A Király eljött. És jön.
Gyermekkori emlékeimben az Ádvent elsősorban arról szólt, hogy a huszonnegyedikei ünneplést vártuk egyre izgatottabban, és jó esetben már lehetett szaloncukrot csenni a nagy gyülekezeti karácsonyfáról. Nem igazán értettem, mi a lényeg, de annak örültem, hogy a karácsony varázslatos hangulatában már egy hónappal az ünnep előtt el lehetett kezdeni fürdőzni.
Aztán később rájöttem, hogy valahol arra hív az Ádvent, hogy belépjünk a sóvárgásba, amivel a zsidó nép várta a Messiást; ebbe az sóvárgásba ad betekintést Lukács Evangéliuma második része Simeon és Anna történetében (Lukács 2:25-38). Amikor ez először leesett, úgy éreztem, végre átérzem az ádventi időszak igazi jelentését, és sok évig nem is frissítettem nagyon az operációs rendszert, egészen addig, amíg Angliában élve szembe nem találtam magam a “Let all mortal flesh keep silent” (Minden halandó némuljon el) című himnusszal. Az anglikán tradícióban ez egy fontos ádventi ének, melynek a szövege az 1500 éves Szent Jakab Liturgiából származik. A himnusz tele van súlyos eszkatológiai áthallásokkal, Krisztusról mint visszatérő királyról ír, akit szeráfok és kérubok kísérnek, aki a menny seregei élén megindul a végtelen nap földjéről, hogy véget vessen minden gonosznak. Az eredeti angolban olyan mázsás súlya van a nyelvezetnek, hogy az ember rögtön elkezd gondolkodni arról, hogy számot kéne vetnie magával, mert nem akar ezzel a Messiáskirállyal készületlenül találkozni.
Viszont – talán szabad evangéliumi hátterem miatt – az nem volt tiszta nekem elsőre, hogy ez a himnusz most akkor mitől ádventi, és mi a köze a karácsonyhoz. Van az ádventnek egy mélyebb, vaskosabb jelentése is? Mert nem csak arra hív ez az időszak, hogy átérezzük a sóvárgást, amellyel Izrael várta a Messiást, hanem arra is, hogy rájöjjünk – valahol pont ugyanolyanok vagyunk mint ők. Mi is várunk. Méghozzá ugyanarra a Messiásra mint ők. Mert Jézus valóban testet öltött, köztünk élt, meghalt bűneikért, és feltámadásában új életet adott nekünk, azonban amikor hazatért az Atya jobbjára, hatályba helyezte a második visszajövetelét is.
Izrael a Messiást várta. Mi is a Messiást várjuk. Erről is szól az ádvent és a karácsony. Nem csak arról, hogy Isten csecsemőként testet öltött, eljött a földre, hanem hogy megígérte, hogy eljön újra, és intett minket, hogy készen várjuk őt. Simeon és Anna nem csupán illusztráció számunkra, hanem követendő példa. Így kell nekünk is várni a Messiásra.
Máté evangéliumának 24. és 25. része, mely gyakran előkerül ádventi igeként, szinte teljes mértékben e körül a téma körül forog. Krisztus először Isten eljövendő ítéletéről prófétál, majd sorban tanít a hűséges és hűtlen szolgáról, a tíz szűzről, a tálentumokról, végül pedig a kecskékről és a juhokról. És mi az a téma, ami mind a Krisztusi próféciát, mind ezt a példázatdömpinget összeköti? Jézust idézve ez: “legyetek ti is készen” (Máté 24:44). Krisztus szeretné, hogy annak tudatában éljünk, hogy nem tudjuk, mikor jön el újra. Más szóval: éljük úgy az életünk minden napját Jézus tanítványaiként, mintha az a nap tényleg számítana.
Miért írok erről pont karácsony előestéjén, amikor az ember lelke valami simogatóra vágyna? Mert ez a keresztény ünnepi időszak, amely a Király érkezéséről szól, nem pusztán egy nosztalgiavonatozás a lelkünknek. Igen, öröm és áldás újra és újra felfedezni az inkarnációt, az abszurd csodát, amelyben Isten szeretetből magzattá válik értünk egy asszony szíve alatt. Soha nem akarnék ebből elvenni. De értenünk kell, hogy a Király érkezése ma is aktuális. A karácsony egy nagyon is valódi Jézusról szól, aki megszületett egy betlehemi jászolban 2000 éve, és aki újra el fog jönni, hogy ítéljen élőket és holtakat.
Szóval most, ahogy belépünk az ünnepbe, érezzük át a melegséget, engedjünk meg a lelkünknek egy kis nosztalgiát, vegyük körül magunkat (amennyire lehet) a szeretteinkkel, de ne feledjük el: a Király nemcsak eljött, hanem újra eljön, és mindent újjá tesz. Ez pedig a lehető legjobb hír.
…És mi is, mint Simeon és Anna, az érkezését várjuk.
Áldott Karácsonyt nektek! Immánuel, velünk az Isten!
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Így igaz, köszönjük, Illés.
All mortal flesh… valóban tükör is a karácsony, nem csupán csillogó csillagok.
Drága, fontos, aktuális üzenet Illésünk!
„A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen! Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben; ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.” (Jel 22:17-21)
„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”
Áldott Karacsonyi Ünnepet!