Krisztus hitvallás nélkül: a „teológiai kultúra egyik kiválóságának” egységképe

A Pannonhalmi Főapátság szeptember 25-26-án immár hatodik alkalommal rendezte meg nemzetközi ökumenikus konferenciáját. A Magyar Kurír, római katolikus online portál beszámolója szerint a kétnapos rendezvényt ezúttal is „a világegyház és a teológiai kultúra kiválóságai tisztelik meg előadásaikkal”. Jó tudni, hogy Krisztus egyházában, ahol alap, hogy egymást különbnek tartsuk magunknál (Fil 2,3), léteznek olyan kiválóságok, akik előadásaikkal tisztelik meg a pórnépet. (Képzeljük csak el, mit szólt volna Pál apostol ahhoz, ha az ősegyházban Jakab egy igehirdetése előtt így konferálta volna fel: „Íme, a missziológia kiválósága!”) Nos, a konferencia második napjának délelőttjén többek között Jerry Pillay, az Egyházak Világtanácsának főtitkára – egyébként református-presbiteriánus lelkész-teológus – tartott előadást a keresztyén misszió lehetőségeiről és kihívásairól. Később – miután egy alkalmi liturgikus öltözetben előadást tartott Pannonhalmán – a Tiszántúli Református Egyházkerület meghívására református palástban prédikált a debreceni református Nagytemplomban, majd előadást tartott a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Ebben az evangéliumot lényegében a társadalmi igazságosság érvényesítésével azonosította.

Az említett Magyar Kurír Pillay Pannonhalmán mondott előadásáról tudósítva az alábbiakat írta: „Jerry Pillay homíliája buzdítás volt az egységre törekvés fontossága mellett. Elmondta: az Egyházak Világtanácsának egyik alapító elve és prioritása a Krisztus testében való egység. »Keresztény hivatásunk lényege, hogy identitásunk Krisztusban van, nem különböző hitvallási identitásokban, bármilyen értékesek is legyenek azok számunkra.« Pál apostol az Efezusiaknak írt levelében a keresztény egységre buzdít, felhívja a figyelmet, hogy erre kaptunk meghívást. Ez az egység Isten ajándéka számunkra. Nem egyformaságot jelent, hanem összetartozást, miközben Jézus Krisztust hirdetjük a világnak. Egy megosztott, széttagolt egyház képes erre egy amúgy is megosztott és széttagolt világban? – kérdezte. Pál apostolt idézte: »Teljes alázatosság, szelídséggel és türelemmel! Viseljétek el egymást szeretettel!« Ezek a tulajdonságok azok, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy hűek maradjunk az egységre szóló elhíváshoz. Segítenek átvészelni a különbségeket. Önmagunk azonban nem tudjuk megőrizni az egységet, az én, az ego mindig konfliktusra és széthúzásra vágyik, »a Szentlélek azonban megadja nekünk az alázat, a szelídség, a türelem, és a szeretet gyümölcsét, hogy elviseljük egymást.« Jerry Pillay látja, sokakat elfog a csüggedés, hogy az egység egy elérhetetlen álom, s a valóságtól egyre távolabb kerülünk megvalósulásától. Túl sok egyház szakad, töredezik szét a tanítás, a teológia, a társadalmi, etikai kérdések, a pénz, a keresztény nacionalizmus és a fundamentalizmus mentén. Vannak hangok, miszerint nem lehetséges az egység, mert olyan nagyok a különbségek.”

Ha olyan ember olvassa ezt a beszámolót, aki nem ismeri a 20. századi teológiatörténetet, a protestáns egyházakban lezajlott folyamatokat, konfliktusokat, ideológiai-teológiai harcokat és az ezekből fakadó szakadásokat, és egyáltalán nincs fogalma arról, milyen egyre gyorsuló teológiai, dogmatikai és etikai bomlás zajlik a fősodratú protestáns egyházakban, talán még dicsérően is szólna Pillay úr beszédéről. Mi azonban, akik ismerjük az előbb említett egyház- és teológiatörténeti fejleményeket, teljességgel elfogadhatatlannak tartjuk ezeket a szavakat: mondandója – mondhatni – ezer sebből vérzik.

