„Megújulás” – Kételyek és reménység egy konferencia kapcsán
Mi is a sajtóból értesültünk, hogy Református Megújulás Konferencia munkacímen 2025. január 29-én a Magyarországi Református Egyház (MRE) zsinati székházába konferencia készülődik, melynek fókuszába „a kegyelmi ügy megfelelő teológiai feldolgozását” állították. Meglepő ugyanakkor mind a tematikája, mind a létrejöttének körülményei. Egyházunk vezetői ki is adtak egy közleményt, és ennek okaként azt jelölték meg, hogy „a konferencia meghirdetése után többen kétségbe vonták a párbeszéd és a megújulás szándékát”. Ez valóban így történt, tehát bölcsen tették, hogy megszólaltak.
Mivel az MRE vezetői jóváhagyták a kezdeményezést, ismerve és nem kételkedve egyházi és evangéliumi elköteleződésükben, döntésüket elfogadjuk. Ezzel együtt kellő tisztelettel szeretnék hangot adni a közleményben általuk említett kételyeknek, mivel azt tapasztaljuk, hogy sokan nem értik, milyen kételyekről lehet szó. Szándékunk szerint ezzel is hozzá kívánunk járulni ahhoz, hogy a konferencia célkitűzése, az egyházunk megújulása melletti elköteleződés semmiképp se homályosodjon el, és maga az esemény mindannyiunk számára áldássá váljon.
Felmerül a kérdés, hogy ha az egyházvezetés legfelsőbb szintje egyszer már úgy döntött, hogy – elfogadva bocsánatkérését és magyarázatát – lojalitásáról biztosítja a dunamelléki püspököt, Balog Zoltánt; ha ő maga az egyházi közigazgatás valamennyi szintjén megszervezett találkozókon a menekülés helyett a szolgatársai elé állva többször is kész volt felfedni motivációit és válaszolni a nekiszegezett kérdésekre; és ha a lelkipásztorok és egyházvezetők többsége ismét megerősítette őt a pozíciójában, akkor most – amikor előretekintve közösen dolgozunk Krisztus ügyéért (vö. Fil 3,14), hiszen hónapok óta tart már a kerületben a megújulási folyamat – mi szükség van arra, hogy ismét elővegyük ezt az ügyet. Az egyház – ellentétben Urával és Főpásztorával, Jézus Krisztussal – nem tévedhetetlen, ugyanakkor megalapozottan és közösen hoztuk a döntést! Nem mindenki értett egyet vele, de mindenkinek volt lehetősége felszólalni, elmondani a meglátásait és kifejezni az egyet nem értését. A tény, hogy most újra terítékre kerül a téma, ráadásul nem konszenzusosan (azaz nem a lelkészi kar és az egyháztagok többségének támogatásával), nem transzparens módon, hanem ad hoc jelleggel, némelyek kívánalmai nyomán, bizonytalanságot szül a szolgatársakban, mert azt sugallja, hogy a közösen meghozott döntések ingatagok, viszonylagosak, és valójában bármikor felülírhatók egy szűk kisebbség nyomására. Nemcsak arról van szó, hogy ha már egyszer közös álláspontra jutottunk, akkor legyünk konzekvensek önmagunkhoz, hanem arról is, hogy ha egyszer lojalitásunkról biztosítottuk a vezetőinket, akkor utólag ne kérdőjelezzük meg mindezt.
Megelőlegezve a szervezők jó szándékát (bár az angol nyelven is történő meghirdetés mint az esemény „pozicionálása” félreviheti a belső egyházi megújulás irányát), nézzünk néhány olyan olvasatot, amely az egyházunk vezetői által is elismert kétségek mögött húzódhat. Kezdjük mindjárt a címmel. A Református Megújulás Konferencia így önmagában félrevezető, mert egyrészt olyan jellegű igénybejelentéssel, célkitűzéssel lép fel (egyházi megújulás), amelynek az egyházi közvélemény teljes támogatását kellene élveznie, másrészt azt jelzi, hogy olyan dologról szándékozik párbeszédet kezdeményezni, amelyről az egyház többsége már döntött.
Jogos felvetésnek tűnik, hogy ha most – még ha teológiai szempontból is – újra „párbeszédet” nyitunk a kegyelmi ügyről, azt remélve, hogy ez a református megújulás záloga (megújulás = a kegyelmi ügy megfelelő teológiai feldolgozása?), akkor kiviláglik az egész kezdeményezés színtisztán egyházpolitikai jellege, amelynek lecsupaszított üzenete nem más, mint hogy az egyház jelenlegi problémája egyházpolitikai természetű, és akkor fog a reformátusság megújulni, ha a dunamelléki püspök távozik hivatalából, és megválik tisztségétől, ezt a megújulást pedig azok fogják vezetni, akik a döntést kikényszerítik. Ilyen módon az egész konferencia egyfajta püspökválasztási „enklávénak” tekinthető, már most előre készülve rá. Kérdésként merülhet fel, hogy egy, az egyház jelentékeny hányadában kételyeket ébresztő, sokakban talányokat előidéző (ami a szervezők szándékától függetlenül egyszerű tény, hiszen ezt tapasztaljuk) megmozdulás milyen alapon tart igényt arra, hogy épp ennek a vitatott témának az ürügyén hirdesse meg a református megújulást egyházunk szimbolikus jelentőségű zsinati székházában. Vajon más témák, amelyek kétséget kizáróan, kegyességi háttértől, politikai szimpátiától, a kegyelmi ügy eltérő megítélésétől függetlenül egyházunk minden szolgálója és tagja számára lényegesek (pl. a különféle kulturális áramlatok és ideológiák kereszttűzében az írott ige – norma normans – iránti hűségben való kitartás, történelmi hitvallásaink eszmei és a gyakorlatban is megnyilvánuló – vagy nem megnyilvánuló – normativitása, a tan- és egyházfegyelem kérdései, az ökumené határai és mindezeket érintően a helyi gyülekezetek szerepe) nem szolgálják-e jobban a megújulás valós igényét?
