A nemzedékek közötti viszony az egyházi szolgálók körében
A különböző nemzedékek egyházban való jelenléte és együttműködése kapcsán született felmérések és tanulmányok többsége általában a konfliktusokat és a félreértéseket emeli ki. A generációk közötti konfliktus nem új keletű, sok gyülekezet ma is kihívásokkal szembesül az idősebbek és a fiatalabbak közötti kapcsolat terén. Természetesen adott a bibliai direktíva a generációk közötti viszonyrendszert illetően – legfőképp az ötödik parancsolat és a páli locusok –, és ennek kell a vezérfonalunknak lenni a téma tárgyalásakor.
Három alapvető tendenciára szokták felhívni a figyelmet, amelyek hatnak egymásra: a) hosszabb élettartam, b) gyors változások és c) a posztmodernitás/posztposztmodernitás (vagy ahogy nevezzük jelenlegi korunkat). Ez nem jelent mást, mint hogy az emberek elég hosszú ideig élnek ahhoz, hogy akár öt generáció is jelen legyen az egyházban – miközben a nemzedékek közötti kulturális és kommunikációs különbség jelentős. Ez még inkább kiéleződik azokban a helyzetekben, amelyekben a posztmodern ethosz kifejezésre jut. Amikor ezek a területek metszik egymást, gyakran nézeteltéréseket eredményeznek az istentiszteleti stílus, az igehirdetés formája, a bibliafordítások, a gyülekezeti életről alkotott nézet, a spiritualitás (és annak alternatív megnyilvánulásai), a lelkigondozás jellege, a vezetési stílus és a misszióról alkotott elképzelések terén. Nyilvánvaló, hogy egy többgenerációs egyházban a cél az „egészségesen” működő kapcsolatok kialakítása az eltérő korosztályok között.
Mivel e rövid esszé témája a nemzedékek együttműködése a keresztyén egyház(ak) szolgálói között (elsősorban teológusok-lelkipásztorok között), ezért érdemes kissé szűkíteni az előző szempontokat. Itt részben a személyes percepcióimra, részben a korosztályomhoz tartozó kollégáim észrevételeire tudok hivatkozni.
A következő résztémákat érzem aktuálisnak. Az eltérő generációk tagjai által leginkább hangsúlyos témák akkor jelentkeznek, amikor az egyház jövőjéről gondolkoznak: az egység és az igazság (értsd: a helyes tan) szempontjai más-más módon artikulálódnak. Míg a korábbi generációk részéről gyakran érzékelni, hogy az egység felbomlásától tartanak leginkább, a fiatalabb generáció tagjai inkább attól, hogy az egységre hivatkozva fájdalmas kompromisszumok születnek a biblikus, hitvallásos örökség kárára (vagy épp pont az ellenkezője: radikálisabb, gyorsabb ütemű változásokat szeretnének a hitbéli tartalom tekintetében).
Ez összefügg azzal, hogy alapvetően milyen jellegű közösségként érzékelik az egyházat az eltérő generációk: többé-kevésbé egységes kultúrateremtő és kultúramegőrző közegként (a közös múlt és jelen tereként, amelynek egy közös jövőbe kell torkollania időkön és kulturális áramlatokon átívelően) vagy elsősorban hitvallási-eszmei közösségként, ahol a családi, történelmi, kulturális és szociológiai jellemzők csak másodlagosak lehetnek. Ez részben összefügg azzal is, hogy – a hagyományok lebontásával – az egyházi „bekötöttség”, a tradíció kevésbé meghatározó az újabb teológusgenerációk számára, míg az eszmei, teológiai és hitvallási tartalom felértékelődik, és identitásképző elemmé változik a kulturális áramlatok sodrásában.
Egyszerűen fogalmazva: nem a család, nem a háttér, nem az egyházi frazeológia, nem a közös múltra való emlékezés, hanem az „eszme” válik elsőrendűvé, és ez határozza meg a kapcsolatok minőségét és az egyházi cselekvés irányát. Ez akkor is igaz, ha a fiatalabb generációk között eltérések vannak a vallott teológiai tartalmat érintően, és mindez magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy az ezek kapcsán kialakuló konfliktusok radikálisabbá és intenzívebbé válnak köreikben. Tehát egyre inkább megjelenik egyfajta teológiai polarizálódás, amely – hangsúlyoznunk kell – nem mesterséges és nem gerjesztett.
