„Keresztyénként nem háborodhatsz fel!” – keresztyén influenszerek és dicsőítők mérgező megnyilvánulásai és azok háttere

„Minden istenfélő ember közös törvénye, hogy erősen gyötrődnek, valahányszor azt látják, hogy mennyei Atyjukat gyalázattal illetik (…). Akiknek nem számít, ha Istent gyalázzák, és a gyalázatot nemcsak gondosan titkolják, hanem egyáltalán nem is törődnek vele, azok nem érdemlik meg, hogy Isten fiainak nevezzék őket, mikor annyi tiszteletet sem adnak meg neki, mint egy földi apának.”

Kálvin János

A párizsi olimpia nyitóünnepségén az online és televízióban is sugárzott műsor keretében többek között nőnek sminkelt férfiak légyottja és drag queenek sajátos performansza volt látható, amely – állítólag – a „sokszínűséget” és az „elfogadást” hivatott kifejezni. Történt tehát egy radikális szintlépés: már egy sporteseményt sem lehet úgy végignézni, hogy az erőszakos ideológiai indoktrináció ne próbálná a többségi társadalomra rátukmálni az „értékeit”. Az általános közhangulatot leginkább az értetlenkedés és a felháborodás jellemezte. Parttalannak tűnő vita indult arról, hogy a koreográfia szándékos provokáció volt-e: míg egyesek azt állították, hogy Leonardo Utolsó vacsorájára utalt, mások, a „szakértők” tudni vélték, hogy egy Leonardóhoz képest kevésbé ismert, németalföldi festő művét próbálták a műsor készítői felidézni, amely az olümposzi pogány istenek ünnepeit ábrázolja. Akárhogy is áll a dolog, az előadás nemcsak hogy visszataszító, ízléstelen és erőszakosan ideologikus, de egyenesen blaszfémikus is volt. Az utóbbit többek között az is alátámasztja, hogy a koreográfia – az asztali jelenet – főszereplője, egy „hölgy” saját Instagram-oldalán „Új melegszövetség” felirattal posztolt egy, a műsorról készült fotót. Egyébként pedig a befogadói élmény és értelmezés a kortárs hermeneutikai elméletek szerint akkor is releváns, ha az nem azonos az alkotó szándékával. A műsor kapcsán számos keresztyén lelkész, pap, egyházi közösség és keresztyén értékrendet valló vagy azzal szimpatizáló színész, közéleti ember, szervezet és kereskedelmi lánc stb. kifejezte nemtetszését. Mígnem megérkeztek bizonyos keresztyén véleményvezérek (keresztyén lelkész-influenszerek, TikTokerek, dicsőítésvezetők), akik számonkérték az előbb említett keresztyének tömegeit, hogy miért lepődnek meg és háborodnak fel, miért érinti őket kellemetlenül a vitatható esemény, hiszen nincs benne semmi meglepő, és egyébként is milyen csodálatos dolog, hogy Krisztus személye még mindig foglalkoztatja az emberiséget! Más nem elégedett meg ennyivel, elkezdte kárhoztatni keresztyén testvéreit, genocid közhangulatról (sic!) és homofóbiáról értekezett.

Ezek a reakciók enyhén szólva is vérlázítók és kiábrándítók, és választ érdemelnek. Muszáj reagálni, hogy ez a gondolkodás ne terjedjen, és ne fertőzze tovább a keresztyének elméjét.

