Az írott (és hirdetett) Ige mint kegyelmi eszköz – a „rendes” kegyelmi eszközök primátusa a keresztyén életben
Bevezetés – a „rendes” (hétköznapi) kegyelmi eszközök iránti elkötelezettség
Nehéz időket élünk mint hitvalló keresztyének (tehát azok, akik hűek a Bibliának a hitről és a gyakorlatról-életről szóló tanításához, ahogyan azt a protestáns reformáció nagy hitvallásai kifejtették). Tanúi vagyunk egyrészt a teológiai liberalizmus végső hanyatlásának – a progresszió az egykori nagy hírű és filológiai értelemben komoly tudós embereket felsorakoztató teológiai liberalizmus árnyéka, szörnyszülöttje csupán –, a karizmatikus mozgalom felemelkedésének (Dél-Amerika) és teológiai-kegyességi anomáliáinak (véleményem szerint túlbecsülik ezt a mozgalmat, akkor is, ha a „messziről jött ember” híradásai nyomán eget verő ébredéseket vizionálnak, tőlünk lehetőleg mindig több ezer kilométernyire), valamint az úgynevezett emerging church felemelkedésének (és ugyancsak leáldozásának), amely mozgalom a hagyományos felekezeti-intézményi kereteket akarta meghaladni, és a posztmodern társadalomban való keresztyén helytállásra helyezte a hangsúlyt. És tanúi vagyunk az azzal kapcsolatos általános zűrzavarnak is, hogy hogyan kellene jelen lennie, szolgálnia – a missziói parancsot teljesítenie – az egyháznak az egyre inkább „posztkeresztyénnek” nevezhető kultúrában és társadalomban. Azt látjuk – szinte mindenfelé, amerre tekintünk –: a cél elérése érdekében (hogy az evangéliummal elérjük-megszólítsuk a kultúrát és a társadalmat) az evangéliumi közösségek is kompromisszumokat kötnek (sokszor öntudatlanul is) mind az üzenet (mi az evangélium?), mind a módszerek tekintetében (hogyan közvetítsük vagy hogyan adjuk át az evangéliumot?).
Nem ritka, hogy fügefalevélként használunk bizonyos divatosnak hangzó kifejezéseket, amelyek a szolgálat új (és feltehetően a kortárs kultúrához jobban alkalmazkodó) megközelítéseit hivatottak megragadni és meghatározni. Tudunk „céltudatos” gyülekezetről, és sokat hallunk a „kontextualizációról”, a „missziói szemléletről”, az „emergingről” stb. Nyilvánvalóan e kifejezések rávilágíthatnak hasznos, igaz és időszerű megfontolásokra, de sajnálatos módon az ehhez a szószedethez társított „filozófiák” gyakran ellentmondanak annak a történelmi keresztyén felfogásnak, amely az egyház életét és szolgálatát mindig is jellemezte: a „kegyelmi eszközökkel” kapcsolatos vagy a „kegyelem rendes/hagyományos eszközeinek” nevezett tanításnak. Az új megközelítések alapvetése az a feltételezés, hogy minden megváltozott, ezért a módszereinket is módosítani kell. Ennek az egyenletnek valójában mindkét oldala vitatható. Hiszen bármilyen is a kortárs kultúra, az emberi természet nem változik – így az emberiséggel kapcsolatos alapvető probléma sem változott meg, ahogyan a megoldás, az evangélium sem, és ahogyan az Isten által biztosított „eszközök” hatékonysága sem. A hűséges és hatékony keresztyén szolgálatot még mindig az Isten igéjébe vetett bizalom jellemzi, és a hit is még mindig hallásból származik.
Összefoglalva: az evangéliumi szolgálatnak háromféle nézete létezik. 1. Vannak, akik úgy vélik, hogy a kultúrával való „versenyképességhez” szükséges az üzenet aktualizálása. 2. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a hatékony szolgálat a módszereink megújítását, frissítését igénylik. 3. Megint mások úgy vélik, hogy a hatékony szolgálat feltétele az Isten írott igéjében megfogalmazott üzenet és módszer iránti előzetes elköteleződés (ezt gondoljuk mi, evangelikálok).
