Az abortusz vita margójára – reakció Laborczi Dóra cikkére

Nemrég megjelent a Keresztény Kultúra nevű blogon egy bejegyzés „Az abortusz is életvédelem: a bajba jutott lányok és nők életét védi” címmel. Laborczi Dóra álláspontja a keresztyén blogoszférában egy rendhagyó hangot ütött meg, keresztyének jellemzően a pro-choice vs. pro-life disputában az utóbbi oldalon szoktak állást foglalni. A cikk ezzel szemben azzal a felütéssel kezdődik, hogy az abortusz is valójában az élet védelméről szól – csak éppen egy másik élet, vagy akár életek védelméről, mint amit az „életvédők” zászlajukra tűztek. Arra az árnyalt gondolkodásra, aminek az igénye az említett bejegyzésben is előkerül, nagy szükség van, ezért igyekszem én is óvatosan közeledni a témához – emberi életek minőségéről, húsbavágó, sok esetben élethosszig tartó sebeket és fájdalmat okozó krízisekről, lehetőségekről, és azoknak az elvesztéséről, kínzó gyászfolyamatokról beszélünk. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a pro-life oldallal szembeni jogos kritikákat, természetesen a saját, hiányos szűrőm alapján, megpróbáljam kiszűrni abból az általam manipulatívnak érzett pro-choice narratívából, melynek szellemében némi szelídítés után ugyan, de az említett blogbejegyzés is született.

Nem áll szándékomban pontról pontra mindenre reagálni, inkább azt a két átfogó gondolatot szeretném megragadni, melyeket az abortuszon átesett nőkkel készített interjúk festenek le. Az egyik ilyen gondolat nem más, mint hogy vannak olyan élethelyzetek, melyekben a művi terhességmegszakítás elkerülhetetlen egészségügyi okokból. Nem kell sokat kutatni olyan személyes történetek után, melyekben a törvényi szabályozás életveszélyes helyzeteket teremtett, az anya egészséghez való joga nem volt biztosítva, és jobb esetben az egyébként illegális műtét mentette meg az életét. Ezek szörnyű traumák, jogos igényeket vetnek fel, de a pro-life állásponttal szembeállítani az ilyen egészségügyi vészhelyzeteket csúsztatás – az abortusz-ellenesség nem a műtéti beavatkozás elleni küzdelmet jelenti, hanem az élet kioltása elleni küzdelmet. Egy halott magzat eltávolítása a vérmérgezés elkerülése érdekében teljesen más szituáció, mint amiről az abortusz elleni harc szól – abszurd lenne olyan törvényi szabályozásért küzdeni, amely megtagadja a nőktől ezt az egészséghez való jogot. Nyitott kapukon dönget a pro-choice tábor, ha ezzel a gondolattal érvel. Vannak persze olyan esetek is, ahol élő magzat esetében a magzati életképtelenség és a veszélyeztetettség foka miatt szintén egyértelmű a helyzet, de az ilyen no-choice helyzetek megítélése nem ideológiai, nem is etikai, egészen biztosan nem teológiai, hanem orvosi hatáskörbe tartozik. Persze naiv lenne azt gondolni, hogy pont az orvostudomány ne lenne maga is ideológiavezérelt – mégis, az, hogy hol is húzódik meg pontosan a no-choice vonal, vagyis milyen esetekben mondható ki, hogy egyszerűen nincs választási lehetőség, azt nem a közvélemény, és nem is az erkölcsi érzék határozza meg elsősorban. Ezeknek az eseteknek az említése tehát leginkább érzelmi manipulációra használható, de a témához tisztességgel közelítve jól látható, hogy eleve nem is képezik a vita tárgyát. A disputa minden olyan helyzetről szól, amelyben az orvosi vélemény nem teljesen fekete vagy fehér, tehát a választás lehetősége adott.

