A párbeszédet kezdeményező perifériára szorítottak

Egy meghökkentően manipulatív szöveg került elém az egyik hazai történelmi egyházhoz kötődő, időről időre itt-ott, különféle felületeken felbukkanó progresszív személyek szellemi műhelyéből, melynek címe: Kereszténység és homoszexualitás: szövetség az elutasítással vagy lehetőség a valódi párbeszédre? – A Pride-hétvége margójára – a kereszténység és az LMBT+-közösség viszonyáról, politikáról, hitről és lehetőségekről. A szerzők neve ugyan nincs feltüntetve, de az oldal üzemeltetői és az ezen az oldalon megjelenő korábbi cikkek írói – az egyébként a Telex, a HVG, a Nők Lapja stb. hasábjain is publikáló – Laborczi Dóra evangélikus teológus és Nagy Szabolcs evangélikus lelkész. Személyesen egyiküket sem ismerem, de az Evangelikál Csoport oldalán egyébként is ügyelünk arra, hogy másokkal kizárólag teológiai munkásságuk aspektusából foglalkozzunk. A személyes szál legfeljebb annyi, hogy egyszer egy református gyülekezeti tag azzal keresett meg, hogy látta a Partizán YouTube-csatornáján Nagy Szabolcsnak egy, az abortusz kérdésében megrendezett vitaműsorban való szereplését, és megbotránkoztatónak tartja az általa lelkészként nyilvánosan képviselt álláspontot. Oldalunk elkötelezett követői-olvasói számára Laborczi Dóra neve pedig onnan lehet ismerős, hogy egy szerzőnk válaszírással reagált az ő egyik igencsak provokatív címet viselő opuszára (Az abortusz is életvédelem: a bajba jutott lányok és nők életét védi). Itt csak mellékesen jegyezzük meg, mert nem ez a mostani írás témája, hogy a WHO statisztikáira hivatkozó összesített becslések szerint csak 2024-ben 45,1 millió abortuszt hajtottak végre.

No de miért is manipulatív a szóban forgó írás? Azért, mert rengeteg olyan burkolt állítást fogalmaz meg, amellyel partvonalra szorítja a velük egyet nem értő keresztyéneket, legyenek bár saját egyházuk, a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) vagy más protestáns felekezetek tagjai és szolgálói. Az egész írás azt a célt szolgálja, hogy – miközben elvileg a megbélyegzés ellen küzd – felcímkézze és megbélyegezze a vele egyet nem értő keresztyéneket.

Manipulatív már maga a címadás is, nevezetesen, hogy a „keresztyénség és az LMBTQ+-közösség viszonyáról” van szó, hiszen a Szentírás nem tud ilyen elnevezésű kedvezményezett csoportról, csak a bűnös emberiségről, amelynek kivétel nélkül minden egyes tagja Istennek Krisztusban és az ő áldozatában kinyilvánított kegyelmére szorul. Az emberiség számára az elveszettség állapotából az egyetlen menekülőút maga Krisztus (aki az út, az igazság és az élet). Az evangéliumot hallva és megismerve kivétel nélkül minden ember számára csakis az lehet az egyetlen megfelelő reakció, hogy bűnbánatot tart, elfogadja Krisztust személyes Megváltójának és Urának, azaz hittel odafordul az iránta kegyelmet és irgalmat tanúsító Isten felé, és hálából odaszánja életét az ő követésére. Ez magában foglalja azt is, hogy követi Krisztus és az általa kiküldött apostolok szavát, tágabb értelemben az Isten Szentlelke által ihletett Szentírást, elfogadja az abban szereplő etikai parancsokat az egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből és egyedül hit által elnyert üdvösségre való hálatelt reakcióként, és magára nézve érvényesnek tartja azokat mint az elnyert evangéliumi szabadság útjelzőit és mércéjét.

Ennek része Jézus Urunknak és az ő apostolainak a szexualitással és házassággal kapcsolatos tanítása is – beleértve az Ószövetség továbbra is érvényes erkölcsi törvényét, amelyre maga az Úr és az ő apostolai hivatkoznak –, mely szerint (idézve egyesületünk egy korábban megjelentetett nyilatkozatának a szövegét, amely kifejezi a történelmi egyházak házassággal, szexualitással kapcsolatos egykori és jelenlegi tanítását is) a házasságot Isten szerezte, az kizárólag egy férfi és egy nő monogám, heteroszexuális szeretetkapcsolatára épül, és élethosszig tartó szövetségi kapcsolat, amely halálukig egybeszerkeszti a házastársakat. A házasság ugyanakkor Istentől kapott elhívás, amelynek jelképes célja, hogy kiábrázolja és megjelenítse a Krisztus és az ő egyháza közötti szoros és titokzatos kapcsolatot, továbbá a szexualitásnak kizárólag a házassági szövetségen belül van helye.