A liberalizmus álláspontja az volt, hogy az evangélium nem fog működni, ha nem változtatjuk meg az üzenetet. A modern evangéliumi mozgalom (és nem csak a keresőkre érzékeny, úgynevezett seeker sensitive és posztmodern változatai) gyakran hangoztatta, hogy az evangélium nem fog célba érni, ha nem változtatjuk meg a módszereinket. Azonban azok, akik elkötelezettek a gyülekezeti élet és szolgálat „kegyelmi eszközei” – ezek közül is a hagyományos kegyelmi eszközök – mellett, úgy vélik, hogy az evangélium önmagában működik, és ehhez Isten mind a módszert, mind az üzenetet biztosította számunkra. Ezt kihangsúlyozni életbe vágóan fontos egy olyan korban, amikor az egyházakban az újabb és újabb módszerek – szinte akaratlanul – mind az üzenetet, mind a szolgálat jellegét megváltoztatják.
Egyébként az ötven legkelendőbb keresztyén tematikájú könyv rövid áttekintése megmutatja, milyen témák érdeklik leginkább és melyek kevésbé a hívő keresztyének többségét. Az életcélról, a pénzügyekről, a személyiségről, az önbecsülésről, a szeretetnyelvekről és a kapcsolati határokról szóló könyvek uralják a listát. A Szentháromság Istenről, Krisztusról, a bűnről, az evangéliumról, a Szentírásról, az igehirdetésről, a sákramentumokról, az imádságról, az egyházfegyelemről és a helyi gyülekezetről szóló könyvek mennyisége az előbbiek képest eltörpül. Mivel Jézus Krisztus és az ő üdvözítő munkája képezi hitünk alapját, leginkább azt kellene tudnunk, hogyan növekedjünk Krisztus kegyelmében és ismeretében. A Krisztus kegyelmében való növekedésünk arányos lesz azzal, ahogyan az Isten által kijelölt eszközöket használjuk. A teológusok ezeket „kegyelmi eszközöknek” (media gratiae) nevezik.
Mik a „kegyelmi eszközök”? A kegyelmi eszközök Isten által kijelölt eszközök, amelyekkel a Szentlélek képessé teszi a hívőket arra, hogy befogadják Krisztust és az ő megváltásának előnyeit. Bár Isten dönthetett volna úgy is, hogy azonnal kinyilatkoztatja Krisztust népének, ehelyett úgy döntött, hogy a kinyilatkoztatást bizonyos eszközökön keresztül teszi. Isten az igét, a sákramentumokat és az imádságot jelölte ki a legfontosabb eszközöknek, amelyeken keresztül Krisztust és az ő jótéteményeit közli a hívőkkel. A Westminsteri kis káté 88. kérdés-felelete így hangzik:
Kérdés: Melyek azok a külső eszközök, amelyek által Krisztus a megváltás javait közli velünk?
Felelet: A külső és rendes eszközök, amelyek által Krisztus a megváltás javait közli velünk, a rendelései, különösen az ige, a sákramentumok és az imádság, amelyek hatékonyan működnek a választottak üdvösségére.
A rendes/hagyományos kegyelmi eszközökön alapuló szolgálat olyan szolgálatra utal, amely arra összpontosít, hogy azokat a dolgokat tegyük, amelyekről Isten a Szentírásban kijelentette, hogy központi jelentőségűek népe lelki egészségének és növekedésének szempontjából, és amelyek a bibliai normákat tükrözik. A hétköznapi eszközökkel végzett szolgálat tehát a szentírási normák irányítása alatt áll. Abból indulunk ki, hogy Isten a legfontosabb dolgokat közölte velünk – nemcsak arról az igazságról, amelyet tovább kell adnunk, hanem arról is, hogyan kell élnünk és szolgálnunk a változó körülmények közepette is. Isten mind az üdvösségről-megváltásról szóló üzenetet, mind pedig a gyülekezet összegyűjtésének és építésének eszközeit írott igéjében adja közre számunkra. Bármilyen fontos is a saját kontextusunk feltérképezése, bármennyire lényeges is az idők szavának meghallása, a hétköznapi kegyelmi eszközök hangsúlyozása mögött egyszerűen a bibliai hűségre való törekvés áll. A hűség ugyanis relevanciát jelent. Az evangélium az üzenet, a helyi gyülekezet pedig a cél. Isten lelki-szellemi fegyverekkel látta el egyházát az erődök és magaslatok lerombolására. Ezek az úgynevezett (hétköznapi vagy rendes) kegyelmi eszközök, úgymint az írott ige (és az igehirdetés), a sákramentumok és az imádság.
