Amikor az egyházi elit önjáróvá válik – A teológiai fakultások, az intézményi autonómia és a hitvallásos protestantizmus válsága

Azok az olvasók, akik hosszabb ideje követik oldalunkat és olvassák cikkeinket, tudhatják, hogy szívügyünk a nyugat-európai protestáns egyházakban lezajló sajnálatos folyamatok gondos feltérképezése, a romlás okainak részletes vizsgálata és értékelése, valamint a tanulságok levonása abból a célból, hogy mindez lehetőleg ne ismétlődhessen meg a hazai protestantizmus berkeiben. Vannak, akik szerint már elkéstünk – e sorok írója is inkább pesszimista e tekintetben –, mások szerint pedig feleslegesen kongatjuk a vészharangot; legalábbis az MRE-t illetően. Az evangélikusok sajnos némiképp már kedvezőtlenebb helyzetben vannak.

Ebben az írásban ennek a sajnálatos folyamatnak egyik legjelentősebb elemét kívánjuk bemutatni: a teológiai fakultásokhoz, valamint általában az egyházvezetéshez kapcsolódó egyházi „elitet”. Tisztában vagyunk vele, hogy manapság már pusztán az „elitről” való beszéd is szempillantás alatt az összeesküvés-hívők táborába sorolhat bennünket, és azt a gyanút keltheti, mintha valamiféle „forradalmi gárdaként” a tekintélyesek – a tanultak, a tapasztaltak, a tisztséget betöltők és mások – ellen hadakoznánk. Az olvasó jóindulatában bízva szögezzük le: nem erről van szó.

 

A liberalizálódás intézményi háttere

De hogy pontosan miről, talán kissé általánosabb nézőpontból válik világosabbá. A protestáns mainline egyházak – mondhatni, „népegyházak” vagy „történelmi egyházak” – hanyatlásának hátterében az ideológiai-teológiai ellentéteken, illetve az ezekhez kapcsolódó frakciók közötti küzdelmeken túl, mondjuk így, szociológiai vagy egyházszociológiai okok is meghúzódtak. A teológiai folyamatok tehát demográfiai, kulturális és intézményi tényezőkkel is összefonódtak. A vizsgált témára még inkább összpontosítva pedig azt mondhatjuk: a teológiai képzés intézményi befolyása, valamint a központosított vezetési struktúrák szerepe is érdemi tényezőnek bizonyult.

A jelen írás tézise tehát az, hogy a protestáns egyházak teológiai liberalizálódását, majd progresszívvé válását nem lehet kizárólag eszmetörténeti eseménysorként leírni. Nem pusztán arról volt szó, hogy egyes teológusok másként kezdték olvasni a Szentírást, majd újraértelmezték a csodákat – olykor magának a csoda lehetőségének tagadásáig jutva –, Krisztus kizárólagos, üdvözítő voltát, s ezzel együtt a bűnről, az üdvösségről, valamint a megszentelődésről és a megszentelt életről szóló klasszikus keresztyén tanítást.

Ez a redukcionista elképzelés azon a feltételezésen alapul, hogy egy-egy felekezetben vagy egyházban lassan – esetleg gyorsabban – egyre több egyháztag kezdett másként gondolkodni, míg a kisebbségbe szoruló hitvalló, evangéliumi irányzat képviselői számára végül értelmetlenné vált a közösségben maradás, ezért távoztak. Mintha a liberális teológiai irányzatok valamiféle szellemi vírusként terjedtek volna el, mígnem az adott egyháztest nagyobb részét megfertőzték, ahonnan már nem volt visszaút.

Amint jeleztük, ezt a magyarázatot csak részleges magyarázatként tudjuk elfogadni. Továbbra is megválaszolásra vár tehát a kérdés: miként történhetett meg, hogy egy eredetileg hitvallásos identitású, normatív történelmi hitvallásokkal rendelkező egyházi közösségben a hitvallással feszültségben álló teológiai vagy etikai irányzatok nem csupán megjelentek, hanem idővel az oktatás, a lelkészképzés, az egyházvezetés és az egyházi nyilvánosság – az egyházi orgánumok – normatív „hangjává” váltak?

