Ferenc (1936–2025): a pápa, aki „katolikusabbá” tette a római egyházat
2013-ban, XVI. Benedek pápa drámai lemondását és Jorge Mario Bergoglio bíboros pápává választását követően a római katolikus egyház a káosz időszakát élte át: az egyház szexuális botrányoktól és korrupciótól volt hangos, emiatt negatív médiavisszhangban volt része, a közvélemény előtt pedig rohamos mértékben zuhant a reputációja. The Promise of Francis – The Man, the Pope, and the Challenge of Change című könyvében a BBC vatikáni tudósítója, David Willey részletesen tematizálta a katolikusok széles rétegeiben jelentkező, változásra irányuló vágyat. Ahogy írja, Ferencet a „világ végéről” szalasztották, hogy változást hozzon.
És Ferenc földrengésszerű változással rázta meg a katolikus világot mind a szimbólumokat (ezüstözött fémkeresztet viselt a nyakában), mind a státuszt (egy egyszerű lakásban élt Santa Martában), mind a nyelvezetet (vidéki papként beszélt), mind a testtartást (mindenki számára megközelíthető volt), mind a hangnemet (a kapcsolatiságot hangsúlyozó, közeli-baráti attitűd), mind a stílust (közvetlen, nem diplomatikus modor), mind a pasztorális nyitottságot (a homoszexuális párok áldásban részesítése és az elvált személyek eukharisztiához engedése) illetően.
Néhány évvel Ferenc pontifikátusának kezdete után Ross Douthat, a The New York Times kolumnistája megírta a To Change the Church – Pope Francis and the Future of Catholicism című könyvét, amelyben aggodalmát fejezte ki a pápa által előidézett teológiai zavarok és az azokból fakadó megosztottság miatt. Bizonyos tradicionalista körökből heves reakciót váltott ki Ferenc, mert úgy érzékelték, fennáll a veszélye annak, hogy eltűnnek a római egyház hagyományos tanításai és gyakorlatai. Magas rangú római katolikus teológusok azonban nem merték nyíltan eretneknek bélyegezni (vagy aki megtette – lásd Viganò érsek –, azt Ferenc az egyházon kívülre száműzte, azaz kiközösítette – a ford.), de sokan attól tartottak, hogy az egyház „katolikus” mivoltában feloldódik a „római” jellege.
Akárhogy is, a Ferenc által elindított változások ellentmondásosak voltak, és a pontifikátusával kapcsolatos pozitív váradalmakból pápaságának vége felé már csak zavaros fejlemények maradtak.
Rácáfolva a várakozásokra
Az eklektikus és lezáratlan (és nem akadémikus) teológiai képesítéssel rendelkező argentin Ferenc azonnal hangot adott az egyházban uralkodó közhangulatot, a hagyományos sémák és minták merevségét és az egyházi kultúra klerikalizmusát illető csalódottságának. Frusztrációját úgy próbálta enyhíteni, hogy pasztorálisabb nyelvezetet használt, és a vertikális, felülről lefelé irányuló gondolkodásmód helyett horizontálisabb megközelítést próbált alkalmazni.
Ferenc teológiai világát olyan fogalmak és kifejezések népesítették be, mint a „missziós megtérés”, „a nép teológiája”, az „irgalmasság”, a „szinodialitás”, az „ökológiai megtérés”, a „testvériség és a testvériesség”. Ezek közül nem mindegyik új kifejezés, néhányat már korábban is használtak a katolikus tanításban, de Ferenc új árnyalattal látta el őket, és különleges jelentőséget kölcsönzött nekik.
Ferenc a világvallások szóvivőjévé vált olyan kérdésekben, mint a migráció, a környezetvédelem és a béke – olyan kérdéseket illetően már kevésbé, mint a magzati élet védelme.
Cseppfolyós római katolicizmus
Ezek a témák mind a vallásközi párbeszédről alkotott felfogásának kontextusában jelentek meg. Ferenc az „életet”, a „vibrálást” hangsúlyozta a doktrínával szemben.