Ez a tanítás adott, nem léteznek kedvezményezett csoportok, akikre nem, netán módosítva, illetve csak egy része vonatkozna. Akármilyen címkét, mesterségesen kreált identitásjelzőt aggat is valaki magára, ha (a szó bibliai, történelmi értelmében) keresztyénnek vallja magát, akkor az apostoli szóhoz, a Szentírás tanításához kell tartania magát. Az embernek, akármilyen vágyai és vonzalmai is legyenek, ezzel a tanítással kell megküzdenie, ezzel kell megbarátkoznia, és ehhez kell alkalmazkodnia – annak is, aki heteroszexuális és egyedülálló –, ahelyett, hogy a maga elképzeléseihez hajlítaná a Szentírás tanítását. De ez igazából egy magától értetődő közhely.

Ha a magyarországi történelmi egyházak bibliai alapozottságúnak és normatívnak tartják ezt a tanítást, akkor mégis milyen egyházi gyakorlatot kellene eredményeznie a Laborczi és Nagy által „kezdeményezett” úgynevezett párbeszédnek? Hogy legyenek kibúvók alóla bizonyos csoportok számára? Legyenek kivételezettként kezelt frakciók, és az egyház folyamatosan bővítse a kedvezményezettek körét? Ki hatalmazta fel erre az egyházat? És ha az érvényes, állam által elismert polgári házasságtól elzárkózó, kölcsönös hűséget egymásnak nem fogadó, de szexuális kapcsolatban élő heteroszexuális személyek külön identitásjelzővel illetnék magukat, akkor ők is felmentést kapnak majd az „LMBTQ-személyekhez” hasonlóan, mármint azt a viszonyt is áldásban kell majd részesíteni mint Istennek tetsző kapcsolati formát? Vagy ha a jövőben az MEE ragaszkodik még majd a formális házasságkötéshez, de esetleg kitágítja a házasság definícióját, eljuthatunk akár oda, hogy nem minősül bűnnek az azonosneműek között köttetett „házasságon” belüli nemi élet, de továbbra is annak számít majd a házasságon kívüli heteroszexuális kapcsolat? Vajon mi volna Laborczi és Nagy szerint a korszellemmel kompatibilis, ideális egyházi tanítás és gyakorlat? Azért vagyunk nehéz helyzetben, mert az apostoli tanítást kikezdeni kívánók nemigen játszanak nyílt lapokkal, mindig csak sejtetnek, átgondolásra sürgetnek, a jelenlegi tanítás felülvizsgálatát kezdeményezik, de nem közlik egyértelműen, hogy szerintük hova kellene eljutni, mi az elérni kívánt cél. Ők ugyebár csak „kérdeznek”, „beszélgetni” szeretnének, az „árnyalt gondolkozást” szorgalmazzák.

De ha már beszélgetés: miért nem beszélgetünk arról, hogy például Laborczi és Nagy szerint mi a baj a történelmi keresztyénség házassággal és szexualitással kapcsolatos álláspontjával? Szerintük kirekesztő és gyűlölködő? Szeretnénk, ha Laborczi Dóra és Nagy Szabolcs kifejtené, hogy – ha és amennyiben Krisztus Urunk és az apostolok valóban azt tanították, amit, és ez a tanítás megegyezik a történelmi keresztyénség etikai álláspontjával –, akkor az miért jelent gyűlöletet és kirekesztést, és pontosan miben is nyilvánul meg ez az állítólagos gyűlölet és kirekesztés. Vagy miért nem beszélgetünk arról, hogy személyesen nekik miért okoz problémát azonosulni egyházuk és más magyarországi történelmi egyházak hivatalos álláspontjával? Mit veszítenének vele, ha azt képviselnék? Milyen érdekük fűződik ahhoz, hogy a módosítására törekednek?