Különbség figyelhető meg a reakcióidő, illetve az elvárt cselekvési mód tekintetében is a generációk között (ez részben összefügg a fiatalabbak erősebb online jelenlétével is): megfontolt, lassabb, kimódolt reakciókat és nyilatkozatokat követel a korszak, amelyben élünk, vagy gyorsabb, egyértelműbb, élesebb megnyilatkozásokat? Azt gondolom, erre nincsenek kész válaszaink, de lényeges szempont lehet a diskurzus során.
És végül mindez összefügg a különböző teológus- és lelkészgenerációk eltérő időérzékelésével: közhely, hogy egészen más időket élünk, más ideológiai áramlatokkal, veszélyekkel szembesülünk, amikor az evangéliumot akarjuk artikulálni és továbbadni, mint húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Bizonyos értelemben az idősebb generációk alaptapasztalata a korábbi élményeik és megélésük, és ilyen értelemben e mostani időket – még ha nagyon zavarosak is – egyfajta „levezetésként” élik meg, amelyben a tapasztalataik alapján próbálnak eligazodni és mindazt, ami van, legalább megőrizni szeretnék. Úgy vélik, az egyház jelenlegi állapota bár korántsem tökéletes, de legalább az ő szolgálati idejük alatt nem lett rosszabb. Olyanok is vannak, akik érzik, hogy puskaporos hordón ülünk, és elodázhatatlan ellentétek lappanganak a közösségükön belül, amelyek egyszer felszínre fognak törni – tisztában vannak vele, hogy ez elkerülhetetlen –, de egyszerűen nincs erejük-kedvük új küzdelmekbe bocsátkozni. Az újabb generációk látásmódja, ha úgy tetszik, „apokaliptikusabb”, mert úgy érzik, az ő életidejükben – az előttük álló harminc-negyven évben – olyan jövő „szakad a nyakukba”, amelyre tudatosan rá kell készülni. Ezért ők tisztázásra és rendrakásra (vagy más előjellel forradalmi változásokra) vágynak, mégpedig most, amíg van erejük és lehetőségük cselekedni. Mások a kilátásaik, más a veszélyérzetük, és ebből fakadóan sokszor más a koncepciójuk is az egyház működésmódja tekintetében. Ez sem új helyzet természetesen, csak ismétlődik a régi: a 4. századi Athanasius vagy Ambrosius szituációja – az épp aktuális veszélyekkel szemben.
Ha kulcsszavakat, jellemző fogalmakat keresünk, a korábbi generációknál (és most általánosítok, természetesen vannak kivételek) a következők a hangsúlyosak: megőrzés, együtt, egység, család, folytonosság, hagyomány, az újabb generációknál: szellemi háború, felkészülés, „mit vallunk?”, megerősödés, identitás, kitartás. Releváns témaegyüttesről van szó, amelyet egyre inkább tematizálnunk kell.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Tamás!
Köszönöm a pontos, és időszerű elemzést, a gondolatébresztő felvetéseket. Jó lenne erről minél nagyobb fórumon beszélgetni a Biblia fényében.
Az a legfontosabb kérdés, hogy a rendszert akarjuk-e fenntartani bármi áron, vagy a Bibliához ragaszkodó, akár a több konfrontációt – egyházon belül és kívül -, az esetleges szakadást, és időleges létszámcsökkenést is felvállaló, de hiteles egyház szeretnénk lenni a XXI. században? (Vállaljuk-e, hogy inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl?) Nyilván itt nemcsak hitelvi és erkölcsi kérdésekről van szó, hanem egyházszervezetről, intézményrendszerről, fenntarthatóságról, anyagiakról, lelkipásztorok megélhetéséről stb.
