Isten eredetileg kétneműnek teremtette Ádámot? Rövid válasz az Alaptörvény-módosításra érkező reakciókra

A Teremtés könyvében az ember – a férfi és a nő – teremtése rendkívül gazdag szakasz, mondhatni, a bölcsesség tárháza, ugyanakkor (még ha számos értelmezési szintje is van) könnyen érthető, egy kisgyermek is megértheti. Erre szükség is van, hiszen az üdvtörténet, a Szentírás további részei (egészen a Jelenések legvégéig) a „levegőben lógnak”, ha nem világos számunkra a világ és benne az ember Isten által való teremtése, a férfi- és női nem létrejötte, az ember bukása, azaz a bűneset és annak az emberre, a nemek közötti viszonyra és az egész teremtett világra vonatkozó következményei.

Azonban a nemekről szóló heves, gyakran késhegyre menő kulturális viták és diskurzus miatt azt tapasztaljuk, hogy az épp divatos (de a Szentírással és annak végső szerzőjével, a Szentlélek Istennel diametrális ellentétben álló) ideológiák beépülnek sokak írásértelmezésébe, olyannyira, hogy az ideológiai „fertőzöttség” durva eisegézist eredményez, és az Írást olvasva lényegében már nem Isten igéjével – Isten nekünk szóló tanításával és üzenetével – szembesülünk, hanem önmagunkkal, mivel többé nem „olvassuk” az Írásokat (vö. Jn 5,39), hanem „beleolvassuk” magunkat (a saját elképzeléseinket, vágyainkat stb.). Ezt van, aki gátlástalanul, magyarázkodás nélkül érvényesíti valamiféle posztmodern hermeneutikára hivatkozva, de van olyan is, aki próbál történelmi szövegekhez, értekezésekhez nyúlni, hogy mégiscsak egy tekintélyre hivatkozva menjen szembe a legfőbb normatív tekintéllyel, Isten írott, szent, igaz és tévedhetetlen szavával és az azt ihlető Szentlélekkel.

Legutóbb Fröhlich Róbert neológ főrabbi és dr. Gábor György filozófus, vallástudós, korábbi valláspolitikai tanácsadó járt el így, mégpedig a legújabb Alaptörvény-módosítás kapcsán. Az Alaptörvény – általunk, evangéliumi keresztények által egyébként üdvözölt és nagyon is helyeselt – szakasza így szól:

Fröhlich és Gábor szerint az Alaptörvény újabb átdolgozója Mózes első könyvének 2. fejezetére, annak is a 23. versére utal, ahol az olvasható, hogy a megteremtett férfi oldalbordájából vagy oldalcsontjából az Örökkévaló megalkotja az asszonyt. Csakhogy e két úriember szerint „a jogalkotó szelektíven olvassa a Bibliát”, mert nem veszi tekintetbe az 1. fejezet 27. versét, ahol nem sorrendben, nem egymást követően, hanem egyszerre, azonos pillanatban teremti meg Isten az embert: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” Fröhlichnek és Gábornak a jogalkotót érintő kritikája tehát részben arra épül, hogy két egymást követő teremtéselbeszélés olvasható a Szentírásban, „amelyeket a biblikus tudomány is elkülönít”, stb., és felróják neki, „a keresztény magyar államhatalom jogalkotójának”, hogy „ezt nem tudja”.

Maga Fröhlich rabbi és Gábor György viszi be a végső ütést önnön kritikájuk legitimitásának, mikor maguk írják, hogy a jogalkotó „a keresztény magyar államhatalom” jogalkotója. Ha ez így van, akkor elvárható, hogy az Ószövetséget és az Újszövetséget együtt olvassa, illetve az Ószövetséget az Újszövetség szemszögéből olvassa – magyarul alapvetésként kezelje, hogy az Ószövetség beteljesítője maga Isten Fia, Jézus Krisztus, ahogy a helyes és normatív értelmezője is ő, illetve az ő apostolai. Ezek után ez a két, egyébként nagyon is tanult, értelmes és intelligens ember nem átall a Babilóniai Talmud Pszáchim traktátusára hivatkozni, ahol az olvasható, hogy nincs időbeliség a Tórában, értve ez alatt, hogy nem mondhatjuk, hogy valamely esemény biztosan megelőzött egy másikat. Na most – hihetetlen, de igaz – Fröhlich és Gábor az alapján jut arra a sommás ítéletre, miszerint a (keresztény!) jogalkotó „jól láthatóan semmivel sincs tisztában”, hogy nem vette tekintetbe a Babilóniai Talmud adott passzusait.