Ezek a világ szemében nem tűnnek túl erősnek, jelentőségteljesnek, sőt a világi bölcsek szemében ostobaságnak tűnnek. De az evangélium Isten ereje üdvösségre, és ezek a kegyelmi eszközök hatékonyak – egyszerűen azért, mert Isten Szentlelke által biztosítja a hatékonyságukat. Az ezekhez való ragaszkodással kifejezzük, hogy számunkra Isten igéje irányítja mind az üzenetet, amelyet hirdetünk, mind annak módját, ahogyan hirdetjük, és amelynek révén összegyülekezik Isten népe, a szentek serege, hogy egyre inkább elváltozzon Isten Fiának hasonlatosságára.
A hagyományos vagy rendes kegyelmi eszközökkel végzett szolgálat magasra helyezi a Szentírást, az igehirdetést, az istentiszteletet, a sákramentumokat és az imádságot. Az ezekkel az eszközökkel végzett szolgálat arról tanúskodik, hogy a legfontosabb dolgok, amelyeket az egyház tehet annak érdekében, hogy az emberek megismerjék Istent, és gyarapodjanak az istenismeretben, a következők: 1. az ige nyilvános felolvasása és hirdetése; 2. a szentségek/sákramentumok elpecsételő és megszentelő hatásának hangsúlyozás, nyilvános módon kiszolgáltatva őket; 3. az imaélet hangsúlyozása, különösen is a gyülekezetben kifejtett, közösségi imaéletet illetően. Ezek mind központi dolgok, létfontosságúak, de sajnos gyakran nem kapnak elég hangsúlyt, alulértékeltek, és emiatt nem nyernek elegendő teret.
Mindhármat határozottan hangsúlyozza a Szentírás, sőt Isten kifejezetten utasítja a lelkipásztorokat és a gyülekezeteket az ezekkel való élésre:
Ige: „…legyen gondod a Szentírás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra.” (1Tim 4,13)
Keresztség: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében…” (Mt 28,19)
Úrvacsora: „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26–28)
Imádság: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért […]. Azt akarom tehát, hogy a férfiak mindenütt bűntől tiszta kezeket felemelve imádkozzanak harag és kételkedés nélkül.” (1Tim 2,1.8)
Ezek Isten népének a növekedéshez szükséges legfőbb eszközei. Igen, egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztusban üdvözülünk. De Isten kegyelmi eszközei által jutunk hitre – a Lélek általános értelemben ezen eszközök által juttat/vezet minket hitre –, és ezen eszközök által növekedünk a kegyelemben: az ige, az imádság és a sákramentumok által.
De hogyan válnak hatékonnyá a kegyelem eszközei? Hogy működnek? Nem önmaguktól működnek (ex opere operato), ahogy a római katolikus egyház állítja, hanem Isten Lelke által működnek a választottak szívében hit által. Ahogy a Westminsteri kis káté 91. kérdés-felelete kifejti (konkrétan a sákramentumok kapcsán, de az elmondottak igazak minden kegyelmi eszközre):
Kérdés: Hogyan válnak a sákramentumok az üdvösség hatékony eszközeivé?
Felelet: A sákramentumok nem a bennük levő valamiféle erő vagy az őket kiszolgáltató személy kegyessége miatt válnak az üdvösség hatékony eszközeivé, hanem csakis Krisztus áldása és Lelkének munkálkodása által azokban, akik hittel fogadják őket.
Nos, semmi sem vonhatja el az egyház és annak konkrét gyülekezeteinek a figyelmét ezekről az eszközökről, sőt minden másnak, amit teszünk, szorosan össze kell kapcsolódnia ezekkel.