Tegyük fel a kérdést: miért is ne háborodjanak fel a keresztyének? Ezek a szerzők tisztában vannak azzal, hogy a keresztyén személyek egyébként magyar és uniós állampolgárok is? És azzal, hogy népképviseleti demokráciában élnek, és az egyetemes emberi jogok őket is megilletik, például a véleményhez és annak kifejezésének szabadságához való jog? Vagy ezek mindenkit megilletnek, csak a keresztyéneket nem? Ők fogják be a szájukat? A keresztyének droidok, érzelemmentes, emóció nélküli bábuk? Nekik nem lehet beszélniük, felszólalniuk, kifejezniük nemtetszésüket, csak tűrni és szenvedni? Vagy ezen szerzők, „keresztyén influenszerek” szuperkegyessége megkívánja, hogy egy jajszó sem hagyhatja el a keresztyének száját, és egyetlen könnycsepp sem gördülhet le az arcukon, mert az már a krónikus bizalomhiány és a hitetlenség jele? És ha, teszem azt, a keresztyének családosok, szülők, és felháborodnak azon, hogy gyermekeiket el kell ültetni a televízió elől, vagy el kell kapcsolni a tévét, mert már egy olimpiamegnyitó ünnepséget sem lehet végignézni anélkül, hogy a destruktív ideológiai indoktrináció ne érné őket nagytotálban – akkor az bűn? És ha egyszerűen csak az zavarja őket, hogy gyermeket is bevonnak és szerepeltetnek ebben az őrületben, akkor ez is ajvékolás és a dolgok túllihegése? Ezek a szerzők a Jelenésekben szereplő, földi életükben Krisztus nevéért mártíriumot szenvedő lelkeket is lepisszegnék és csöndre intenék – csak ne akarjanak bosszúért kiáltani, inkább maradjanak csöndben, és fogadják el, hogy ez benne volt a pakliban? Hasonlóképp, korunk keresztyénei is csak húzzák meg magukat, készüljenek a mártíriumra! Ne óbégassanak! De ne is érezzenek! Tagadják meg emberségüket, nyomják el érzéseiket – mosolyogjanak, ha kell, ha nem, mint ők! Mert ez a „keresztyéni” a világ szemében, és mi a fontos, ha nem az, hogy minek tűnünk a világ előtt? Számukra – úgy tűnik – ez a legfőbb szempont. Ha ők pózolnak, pózoljon mindenki.

Egész egyszerűen dermesztő ez az erőltetett, bárgyú mosolygásba csomagolt, a keresztyén hittestvérek irányában megnyilvánuló közöny, amely a szavaikból árad. Egyáltalán, lehetséges úgy szeretni valakit, úgy kötődni valakihez, hogy nem fáj, nem háborít fel, nem tesz szomorúvá, ha leszólják, nevetségessé teszik, kigúnyolják, bántják és sértegetik őt? Vagy már ez is ciki, netán a hitetlenség jele? Mária azért elsirathatta szanaszét ütött-vert, megkínzott és megalázott, a golgotai kereszten kivégzett fiát? Megengedhető, hogy a hozzá közel állók, a tanítványai összetörtek a vérben úszó test – egykori Mesterük halott teste – látványától? Jézusnak megengedjük azért, hogy elsirassa Jeruzsálemet, holott tudta, hogy egyszer minden jóra fordul? Vajon nem hitt magában – vagy mennyei Atyjában –, amikor sírt közeli barátja, Lázár halála miatt, akit nem sokkal később maga támasztott fel? És amikor a templomba magukat illetéktelen módon befészkelő kufárokat ostorral kergette el, és a standjaikat maga borogatta fel – vajon ezek a személyek Jézusnak is nekiszegezték volna a kérdést: „Miért akadunk ki annyira, amikor istentelen emberek célba veszik azt, ami nekünk drága?” (Szó szerinti idézet.) A kérdés azt sugallja, hogy ők nem akadnak ki – vagy nem annyira –, amikor azokat támadják, akik kedvesek nekik. Lelkük rajta, de ne tolják rá a saját mentalitásukat keresztyének tömegeire.

És miért gondolják, hogy azok a keresztyének, akik kiakadnak – értsd: bántja őket, ha Mesterüket és a számukra fontos személyeket és szimbólumokat támadják és kifigurázzák –, egyszersmind meg is lepődnek azon, hogy ez megtörténhet? Miért mossák össze a „kiakadást” a „meglepődéssel”? Fájhat valami – egy támadás vagy támadássorozat –, lehet számunkra zavaró és dühítő úgy, hogy nem lepődünk meg rajta, nem ér váratlanul? Miért ne lehetne!

Persze az ilyen típusú megszólalások mögött egyfajta égbekiáltó kettős mérce áll: személyes szinten felháborodnak, ha magukat vagy a családtagjaikat éri hátratétel, ha átverik, ha kijátsszák őket, ha rosszul bánnak velük – a legtöbb esetben őket is bántja (nyilván ott és akkor, ahol erre lehetőségük adódik), békés eszközökkel fel is lépnek ellene. Zavarja őket, ha beállnak eléjük a sorban, ha mások a szabályokat megkerülve jutnak épp az ő kárukra előnyökhöz. Ha hibás terméket sóznak rájuk, egyből a vevőszolgálat felé veszik az irányt. Még ha nem is érinti őket közvetlenül, azért talán felszólalnak a korrupció ellen. De amikor a woke legbrutálisabb, legdrasztikusabb, abnormális, perverz és beteg megnyilvánulásait tolják milliók arcába egy, normális esetben előjel nélküli sportesemény megnyitója keretében, az hidegen hagyja őket. Legfeljebb egy érzelemmentes, lemondó legyintésre futja, hümmögésre: „Ez csak a világ.”