De Fröhlich és Gábor nem állnak meg itt, azt is elmondják, hogy a Berésit Rábbá midrásgyűjtemény 8,1 része meghökkentő kommentárt tár elénk: amikor Isten megalkotja az embert, akkor kétneműnek alkotja. Majd ezt írják: „Hol vagyunk még a genderkérdések korától, az apa férfi, az anya nő fekete-fehér kinyilatkoztatásától? Nem csupán a két nem dogmáját kérdőjelezi meg a midrás, de kifejezi, hogy Isten képmása és hasonlatossága nem osztható fel nemekre, és nem mondható, hogy valamelyik nem megelőzné a másikat.”

Őszintén szólva zavarban van az ember, mert nem igazán érthető, hogy e két tanult, a vallási szövegeket, hagyományokat stb. kiválóan ismerő férfiú hogyan adhatta ki a kezéből ezt a rövid tiltakozó szöveget, amelyben a keresztyén jogalkotótól várják, hogy az Ó- és Újszövetségi Szentírással szemben a Babilóniai Talmud alapján értelmezzenek egy ószövetségi szöveghelyet.

Mi a magunk részéről óvatosan felvetnénk, hogy a jogalkotó módosítását Jézus és Pál apostol szavainak tükrében vizsgáljuk meg. Két állítással találkozunk Fröhlich és Gábor gondolatmenetében, mindkettőre röviden reagálunk. Az egyik az, hogy nincs sorrendiség a férfi és a nő teremtésében; a másik szerint pedig Isten az embert először androgünnek, mondhatni, hímnősnek teremtette.

Mielőtt részleteiben kitérnénk ezekre a felvetésekre, muszáj megjegyezni, hogy Fröhlich és Gábor e két állítása már önmagában kizárja egymást. Ugyanis amikor a Mózes első könyvének 1. fejezetében szereplő beszámolót (ahol röviden csak arról olvasunk, hogy Isten „egyszerre” teremtette a férfit és a nőt) fogadják el a Mózes első könyvének 2. fejezetében szereplő – már a férfi és nő teremtésében sorrendiséget behozó – szöveghellyel szemben, akkor kirúgják a sámlit a második állításuk alól, miszerint Isten először androgünnek teremtette az embert. Erre válasz lehet az, hogy nem, nem így van, mert Fröhlich és Gábor azt mondják, hogy az első teremtési beszámoló leírja, hogy Isten megteremt egy androgünt, majd a második teremtési beszámoló leírja, hogyan választja/szakítja szét ezt az egyetlen hímnős lényt külön férfivá és nővé. De Fröhlich és Gábor első érve épp az volt, hogy a jogalkotó azért tudatlan, mert nem olvasta, hogy Isten a férfit és a nőt egyszerre teremtette meg, emiatt nincs közöttük sorrendiség. Csakhogy az első teremtési beszámoló (1Móz 1) alapján – ha és amennyiben az egy androgün teremtését írja le – nem beszélhetünk a férfi és nő egy időben való teremtéséről, hiszen az androgün sem nem férfi, sem nem nő, hanem a kettő keveréke, hímnős lény. Egyébként ez a magyarázat – miszerint az első „ember” nem férfi vagy nő, hanem valamiféle androgün – nemcsak bizonyos judaista értekezésekben kerül elő, hanem már Platónnál, Philónnál és a gnosztikusoknál is megjelenik.

Fröhlich és Gábor azzal sumázza kusza érvelését, hogy nem a Szentírás (vagy ahelyett a Talmud, ugyebár [?]) volt a „keresztény nemzeti” jogalkotóra komoly hatással, hanem azok a kreacionista nézetek, amelyeket „a Trump megválasztásáért síkra szálló USA-beli evangelikál gyülekezetek vallanak”, stb. (Igen, jól olvassuk, a bibliai szövegtől, az ember teremtésétől rövid úton megérkeztünk Donald Trumphoz!)