Manipulatív annak hangoztatása is, hogy nem kell védeni a hagyományos családmodellt, mert az „nem az evangélium sarokköve, hanem egy 19–20. századi társadalmi konstrukció keresztény köntösben”. Most mondhatnánk, hogy azért ez ennél „bonyolultabb”. A kérdés nem az, hogy mely történelmi korszakokban, mely kultúrákban és társadalmakban volt bevett az úgynevezett „hagyományos” házasság és családmodell, hanem az, hogy mi a Szentírás normatív tanítása róla, vagy hogy – Jézus Urunk szavaival élve – mi volt „kezdetben”. Bibliaismereti és teológiatörténeti hiányosságokra vall azt feltételezni, hogy csak a legutóbbi két évszázadban vált a keresztyénség normatív tanításává az egy férfi és egy nő közötti, kölcsönös hűségre és elköteleződésre épülő monogám házasság. Másrészt a szerzők legitim eljárásnak tekintik, hogy egyfajta belső kánont fabrikálva kijelöljék számunkra, mi számít az evangélium „sarokkövének”, és mi nem – a hagyományos családmodell szerintük nem. Különösen annak fényében érthetetlen ez, hogy az egész Szentírás, különösen Pál apostol úgy beszél a férfi és nő közötti házasságról, mint amelynek jelképes célja, hogy kiábrázolja és megjelenítse a Krisztus és az ő egyháza közötti szoros és titokzatos kapcsolatot (Hós 2,21–22; Ézs 54,5; 61,10; 62,5; Mt 9,15; 1Kor 7,7; Ef 5,21–33; Zsid 13,4; Jel 19,7–9). Ha ez így van, akkor a hagyományos házasság és családmodell bizonyos értelemben igenis az evangélium sarokköve, hiszen állandó jelleggel kiábrázolja az Isten és az ő népe közötti bensőséges kapcsolatot. Így a „hagyományos” házasság és a család még a szekularizálódott társadalmakban is indirekt evangéliumhirdetésnek minősül, azon túl, hogy – eredeti szándékának megfelelően – a teremtő Isten kreativitását és bölcsességét tükrözi.

Mindennek fényében az utóbbi években a hitvallási kereteket erősen feszegető progresszív teológiai tanártól, ifj. Cserháti Sándortól származó idézet is fából vaskarika, miszerint „a család érték, amelyhez a keresztény embert is különös felelősség fűzi, de nem igazolhatjuk vele szűkkeblűségünket”. Vajon mit jelent ebben a kontextusban a szűkkeblűség, és mit jelent „igazolni” a hagyományos családmodellel ezt a ránk jellemző „szűkkeblűséget”? Cserháti szóhasználata egyébként jól tükrözi a progresszív teológusok eljárását és az általuk képviselt teológia jellegzetességét is. Kijelöl egy, a bibliai regisztertől idegen, erősen kontextusfüggő fogalmat – szűkkeblűség –, majd vezéreszmévé teszi, pontosabban annak az ellenkezőjét – tágkeblűség –, és ezzel csavar egyet az evangéliumon, következésképp az evangéliumból fakadó etikán is. Azaz pólusváltást hajt végre fogalmi rendszerével, mert a bűn–megbocsátás/kegyelem kettőse helyett újradefiniálja az evangéliumot a posztmodern elutasítás–elfogadás (másképp fogalmazva: szűkkeblűség–tágkeblűség) kettősével. Ezt az új mércét aztán egyetemes programkódként engedi rá a szentírási szövegekre, kiszanálva vele mindazon jézusi vagy apostoli imperativusokat, amelyek nem felelnek meg az elfogadás általa felállított kritériumának.

Természetesen bizonyos értelemben beszélhetünk evangéliumi „tágkeblűségről”, de semmiképp sem úgy, hogy azzal felülírjuk a történelmi keresztyénség által képviselt bibliai antropológiát és szexuáletikát vagy más tantételeket és etikai parancsokat. Cserháti logikáját követve könnyen eljuthatunk oda, hogy Pál apostolt is szűkkeblűnek bélyegezzük, hiszen az 1Kor 6,9–10-ben életvitelük alapján sokakat kizár az üdvösségből: „Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” Vagy maga az Úr Jézus is szűkkeblű volt, amiért úgy beszélt az újjászületésről, mint amely az Isten országába való bemenetel feltétele? Cserhátival együtt mondhatjuk mi is, hogy a keresztyénség valóban „az önátadás és az irgalmas szeretet etikáját” hirdeti, de egyszersmind kijelöli azokat a kereteket is, ahol az önátadás és a szeretet legitim, Istennek tetsző módon megvalósulhat. A helyzet tehát az, hogy épp Cserhátinak nem volna szabad a „szűkkeblűségre” hivatkozva igazolnia a bibliai szexuáletika zárójelbe tételét. Természetesen Cserháti eljárásmódja nem újszerű vagy különleges, hiszen csak kopírozza az ELCA (Evangelical Lutheran Church in America) és a Németországi Protestáns Egyház (EKD) szexuáletikai témájú anyagaiban szereplő érvelést, mely hangsúlyozza, hogy a szeretet, a hűség és a felelősségvállalás fontosabb, mint a szexuális orientáció, és a kizárás szűkkeblűsége ellentétes a keresztyén szeretet parancsával (szinte még a szóhasználat is ugyanaz).