A másik, teljesen érthetően érzelmi húrokat megpendítő gondolat a nemi erőszak témájából következik. Igazolható-e az abortusz olyan krízishelyzetben, amikor az vélhetően az édesanya mentális és fizikai egészségét óvja? Különösen is nehéz ez a kérdés, mert a szexuális bántalmazás jellemzően családon belül történik (ld. a HVG cikkét), így nem hagyhatók ki azok a genetikai következmények sem a gondolkodásból, melyek az ilyen bűntények következtében léphetnek fel a születendő gyermeknél. Anélkül, hogy ezeknek a megterhelő kérdéseknek a súlyát csökkenteni szeretném, egy statisztikai alapú gondolatkísérlettel szeretném szemléltetni, hogy ezek az esetek a pro-choice narratívában miért nem rendelkeznek magas meggyőző erővel. A KSH 2016-os szociális évkönyve 2016-ban 383 bejelentett szexuális erőszakról közölt adatokat (ld. itt). A gondolatkísérlethez vegyünk 400 esetet, amit a rendkívül magas látenciára, és az ilyen bűncselekmények visszatérő jellegére való tekintettel szorozzunk meg 20-szal. Tegyük fel, hogy a 8.000 eset több mint egyharmadában kerül sor arra, hogy megfogan egy élet. Így kapunk 2.700 olyan esetet, melyben az abortusz a szexuális erőszakra való tekintettel indokoltnak gondolható – ez még így is „csak” kilenc százaléka  annak a több mint 30.000 abortusznak, amire 2016-ban sor került. Az élve- és halvaszületett vagy elvetélt csecsemők, illetve az abortuszok számának az összege alapján ez azt jelentené, hogy majdnem 2%-a az összes 2016-ban fogant magzatnak erőszakos együttlétből fogant meg. Ez első ránézésre valószínűleg erős felülbecslés, de még ha nem is lenne az, az jól látszik, hogy az összes művi terhességmegszakítás töredékét teszi csak ki a szexuális erőszak következtében végrehajtott műtét, több mint 27.000 esetben más okok húzódnak a háttérben. Tovább rontja ezen kívül a trauma-narratívát, hogy még az erőszakos esetekben is adott a választás lehetősége. Teljesen érthető az a vélemény, ami megjelenik a gyűjtésben is: miért is akarna egy nő az ellene elkövetett erőszak „gyümölcsével” élni az életének a hátralévő részében? Örök emlékeztetője lenne annak a szörnyűségnek, ami vele történt, nem beszélve arról, hogy ha a gyermek sérült lesz, az édesanya a normális élet lehetőségének az utolsó esélyeit is elveszítené. Erre senki nem kényszeríthető – de az abortusz, ami önmagában is egy olyan traumatikus élmény, amitől jó eséllyel az anya egész életében nem tud majd megszabadulni (az, hogy az abortusz a kisebb rossz, ezért erősen vitatható), nem az egyetlen megoldási alternatívája ennek a nehéz helyzetnek. Abban az esetben, ha az anya nem alkalmas mentálisan a szülői feladatok ellátására, akkor egy részről segítségre van szüksége (minden erőszakon átesett nő segítségre szorul!), más részről, a gyermeket felnevelheti más is. Ez a lehetőség ugyanakkor rengeteg szociális kérdést vet fel. Az egész kérdés szociális aspektusát az is aláhúzza, hogy a 2016-ban regisztrált bűnelkövetők 80-90%-a (10% esetében nincs adat) legfeljebb alapfokú végzettséggel rendelkezett, a szexuális bűncselekményeket tehát elég erősen befolyásolják szociális tényezők is.

Bár a pro-choice oldal mellett felsorakoztatott érvek számomra gyengének bizonyultak, itt rátérnék arra, ami a blogbejegyzésben jogos kritikaként jelent meg. Hamis szembeállításnak tartom, hogy az egyház feladata a bűntudatkeltés helyett a segítés lenne, hiszen az egyház képviselheti hitelesen a bűnről kialakított véleményét úgy is, hogy közben nem hanyagolja el a szociális feladatait. Annyiban viszont jogosnak érzem a gondolatot, hogy sokszor az egyházi életpárti aktivizmus kimerül az abortusz-ellenességben, így a pro-life szemléletben rejlő gazdagság lesilányul odáig, hogy ebből már csak a felszólítás marad: „Ne csináld, mert bűn!”. Ha erre visszahangzik a kérdés, hogy „Rendben, akkor mit csináljak?”, arra már nehezen ad az egyház választ. Még ritkábban áll oda a krízisterhes nő mellé, hogy ne csak mutassa az utat, hanem részt is vegyen rajta kísérőként. Abban az esetben, ha el akarunk venni egy alternatívát, akkor meg kell teremteni egy másikat – ha ez nem történik meg, akkor tényleg csak az illegális műtéteknek és az abortuszturizmusnak nyitunk teret. Keresztyénként jelen kell lennünk krízisközpontokban, az oktatásban, szociális otthonokban, nevelőintézetekben. Elérhetővé kell válnunk azokban az esetekben, melyekben a pánik miatt beszűkült gondolkodású tinédzser nem lát maga előtt más megoldást, csak a műtétet. Krízisben nem várható el, hogy valaki nehezen fellelhető alternatív utakat keressen, különösen, ha családi vagy párkapcsolati nyomás is nehezíti a helyzetet. Az élet védelmének a feladata nem szűnik meg a születéssel sem – ha a gyermekek élethez való jogáért küzdünk, akkor azt követnie kell a gyermekek életében való küzdelemnek is. Pásztorolnunk kell nehéz helyzetben lévő családokat, tanácsot kell adnunk az örökbefogadás lehetőségeivel kapcsolatban, jártasnak kell lennünk gyermekvédelmi szempontokban, és amennyire lehet, hozzá kell járulnunk az állami nevelésben felnövekvő gyerekek integrációjához és testi-lelki egészségéhez. Ez is része az életpártolásnak. Ha ez a fele hiányzik az egyházi aktivitásnak, akkor bár igaz és helyes a bűnnel szembeni fellépésünk, de hiteltelenné válunk azokkal szemben, akik viszont nem kaptak segítséget egy rendkívül nehéz döntéshelyzetben az egyháztól, pusztán egy teológiai állásfoglalást. Nem elégedhetünk meg ennyivel.

Laborczi Dóra bejegyzése hangot adott annak a szükségnek, hogy az abortusz-kérdésről való gondolkodásban az anyák életének a védelme is szerepet kell, hogy kapjon. A gyűjtésből úgy tűnhet, hogy a pro-life oldal a krízishelyzetben lévő anyák rettenetesen nehéz helyzetét, az ő életüket, egészségüket figyelmen kívül hagyja – ez azonban igen távol áll az igazságtól. Éppen ellenkezőleg, az anyák védelmének az ügye minden életpárti gondolkodású ember ügye is. A különbség abban áll, hogy a pro-life tábor úgy gondolja, ennek a védelemnek előfeltétele és nélkülözhetetlen eleme a magzat védelme is. Ha valóban a „bajba jutott lányok és nők” védelmének az igénye mozgatja Dórát, akkor a pro-life tábor elleni állásfoglalás igencsak céltévesztett: ott ebben az ügyben csak szövetségeseket találna.