Fröhlich rabbi és Gábor György figyelmébe ajánlanám az 1. századi neves rabbi, Gamáliél lábainál tanult Pál apostol (ugyancsak rabbi) szavait az említett Genezis-beli szöveghellyel kapcsolatosan. Felhívjuk az említett urak figyelmét arra is, hogy a Pál által leírtak nem magánvéleménynek, még csak nem is bibliamagyarázatnak minősülnek (mint az egyes rabbik magyarázatai), szavai nem puszta értelmezési kísérletek, hanem a keresztények számára a hit és az élet dolgában egyetlen legfőbb tekintélynek (norma normans, értsd: normaadó normának) számító, Isten által ihletett, tévedhetetlen Szentírás szerves részét képezik. Nos, Pál ezt írja: „Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért.” (1Kor 11,8–9) Mielőtt valaki azt sugallaná – ahogy ezt progresszív „keresztény” teológusok teszik –, hogy e szakaszban az 1. századi zsidó Pál férfisovinizmusa jut kifejezésre, jelezzük, hogy Pál egy konkrét gyülekezeti szituációban iránymutatást adva a Mózes első könyvének 2. fejezetében szereplő szakaszra visszautalva egyszerűen arról beszél, hogy a nő a férfi segítőtársaként lett megteremtve. Ugyanakkor Pál nem tagadja, hogy Isten a nőt is saját képére és hasonlatosságára alkotta (amit az 1Móz 1,27 kifejezetten megerősít), ahogy azt sem, hogy a férfihoz hasonlóan a nő is tükrözi Isten dicsőségét. Az apostol ebben a szakaszban férj és feleség viszonyát akarja rendezni, és ehhez a Genezis-beli szakaszt hívja segítségül, mivel az első férfi és az első nő egyben az első házaspár is (1Móz 2,24; Ef 5,31). A teremtés rendjére való hivatkozása (1Kor 11,3.11–12) azt mutatja, hogy szavai nem csupán a korabeli helyzetre vonatkoznak. A férfi házasságban betöltött fej voltának (vagy főségének) elve minden nemzedéket érintően érvényes, bár a kulturális megnyilvánulásai koronként nyilván különbözők lehetnek. Egy másik levelében, amelyben egy gyülekezeti-istentiszteleti szituációt kíván elrendezni, ezt írja az apostol: „Mert Ádám teremtetett először, Éva csak azután…” (1Tim 2,13)

Pál sorai (az újszövetségi Szentírás passzusai) tehát igenis sorrendiséget állítanak a férfi és a nő teremtettségét illetően, és talán a „keresztény jogalkotó” számára relevánsabb maga a bibliai szöveg, mint például Rabbi Jirmija ben Elázár véleménye.

De a férfi és nő teremtettségi sorrendiségén túl ki kell térnünk az első emberrel kapcsolatos androgünelképzelésre is. Eszerint a héber ṣelāʽ, más átírásban tzelá (צֵלָע) szó jelentése az 1Móz 2,21-ben nem ’borda’, hanem ’oldal’, sőt valójában ’fél, természet’. (Egyértelműen rokon az akkád ṣēlu kifejezéssel, amelynek az elsődleges jelentése ’borda’, de metaforikus értelemben ’oldal’-t is jelent.) E koncepció szerint (amelyet LMBTQ-aktivisták és progresszív „keresztények” is lelkesen hangoztatnak) Isten eredetileg „hímnős” egyednek alkotta meg Ádámot, majd a női felét (vagy természetét) eltávolította, hogy megalkossa Évát. (Nyilván a nőnek e hímnős egyedből való kivételével jön létre a férfi is.) Persze ezt az érvet arra használják (sajnos már az egyre nagyobb mértékben progresszívvé váló neológ zsidó szervezet, a Mazsihisz bizonyos rabbijai is), hogy igazolják a sokféle nemmel és nemi identitással kapcsolatos világi ideológiák állításait.

Csakhogy a Mózes első könyvének 1. fejezetében szereplő kijelentés („…férfivá és nővé teremtette őket”) szoros összefüggésben áll a Mózes első könyvének 2. fejezetében található leírással, a kettő egy és ugyanazon esemény eltérő fókuszú bemutatása és nem külön teremtési aktusok. Tehát nem az történt, ahogy azt egyesek mondják, hogy Isten Ádámot férfi- és női polaritással alkotta meg, majd később ezt a kétnemű egyedet férfira és nőre osztotta szét. Mózes első könyvének 1. fejezete az egész teremtési hét áttekintése, Mózes első könyvének 2. fejezete (a 4. verstől) pedig a hatodik nap részletes leírása. Mózes első könyvének 2. fejezete egyszerűen csak részletesebben mutatja be az Ádámnak a föld porából, illetve Évának Ádám bordájából való teremtését. Ez volt a keresztyén írásmagyarázat fő csapásiránya már a modern Biblia-tudomány megjelenése előtt is. Érthetetlen, hogy ezt magyarázni kell, hiszen Fröhlich és Gábor külön utal a bibliai szöveg eltérő hagyomány-rétegeire, a jahvista és a papi forrásra, melyeknek a férfi és a nő teremtéséről szóló beszámolóit a biblikus tudomány nem két külön eseményként, hanem két eltérő szempontból megörökített eseményként értelmezi. Épp ennek hiányában – mivel kronológiailag eltérő eseménynek tekintették az ember teremtésével kapcsolatos két bibliai beszámolót – jutottak bizonyos rabbinusok arra az abszurd meggyőződésre, hogy Isten először egy androgün lényt teremtett, két arccal, amelyet aztán „kettévágott”. (lásd Vayikra Rabbah 14:1)

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Mt 19,4–6-ban az Úr Jézus az 1Móz 1,27 és 2,24 verseket folyamatos gondolatfüzérként idézi. Ez is azt mutatja, hogy ugyanarról a történetről van szó, és hogy a Mózes első könyvének 1. fejezetében szereplő férfi és nő a Mózes első könyvének 2. fejezetében szereplő Ádám és Éva. Ez a tény végérvényesen lezárja a témával kapcsolatos vitát. Még egyszer: az 1Móz 1,26–27-et az 1Móz 2,7–8 és 21–25 részletesen kifejti.