Hasonlóan ködös a szerzők által hangoztatott, rendkívül elterjedt lózung is, miszerint „Jézus is mindig azok mellé állt, és azokkal is egy asztalhoz ült, akiket a többségi társadalom perifériára szorított”. Jól értjük, hogy az az ideológia, amely az EU központi szervei, a globális eléréssel rendelkező streamingszolgáltók (Disney, Netflix stb.) és számos nemzetközi vállalat (Coca Cola, Microsoft, IBM, Google, Apple, Morgan Stanley, BlackRock) kiemelt támogatását élvezi, és amelynek követői – kormányzati és egyházi (!) patronálással – sokszor közszeméremsértő elemekkel tarkított felvonulásokat és utcai parádékat tartanak Európa és Észak-Amerika nagyvárosaiban, „perifériára szorított”? Ha ez így van, akkor a jelenségek és az azok leírására használt kifejezéseink között megszűnt a kapcsolat. Még véletlenül sem a konzervatív, evangéliumi keresztyéneket diszkriminálják, még véletlenül sem őket éri joghátrány az általuk képviseltek miatt: nem ők veszítik el „kirekesztő” nézeteik miatt az állásaikat, nem tőlük tagadják meg az előléptetés lehetőségét, nem nekik van részük a munkahelyükön gúnyolódásban és zaklatásban (már egyes hazai multinacionális cégeknél is!), nem őket vádolják rendre gyűlöletbeszéddel, és nem nekik kell öncenzúrát gyakorolniuk bizonyos témákban (szexuáletika, házasság, abortusz). Még véletlenül sem a keresztyéneknek kell a vallásos szimbólumaikat eltávolítani a közterekről és iskolákból, nem őket sújthatják jogi szankciókkal az abortuszklinikák „védőzónájában” végzett „csendes imádság” miatt. Adódik a kérdés: ki az, aki perifériára van szorítva? Erre a kérdésre Laborczi és Nagy valószínűleg azt válaszolná – legalábbis írásaik szellemiségéből kiindulva erre következtetünk –, hogy jogosan vannak elnémítva a hitvallásos-evangéliumi hangok, hiszen „elutasítók”, „megbélyegzők”, „gyűlöletet keltenek”, és mint ilyenek „a társadalomra veszélyesek”.

De időzzünk el röviden azon állítás mellett is, hogy Jézus mindig azok mellé állt, akiket a többségi társadalom perifériára szorított. Jézus valóban megszólította azokat, akiket az akkori zsidó társadalom kirekesztett vagy megbélyegzett (vámszedők, betegek, nők, samaritánusok). Ugyanakkor ezzel azt fejezte ki, hogy az ő szenvedésében és áldozatában megnyilvánuló isteni kegyelem ingyenes, nemtől, társadalmi státusztól-megbecsültségtől és nemzetiségtől függetlenül mindenkinek szól, és nem azt, hogy minden esetben igazolja vagy támogatja a perifériára szorítottak életmódját vagy döntéseit. Krisztus mindenkit, a kirekesztetteket is bűnbánatra és hitre – a belé vetett bizalomra –, azaz megtérésre szólít fel. A házasságtörő asszony történetében (Jn 8,3–11) szó sincs arról, hogy a kegyelem az erkölcsi parancsokkal ellentétes attitűdre vagy magatartásra szóló felhatalmazást jelentene – emlékezzünk: „…menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” A „periféria” vagy a társadalmi kirekesztettség mint olyan önmagában nem érték, nem jelent automatikus igazságot vagy felsőbbrendűséget; nem jelent VIP-státuszt, amellyel mentesülnénk a bűnbánatra, megtérésre való felhívás vagy akár az Örökkévaló erkölcsi parancsai alól.

Az előzőek fényében érthető, hogy miért manipulatív a szerzők azon kijelentése is, miszerint a „keresztyén hitet egy politikai ideológiával, élethelyzettel vagy életvitellel mossák össze”. Itt épp maguk a szerzők mossák össze, vagyis tolják egymásra a jelenlegi kormányzat döntéseit és a hazai egyházak evangéliumi szexuáletikai álláspontját. Teszik mindezt azért, hogy azt sugallják, a hazai egyházak nem is biblikus alapon, teológiai megfontolások alapján képviselik a házassággal, szexualitással kapcsolatos nézeteiket, hanem egy „politikai ideológia” szekértolói. De – következtethet az olvasó – ha nem volnának azok, akkor nem is ezt képviselnék. A szerzők nem tesznek mást, mint hogy a politika címkéjével megpróbálják kompromittálni a házassággal és szexualitással kapcsolatos történelmi keresztyén álláspontot. Így válik „társadalmi kirekesztéssé” az, hogy az egyházak bibliai alapon bűnnek bélyegzik a szexuális érintkezés minden formáját az érvényes házasságon kívül, és templomaikban nem „adnak össze” más formációkat, valamint sem a kultikus tereikben, sem azokon kívül nem adják Isten áldását az ilyen jellegű kapcsolatokra. A szerzők így summázzák véleményüket: „A vallás így ahelyett, hogy az evangéliumi szeretet és elfogadás csatornája lenne, ideológiai fegyverként működik a másság ellen.” Értsd: a szerzők kinyilatkoztatják számunkra, hogy a vallás csakis úgy válik az evangéliumi szeretet és elfogadás csatornájává, ha felülírja szexuáletikai álláspontját. Ha ezt nem teszi, akkor menthetetlen módon ideológiai fegyverként működik.