Az olvasónak talán túl gyorsnak, túl direktnek, túl egyértelműnek tűnhet ez az értékítélet. Hogy jobban értse a reakciónkat, képzelje magát egy olyan orvos helyébe, aki jól ismeri egy súlyos betegség kezdeti, enyhének tűnő tüneteit. Mivel ezeknek a jeleknek a jellegzetes kombinációját látja, mégis azonnal radikális beavatkozást sürget: lórúgással felérő immunerősítő kezelést és egyúttal műtétet. Ugyanez igaz bizonyos szellemi-spirituális betegségekre is. Ezek is sajátos tünetegyüttest produkálnak, és aki már több legyengült, majd spirituális értelemben elüszkösödött egyháztestet látott, ugyanúgy radikális diagnózist, és ebből fakadóan radikális cselekvést sürget. Ebben az értelemben Pillay úr szavai szinte tankönyvszerűen mutatják azt a tünetegyüttest, amely egyes keresztyén egyházi közösségek kegyességi és teológiai (dogmatikai és etikai) kórságát jelzi.

Pillay ugyanis Pál apostol buzdítását arra használja fel, hogy erkölcsi nyomásgyakorlással sarokba szorítsa az evangéliumi keresztyéneket. Azt várja tőlük, hogy ne nevezzék néven, ne leplezzék le és ne utasítsák el azokat a nem keresztyén eszméket, amelyeket magukat „keresztyénnek” nevező egyházi közösségek a „keresztyénség” zászlaja alatt magukévá tesznek és hirdetnek.

Hogy egyértelmű legyen: Pillay az alázatra, szelídségre és türelemre intő bibliai szöveget hamisan, erkölcsi zsarolásként használja. Érvelése szerint azok a keresztyének, akik elhatárolódnak bizonyos, magukat „keresztyénnek” nevező, valójában azonban keresztyénellenes tanokat hirdető közösségektől, híján vannak az alázatnak, a szelídségnek és a türelemnek, ezért nem maradnak hűek az „egységre szóló elhívásukhoz”. Állítása szerint ha valóban elég alázatosak, türelmesek és szelídek volnának, képesek lennének „átvészelni” a különbségeket. Ehhez szerinte a Szentlélek erejére van szükség, mert az ego, amely a hitvallásosság oltárán feláldozza az egységet, „mindig konfliktusra és széthúzásra” vágyik.

Pillay első hallásra kellemesen csengő, jól hangzó szavai mögött azonban súlyos állítások húzódnak meg – hogy ne mondjuk: a blaszfémiát súrolja. Más megnyilatkozásaiból ugyanis jól tudható, kikkel szeretné „összebékíteni” az evangéliumi igazsághoz még hellyel-közzel ragaszkodó keresztyéneket; olyan egyháztestekkel – amilyen egyébként a saját egyházi közössége is –, amelyek különféle antropológiai eretnekségeket tettek magukévá.

Blaszfémiáról azért beszélhetünk, mert Pillay a Szentlélekre apellál egy olyan, „bűnös” egység igazolására, amely az evangéliumhoz ragaszkodó, hitvalló keresztyéneket azokkal kívánja összebékíteni, akik tudatosan vallanak, sőt intézményesen is integrálnak tévtanokat és istenkáromló gyakorlatokat, jóllehet továbbra is keresztyén közösségeknek nevezik magukat. Hol olvasunk a Szentírásban – akár az evangéliumokban, akár az apostoli levelekben, különösen Pál írásaiban – arról, hogy a Szentlélek egységteremtő munkájára hivatkozva nem elutasítanunk kell az evangéliumellenes eszméket, hanem meg kell békülnünk velük; hogy az ezeket vallókat hitbeli testvérekként kell köszöntenünk, és velük hitbeli közösséget kell vállalnunk?