És igen, az egyházszociológia több, egymással összefüggő mechanizmust is kínál számunkra e folyamat értelmezéséhez. Ezek közül kiemelt jelentősége van annak, hogy a gyülekezetek fölött és mellett álló egyházi intézmények egyre inkább autonómmá, önjáróvá válnak – másképpen fogalmazva: fokozódik az intézményi centralizáció. Ugyancsak fontos tényező a vallott hittartalom tekintetében a „klérus” – értsd: az egyházkormányzók, a teológiai tanárok és a lelkészi kar egy része -, valamint a tagság közötti távolság növekedése. Ehhez járul az egyház különféle tevékenységi köreinek professzionalizálódása is: különböző hivatalok és szakbizottságok jönnek létre, amelyek – elvileg – a gyülekezetek tehermentesítése érdekében bizonyos feladatokat vesznek át, később pedig képzési programokat és egyéb szolgáltatásokat kínálnak. Végül pedig említenünk kell a formális hitvallási kötöttség tényleges érvényesítésének és ellenőrzésének meggyengülését is.

 

A „klérus” és az egyháztagok – egyre távolodó világok

Nézzük meg először a „klérussal” kapcsolatos kérdést, mert talán itt találjuk a vizsgált probléma egyik gyökerét. A protestáns felekezetek egyik állandó feszültségforrása, hogy vezetőik ugyan egyházjogi értelemben „választott” tisztségviselők – vagy például bizottságok vezetői, illetve az általuk kinevezett teológiai tanárok –, teológiai és kulturális értelemben azonban nem feltétlenül reprezentálják az egyháztagok többségét. Erre vonatkozó kutatások is rendelkezésünkre állnak. Az amerikai fősodratú protestantizmust vizsgáló felmérések ezt a megfigyelést alátámasztják. A PRRI (Public Religion Research Institute) 2022–2023-ban végzett vizsgálata 3066 lelkipásztort vont be a hét legnagyobb amerikai mainline felekezetből.

A megkérdezettek – és ne feledjük: itt kifejezetten lelkipásztorokról van szó – 55 százaléka liberálisnak, 22 százaléka mérsékeltnek vallotta magát, és csupán 22 százaléka konzervatívnak. Ezzel szemben ugyanezen felekezetek gyülekezeti tagságának körében a konzervatív önmeghatározás jóval gyakoribbnak bizonyult, mint a liberális: 43 százalék konzervatívnak, míg 23 százalék liberálisnak nevezte magát. Noha a kutatás e kategóriákat alapvetően politikai beállítottságként – republikánus, illetve demokrata kötődésként – értelmezte, aligha kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy belássuk: a politikai orientáció rendszerint a teológiai pozícióval is összefüggésben áll. Ez különösen azért van így, mert az elmúlt években, évtizedekben a politika számos olyan erkölcsi és világnézeti kérdést emelt politikai-ideológiai témává, amelyek korábban elsősorban – vagy „csupán” – a vallás területéhez tartoztak.

A kutatásból az is kiolvasható, hogy az egyházak „elitjének”, vezető rétegének, illetve a padsorokban ülő egyháztagoknak a vallási-kulturális beállítottsága jelentős mértékben eltérhet egymástól. Ha a lelkipásztorok, az egyházi vezetők – egyházkerületi vagy zsinati tisztségviselők –, a teológiai tanárok és az országos intézmények vezetői ugyanabban a szociológiai-kulturális közegben mozognak, ugyanazokat a szakmai hálózatokat ismerik, és ugyanazokból az akadémiai, illetve egyházi diskurzusokból merítenek, könnyen kialakulhat egy sajátos egyházi elit-szubkultúra, illetve egyfajta intézményi konszenzus.

Ez persze nem úgy működik, hogy a vezetők explicit módon kijelentik: a hitvallás nem köti őket. Nem erről van szó. Inkább a hangsúlyok rendeződnek át. A hitvallás fokozatosan egyfajta kordokumentummá, történeti örökséggé vagy identitásjelölővé válik, és egyre kevésbé szolgál ténylegesen normatív tanbéli mérceként. A világos határhúzásra irányuló „hangokat” mindinkább kirekesztésként vagy „fundamentalizmusként” értelmezik. A tanbéli bizonytalanság – a „párbeszéd” és a „beszélgetés” címszava alatt – a lelki érettség, a pluralizmus a kölcsönös szeretet, a világos határok hiánya pedig a „befogadás” jelévé válik. Ezzel párhuzamosan a bibliai-teológiai kérdésekben képviselt klasszikus álláspontokat egyre inkább szociológiai, politikai vagy pszichológiai kategóriák segítségével magyarázzák, majd végső soron ilyen kategóriákkal helyettesítik.