Kísérteties, hogyan vetítik rá a szerzők a velük egyet nem értőkre a maguk politikai-ideológiai irányultsága mentén azt, amit valójában ők tesznek. Itt élesben, teljes valójában láthatjuk, hogyan funkcionál a progresszív szerzők párbeszédkészsége: a lehető legkönyörtelenebb, legrigorózusabb módon zárják le – már a startvonalnál – a dialógus lehetőségét azzal, hogy „politikai ideológiának”, „társadalmi kirekesztésnek”, „ideológiai fegyvernek” bélyegzik a velük egyet nem értők teológiai (!) álláspontját.

Vegyünk egy evangéliumi – értsd: hitvallásos – evangélikus lelkészt, aki azonosul egyháza hivatalos álláspontjával (vannak ilyenek!), és azt is képviseli a hozzá forduló érdeklődők előtt, nevezetesen, hogy a szexualitásnak kizárólag a férfi és nő kölcsönös, élethosszig tartó hűségre épülő házasságának oltalmazó keretei között van helye. Ez nyilvánvalóan kellemetlenül fog érinteni sokakat; nemcsak az úgynevezett LMBTQ+-személyeket, hanem azokat a heteroszexuálisokat is, akik a szabadszerelem hívei, de azokat is, akik hűségesek ugyan a társukhoz, a házasságot azonban felesleges, történelmileg meghaladott intézménynek tartják. Ha az evangéliumi lelkész még azt is hozzáteszi, hogy a szexualitásnak a házasság keretein kívüli megélése bűn, amelyből meg kell térni, akkor óhatatlanul magára vonja a szerzők verdiktjét: ez a lelkipásztor megbélyegzi az ilyen életmódot folytató személyeket azzal, hogy bűnösnek titulálja és változásra hívja őket. Mondhatják erre a cikk szerzői, hogy ezt nem állították, a jelen sorok írója túl sokat tulajdonít nekik, de az LMBTQ+-ideológia pártfogói és egyházon belüli követői épp emiatt tekintik a történelmi keresztyénség álláspontját elutasítónak és kirekesztőnek, sőt azzal, hogy változásra hívja az embereket, egyszersmind abuzívnak vagy – ahogy a szerzők fogalmaznak – „pasztorális kártevésnek”. Így eljáró szolgatársaik és más magyarországi felekezetek lelkészei, hívei ugyebár a cikk szerint nem ismerik fel „a keresztény ember hivatását”, és „ítéletet hirdetnek”, ahelyett, hogy „irgalommal fordulnának a másik ember felé”. Tulajdonképpen azt állítják, hogy a hagyományos szexuáletikát és a házasság hagyományos definícióját képviselő lelkipásztorok nem ismerik az evangéliumot. Itt az irgalom nem más, mint alternatív életmódok legitimálása.

Ez – még csak nem is kell nagyon olvasni a sorok között – intő jel mindazok számára, akik a szerzőkkel ugyan egy felekezetben szolgálnak, de más állásponton vannak. Naiv feltételezés, hogy amikor ilyen személyek döntéshozó pozícióba kerülnek, akkor majd párbeszédet fognak kezdeményezni mindazon szolgatársaikkal, akik szerintük „kiüresítik (a vallás, az evangélium) spirituális és erkölcsi lényegét”, és azt „csupán kulturális önazonossággá, másokat kizáró ideológiai jelszóvá degradálják”.

Ezek után a párbeszédet kezdeményező evangélikus teológusok és lelkészek a pápai csalatkozhatatlanságot megszégyenítő módon, ex cathedra nyilatkoztatják ki az olvasók számára a következőket:

A szerzők feltesznek egy kérdést, amelyet rögvest meg is válaszolnak. Már maga a kérdés is félrevezető, hiszen „a keresztyénség” nem utasítja el „a homoszexuális embereket”, pusztán arról van szó, hogy a történelmi keresztyénség antropológiája és szexuáletikája összeegyeztethetetlen az LMBTQ+-ideológia alapvetéseivel és törekvéseivel. A homoszexuális vagy egyéb, nem heteroszexuális vonzalmakkal rendelkező emberek nem ekvivalensek magával az ideológiával. A szerzők mindehhez hozzáfűzik, hogy a téma „ennél jóval összetettebb”. (Persze tudjuk, a téma mindig „összetettebb” a másik fél álláspontjánál.) Ha azonban elolvassuk az állításokat, akkor azt látjuk, hogy a kérdés azért annyira mégsem összetett, hiszen pár sorban rövidre is zárják a tárgyalását. Teszik mindezt úgy, hogy többek között épp az általuk a témát illetően irrelevánsnak tartott „néhány” igehelyre hivatkozva utasít el a világkeresztyénség még mindig túlnyomó többsége (római katolikusok, keleti ortodoxok, az evangéliumi protestáns felekezetek) minden olyan szexuális interakciót, amelyre az egy férfi és egy nő egymás iránti kölcsönös és életre szóló hűségére és elköteleződésére épülő, monogám, érvényes házasságán kívül kerül sor.