Pillay azt állítja, hogy egymás „elviselése” – amelyre önmagunk megtagadása által a Szentlélek tesz képessé – az eretnekségek és tévtanok szeretetteljes eltűrését, megtűrését – vagy azt, hogy ezeket másodlagos kérdésnek tekintsük – jelenti. Ezzel azonban a Szentléleknek olyan tevékenységet tulajdonít, amelyet Krisztus Urunk és apostolai a leghatározottabban elutasítanak. Az általa felvázolt paradoxon szerint az Írást ihlető Szentlélek éppen az Írással ellentétes gyakorlat előmozdításáért volna felelős. A Szentlélek meghasonlana önmagával?

Mindezek mellett szinte már elhanyagolható vétségnek tűnik, hogy Pál apostol szavait tudatosan, jól meghatározott céllal kiforgatja, csak azért, hogy olyan „egységet” hirdethessen, amelynek oltárán az evangéliumi igazságot feláldozzák. E hamis egység nevében ítéli el azokat a keresztyéneket is, akik éppen az evangéliumhoz való hűségük miatt határolódnak el az egységtől.

Pillay eljárása nem újszerű: régi, jól ismert, sematikus módszer. Ezzel éltek már a teológiai liberalizmus képviselői, ma pedig egyenes ági, bár némileg továbbfejlődött szellemi örököseik, a progresszív keresztyének hirdetik. Ha evangéliumi nézőpontból vizsgáljuk Pillay szavait, először az tűnik fel, hogy hamisan szembeállítja, vagyis elválasztja egymástól a hitvallást és Krisztus személyét.

Csakhogy evangéliumi felfogás szerint a hitvallás nem valamiféle Krisztus mellett álló, különálló identitás. Nem úgy áll a dolog, hogy egyfelől vannak „hitvallásaink”, amelyek másodlagosak, sőt harmadlagosak, tehát felcserélhetők és elhagyhatók, másfelől pedig ott van Krisztus, akihez mindannyian egyformán kapcsolódunk. Pillay láthatóan nem érti, miről szól a hitvallás. A hitvallásban ugyanis azt valljuk meg, mit hiszünk Krisztusról, és hogy kicsoda ő számunkra. Hittel pedig azt a Krisztust ragadjuk meg, akit a hitvallásban megvallunk. Ezzel a Krisztussal van személyes kapcsolatunk.

A hitvallás – Pillay sugalmazásával szemben – nem holmi emberi tákolmány, nem laza és bizonytalan gondolatok halmaza, amelyet a fix pontot jelentő Krisztussal szembe lehetne állítani. Pillay azonban így látja, ezért tekinti a hitvallásokat a különbségek okozójának. Ezzel azt sugallja, hogy a hitvallás gyarló emberi mű, nem pedig az, aminek az evangéliumi felfogás tartja: a szentírási tanítás összefoglalása, és éppen ezért normatív. Pillay szemében a hitvallás egy szubjektíven méretezett, Krisztust körbebástyázó vitrin. Szubjektív, egyénieskedő jellege miatt korlátok közé szorítja Krisztust, és ezzel azt is, hogy minél tágabb körben kapcsolódhassanak hozzá. Pillay tehát relativizálja a hitvallásokat.

Igaz, és ezt ő maga is hangsúlyozza, hogy Pál apostol az efezusiakhoz írt levelében a keresztyének közötti egységre buzdít. Arra is emlékeztet, hogy erre kaptunk elhívást, és hogy ez az egység Isten ajándéka. Pillay azonban kissé szelektíven olvassa az igét, hiszen Pál rögtön hozzáteszi: „egy az Úr, egy a hit” (Ef 4,5). Az Ef 4,14-15-ben pedig kifejezetten arra int, hogy „többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.”