Egyébként meg a keresztyéneket nem érdekli a „világ”? „Úgy is lesz végítélet, pusztuljon a világ – inkább előbb, mint utóbb”? Tényleg? Luther Márton nem azt mondta: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még ma ültetnék egy almafát”? Hát nem azt mondta az Úr, hogy követői a só és világosság szerepét töltik be a világban? Vagy ezt csak csöndben maradva lehet, a hétköznapokban robotolva? Felháborodásuk, kiakadásuk és felszólalásuk – opponálásuk – nem tartozhat ebbe a kategóriába? És ha esetleg valakinek, aki elbizonytalanodott, ez ad erőt ahhoz, hogy továbbra is érdemes ragaszkodni a normalitáshoz és Isten teremtettségi rendjéhez?

Térjünk vissza egy picit az elején említett jelenséghez: ha a közvetlen közelünkben rontanak meg egy gyermeket, akkor – gondolom, ezt talán konszenzusosan elfogadjuk még – fel kell lépni ellene, nem? Tiltakozunk, felháborodunk, minden (törvényes) eszközzel megpróbáljuk megakadályozni. De ha azt látjuk, hogy drag show kellékévé maszkíroznak egy fiatalt, akkor csak szenvtelenül, beletörődően konstatáljuk, hogy „ilyen a világ”, ugye? Hol az egészséges moralitás, hol van a józanság, a józan ész? Ezeket a személyeket nem háborítja fel a bűn tetőzése, emberek tömeges megvezetése, hitbéli testvéreinek tudatos megbotránkoztatása?

Hasonlóképpen hamis és téves, amikor az egyéni, állampolgári szinten kifejezésre jutó „felháborodást” vagy „szomorúságot” egyes keresztyének úgy próbálják rögtön erőszakosan lefojtani, hogy arra hivatkoznak: nekünk csak két dolgunk van, az imádság és a misszió – pont. Mégis mit képzelnek, akik így beszélnek? Hogy a keresztyén emberek nem érző lények? Imamalmot pörgető szakmunkások, akik „csak ne dumáljanak, hanem végezzék a dolgukat”? Miért kell kijátszani a blaszfémia által kiváltott botránkozást és felhördülést az imádsággal és a misszióval szemben? Hol van ez megírva, honnan veszik ezt? Miért „utalják ki” más keresztyéneknek, hogy mit ne érezzenek a blaszfémia láttán? Kik ők, hogy ezt megtehetik? Egyáltalán, ha így gondolják: miért NEM mutatnak először példát ők maguk azzal, hogy csöndben maradnak, lakatot tesznek a szájukra, és csak imádkoznak és misszióznak?

Ha már misszió: tisztában vannak vele, akik így beszélnek, hogy az emberek a világból „térnek be” az egyházba, és hogy az evangéliumhirdetés magában foglalja a bűnről, bűnbánatról, a Krisztusba vetett hitről – azaz megtérésről – és az ítéletről való beszédet? Vagy ezek a személyek bűnről csak a híveiknek beszélnek – vagy már nekik sem? A világi honnan fogja tudni, hogy mi bűn és mi nem bűn, mely jelenségek károsak, melyek nem, ha a keresztyének sem mutatnak nekik utat, és ha az egészséges értékítéletet – és a mögötte dúló szent haragot és indulatot – épp a keresztyén vezetők állítják parkolópályára és bélyegzik meg?