Erre még azt sem mondhatjuk, hogy tudatosan irányított folyamatról lenne szó. Inkább meghatározott, egymásból következő események láncolatáról: egy öngerjesztő dinamikáról, amely újra és újra ugyanabba az irányba fejlődik tovább. Éppen ezért nehéz „leleplezni”, hiszen aki benne él, aki maga is része e folyamatnak, sokszor nem is érti, miért kérik számon rajta. Az érintettek ugyanis ezt az irányt gyakran egyszerűen szakmai kompetenciának tekintik, nem pedig egy választott ideológiai platformnak. Így amikor valaki kívülről, ideológiai vagy teológiai szempontból kérdőjelezi meg, azt könnyen szakmaiatlan támadásként értékelik.

Talán érthető, hogy ilyen helyzetben az egyházi választás puszta formális ténye önmagában nem garantálja a tartós képviseletet. Már csak azért sem, mert az akadémiai-fakultási teológiai elit – miután önjáróvá, szinte teljesen autonómmá vált – nem feltétlenül változik meg az egyházkormányzók személyének kicserélődésével. A sajnálatos helyzet az, hogy a választók – vagyis az egyháztagok, pontosabban az őket képviselő presbitériumok – nagyrészt nem teológiai szempontok alapján szavaznak. Sokkal inkább a személyes bizalom, az ismertség, az intézményi lojalitás, a helyi érdek, az egyházi status quo fenntartása vagy az adminisztratív alkalmasság bizonyul döntőnek számukra.

Fontosak tehát az egyházi választások, ám a példák azt mutatják, hogy evangéliumi szempontból két tényező is akadályozhatja kedvező kimenetelüket. Egyrészt: ha sikerül is evangéliumi teológiát képviselő, az „elit” körein kívülről érkező vezetőket választani, mozgásterük gyakran erősen korlátozott marad. Másrészt, ha maga az egyházvezetés is a mainstream, liberalizálódott egyházi elit részét képezi, akkor az egyházi vezetés viszonylagos autonómiája miatt előállhat az a helyzet, hogy a kapott felhatalmazást nem csupán vezetői, hanem tanbéli autonómiára szóló felhatalmazásként értelmezi.

 

A teológiai fakultás mint hatalmi centrum

Itt térhetünk rá szűkebb témánkra: a teológiai intézményrendszer hatalmára, amely a fősodratú protestáns egyházakban idővel amolyan „avignoni pápaságként” válik megkerülhetetlen tényezővé. Ez részben érthető is, hiszen a teológiai fakultás, a lelkészképzés és a tudományos teológiai hálózat nem egyszerűen az egyház valamiféle „szolgáltató intézménye”. Ezek az intézmények formálják a következő generáció nyelvét, kérdésfeltevéseit, tekintélyfelfogását és azt a teológiai látásmódot, amelyet idővel normatívnak tekintenek. Ha tehát valaki hosszú távon meg akarja határozni egy egyházi közösség teológiai-kegyességi irányvonalát, elsősorban nem az egyházkormányzati tisztségek megszerzésére kell törekednie, hanem a teológiai kar irányvonalát alakító pozíciók megszerzésére.

Ez természetesen egyházkormányzati szerepkör is lehet – például egy félig-meddig episzkopális rendszerben a püspöki tisztség. Amint azonban láttuk, ha idővel az egyházi-teológiai elit pusztán tudományos képesítése és az „írástudók” tekintélye révén önjáróvá, az egyházon belül különálló tekintélyforrássá válik, akkor az e tekintéllyel együtt járó implicit hatalom is önállósul. Ilyen helyzetben az egyházkormányzók még felelős, vezetői pozícióból sem feltétlenül képesek tartós hatást gyakorolni a teológiai szemináriumok és a lelkészképző intézmények irányvonalára.