A helyzet tehát az, hogy ez a szakasz éppen a tanbéli egység mellett érvel, nem pedig ellene. Ezért semmiképp sem szabad arra felhasználni, hogy a tant és a hitvallási kérdéseket relativizálva egy pusztán külsődleges, tanbéli tekintetben túlságosan is laza egységet állítsunk elérendő célként a középpontba. Különösen visszatetsző, bár „a cél szentesíti az eszközt” logikája alapján teljesen érthető, hogy Pillay a fundamentalizmust és a keresztyén nacionalizmust egyetlen lélegzettel említi a szakadás okaként, és ezzel a hitvallásos, evangéliumi hívőket és egyházi irányzatokat „szélsőségesnek” bélyegzi. Ez retorikai stigmatizálás. Mások megbélyegzésének tudatos eszköze.

Természetesen a „fundamentalisták” (Ők kik? Azok, akik a bibliai igazságokhoz ragaszkodnak?) sem tagadják az egységet. Pállal együtt ők is ajándéknak tartják, de úgy látják, hogy az egység elsősorban a kijelentett igazsághoz való közös ragaszkodásban és a hit közös megvallásában ölt testet, és nem ezektől független valóság. Ha úgy tetszik, az igazság szavatolja az egységet. Ezért az egység kedvéért nem a kijelentett igazsághoz való ragaszkodást kell „lejjebb tekerni”. Pillay ezzel szemben már meglévő ajándéknak tekinti az egységet, amelyet lényegében úgy kell megóvnunk, hogy hitvallásainkhoz kevésbé ragaszkodunk, vagyis „lejjebb adunk” belőlük.

Ráadásul Pillay olyan bibliai szöveget idéz, amelyet egy konkrét helyi gyülekezetnek címeztek, nem pedig egy modern ökumenikus „tanácsnak”. Pillay az idézett textussal az általa vezetett szervezetet akarja egyben tartani, és szorosabbra fűzni a tagjai közötti kapcsolatot, holott ez a szervezet nem egyház, csak egyházak laza szövetsége. Ezzel szemben Pál egyetlen gyülekezet tagjainak ír – egy olyan közösségnek, amelyet gyakran megoszt a széthúzás, de mégis az apostoli tanítást követi.

Így ír már az általa alapított gyülekezetnek is, de soha nem kéri a gyülekezet tagjaitól, hogy közös platformra helyezkedjenek olyan személyekkel, akik az apostoli tanítástól eltérő tévtanokat és eretnekségeket képviselnek, mondván: az Úr is egységre szólított fel. Ha az egységet úgy értelmeznénk, ahogyan Pillay úr teszi, akkor éppen Pál apostol lenne ennek a legnagyobb kerékkötője, és Pillay úr akár a páli levelek karanténba zárását is javasolhatná.

Pál apostol ugyanis a hívek közötti egységet elsősorban hitbéli egységként értelmezi, ezért hangsúlyozza olyan nyomatékosan a hithez való ragaszkodást (lásd: 1Kor 15,1-2; 2Thessz 2,15; 2Tim 1,13-14; 2Tim 3,14-15; Tit 1,9; 1Tim 6,20-21). Fontos látnunk, hogy amikor Pál a hit megőrzésére, a hitben való megmaradásra buzdít, a „Krisztusban való hiten” nem csupán egy minimális hitvallást ért (például azt, hogy „közösen követjük Krisztust”). Számára ez az apostoli tanítás egészét jelenti, a Krisztusba vetett hitből fakadó életre vonatkozó útmutatásokkal együtt. A Krisztusban való hit tehát nem más, mint az apostoli tanítás: dogmatika és etika együtt. Ha pedig valaki ettől eltér, Pál apostol szerint nem az a követendő út, hogy nagyvonalúan túllépjünk ezen, hanem az, hogy intsük őt. Ha ez nem vezet eredményre, vagyis nem követi bűnbánat, megtérés és tanításbeli korrekció, akkor határozottan el kell határolódni tőle (lásd Gal 1,8; Róm 16,17; Tit 3,10–11; 2Tim 2,25).