Egyébként pedig felháborodni bűn? Nemhogy nem bűn, egyenesen gyanús, ha bizonyos helyzetekben nem háborodunk fel. Pál apostollal kapcsolatban olvassuk, hogy amikor Athénban járt, látva, hogy a város tele van bálványokkal, „háborgott a lelke”. A keresztyén társaikat nyugalomra intő „élő tűzoszlopokat” kérdezzük: milyen reakció várható el egy keresztyén hívőtől, aki egy olyan városban él vagy tesz látogatást, ahol pogány ideológia vagy vallás, istenellenes eszmék uralkodnak? Mi lenne az adekvát reakció egy olyan társadalom kellős közepén, amely kiművelt ugyan, ám erkölcsileg romlott, és „értékeit” tekintve egyértelműen Isten rendje ellen lázad? Pálról momentán tudjuk, mit érzett: „háborgott a lelke” – ez egy elég intenzív lelkiállapotot jelölő kifejezés, ugyanis epilepsziás rohamokkal kapcsolatban (is) használták. Másik jelentése: ’(negatív értelemben) stimulálni, provokálni, haragra gerjeszteni’. Az eredeti szó az Ószövetség ógörög fordításából is ismert, egyértelműen Istennek a bálványimádásra adott reakciójával összefüggésben kerül elő (vö. aranyborjú, Baal-Peór stb.). Pált is ingerelte a bálványimádás – haragot, nyugtalanságot és szomorúságot érzett az Úr neve dicsőségéért. (Már hallom: csak Pál farizeusi reflexei domináltak itt.) Amikor a nemzet elhagyta Istent, bálványimádásba süppedt, és megszentségtelenítette az Úr nevét, így sóhajtott fel Illés: „Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért…” (1Kir 19,10; Károli-ford.) Aki szereti az Urat, annak fáj, ha bántják. Aki kevésbé szereti, annak kevésbé fáj. Ez ennyire egyszerű. Ha az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert – annak nemiségét – meggyalázzák és kiforgatják, akkor magát az Istent gyalázzák. (vö. Rom 1) Vajon ha a saját gyerekeinket, apánkat és anyánkat gúnyolják és bántják, akkor is ilyen lakonikus nyugalommal prédikálnak ezek a véleményvezérek önmaguknak?

Ez a hamisság egy másik problémára is ráirányítja a figyelmünket, amely nem kevésbé kapcsolódik a mostani esethez: annak a dicsőítőnek-dicsőítésvezetőnek, aki nem tud az Úrért haragudni, semmi keresnivalója a színpadon (persze egyébként sem kellene „színpadot” ácsolniuk maguknak, ha például Johann Sebastian Bachnak templomi orgonistaként-kántorként sem volt igénye arra, hogy mások előtt mórikálja magát) – vonuljon el, gondolja át az életét, az Úrral való kapcsolatát és a motivációit, tartson önvizsgálatot. Ne magasztalja felemelt kezekkel, hunyorítva és átszellemülten azt az Istent, akinek a nevét (és akinek a követőit) ha gyalázzák, nem érzi magát rosszul, és inkább azokkal a keresztyénekkel van baja, akiket ez dühít. Ha nem tudja felvállalni Istenéért a konfliktust, ha kisebbségi véleményével nem tud szembemenni a többség véleményével, nem tud „harcolni” az Úrért és az Úr követőiért, akkor ne locsogjon az Úr szeretetéről akkor sem, amikor neki lejt a pálya: a színpadi technika kíséretében. A keresztyén közösségek vezetőinek pedig meg kellene érteni végre valahára, hogy pusztán azért, mert valakinek „jó a hangja”, tehetséges, nincs örökbérlete a dicsőítő csapatba és nincs örökjoga a mikrofonra. A dicsőítőt nem pusztán talentumai validálják a szolgálatra, hanem elsősorban és mindenekelőtt érett, biblikus alapokon álló keresztyén identitása. Ha ez hiányzik, ki kell tépni a kezéből a mikrofont, mielőtt félreértelmezve szerepét és átlépve korlátait ámokfutásba kezdene.