Manipulatív az is, amikor a szerzők azt írják, hogy „a legtöbb bibliatudós ma már elismeri”, hogy ezek az igeszakaszok lényegében semmilyen vonatkozásukban nem érintik a kölcsönös, szereteten alapuló LMBTQ+-kapcsolatokat. A kérdésünk a következő: mi az, hogy „a legtöbb”?

Hol, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen? Ha a világkeresztyénség legnagyobb részének szexualitással és házassággal kapcsolatos etikai álláspontját vesszük alapul (amely hellyel-közzel még mindig hű a Szentírás tanításához és a történelmi keresztyénség álláspontjához), akkor hogyan tehetnek ilyen sommás megállapításokat a szerzők? Mi az alapja ezeknek a kijelentéseknek? Milyen statisztikákkal dolgoznak? Milyen számításokat végeztek? Egyáltalán, kiket tekintenek a keresztyénség részének (vagy kiket nem tekintenek annak), hogy ilyen eredményre jutottak? A keresztyénség számukra kizárólag a Németországi Protestáns Egyházat, a skandináv lutheránus egyházakat és egyéb mainstream – rohamosan csökkenő – nyugat-európai progresszív egyházakat foglalja magában? Azért ez így igencsak szűk keresztmetszete a keresztyénségnek…

A felsorolt érvek persze évtizedek óta ismert progresszív szólamok. Mindegyiket hallottuk már, mégpedig dekára pontosan kimérve, semmi új nincs bennük. Álmunkból felriadva is tudjuk evangéliumi keresztyénként, hogy ahhoz, hogy „korszerűek”, „tudományosak”, „nyitottak” legyünk, csak ezeket a felismeréseket kellene elfogadnunk.

Ha megfigyeljük ezeket a pontokat, láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is érvek, hanem amolyan exegetikai, biblikateológiai „dogmák”, amelyeket a szerzők kinyilatkoztatnak: „Ez így van.” Elnagyoltan sem skiccelik fel a keresztyénség nagyobb része által vallott szexuáletikai, illetve a házasság/család intézményével kapcsolatos megfontolásokat, azok exegetikai, biblikateológiai, rendszeres teológiai alapjait. Vajon tisztában vannak azzal, hogy a római katolikus egyház katekézise mit tanít a témában, vagy hogy a keleti ortodox egyházaknak mi az álláspontja, netán hogy az USA-ban a progresszív, fősodratú protestáns denominációk számát jócskán meghaladó evangéliumi keresztyének (lutheránusok, presbiteriánusok, baptisták, metodisták, pünkösdiek, szabadkeresztyének stb., a Pew Research Center 2025-ös felmérése szerint az amerikai felnőtt lakosság 23%-a, 75–78 millió fő) gyökeresen mást képviselnek, mint amit ők a keresztyén tudományosság konszenzusos álláspontjaként itt tálalnak?

Ami a szerzők teológiai vonatkozású kijelentéseit illeti, egyik sem állja meg a helyét, de mivel számtalan válaszcikk, reakció született már (a mi portálunkon is), ezért csak tömören válaszolunk. 1. Legyen szó bármilyen szexuális tevékenységről, a Biblia azt csakis az érvényes házasság keretein belül tartja elfogadhatónak, lásd fentebb. 2. Az ó- és újszövetségi igehelyek egyértelműen elítélik a homoszexuális cselekedeteket, nem téve különbséget köztük a kapcsolat formája szerint (3Móz 18,22; 3Móz 20,13; Róm 1,26–27; 1Kor 6,9–10). A keresztyén etika tud olyan élettársi kapcsolatról is, amelyben ugyan a felek hűségesek egymáshoz, mégis – jóllehet lenne rá lehetőségük, és ismerik az ezzel kapcsolatos keresztyén tanítást – tudatosan elzárkóznak az érvényes házasságkötéstől (polgári házasság), és az ilyen jellegű kapcsolatban megélt intimitást is a bibliai rendtől eltérőnek és Isten kinyilvánított akaratával ellentétesnek ítéli. Az evangéliumi értelmezés szerint (jelenleg még ez a történelmi egyházak álláspontja) a bibliai tiltások nem csupán erőszakos vagy kizsákmányoló kapcsolatokról szólnak, hanem az érvényes házasságon kívüli mindenfajta szexuális érintkezésről, beleértve a „kölcsönös”, „szereteten alapuló” kapcsolatokat is. És bár a szexuális orientáció modern fogalma nem szerepel a Szentírásban, de a Szentírás ezzel kapcsolatos passzusai elsősorban (nem csak) a cselekedeteket ítélik meg, függetlenül attól, hogy azok milyen motivációból vagy érzelmi alapon születnek. Ha ez így van, akkor nem a vélelmezett motiváció alapján kell az egyértelmű tiltásokat felülírni, hanem a világos rendelkezések tükrében kell az azokra sarkalló vágyakat és érzéseket megítélni (lásd Hegyi beszéd). 3. És végül: kortörténetileg bizonyítható, hogy maguk a bibliai szerzők is ismerték az azonosneműek közötti tartós, érzelmi kötődésen alapuló kapcsolatok lehetőségét, tehát nem jelenthető ki, hogy az ilyen jellegű mai kapcsolati formákra nem vonatkoznak a bibliai rendelkezések.