De elvi álláspontok ütközésén túl súlyos szereptévesztést is látunk. Pillay úr egy önkéntes tagságon alapuló, jórészt protokolláris szerepet betöltő egyházi ernyőszervezet vezetője, mégis úgy lép fel, mintha a tagegyházak választott felettese, főpüspöke vagy érseke volna. Ebben a szerepfelfogásban ad utasításokat („tanácsokat”) a tagegyházaknak arról, hogyan viszonyuljanak saját hitvallásaikhoz, és kéretlenül kijelöli számukra a helyes gondolkodás és cselekvés irányát.

Ez elfogadhatatlan, már csak azért is, mert az EVT dokumentumai nem kötelezik a tagegyházakat, vagyis nincs törvényerejük. Az EVT tagegyházaitól elvárt „ökumenikus hozzáállás” nem jelenti azt, hogy a szervezet főtitkárának felszólítására „átléphetnének” saját történelmi hitvallásaikon. Pillay úr tehát nem emelheti az „egységet” elsőrendű dogmává, és nem tarthatja elfogadhatónak, hogy ennek érvényesítése olyan tanítások rovására történjen, amelyek a történelmi keresztyén hit szerves részét alkotják.

Különösen gyanús, ha ezt a retorikát olyasvalaki alkalmazza, aki egy olyan egyház tagja, amely egy nyilvánvalóan eretnek gyakorlat helyi szintű engedélyezését korábban mérlegelés tárgyává tette. Ne feledjük, Jerry Pillay, az EVT jelenlegi főtitkára a Dél-afrikai Egyesült Presbiteriánus Egyház (Uniting Presbyterian Church in Southern Africa, UPCSA) felszentelt lelkésze, teológusa és szolgálattevője. E felekezet egy 2015-ös zsinati döntése – egy konkrét fegyelmi ügy kapcsán – a lelkipásztorok egyéni meggyőződésére bízta, hogy megáldják-e az azonos nemű párokat, és támogatják-e az ilyen kapcsolatokat. A fokozódó szekularizáció hatására pedig érthető módon a lelkipásztorok többsége támogatja, vagy támogatni fogja ezeket (jóllehet az egyház legutóbbi hivatalos dokumentumai meglepően tartózkodóak a kérdésben; egy későbbi egyházi közgyűlés – egyetemes zsinat – utóbb úgy határozott, hogy nem adhatnak áldást a felekezet lelkészei ilyen kapcsolatokra).

És bizony minden jel arra utal, Jerry Pillay maga is egyetért az EVT bizonyos tagegyházainak „nyitott” gyakorlatával. Ez pedig azt jelenti, hogy az EVT jelenlegi főtitkára, aki rendre „okító” hangvételű üzeneteket intéz a tagegyházakhoz, eretnekségeket hagy jóvá. Persze felvethetné valaki, hogy ez túlzó állítás, hiszen Pillay úr sem doktrinális, sem egyházjogi értelemben nem foglal állást a kérdésben, vagyis úgymond „semleges” álláspontot képvisel. Ez azonban nincs így. Ha megnézzük a fellelhető apró, mégis sokatmondó információs szilánkokat, azok világos képpé állnak össze.

Ezen kép alapján pedig egyértelműnek tűnik, hogy Pillay úr a szexualitás, az antropológia stb. kérdéseit nem tekinti status confessionis témának. A bibliahű („konzervatív”) és a progresszív nézeteket egyszerűen „versengő teológiai álláspontoknak” nevezi, és jó liberális módjára úgy véli, hogy ezek a viták nem érintik a „közös alapot”: Isten szeretetét, az emberi méltóságot és Jézus példáját.

Az összképhez jelentős darabkával járul hozzá az is, hogy Pillay úr 2024-ben és 2026-ban is fogadta a Rainbow Pilgrims of Faith nevű LMBTQ „keresztyén” hálózat küldöttségét. Ezeken a találkozókon fontos célnak nevezte, hogy az LMBTQIA+ személyeket tudatosan bevonják az egyházi életbe. A PC(USA) közgyűlésén elmondott egyik igehirdetésében pedig az LMBTQ közösség tagjait, különösen a transzneműeket, a megtámadott és üldözött csoportok közé sorolta. (A PC(USA)-ban, amely mellesleg az MRE partneregyháza, az azonos neműek házasságkötési szertartása bevett gyakorlat.)