Félreértés ne essék: a probléma nem az, hogy vannak képzett teológusok, „doktorok” és tudósok. Egy egyháznak szüksége van olyan tanítókra és szakemberekre, akik akadémiai szinten foglalkoznak a teológiával. Az egyházon belüli akadémiai teológia művelése azonban nem valamiféle l’art pour l’art elfoglaltság, hanem a missziói parancs hatálya alá eső feladat: a missziót, az evangélium hatékonyabb hirdetését, Isten országának terjedését, végső soron pedig emberek megmentését kell szolgálnia. Veszélyforrássá akkor válik, amikor a „szakmai elit” működését többé nem szolgálatként és képviseletként, hanem sajátos, önigazoló szakmai státuszként kezdi értelmezni. S tulajdonképpen erre a jelenségre kíván rámutatni ez az írás: arra, hogy a teológiai tanárokból, doktorokból, egyházi kiadók és médiumok vezetőiből – valamint az iránymutatásukra szinte teljesen hagyatkozó egyházkormányzókból – álló elit fokozatosan elkülönül attól a közösségtől, amelyet elvileg szolgálnia kellene.

„Szociológiai” tekintetben mindez úgy fest, hogy – akár felekezeteken átívelően is – ez az elit sajátos szakmai nyelve, kapcsolatrendszere, konferenciái, kiadói, az ezeken keresztül megjelentetett konferencia- és tanulmánykötetei, intézményei, valamint nagyrészt egymást körbejutalmazó díjai és kitüntetései révén egy sajátos, önjáró organizmust hoz létre. A vezetői, szakmai és tudományos közeg tagjai így kölcsönösen legitimálják egymást. E kör tagjai válnak egyházi kiadványok szerzőivé, bizottságok tagjaivá, intézményvezetőkké és „szakértőkké”. Ismét hangsúlyozzuk: nem valamiféle tudatos összeesküvésről van szó; nincs mögötte füstös szobákban kidolgozott, célirányos stratégia a hegemónia megszerzésére. Sokszor egyszerűen rendkívül ambiciózus emberekről van szó, akik úgy érzik, képesítésük és intelligenciájuk alapján megilleti őket az előmenetel, a döntésekbe való beleszólás és az irányítás kiváltsága. Egyszerűen ilyen az intézményi világ belső logikája.

Említettük már, hogy ez a jelenség felekezeteken átívelő is lehet, hiszen a szakmai-tudományos legitimáció maga is felekezeteken átívelően működik. Így valójában nem pusztán egy adott felekezeten belüli teológiai-tanári elit képes hatást gyakorolni a felekezet irányvonalára és az egyházkormányzati döntésekre, hanem egy tágabb, „ökumenikus” tudományos kör is. És ugyan melyik egyházkormányzó merne könnyen szembeszállni a tudomány felkent képviselőivel, e kör elismert kiválóságaival?

 

Két karrierpálya, megosztott tekintély

Ehhez kapcsolódó egyházszociológiai jelenség az is, hogy az egyházi közösségekben a karrier rendszerint két pályán haladhat. Az egyik a tudományos pálya: a teológiai tanári, szakmai bizottsági, kutatói-hálózati tagsághoz vagy intézményvezetői szerephez kötődő út. A másik az egyházkormányzati pálya: az esperesi, püspöki és más hasonló tisztségek felé vezető út. Az utóbbi tisztségeket általában „egyszerű” gyülekezeti lelkészek töltik be. Mivel az egyházkormányzók rendszerint nem tagjai az előzőekben körvonalazott, felekezeteken is átívelő szakmai-tudományos elitnek, teológiai kérdésekben tett megszólalásaik súlya és tekintélye gyakran elmarad e tudományos kör megnyilatkozásainak súlyától.

Azaz: az egyházkormányzók teológiai kérdésekben rájuk vannak utalva. A „szakértők” immár nem elsősorban a lelkipásztorok vagy a lelkipásztori háttérrel rendelkező egyházkormányzók, hanem az „akadémikusok”. Ez a protestáns egyházakon belül a tekintély sajátos szegmentálódását eredményezi.  Talán már látható, hogy az egyházon belüli teológiai értelmiségnek az adott egyház vagy felekezet teológiai irányvonalának alakításában sok esetben nagyobb „hatalma” van, mint a lelkipásztori hátterű egyházkormányzóknak.

Gondolhatná úgy az egyszeri, teológiai diplomával rendelkező lelkipásztor vagy egyházkormányzó, hogy lelkészi képesítésénél és felszentelésénél fogva neki is ugyanúgy joga van a normatív hitvallásokhoz ragaszkodva véleményt mondani teológiai kérdésekben. Az előbb vázolt szociológiai együtthatók következtében azonban saját egyházán belül mégis ő válik „laikussá” a teológiai elit – sokszor nem hitvallásos – „szakértelmével” szemben.