A lelkészi szolgálat nem követeli meg, hogy szociológusok legyünk. A szolgálatot elsősorban nem a kultúra „olvasása” határozza meg, hanem Isten igéjének az olvasása. Természetesen a lelkipásztor kapcsolódni akar a kultúrához (hiszen a társadalom tagjainak prédikál, akik vele együtt az adott kultúrában élnek, és a kultúra hat rájuk), de amikor a módszerek és a prioritások meghatározásáról van szó, mindig a szent szövegtől halad a szolgálat felé, nem pedig a kultúra felől a szolgálat irányába. Nem változtathatja, módosíthatja sem az üzenetet, sem a módszereit a fókuszcsoportos felmérések vagy közvélemény-kutatások aktuális eredményei alapján – bár nyilván igyekszik tisztában lenni azokkal a kulturális vagy ideológiai akadályokkal, amelyekkel a bibliai üzenet az adott közegben konfrontálódik. Tisztában van vele, hogy nem létezik kontextus nélküli evangéliumhirdetés és szolgálat. Azzal is tisztában van, hogy fennáll a veszélye, hogy kulturális normákat és módszereket nyilvánítsunk „keresztyénnek”, miközben lehet, hogy csak felesleges akadályokat gördítenek az evangéliumi üzenet célba juttatásának útjába. De tudja, hogy a kontextualizálásra való törekvés oltárán sok közösség kompromittálta az evangéliumot.
Ezért a lelkész folyamatosan visszatér a forráshoz, és megvizsgálja, mi a forráskód. Melyek a kezdeti parancsok és utasítások? Nem kell ahhoz hermeneutikai vagy irodalmi-szemantikai doktorátus, hogy értelmezzük őket: hirdessük az igét, szeressük az embereket, imádkozzunk, tanítsuk a gyülekezeti tagokat, és éljünk istenfélő életet. A gyülekezetre vonatkozó utasítások pedig a következők: gyűljünk össze az Úr napján a „szentekkel”, táplálkozzunk az igével, imádkozzunk közösen, és vegyük a szent jegyeket, hitben részesülve az Úr áldozatának jótéteményeiből.
Hogyan fest egy olyan gyülekezeti közösség, amely elkötelezett a kegyelmi eszközök iránt? Mi fogja jellemezni? Minden bizonnyal a biblikus igehirdetés szeretete, az istentisztelet iránti szenvedély, a biblikus igazságokban való gyönyörködés, az evangélium meghallása, a Lélek megtérést szolgáló munkája, az istenfélő élet, a családi körben is megnyilvánuló kegyesség, az evangelizáció, a tanítványság, a – biblikus értelmű – gyülekezeti tagság, a kölcsönös elszámoltathatóság (gyülekezeti fegyelem), a biblikus gyülekezeti vezetés és annak vágya, hogy áldássá legyünk a körülöttünk lévők számára.
Az ige mint kegyelmi eszköz
Ha lehet így mondani, az írott és hirdetett igének primátusa van a kegyelmi eszközök között is a hatékonyságot tekintve. A Szentírás teológiailag a keresztyén tanítás egyedüli alapja és normája (principium unicum és principium cognoscendi externum a Westminsteri hitvallás megfogalmazása szerint).
Geerhardus Vos református teológus az ige elsőbbségét a sákramentumokkal szemben a következőképpen indokolta: „Ha szükséges, gondolhatunk az igére mint kegyelmi eszközre a sákramentumok nélkül, de lehetetlen a sákramentumokra mint kegyelmi eszközre gondolni az ige nélkül. A sákramentumok a Szentírástól függnek, és a Szentírás igazsága szól bennük és általuk.” Hasonlóképpen, az imádság is csak úgy válik kegyelmi eszközzé, ahogyan a Szentírás igazsága alakítja. A Szentlélek veszi az igét, és képessé teszi a hívőket arra, hogy Isten akaratával összhangban imádkozzanak.
Az elsődleges kegyelmi eszköz tehát az írott ige és az az alapján történő igehirdetés, illetve tanítás. Mielőtt az emberek keresztyénné lennének, Isten – hirdetett és tanított – igéje Isten kegyelmét közvetíti számukra. Ilyen értelemben eszköz, amelyet Isten arra használ, hogy kimunkálja bennünk a lelki életet, és üdvösségre juttasson minket. Pál úgy fogalmaz, hogy az evangélium: „Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére” (Róm 1,16), és a Krisztusról szóló igehirdetés „az Isten ereje és az Isten bölcsessége” (1Kor 1,24). Isten igéjének a hatására, avagy – ahogy Jakab írja – „az igazság igéje által” (Jak 1,18) születtünk újjá. Péter szavaival: „…nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által.” (1Pt 1,23) Isten írott igéje, a Biblia, a „szent írások” „bölccsé tehetnek […] az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által” (2Tim 3,15).