A konferencia meghirdetésének körülményei sem adtak okot a bizalomra, hiszen először nem egyházi portálok közöltek hírt róla, hanem a jól ismert egyház- és keresztyénkritikus orgánumok. Továbbá az eseményt angol nyelven is meghirdették, ami arról a szándékról tanúskodhat, hogy nemzetközi kontextusba és szintre emeljék, jelentős egyházon kívüli, azaz külső felhajtóerőt generálva számára. Ugyancsak kérdéseket vet fel, hogy egy ilyen kényes kérdést tematizáló konferenciára miért úgy invitálják az érdeklődőket, hogy nem mellékelnek hozzá részletes programot, így nem tudható, ki miről és milyen megközelítésből akar beszélni.
Fennállhat továbbá annak a gyanúja is, hogy ez az esemény – ilyen formában – kevéssé szolgálja Krisztus ügyét és egyházunk javát. Előfordulhat, hogy nem az egységet, hanem a széthúzást erősíti és mélyíti, és egyházunk jövője tekintetében fájdalmas következményekkel járhat. Reformátusként valljuk: Ecclesia semper reformanda est – szívügyünk a megújulás. Ugyanakkor ezt a dicső elvet nem szabad egyházpolitikai színezetű megmozdulásokkal kompromittálni, ez az ügy magasztosabb annál.
Akárhogy is, bízunk egyházunk evangéliumi hitű vezetőiben (az egyházkerületek püspökeiben, jegyzőiben és gondnokaiban), hogy mederben tudják tartani a konferencia lefolyását, és reménykedünk a szervezők jó szándékában is, hogy rácáfolnak a kétségekre, legfőképp pedig abban bízunk, hogy az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések nem pusztán a szervezeti értelemben vett, hanem a hit szabálya (regula fidei) szerinti egységet mélyítik el közöttünk. Isten áldja meg fáradozásaikat és közös munkájukat!
Márkus Tamás András
Molnár Ambrus
Szabó László
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Testvérek!
Köszönöm, hogy megfogalmaztátok kételyeiteket és reményeiteket, még ha ebből néhány hipotézis rosszul is esik.
Konkrét kérdéseitek nagy részére a konferencia oldalán megtaláljátok a választ, melyek közül a legfontosabb talán az a tétel, hogy a teológiai párbeszéd hívei vagyunk. A teológiai konferenciára előadónak olyan elismert szakembereket kér(t)ünk fel, akiknek tudományos fokozatuk van. Ugyanakkor még korábban, e bejegyzésetek előtt sokat töprengtünk azon, hogy az egyházi és társasalmi kérdésekben aktív evangelikalcsoport.hu vezetőiből kit vonhatnánk be az előadói körbe, mert fontosnak tartjuk a Ti hangotokat is. Ezért – még e poszt megjelenése előtt – felkértük egyikőtöket előadónak. Most hadd módosítsuk úgy a felkérést, hogy örömmel várunk egy református teológust közületek előadónak, aki képviseli gondolataitokat a kihirdetett témakörök nyomán, és vállalja azt is, hogy kétnyelvű akadémiai tanulmány formájában közreadja majd a kötetben, ami lehet akár többszerzős is.
Bízva abban, hogy elfogadjátok meghívásunkat, szeretettel,
Tamás
Kedves Tamás!
A magam nevében köszönöm a meghívást, de most nem élek vele – egyszerűen azért nem, mert az egyház megújulása szempontjából a fentebbi szövegben felvetett témákat tartom jelen idő szerint igazán aktuálisnak, lásd: „pl. a különféle kulturális áramlatok és ideológiák kereszttűzében az írott ige – norma normans – iránti hűségben való kitartás, történelmi hitvallásaink eszmei és a gyakorlatban is megnyilvánuló – vagy nem megnyilvánuló – normativitása, a tan- és egyházfegyelem kérdései, az ökumené határai és mindezeket érintően a helyi gyülekezetek szerepe.” Ezek évek, évtizedek óta feszítő kérdések, melyeknek végre terítékre kell(ene) kerülniük. Szerintem te és én ebben egyetértünk, hiszen te magad is tapasztaltad a GEKE körüli anomáliákat.