Itt fontos hangsúlyoznunk a teológiai tanár szerepét, hogy az előbb vázolt tézis világosabbá váljék: a teológiai tanár nem csupán „kutató”. Jövendőbeli lelkipásztorokat képez, akik később gyülekezetek százait fogják tanítani és formálni. A teológiai tanárok emellett meghatározó szerepet töltenek be a zsinati szakértői testületekben és bizottságokban, az egyházi kiadók igazgatóságaiban, valamint egyházi konferenciákon és médiumokban is.

Egy szűkebb, összetartó értelmiségi-képzési közeg így aránytalanul erős és hosszú távú hatást gyakorolhat az egész egyházi közösségre. Ez nem paranoia, és nem is indokolatlan ellenségképzés. Ellenőrizhető, vizsgálható történelmi jelenségről van szó, amely világos mintázatot mutat. A probléma akkor válik akuttá, amikor a teológiai fakultás és a közegyház, illetve a gyülekezetek közötti távolság a hitvallásos felelősség tekintetében egyre növekszik.

Természetesen – mert ilyenkor erre szoktak hivatkozni – a „tudományos szabadság” önmagában legitim fogalom; bár egy olyan tudományág esetében, amely egy legfelsőbb normatív tekintélyhez, a Szentíráshoz kötődik, e fogalmat óvatosan kell alkalmaznunk. Egy egyházi-felekezeti intézményben azonban nem uralkodhat korlátlan autonómia. A tudományos vizsgálódás és a hitvallásos elkötelezettség nem szükségképpen egymás ellenségei.

 

A hitvallásos ellenőrzés kérdése

És itt merülnek fel a valóban húsbavágó, strukturális kérdések. Ki dönt arról, mi tanítható normatív módon a lelkészképzésben? Ki ellenőrzi – ha egyáltalán ellenőrzi bárki –, hogy az oktatás miként viszonyul az egyház Szentírással és saját hitvallásaival kapcsolatos álláspontjához? Van-e ténylegesen tisztességes és átlátható eljárás arra az esetre, ha egy tanár vagy intézmény e normákkal szembekerül? És mi történik akkor, amikor egy teológiai tanár elvileg minden hitvallást „aláír”, mégis fenntartja magának a szabadságot, hogy velük ellentétes egyéni véleményt hangoztasson – akár csak privát keretek között? Végül: kapnak-e a gyülekezetek, a presbitériumok és az egyházi testületek világos képet arról, milyen teológiai irányzatok formálják a leendő lelkipásztorokat?

És végül így jutunk el ahhoz a sajnálatos helyzethez, hogy az egyházi-teológiai elit számára egyre kevésbé a gyülekezeti élet valósága, a tagság hitvallásos érzékenysége vagy a megtérésre jutó emberek épülése jelenti a siker mércéjét. Sőt, maga a „megtérés” szó is könnyen mosolygásra késztető, kegyeskedő kifejezéssé válhat e közegben. Miközben az egyháztagság folyamatosan apad, a tekintélyében és anyagi bázisában a gyülekezetek konkrét helyzetétől egyre kevésbé függő „elit” zavartalanul élhet saját intézményi-szociokulturális közegében vagy a teológiai akadémiák világában. Szakmai elismertsége biztosított, intézményi stabilitását központi egyházi vagy állami támogatások is szavatolhatják, és rendelkezésére áll az akadémiai-ökumenikus kapcsolati tőke is. Publikálhat, konferenciákon vehet részt, különféle projektekbe kapcsolódhat be – mindez pedig akkor is biztosíthatja helyzetét, ha az általa szolgálni hivatott gyülekezeti közösségek egyre inkább gyengülnek.

E kör elsődleges érdeke, hogy ne bolygassák: hagyják meg viszonylagos autonómiájában, és továbbra is rendelkezzen beleszólással a felekezet teológiai irányvonalának alakulásába. Ha azonban megkérdőjelezik e helyzetet, ha akár csak a legkisebb kezdeményezés szintjén is változtatni próbálnak rajta, vagy számon kérik az egyház missziójának hatékonyságát, azonnal védekezővé, sőt támadóvá válhat, mert saját létét érzi veszélyeztetve. Ilyenkor már nem az egyházi közösség egészének gyarapodása, Krisztushoz és az általa adott missziói parancshoz való hűség, valamint a gyülekezetek növekedése és megerősödése kerül az első helyre, hanem a saját túlélés és az egyházi hegemónia fenntartása.