Azzal kezdtük, hogy Pillay szavai – bár első hallásra nem feltétlenül keltenek gyanút azokban, akik nem mélyültek el a 20. századi teológia- és egyháztörténetben – az evangéliumi keresztyének számára egy vészjósló tünetegyüttes képét rajzolják ki. Ennek az egyházakat és a teológiát megfertőző halálos betegségnek kiváló diagnosztaként adja pontos leírását John Gresham Machen 1923-ban megjelent Keresztyénség és liberalizmus című művében. Machen egykor a princetoni teológia professzora volt, ám végül el kellett hagynia katedráját és egyházát, a PC(USA)-t is, amely azóta végzetesen liberalizálódott. (Ez ma az Egyesült Államok legnagyobb református-presbiteriánus felekezete, bár a tömeges kilépések miatt valószínűleg már nem sokáig az.) Ezt írja, és olvasás közben tartsuk szem előtt Pillay professzor szavait:

„A keresztyén szemléletben a hitvallás nem csupán a keresztyén tapasztalat kifejeződése, ellenkezőleg, azoknak a tényeknek a megfogalmazása, amelyeken a keresztyén tapasztalat alapszik. (…) Pál természetesen nem egy dogma nélküli vallást hirdetett, hanem mindenekelőtt üzenetének objektív és egyetemes igazsága érdekelte. Ennyit, azt hiszem, minden komoly történész elismer, bármi lenne is személyes véleménye Pál vallásáról. Igaz, hogy a liberális igehirdetők éppen azt keresik, hogy úgy idézzék Pált, hogy ezáltal az előbb elmondottakkal ellentétes benyomást keltsenek. Ilyenkor tulajdonképpen csak kiragadnak néhány szót az eredeti szövegkörnyezetből, amelyeknek így teljesen más jelentést adnak az eredetihez képest. (…) Pált nem csupán Jézus etikai elvei foglalkoztatták, nem csupán a vallás és etika általános elvei érdekelték. Ellenkezőleg, Krisztus megváltó munkája és annak életünket érintő következményei foglalkoztatták. Mindenekelőtt a keresztyén tanítás érdekelte: nem csak előfeltételei, hanem annak lényege. Ha a keresztyénség a tanítástól függetlenül is létezhetne, akkor a páli tanítást gyökerestől el kellene távolítanunk a keresztyénségből. (…) A páli levelek maguk tanúskodnak arról a hitelvi egységről, amely Pál és Jézus első tanítványai között létezett, és amely egység nélkül az egyház korai története teljességgel érthetetlenné válna számunkra. A keresztyén vallás alapvető vonása, hogy elválaszthatatlan a tanítástól… . (…) Nyilvánvaló az is, hogy az első keresztyén misszionáriusok nem egy egyszerű felhívással álltak elő, mondván: »A názáreti Jézus csodálatos életet élt, istenfiúi kegyességben, és arra kérünk titeket is – akik most hallgattok ránk –, hogy hozzánk hasonlóan adjátok át ti magatok is annak a hívásnak, amely a Krisztus életpéldájából árad.« (…) Soha nem lehetünk élő kapcsolatban Jézussal, ha csak a Személyéhez ragaszkodunk, de nem az üzenethez, mert éppen az üzenet által lehet Ő a miénk.” (John Grashem Machen: Keresztyénség és liberalizmus. II. fejezet – A tan kérdése, Presbiteriánus Kiadó, 2002.)

Pillay úr az EVT főtitkár-választásán elmondott programbeszédében többek között ezt mondta: „olyan kultúrát teremtsünk, amely a befogadást, a sokszínűséget és a méltányosságot helyezi előtérbe”. Mi ezzel szemben olyan „kultúrát” szeretnénk meghonosítani, illetve megerősíteni az egyházainkban, amely a hitvallást nem választja el Krisztus személyétől és az apostoli keresztyén hitben való egységre helyezi a hangsúlyt.