Amikor arról beszélt, hogy hogyan lehet előmozdítani a keresztyének közötti egységet, a következőt nevezte meg stratégiaként: „Egy dolgot kell tenni: fogjuk az összes teológust, és kitesszük őket egy szigetre, hadd vitatkozzanak csak egymással, és akkor békében haladhatunk előre.” Számára a teológiai diskurzusok és viták már-már időpocsékolásnak számítottak. Az ökumenizmushoz való hozzáállása azt jelentette, hogy – saját szavaival élve – „együtt járunk, együtt imádkozunk és együtt dolgozunk”, míg a tanbéli egyetértést kereső teológiai vitákat feleslegesnek tartotta. Ez egyfajta „lelki ökumenizmus” volt a részéről. Ugyanezt a megközelítést alkalmazta a liberális protestánsokkal, az evangelikálokkal, különféle karizmatikus csoportosulásokkal és a keleti ortodoxokkal, valamint a nem keresztyén vallási közösségekkel szemben is. Az egység iránti vágya túllépett a keresztyénség határain.
Ferenc az emberiség egységét hangsúlyozta a – számára – szűk egyházi, sőt vallási határokon átívelően. 2020-ban enciklikát adott ki (a legnagyobb tekintélyű pápai tanítást!) az úgynevezett „egyetemes testvériségről”. Ez a dokumentum, a Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) megszilárdította azt az elképzelést, hogy a római katolikus egyház mindenkit befogad – de nem a bűnbánat és a Jézus Krisztusba vetett hit, hanem ember voltunk alapján (amelyben mindannyian osztozunk). Rendszeresen együtt imádkozott muszlimokkal és más vallások vezetőivel is.
Ferenc a hagyományok helyett a befogadást hangsúlyozta. Arra bátorította egyházát, hogy az elvált és újraházasodott katolikusokhoz ne „a törvény betűje szerint” viszonyuljon (ne az eukharisztiából való hagyományos kizárásuk mellett döntsön), hanem a mindent átfogó „szellem” szerint, amely mindig azt keresi, hogyan lehet másokat is bevonni az áldozás folyamatába. Ennek lehetőségét teremtette meg a családról szóló zsinatot követő 2016-os buzdítása, az Amoris Laetitia.
Úgy tűnik, Ferenc a római katolicizmus „likvid” értelmezését követte, és annak a formáját is képviselte. Ferenc egész ténykedése csak a római katolicizmuson belül, a „római” és a „katolikus” pólus közötti feszültségek kontextusában értelmezhető. Ferenc erőteljesen a „katolikus” agendát erőltette: mindenkit befogadni, mindenkit megerősíteni és az egyház hagyományos határait kiterjeszteni.
Ki a következő? – XXIV. János
Vajon a Ferenc által előidézett „változást” a következő pápa is továbbviszi majd? Az épp Mongóliából Rómába visszatérő pápa a repülőútja során készített interjúban utalt lehetséges utódjára. Nem konkrét személyre, de a XXIV. János nevet javasolta utódja pápai neveként.
Ferenc tizenkét éves hivatali ideje alatt úgy alakította ki a következő konklávé (vagyis a pápát megválasztó bíborosi testület) összetételét, hogy annak nagy részét – a 75%-át – maga jelölte ki. Az új bíborosok többsége Ferenc barátai és a vele egyívásúak. Na de akkor miért XXIV. János? XXIII. János „a jó pápa” néven ismert, mivel megközelíthető, kedves, melegszívű és alázatos volt. Ő hívta össze a második vatikáni zsinatot 1959-ben. A zsinat csak 1962-ben nyílt meg, és XXIII. János a zsinat alatt meghalt.
A második vatikáni zsinat a mai római katolikus egyház szempontjából vízválasztó eseménynek tekinthető. A zsinaton ugyanis Róma csökkenteni kezdte identitása „római” aspektusaihoz (pl. a hierarchiához, a katekizmus teljes betartásához, az egyházi tekintélynek való alávetettséghez) való évszázados ragaszkodását, és egyre inkább a „katolikus” törekvéseket kezdte hangsúlyozni: a befogadást, az elfogadást stb. Ferenc úgy gondolkodott önmagáról, hogy ő a második vatikáni zsinat ezen törekvéseit vezeti be és valósítja meg. Egy XXIII. Jánoshoz hasonló pápa az ökumenikus, vallásközi és társadalmi kapcsolatok terén minden bizonnyal az egyetemes testvériséget támogatná, miközben megőrizné a katolikus egységet.