 

Hanyatlás, növekedés és teológiai irány

Felmerülhet a kérdés: még ha az egyháztagság helyzete nem is döntő tényező egy sajátos belső törvényszerűségek szerint működő csoportosulás számára, egyházi emberekként mégiscsak érdekelnie kellene őket, hogy közösségüknek hosszú távon mennyi esélye van a megmaradásra, esetleg növekedésre. Csakhogy a tagságvesztést könnyű relativizálni. Szinte mindent – és mindennek az ellenkezőjét is – meg lehet magyarázni, a hanyatlást pedig át lehet értelmezni. Például hivatkozhatnak arra – ami részben kétségtelenül igaz is –, hogy mindez csupán a szekularizáció elkerülhetetlen következménye, vagy a kulturális átrendeződés szükségszerű mellékhatása. De akár egyenesen pozitív fejleményként is értelmezhetik, mondván: így ugyan kisebb, ám a társadalom szélesebb csoportjai, például a szexuális „kisebbségek” felé nyitottabb, elfogadóbb egyház jöhet létre. Ha ennek ez az ára – gondolják –, hát legyen.

Ne legyünk persze valóságtagadók. A szekularizáció és a kedvezőtlen demográfiai folyamatok valóban fontos tényezői az egyházak létszámbeli visszaesésének. A fősodratú felekezetek problémái közé tartozik az idősödő tagság, a gyér utánpótlás – mind a lelkészképzés, mind a megkeresztelendők száma tekintetében –, a vallási kötődés általános gyengülése stb. Ugyanakkor a veszteségek a szilárd, biblikus és hitvallásos teológiai meggyőződést képviselő protestáns egyházi közösségekben rendszerint jóval kisebbek, mint a liberalizálódott, progresszív egyházi közösségekben, amelyek sok esetben szinte szabályosan széthullanak.

Azaz, a tanbéli irányultság – és ez szinte szabályszerűségként fogalmazható meg – igenis számít egy egyházi közösség helyzete, prosperálása, és egyáltalán, a jelenlegi szekuláris környezetben való fennmaradása szempontjából. Egy kanadai, összehasonlító kérdőíves kutatás 22 gyülekezetet hasonlított össze: 13 hanyatló és 9 növekvő tendenciát mutató közösséget; a mintában anglikán, evangélikus és presbiteriánus gyülekezetek is szerepeltek. A kutatás összesen 2255 egyháztagot és 29 lelkipásztort vizsgált. Az elemzés szerint mind az egyháztagok, mind a lelkipásztorok teológiai konzervativizmusa a gyülekezeti növekedés egyik fontos előjele.

Egyszerű tapasztalati tény tehát, hogy a hitvallásosabb, „konzervatívabb” tanítás vonzza az embereket, míg a teológiai téren való engedékenység – még ha célzottan be is vonz egyeseket – összességében inkább taszítja őket. Látható tehát, hogy egy felekezet jövője szempontjából élethalálkérdés reflektálni azokra a gócpontokra – és azok működési mechanizmusaira –, ahol a doktrinális és etikai erjedés elindul, illetve amelyek ezt az erjedést életben tartják és felerősítik.

 

Egy aktuális hazai példa

Az egyházi-teológiai elit, valamint a gyülekezeti lelkipásztorok, presbitériumok és gyülekezeti tagok közötti eltávolodásra egy konkrét példát is említhetünk. Legutóbb a Magyarországi Evangélikus Egyház a szívhangrendelettel kapcsolatban adott ki nyilatkozatot, amelyet saját online felületén is közzétett. Az evangélikus sajtóban a következő címmel jelent meg: „Az evangélikus egyház hozzászólása a »szívhangrendelet« kérdéséhez.” A nyilatkozat alatt egy teológiai professzor és egy püspök neve szerepel. Vagyis e megszólalásban ők reprezentálják az evangélikus egyházat: amikor ők nyilatkoznak, az evangélikus egyház „hangját” halljuk.