Azt, hogy a rendszer és a hitelesség is fenntartható-e egyszerre, arra csak az Úr Jézus tudja a választ, Őt kell alázattal keresnünk, miközben beszélgetünk kisebb-nagyobb körökben a reformáció lehetőségéről.
Semmiképpen nem abban a forradalmi lelkületben, és gyorsaságra kényszerítő meggondolatlansággal, ahogy azt a progresszívok szeretnék, pláne nem azokban hitelvi és erkölcsi kérdésekben, amelyekben ők szeretnék, ha az egyház feladná a pozícióit! (Nem engedve nekik, hogy a vízzel együtt a gyereket is kiöntsük!) Ne ők tematizáljanak, ne is a puszta tradicionalizmusba kapaszkodó vallásosok, hanem a megtért hívők. Az Úr Jézus mondja meg milyennek akarja látni az Ő egyházát, ne a világ, vagy a világias egyház, hanem Isten, és az Ő gyermekei legyenek az Ő tervének kivitelezői. Itt újra a népegyház és hitvallásos egyház elválásának leszünk vagy elszenvedői, vagy alakítói, néhány éven, vagy évtizeden belül. Ezért nem mindegy hogyan döntünk most!
Kedves Gyula!
Szívemből szóltál, tulajdonképpen minden szavaddal egyetértek. Talán egyet kivéve, amit a népegyházról és hitvalló egyházról mondasz. Szerintem az MRE lehet úgy hitvalló egyház, hogy népegyházi jellege megmarad. Én nem látom be, miért kellene feltétlenül szembeállítani a kettőt.
Üdv,
Tamás
Tamás! Nagyon jó, hogy a népegyház mellett szóltál! Én nehezen értem meg, hogy a népegyházat miért tartják sokan- evangelikál körökben is leértékeltnek.Szerintem a népegyház keretei között jobban lehet teljesíteni Krisztus végrendeletét – /Menjetek el és tegyetek kereszténnyé minden népeket/ mint a népegyházból eltávolódó, magát hitvalló egyháznak tartó gyülekezetreket.
Kedves Tamás!
Örülök, hogy egyet értünk a lényegi kérdésekben!
A népegyház vs. hitvalló egyház dolgát alapvetően én is úgy látom, hogy lehetünk kovászként jelen, nemcsak a világban, hanem a népegyházban is.
Csak sajnos olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, amikor Biblikus elvek mentén törvényszerű, és nyilvánvaló lesz a szakadás (pl. melegházasság stb.), itt már sem látszólagos, még kevésbé valóságos, és lehet, hogy szervezeti egységet sem tudunk majd fenntartani… Ha csak ekkor kezd el a hívő nép gondolkodni azon, hogy hogyan tovább, akkor sok nehézséggel, és küzdelemmel kell majd szembe néznünk, amin persze lehet, hogy Isten akaratából át kell mennünk, de az is lehet, hogy ezeknek egy részét megspórolhatnánk magunknak, ha előre gondolkodnánk, imádkoznánk, keresnénk együtt az Úr Jézus jó, kedves, és tökéletes akaratát.
Nyilván azok a rossz tapasztalatok is beszélnek belőlem ilyenkor, amit néhány hívő barátommal, lelkészkollégámmal úgy fogalmaztunk meg, hogy a probléma alapvetően az a népegyházban, hogy hívő emberek sorsáról, nem hívő emberek döntenek. Ez a világban természetes, és ott, ha ez rosszul is esik, de fel vagyunk rá készülve, és akár hitvallásos helyzet is lehet belőle. De, hogy a népegyházban is érheti hátratétel a hívő embert a Biblikus hitelveiért, életviteléért, az nyilván kevésbé érthető, és talán rosszabbul is esik, de mindenképpen az első egy-két pofonig váratlanul is éri…
Azonban be kell látni, hogy mi hívőként sosem leszünk számszerű többségben sem a világban, sem a népegyházban, csak a Mennyben 🙂
Azonban ennek is lehet jótékony hatása, ha nem a sebeinket nyalogatjuk, hanem missziós terepként tekintünk a népegyház nem megtért tagjaira is, és a világra is.