Ezenkívül az Úr Jézus a Máté evangéliumának 19. fejezetében (a párhuzamos szakasz a Mk 10,6–9) nem arról értekezik, hogy Isten először hímnős egyednek teremtette az embert, majd később kettéválasztotta külön férfira és nőre. Jézus azt mondja, hogy a házasság után (Ádám és Éva esetében, úgy tűnik, ez közvetlenül Éva teremtése után történt) a férfi és nő „már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza!” (Mt 19,6; Mk 10,8–9) Isten nem elválasztotta Évát Ádámtól, hanem a házasságban (és a házasságon belüli nemi érintkezésben, majd annak folyományaként a közös gyermekükben) egyesítette őket.

Tegyük hozzá, hogy a konkrét kifejezések elemzésén túl önmagában Mózes első könyve 2. fejezetének belső koherenciája is kizárja a „hímnős Ádám” értelmezést, hiszen maga Isten jelenti ki, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” (1Móz 2,18). Ha az első ember hímnős lett volna, Isten részéről ez a megállapítás nem állta volna meg a helyét, hiszen az ember már önmagában egyfajta társas lény lett volna, nem lett volna egyedül, így segítőtárs sem kellett volna mellé. (Isten legfeljebb azt mondta volna: „Nem jó, ha a férfi- és női oldal egy személyben egyesül.”) A folyamat ábrázolása – kezdve azzal, hogy Isten megállapítja, hogy az embernek nem jó egyedül lenni, egészen odáig, hogy az ember meglátja az Isten által belőle alkotott társát, és örömében felkiált – végig azt sugallja, hogy az egyedül lévő, majd a nőben társra lelő személy között teljes azonosság és folytonosság áll fenn. Ezt támasztja alá az is, hogy ugyanaz a személy – a férfiember – ad nevet mind az állatoknak, mind a nőnek. Ha Ádám androgün lett volna, akkor a rajta „altatásban” végzett „műtét”, azaz a bordakivétel után nemcsak a nőre, azaz Évára, hanem „magára” – a maga újonnan létrejövő férfiúi mivoltára – is rá kellett volna csodálkoznia. (A műtét szót azért tettem idézőjelbe, mert valójában a nő teremtésének egész leírása költői hangvételű, tehát nem indokolt klinikai műtétként vagy az ember anatómiai jellemzőinek magyarázataként értelmeznünk – vö. von Rad, Procksch.) De a bibliai narratíva szerint e történetben nem a férfi, hanem a mellé segítőtársként teremtett nő feltűnése az újdonság.

A teremtésről szóló beszámoló tehát semmilyen értelemben nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy Ádám eredetileg kétnemű volt, és hogy a női oldalát eltávolítva formálta volna meg Isten Évát. Ez a viszonylag új keletű (legalábbis újonnan felkarolt) feltevés nem a Szentíráson alapul, hanem egyfajta exegetikai elfogultságból fakad. Manapság csupán a progresszív „tudósok” és az LMBTQ-mozgalom pártolóinak a kísérlete arra, hogy az egyházon (vagy a judaizmuson) belül megalapozzák és érvényre juttassák a nemi identitással/identitásokkal kapcsolatos zűrzavaros, hamis, destruktív ideológiát.

Isten testté lett Fia, a názáreti Jézus Krisztus, az egy, igaz Messiás, a zsidók valódi Királya a tökéletes Istenember, ezért kétség sem férhet hozzá, hogy a szöveget érintő magyarázata helyes és normatív. Márpedig Jézus a Mk 10,6-ban a következőket mondja: „De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszonnyá teremté őket az Isten.” (Károli-ford.) A névmás itt és az 1Móz 1,27-ben is többes számú. Jézus szavai itt éppen azt a gondolatot ítélik el, amelyet a szöveg progresszív értelmezői erőltetnek, a rákövetkező kijelentései pedig teljesen ellentmondanak a szabad szerelem, a könnyelmű válás, a poliamoria, a nemi identitás fluiditása és a homoszexualitás ma olyannyira ünnepelt jelenségének (remélni merjük, hogy mindezek a magyar neológ zsidó közösségekben még nem számítanak teológiai és etikai tekintetben elfogadott dolgoknak): „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza!” (Mk 10,7–9)