Ez – ami pontosan jelzi a fentebb vázolt tendenciák valóságát – a nyilatkozat tartalmát illetően is kérdéseket vetett fel. A Magyarországi Evangélikus Egyházban ugyanis szép számmal vannak lelkipásztorok, akik nem értenek egyet e megszólalással (ezzel szemben szekuláris, nem vallásos kommentelők hada nem győzte méltatni a nyilatkozat „kimértségét” és „komplexitását”.). Szerintük – konzervatív teológiai nézőpontból – a nyilatkozat legfőbb problémája az, hogy a magzati élet objektív erkölcsi státusa helyett a döntés pszichológiai összetettségét és az anya autonómiáját teszi elsődleges mércévé. Emiatt úgy vélik, hogy a szívhang megmutatása nem szükségszerűen „bűntudatkeltés”, hanem a döntéshez hozzátartozó valóság feltárása. És bizony ezek a lelkipásztorok, presbiterek és egyháztagok is az „evangélikus egyház” részét képezik, de az ő – ki tudja, talán többségi – álláspontjuk mégsem látható vagy érzékelhető, amikor az „egyház” megszólal. Mintha az ő véleményük nem volna elég kifinomult, elég körültekintő, elég tudományos. Az eredmény tehát az, hogy a teológiai professzor véleménye – a lelkipásztori kar esetleges konszenzusán is átlépve – szakmai és tudományos tekintélyénél fogva az egyház álláspontjává válik. E tekintélyt pedig egy egyházkormányzó jelenléte, illetve nevének feltüntetése mintegy hivatalosan is alátámasztja. Mintha az egyházkormányzó személye legitimálná a megszólalást, holott valójában nem erről van szó. Inkább fordítva: az egyházkormányzó mintegy kénytelen elfogadni és legitimálni a nála teológiai kérdésekben nagyobb tekintéllyel rendelkező professzor kijelentését. Nincs más lehetősége. A felülbírálat már eleve szóba sem jöhet – sem lelkipásztori személyek részéről, sem pedig hivatalos egyházi szinten. Hiszen a „megfelelő” tudományos képesítés hiányában ezek az emberek állítólag nem képesek „szakmai” módon megnyilvánulni. Ilyen kérdésekben tehát nem tekintik őket kompetensnek; legfeljebb arra, hogy konfirmációi felkészítést tartsanak, és vasárnaponként prédikáljanak.

 

A hitvallásos rend helyreállításának feladata

Az egyetlen lehetőség a fentebb vázolt egyházszociológiai folyamat megállítására az lehet, ha az egyházkormányzók még meglévő adminisztratív tekintélyüket és hatalmukat felhasználva – a várható heves ellenállás dacára – tudatosan napirendre tűzik e kérdést. Kapcsolati tőkéjükre, valamint a lelkipásztorok és presbitériumok többségének támogatására támaszkodva olyan hitvallási védőernyőt kell kiépíteniük, amely nem engedi, hogy a „tudományos szabadság” a hitvallásosság rovására érvényesüljön. Olyan keretekre van szükség, amelyek megvédik az egyházi közösséget a szakértői-tudományos elit esetleges torzító befolyásától, és amelyek minden tudományos tevékenységet a lehető legszorosabban a helyi gyülekezetek életvalóságához kötnek.

Továbbá arra kell bíztatni a lelkipásztorokat, hogy teológusi képesítésükre és külső elhívásukra támaszkodva vállaljanak aktív szerepet közegyházuk teológiai arculatának alakításában, valamint annak hitvallásos képviseletében. Ha pedig egyházkormányzati szinten – tekintettel arra, hogy a fent vázolt folyamat már előrehaladott állapotban van – nem mutatkozik érdemi készség e tendenciák feltartóztatására, akkor a lelkipásztoroknak, mint a helyi gyülekezetek vezetőinek, informális és formális szövetségi hálózatokat kell kialakítaniuk. A másodlagos és harmadlagos (kegyességi) kérdésekben fennálló különbségeiken felülemelkedve szeretetteljes, ugyanakkor határozott nyomást kell gyakorolniuk annak érdekében, hogy ne az önállósult intézmények, a gyülekezetektől távol eső döntéshozatali központok és a „szakmai” grémiumok szabják meg közös felekezetük teológiai és etikai irányvonalát.