A „legtöbb teológus” közé nyilvánvalóan nem tartozik N. T. Wright evangéliumi anglikán teológus, aki szerint a férfi és nő közötti különbség nem csupán biológiai, hanem teológiai jelentőségű: a két nem egymásnak lett teremtve, hogy egyesülésük a teremtés teljességét és Isten szándékát tükrözze. Azért utalunk Wrightra, mert a Kálvin Kiadó is megjelentette műveit, és mert őt a hazai fakultás teológia sem írja le „fundamentalistaként”. Ezt a komplementaritást Wright a menny és föld, illetve Krisztus és az egyház kapcsolatának bibliai képével is összekapcsolja, továbbá hangsúlyozza, hogy Pál apostol nemcsak a korabeli kizsákmányoló vagy kultikus homoszexuális viszonyokat ítélte el, hanem minden olyan kapcsolatot, amely nem felel meg a teremtés eredeti céljának, vagyis a férfi és nő közötti egységnek.

De rátérve a cikk közéleti vonatkozásaira: nevetséges – és ez Laborczi és Nagy írásainak és megnyilatkozásainak nagy részét jellemzi –, hogy épp ők szónokolnak arról írásaikban, más egyházakat, különösen a református egyházat is kritika alá vonva, hogy a történelmi egyházakat megfertőzte a politika, miközben lelkészi végzettségük és hivatásuk ellenére épp az ő cikkeik hemzsegnek aktuálpolitikai és identitáspolitikai témáktól. Megnyilvánulásuk túlnyomó többsége aktuálpolitikai vagy identitáspolitikai természetű, általános teológiai témákkal szinte nem is foglalkoznak. Önmagában persze nem elítélendő, hogy lelkészek-teológusok kulturális, társadalmi és akár politikai kérdésekkel kapcsolatosan kifejtik véleményüket egy, a keresztyén kultúrára fókuszáló blogon, csakhogy egyrészt visszatetsző, amikor bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, másrészt etikátlan, amikor normatív hitvallásokra felesküdött lelkészek folyamatosan azok tartalmával ellentétes álláspontot hirdetnek.

Csak hogy tisztán lássunk: a különféle egyházakban terjedő LMBTQ+-ideológia nem más, mint a szekuláris világ „értékrendjének” egyházi importja és erőszakos terjesztése. Laborczi és Nagy és mindazok, akik az általuk szorgalmazott párbeszédet tűzik zászlajukra, nem valamiféle reformátorok (a szó eredeti jelentését alapul véve), nem szabadságharcosok, nem „kisebbség”, hanem egy sajátos megigazulástannal és szótériológiával rendelkező, a testet a lélektől elszakító újgnosztikus ideológia erőszakos terjesztői. Léteznek e tevékenységnek primitívebb változatai, amikor valaki túl gyorsan, türelmetlenül áll elő a nézeteivel és követel magának helyet az egyházban, de vannak módszereiket tekintve kifinomultabb, átgondoltabb utat választók is, akik néha, miután kettőt előre, egyet hátra lépnek, mutatóba egyensúlyoznak picit a szélsőségek között, elmondják – amint az említett cikkben is –, hogy „nem lesz »rosszabb« vagy nem elég jó keresztény az, aki nem megy el a Pride-ra”. Micsoda konklúzió! Mindeddig Odüsszeuszként hánykolódtam az élet tengerén a kétségek Szküllája és Kharübdisze között, hogy talán nem leszek elég jó keresztyén, ha távol maradok a Pride-tól…

Ami pedig a teológiai ítéletalkotás minőségét illeti: többször jeleztük ezen az oldalon is, hogy nem elégíti ki a „szakmaiság” és „tudományosság” kritériumát, ha teológus kutatók, teológiai tanárok rendre ugyanazt visszhangozzák, és kísérteties módon ugyanazon eredményekre jutnak – eltérve a történelmi keresztyénség által képviselt hittartalomtól –, amelyek a nyugati testvéregyházuk/‑egyházaik tartományi egyházainak a brosúráiban szerepelnek. Ehhez nincs szükség különösebb „kutatómunkára”, csak fénymásológépek és szkennerek üzembe helyezésére és szakfordítókra.