A Ferenc által hozott változás nem a római egyház „evangéliumi” irányba történő elmozdulását eredményezte. Ugyan egyházát „katolikusabbá” és kevésbé „rómaivá” tette, de nem biblikusabbá. Függetlenül attól, hogy ki lesz a következő pápa, a bibliai reformáció szükségessége ugyanolyan aktuális manapság, mint egykor.
- Link: https://www.thegospelcoalition.org/article/pope-francis-roman-church-legacy/
- A szerző: Leonardo De Chirico evangéliumi teológus, a római Breccia di Roma gyülekezet lelkipásztora, az olaszországi Padovában működő Istituto di Formazione Evangelica e Documentazione előadója, a Reformanda Initiative igazgatója, több könyv szerzője (többek között: A Christian’s Pocket Guide to the Papacy és Engaging with Thomas Aquinas)
- Fordította: MTA
- Korábbi írásunk a témában: https://www.evangelikalcsoport.hu/2023/12/28/supplicatio-pro-veritate-protestans-reakcio-ferenc-papa-es-a-hittani-dikaszterium-fiducia-supplicans-elnevezesu-dokumentumara/
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Ferenc pápa temetésének napja nemzeti gyásznap lesz, bár neki a nemzetünkhöz nincs köze, legfeljebb az itt élő római katolikusokhoz.
Ő a világ pápája volt, szerette a „világot” és azokat is „amik a világban vannak”. A világ szerette őt. A mainstream média teljes erőbedobással magasztalja személyét és munkásságát
A pápaság szemfényvesztése nagy, olyannyira, hogy még egyes református vezetők is totálisan belezavarodtak hovatartozásukat illetően.
Kedves Zoli!
Valószínűleg azért lesz „gyásznap”, mert kétszer is ellátogatott hozzánk, Magyarországra.
Egyébiránt úgy vélem, magánemberként egy segítőkész, valóban irgalmas szívű pap lehetett az Argentínában végzett szolgálata alatt.
Ugyanakkor teológiai tekintetben – és ezt általában a római egyház teológusai is el szokták ismerni – nem ért fel Benedekhez. Ám ez nem lett volna baj, különféle típusú pápák lehetnek, de nála a pásztarációs megközelítés sajnos több esetben is felülírta a hitigazságok szintjét, és ez komoly probléma. Talán egyelőre nem is látjuk, hogy mekkora, és hogy milyen lavinát indított el ezzel.
A protestáns kórus, mely most Ferenc pontifikátusát „dicsőíti”, mintha hirtelen megfeledkezett volna a Fiduca supplicans nevezetű iratról, amely a teológiai nonszensz magasiskolája. Ha valaki nem ért egyet, olvassa el Gerhard Ludwig Müller bíboros (a Hittani kongregáció korábbi prefektusa, fundamentálteológus), vagy Robert Sarah bíboros (a Szentségi Kongregáció korábbi prefektusa) írásait a témában.
Mivel ahogy a cikk is állítja, a pápaválasztó bíborosok nagy részét már ő nevezte ki, borítékolható az utódja. Lázálom abban bízni, hogy visszabillen az inga, és egy moderált konzervatív személyt emelnek a pápai „trónra”. A német, osztrák stb. katolikus egyháztestek lobbija hihetetlenül erős. Nekik fognak kedvezni, de akkor hosszútávon még nagyobb bajban lesz a Római egyház. Sajnálom.
XVI, Benedek pápa minden tradicionalizmusával együtt sokkal jobb és műveltebb pápa volt, és láss csodát még Luther kolostorába is elment a tridentista és jó könyveket írt, Ferenc a cipőjéig sem ér fel, de Isten adjon neki nyugodalmat!
Egyetértek! XVI. Benedek egy egészen más formátumú személyiség volt. Konzervatív(abb) katolikusként közelebb állt az evangéliumi protestánsokhoz, mint a sokszor a progresszíveknek gesztusokat tevő „modern” Ferenc.