevőket és bűnösöket (akiknek romlottsága megzavarja és felzaklatja a közbékességet). Teljességgel azt tapasztaljuk ugyanis, amit Szolón mondott: minden köztársaságot jutalom és büntetés tart fenn, és ha ezeket eltörlik, a városállamok rendje meginog, és teljesen összedől. Mert sokak szívében kihűl az a méltányosságra és igazságra való igyekezet, ha az erénynek nincs meg a maga tisztessége, és ugyanakkor a bűnös emberek gonosz vágyát sem lehet másképpen féken tartani, csak szigorral és büntetések kiszabásával.
Ám itt úgy tűnik, súlyos és fogós kérdés támad: ha Isten törvénye minden keresztyénnek megtiltja az emberölést, a próféta pedig megjövendöli, hogy Isten szentségének hegyén, vagyis az egyházban nem ártanak és nem pusztítanak, hogyan lehetnek a közhatalom vezetői egyszerre kegyesek és vérontók is? Ha tekintetbe vesszük, hogy a hatóság a halálos ítélet végrehajtása közben semmit sem magától cselekszik, hanem Isten tulajdon ítéletét hajtja végre, nem fog feltartóztatni ez az aggály. Az Úr törvénye tiltja az ölést, és mert nem akarja büntetlenül hagyni a gyilkosságot, maga a törvényalkotó adja szolgái kezébe a kardot, hogy azt minden gyilkos ellen használják. Ne ártsanak és ne pusztítsanak a hívők, de a kegyesek sanyargatását, Isten parancsa szerint, megbosszulni sem nem sanyargatás, sem nem ártás. Bárcsak mindig tudatában lennénk, hogy itt semmi sem emberi meggondolatlanságból, hanem isteni parancs tekintélyéből történik; s ha ez vezet minket, soha nem tévedünk le a helyes útról, hacsak nem vetünk féket az isteni igazságra, hogy elmaradjon a vétkek büntetése. Ha pedig neki nem szabhatunk törvényt, akkor miért akarjuk szolgáit feltartóztatni? Nem hiába viselik a kardot – mondja Pál –, hiszen Isten szolgái ők a haragra, és bosszút állnak azokon, akik gonoszt cselekednek. Ha tehát a fejedelmek és az elöljárók tudják, hogy semmi sem kedvesebb Isten számára, mint iránta való engedelmességük, végezzék is teljes erővel ezt a szolgálatot, ha valóban bizonyítani akarják Istennél kegyességüket, igazságosságukat és feddhetetlenségüket.
(…)
Nos, ha tökéletes igazságuk az, hogy kivont karddal üldözzék a bűnözőket és a veszedelmes embereket, ám ők kardjukat félreteszik, és kezüket tisztán tartják a vértől, miközben az elvetemült emberek gyalázatosan tombolnak gyilkolva és öldökölve, nemhogy jóságnak és igazságnak járó tiszteletet érdemelnének, hanem a legistentelenebb hibát követik el.”

1. Mindezek alapján a következő, tisztázó jellegű rövid megállapításokat fogalmazhatjuk meg:
2. a hatóság szolgálata, az államügyek szolgálata Isten tiszteletéből, a vallásból eredeztethető.
3. bármelyik államformáról is legyen szó, a kormányzat feladata első renden a kegyesség megtartása és “Isten jogának” biztosítása.
4. a hatóság ügyel a közösség életére erkölcsi szempontból, továbbá óvja annak biztonságát és biztosítja nyugalmát.
5. éppen ezért jutalmaz és büntet: a jó emberektől távol tartja a rosszakat / gonoszokat; az elnyomottakat felkarolja és megsegíti, a rosszakat megzabolázza és megbünteti.
6. eközben az állam élhet a halálbüntetés jogával, hiszen erre a felhatalmazást magától Istentől kapta; amikor halálos ítéletet hajt végre, Isten ítéletét hajtja végre.
7. az Isten törvénye tiltja az ölést (személyes szint), ezért helyezi a halálos ítélet végrehajtását a kormányzat, a földi hatalom kezébe (állami szint), hogy ne hagyja azt büntetlenül.
8. mindez az isteni parancs tekintélyéből következik. Engedelmeskedni kell Istennek, ezért ha a kormányzat nem él a halálbüntetéssel, “a legistentelenebb hibát követi el” (a “kard” említése egyértelműen a halálbüntetés kiszabására utal, ugyanis Kálvin a Szentírás alapján “vérontással” kapcsolja össze).

Forrás: Kálvin János: Institutio 4, 20.9-10