És ha már keresztyénné lettünk, Pál arra emlékeztet, hogy Isten igéjének „van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében” (ApCsel 20,32). Lelki táplálék, amely feltétlenül szükséges a lelki élet fenntartásához, hiszen: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) Mózes is arról beszél, hogy feltétlenül szükséges Isten írott igéje: „Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet: általa élhettek hosszú ideig azon a földön, amelyre most átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek.” (5Móz 32,47) Isten igéje megítéli a bűnt, és elvezet az igazságra, hiszen a „teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim 3,16). Útmutatás számunkra – ahogy a zsoltáros mondja: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (Zsolt 119,105) Egy alapvetően mégiscsak istentelen kultúra kellős közepén a Szentírás bölccsé tesz, és útmutatást ad számunkra, „mint sötét helyen világító lámpásra” (2Pt 1,19) kell figyelnünk rá. Sőt konkrétan bölccsé tesz – emlékezzünk a 19. zsoltár szavaira: „…bölccsé teszi az együgyűt.” (Zsolt 19,8) Reményt ad azoknak, akik kétségek között hánykódnak, hiszen Pál szerint azért íródott, hogy „az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk” (Róm 15,4). Emlékezhetünk az Ézs 55,10–11-re is: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghez viszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” Emlékezhetünk Jeremiás szavaira is: „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz – így szól az Úr – vagy mint a sziklazúzó pöröly?” (Jer 23,29) Olyan éles és kemény az ige, hogy Pál a „Lélek kardjának” nevezi (Ef 6,17), és olyan hatékony, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője kijelenti: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12)
Ami különösen érdekes, hogy az egyház növekedése olyan szorosan kapcsolódik Isten igéjének az emberek életében való uralmához, hogy az Apostolok cselekedetei nemegyszer úgy jellemzi az egyház (számbeli) növekedését, mint Isten igéjének a növekedését: „Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.” (ApCsel 6,7) Máshol pedig: „Az Istennek ígéje pedig növekedik és terjed vala…” (12,24; Károli-ford.), illetve: „Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.” (13,49)
A Szentírás mint kegyelmi eszköz annyira fontos, hogy Charles Hodge princetoni ortodox kálvinista rendszeres teológus arra emlékeztet, hogy a történelem során az igaz keresztyénség mindig „épp olyan arányban virágzott, amilyen mértékben a Szentírást ismerték, és az igazságai elterjedtek az emberek körében”. Sőt megjegyzi: ahol Isten igéjét nem ismerik, ott nem lelhetünk rá az üdvösség vagy a megszentelődés jeleire.
Úgy helyénvaló, hogy az írott igét és annak tanítását az első és legfontosabb kegyelmi eszközként azonosítjuk az egyházon belül. De hozzá kell tennünk, hogy ez nemcsak a hivatalosan elismert tanítást foglalja magában – amelyet az egyházban felszentelt lelkészek végeznek –, hanem minden olyan tanítást is, amely bibliaórákon, ifjúsági órákon, gyermek-istentiszteleteken, a Szentírásról és az evangéliumról szóló könyvekben, sőt a személyes bibliatanulmányozás során kerül elénk.
Hogyan válik hatékonnyá az ige mint kegyelmi eszköz?
A Westminsteri kis káté 89. kérdés-felelete így szól:
Kérdés: Hogyan működik hatékonyan az ige az üdvösségre?
Felelet: Isten Lelke teszi hit által az ige olvasását, de főként az igehirdetést a bűnösök meggyőzésének és megtérítésének, továbbá a szentségben és örömben való növelésüknek hatékony üdvözítő eszközévé.
Az evangéliumi lutheránusok – akik osztják a reformátusok e nézetét a Szentírásnak mint Isten igéjének a természetéről – nem osztják azt a nézetet, hogy Isten Lelkének kell közvetlenül, direkt módon az ige olvasását és hirdetését hatékonnyá tennie az üdvösségre. Ebben Luthert követik, aki kijelentette, hogy Isten írott igéje azért rendelkezik belső erővel, mert Isten Lelke sohasem válik el tőle. Robert Preus (1924–1995), a Lutheran Church – Missouri Synod (az USA egyik konzervatív, hitvalló lutheránus felekezete) egykori rendszeres teológusa írja: „Isten írott és hirdetett igéje eredendően rendelkezik azzal a hatalommal, hogy minden embert megkülönböztetés nélkül megérintsen […]. Ezért az isteni rendelés és a közlés folytán a Szentírás és Isten igéje eredendő módon fel van ruházva azzal az erővel, amely újjászületésre és megtérésre vezet.”