A fakultás teológia szívügyünk teológiát szerető emberekként (és a jól felkészült, a hit szabálya szerint teologizáló fakultás teológusoknak kardinális szerepet tulajdonítunk az egyház helyes – értsd: Krisztus Urunk akaratának megfelelő – működése szempontjából), de ilyen közös egyházi ügyek esetében én kissé kiszélesíteném az előadók spektrumát (a doktorokon és a doktoranduszokon túl). Még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy létezik protestáns „tanítóhivatal”, amely megfellebbezhetetlen álláspontokat közölne akkor (pusztán a tudományos fokozat miatt), amikor azt látjuk, hogy maguk a fakultás teológusok is rettentő megosztottak bibliaértelmezés és a világnézet tekintetében.
De még ha működik is a koncepció, hogy érted, hogy a kegyelmi ügyet „szakemberek” dolgozzák fel? Vannak a kegyelmi ügynek már „szakértői”? (és erről az ügyről jelennek meg kétnyelvű tanulmány kötetek?) Vagy az előadók általános témákra koncentrálnak (pl. egyház és állam viszonya)?
Üdvözlettel,
Tamás
Igen, ez egy teológiai konferencia, és bizony, a teológia is egy tudomány, amelynek vannak elismert képviselői, szakmai előmenetellel, doktori fokozattal. Az aktuális kérdésben érintett teológiai területek többek között a kegyelemtan (hamartológia, szótérológia), „egyházkormányzástan” (kibernetika), egyháztan (ekkléziológia).
Nincs református tanítóhivatal, éppen ezért fontos, hogy párbeszédben legyünk egymással, különösen azokkal, akikkel nem értünk egyet. Ezért hívtunk meg Benneteket, köszönöm a visszajelzésedet, sajnálom ha nem jössz.
Hiába írtam be ide az email címemet, nem kapok visszajelzést arról, hogy válaszoltál a kommentemre, és annyi időm nincs, hogy mindig ellenőrizzem ezt az oldalt, ezért elnézést kérek, de itt le kell zárnom. További kérdés esetén kérlek írj vagy nekem, vagy a konferencia nyilvános FB eseményére, ahol én is, Te is kapunk jelzést arról, ha új komment érkezik vagy megszólítasz.
Kedves Tamás!
Köszi a választ. Köszönöm, hogy emlékeztetsz arra, hogy a teológia egy tudomány (bár erről sokat lehetne beszélgetni, hogy milyen tudomány), de mint tudod, mi is teológusok vagyunk (mindhárman doktoranduszok), és az az x száz felszentelt lelkipásztor is teológus, aki elvégezte a teológiát és lelkipásztorként szolgál nap mint nap (tehát a diplomával jogot és felhatalmazást nyert arra, hogy releváns módon megszólaljon teológiai témákban), igét hirdet, bibliaórát tart, tanít és hasonlók. És amikor az „egyház megújulásáról” van szó, akkor nekik ugyanúgy joguk van hozzászólni a témához, mint annak, aki a teológia egy résztémájában jobban elmélyült (sőt, mivel a gyülekezeteiben él az egyház, elsősorban nekik van joguk megszólalni és alakítani a közbeszédet). Itt elsősorban nem a „tudományos fokozat” számít – az egyház reformációja esetében –, hanem a lelkület és a teológia helyes iránya.
Egyébként, mint tudod, immáron 7 éve szervez az Egyesületünk konferenciákat, beszélgetéseket teológiai témákról (az egyiken te is részt vettél), nagy érdeklődéssel, sokszínű tematikával, bevonva az egyház közvéleményt a teológia alakításába, és azt hiszem, felekezeteken átívelően a teológia tudomány hazai képviselőinek a kréméjét felvonultatva.
Világos, hogy érinti a felsorolt teológia területeket a konferencia, csak akkor lehet, hogy érdemesebb lett volna más címmel meghirdetni ezt a konferenciát és a szemlélek és egyéb portáloknak jelezni, hogy ne Balog Zoltánon csámcsogjanak megint és direkt egyházpolitikai színezettel tegyék ki a hírt.
Üdv,
Druszád
Ui.: köszönjük még egyszer a kedves meghívást!
A konferencia tematikája és „impozáns” címe között megtévesztő a szakadék. Megújulás köntösébe van bújtatva és újramelegítve a kegyelmi ügy, persze, csakis teológiai szempontokból és csakis „doktorok” részéről.
Zűrzavaros időket élünk, amelyek valóban fontos és időszerű igei válaszokra váratnak, olyanokra, amelyek az Úr Jézus Krisztusba vetett hitben, testvéri és felebaráti szeretetben, az Ő eljövetelében erősítenek.
„Igen, ez egy teológiai konferencia, és bizony, a teológia is egy tudomány, amelynek vannak elismert képviselői, szakmai előmenetellel, doktori fokozattal.”
Szegény R. Niebuhr, be se tehetné a lábát.
Respekt!
Bartha Tibor viszont doktor volt, ott a helye!
dr. Bartha Tibor: „A Kegyelem és a megújulás a bűnbánat gyümölcse.” (Együtt a jó ügyben)
https://real-j.mtak.hu/26483/1/1961.pdf