Végül pedig ajánlatos lenne kerülni az eufemizmusokat, jelen esetben törölni kellene a párbeszéd terminust a szótáraikból, hiszen – ahogy arról a vizsgált cikk tanúskodik – szó sincs párbeszédről. Már csak azért sem, mert nem áll fenn információhiány, sem értetlenkedés a felek részéről, de még csak elzárkózás sem. A nyugat-európai mintázatok alapján mindenki számára világos, hogy ki mit képvisel, mégpedig teljes meggyőződéssel. Egymással ellentétes, kiforrott, részletes érveléssel alátámasztott, sőt egymást szükségszerűen kioltó álláspontokról beszélünk. Ezeket el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Világossá vált továbbá – számtalan esetet magunk elé idézhetünk –, hogy ezen meggyőződések nem férnek meg egymás mellett huzamosabb ideig egy és ugyanazon egyházi közösségen belül. Ezért van az, hogy bizonyos témák – ahogy ez a téma is, amint arra a már említett Wright is felhívja a figyelmet az anglikán közösségen belül – szakadásokat eredményeznek: vagy az egyik, vagy a másik álláspont kerekedik felül, és válik hegemónná. Ezt persze a más állásponton lévők nem tolerálják, emiatt távoznak, és más közösségeket hoznak létre.

Az MEE helyzete azért unikális, mert épp abban a sajátos fázisban van, hogy az átmenet idejét éli, amikor még elviekben a történelmi keresztyénség álláspontját képviseli, de a gyakorlatban a teológiai tanárok és a lelkipásztorok egy része már egy attól gyökeresen eltérő nézetet hangoztat. Az, hogy ezt az egyházvezetés jóváhagyásával megtehetik, üzenetértékű: arra mutat, hogy ez a jövő, amely felé tartanak. Csak – politikai és egyházpolitikai okokból – egyelőre még nem lehet nyilvánvalóvá tenni. Ez persze felveti az egyházkormányzói szerepkörben lévők felelősségét is, hogy vagy már bedobták a gyeplőt, és hagyják, hogy az ilyen nézetek burjánozzanak egyházukban (olyannyira, hogy már nem lehet visszatuszkolni a szellemet a palackba), vagy ezt akár tudatosan és cselekvőleg is elősegítették. Akár az egyik, akár a másik esetről van szó, súlyos felelősség terheli őket ezért, és egykor – talán a nem is oly távoli jövőben, amikor az ember teremtettségi adottságait és a bűn valóságát tagadó ideológia veszít az erejéből, sőt kimúlik – a következő nemzedékek tagjai fejcsóválva, szomorúan és értetlenkedve fogják olvasgatni azokat az egyháztörténeti tanulmányokat, amelyekben ott szerepel majd a nevük – azoknak a nevei, akik nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy megakadályozzák vagy legalább feltartóztassák az evangéliumellenes eszmék terjedését. Vagy azért, mert konfliktuskerülők voltak, vagy azért, mert féltették a reputációjukat, és nem akartak a világi sajtó céltáblájává válni, vagy mert úgy gondolták, hogy feláldozhatják a Szentírás iránti hűségüket a vélt status quo és a szervezeti egység oltárán. Ezek a tanulmányok értékes információkkal szolgálnak majd: iskolapéldáját nyújtják annak, hogyan lehetett a felekezetek századok során felhalmozott szellemi tőkéjét – hitéletét, tanítását, társadalomra való hatását és missziós potenciálját – egy-két évtized alatt dogmatikai és etikai téren elsinkófálni.

Tartsuk evidenciában, hogy egyházi kontextusban a szexuáletikai témákkal kapcsolatos párbeszéd kezdeményezése valójában sohasem a párbeszédről, hanem egy (másik) álláspont térnyeréséről és érvényesítéséről szól. Így amikor Laborczi és Nagy a párbeszéd mellett lép fel, valójában azt üzenik, hogy a közegyház kezdje el végre felülbírálni és módosítani a hivatalos álláspontját, éspedig olyan irányban, ahogy azt a folyamat katalizátorai – többek között Laborczi és Nagy – elvárják. Sajnos nyitott ajtókon kopogtatnak.