Nos, az a probléma ezzel a lutheri nézettel – miszerint az írott és hirdetett ige önmagában hordozza a minden ember megtéréséhez szükséges hatalmat –, hogy nem tud magyarázatot adni arra (így nincs összhangban a Szentírásnak az üdvösségről szóló tanításával), hogy miért nem tér meg azonnal és kivétel nélkül mindenki, aki olvassa vagy hallja az igét. Erre Preus a következő magyarázatot adja: „Az ige hatékonysága mindenütt minden emberre kiterjed. Istennek és az igének mindig az a célja, hogy minden egyes ember megtérjen, és üdvösségre jusson, de az ige hatékonysága nem ellenállhatatlan.”
A reformátusok ezzel szemben ragaszkodnak ahhoz, hogy az emberek üdvössége mindig Isten közvetlen, szuverén kormányzása alatt áll, és mindig közvetlenül az Úrtól származik, ezért Isten Szentlelkének azonnal és közvetlenül az ige által és az igével együtt kell tanúságot tennie az emberek szívében, hogy bűnbánattal és hittel válaszoljanak Isten igéjére. Tehát a református álláspont az ige mint kegyelmi eszköz hatékonyságáról az, hogy bár a Biblia maga Isten igéje, a különleges kegyelem eszközeként mégsem önmagában vagy automatikusan válik hatékonnyá, hanem csak a Szentléleknek az olvasók és a hallgatók szívében való közvetlen munkája/befolyása által.
Ugyanakkor – tekintetbe véve a Szentléleknek az ige megelevenítésében való szerepét – fontos hangsúlyozni a félreértések elkerülése végett (és a szektás értelmezéssel szemben), hogy a Második helvét hitvallás ezt tanítja: „Azt sem gondoljuk, hogy ezt a külső igehirdetést hasztalannak kellene tekinteni azért, mert az igaz vallás tanítása a Szentlélek belső megvilágosításától függ…” (I. fejezet, A Szentírásról, Isten igaz igéjéről)
Miért különösen fontos az ige „szentségi” aspektusát hangsúlyozni, azt, hogy „kegyelmi eszköz”?
Az ige szentségi aspektusa – vagyis a kegyelem eszközeként betöltött szerepe – a reformáció tanításának alapját képezi. Az evangélium hirdetése nemcsak a Krisztusba vetett hitre hívja az embereket; ez az az eszköz, amellyel a Szentlélek hitet teremt a szívükben, ahogyan azt a Heidelbergi káté 65. kérdés-felelete kifejezi:
Kérdés: Honnan származik a hit, amely által Krisztusnak és minden jótéteményének részeseivé leszünk?
Felelet: A Szentlélektől, aki a hitet a szent evangélium hirdetésével szívünkben felébreszti, és a sákramentumokkal megerősíti.
Michael Horton rendszeres teológus felhívja a figyelmet, hogy evangéliumi teológiai esszékben-dolgozatokban Isten igéjének a szentségi aspektusát gyakran háttérbe szorítja az igének pusztán a pedagógiai (oktató) értelmezése. Ha az ige a didaktikai funkciójára redukálódik, nem meglepő, hogy az emberekben felmerül a vágy, hogy itt és most más eszközökön keresztül találkozzanak Istennel (mondván, „ez túl intellektuális”, „nem elég a frontális beszéd”, „túl sok a szó, a beszéd”). Ha azonban megerősítjük az ige szentségi, valamint regulatív (kánoni) jellegét, akkor felismerhetjük azon szerepét, melyből kitűnik, hogy Isten munkálkodik, kormányoz, üdvözít és tanít általa.
Forrás / felhasznált irodalom:
Ligon Duncan: The Ordinary Means of Growth
Nick Batzig: What is a Means of Grace?
Wayne Grudem: Systematic Theology. Zondervan, 2020.
Michael Horton: The Christian Faith. Zondervan, 2011.
Robert L. Raymond: A New Systematic Theology of the Christian Faith. Thomas Nelson Publishers, Nashville, 1998.