Sajnos az említett megnyilvánulások mögött mégiscsak valamiféle „teológiai” meggyőződés áll, még ha kellőképpen át nem gondolt, sekélyes és megalapozatlan is. Hiba tehát elszigetelt esetként értelmezni az ilyen és ehhez hasonló – egyre szaporodó – eseteket. Nevezném „kisegyházi” vagy „szabadkeresztyén” attitűdnek, ha nem tudnám, hogy sok – a hagyományos szóhasználatban – kisegyházi vagy szabadkeresztyén homlokegyenest ellenkező álláspontot képvisel, és messzemenőkig elutasítja ezt a bár első látásra kegyesnek tűnő, ám hanyag és nemtörődöm nézőpontot, nevezzük most „konfrontációt” kerülő, – krisztusi szóhasználattal – „langyos” álláspontnak. Lényege – és ezért különösen veszélyes –, hogy – tulajdonképpen egyfajta lelki zsarolással, amely az evangéliumnak a torzóját veszi alapul – blokkolja, lefojtja a keresztyének szóban és tettben kifejeződő társadalmi jelenlétét. Végső soron egy hibás ekkleziológiai és eszkatológiai modelltől vezérelve, a történelem menetét felgyorsítva előreszaladnak, és már most szegregált, korlátok közé szorított, hátratételt szenvedő, a külső sértésekkel, sérelmekkel és támadásokkal szemben inaktív csoportként akarja látni és láttatni a keresztyéneket. Ezt leginkább úgy tudja elérni (ezért érvényesülhet kisegyházi környezetben dupla vagy tripla erővel), hogy a keresztyének részéről bármiféle érdekérvényesítést, ellenállást egyből cezaropapizmusnak, „erőszaknak”, evangéliumellenesnek, politikai keresztyénségnek („Ne erőltesd rá másokra a véleményed!”) vagy személyes szinten az egyéni, Isten által kijelölt áldozati sorssal való dacolásként állít be. Ezért furcsa mód mindig más csoportok sérelmét tekinti valósnak, és mindig más közösségek érdekében lép fel – sokszor épp a keresztyének kárára. Ebben a keresztyének nem tudnak megvédendő – vagy a maguk megvédésére, saját érdekeik érvényesítésére igyekvő – csoport lenni, mert áldozatiságuk soha nem foglalja magában azt a lehetőséget, hogy „megvédjék” magukat, hiszen amint ezt megtennék, rögtön rájuk sütik az „elkövető” címkét. Minél jobban forr a víz a fazékban, annál erősebben nyomják rá felülről a fedőt. Így bármiféle felháborodás, méltatlankodás, szólásra emelkedés, szóbeli védekezés, Isten erkölcsi mércéjének megjelenítése – sőt végső soron adekvát reakcióként az evangélium hirdetése – is jelenik meg a keresztyének részéről, rögvest felemelik a piros lapot, mely azt üzeni: „Vigyázz, ne legyél elkövető, neked áldozatnak kell lenned, de olyan áldozatnak, amely soha nem tehet szóvá semmit, nehogy véletlenül elkövetővé váljon!” Ez egy 22-es csapdája, amelyből nem lehet kikecmeregni, és a legalapvetőbb emberi reakcióktól is megfosztja a keresztyéneket, nem más, mint nyálkás és hamis kegyesség, amely szó szerint „elembertelenít”. A keresztyének így válnak az áldozatkultúra valódi áldozatává – azzal, hogy soha nem lehetnek mások által (úgy látszik, még saját vezetőik által sem) elismert áldozattá, csak kihasznált és csöndre intett, erőszakosan lefojtott csoporttá. Ez persze nem meglepő az evangéliumok alapján, de az, hogy az áldozatkultúra kellős közepén épp keresztyén pásztorok tesznek ezért hathatósan, már annál inkább.

No de mi az a „teológiai”-ideológiai alap, amely ebben a kegyeskedésbe burkolt kioktatásban kifejezésre jut? Röviden: hiányzik az arról való meggyőződés, hogy Krisztus nemcsak az egyház, hanem az egész teremtett (látható és láthatatlan) világ felett Úr, aki visszajön egyszer megítélni élőket és holtakat. Azaz nemcsak az egyén, hanem a társadalom életét is Isten igéjének kell kormányoznia. Ez az utóbbi megállapítás nem keresztyén politikai zsarnokságot jelent, mielőtt félreértené valaki, hanem azt, hogy nincs – nem létezik – semleges terület, amely ne tartozna Krisztus Úr voltának fennhatósága alá. A keresztyénség nemcsak az ember érzelmi életét szabályozza, nemcsak a magánéletét, hanem a szociális és társadalmi életét is, azaz minden cselekedetét. A keresztyén ember azt képviseli a nyilvánosság előtt, amit magában gondol a világról és az abban tapasztalható jelenségekről. Nem is tehet másként. A keresztyén embernek nincs két (vagy több) énje. Ez a konzekvens hitmegélés lényege – így válnak a keresztyének sóvá és világossággá vagy pozitív értelemben kovásszá, és nem úgy, hogy a legrosszabbra készülve, hátrakötözött kézzel, erőltetett mosollyal az arcukon andalító dicsőítő dalokat énekelnek. Ez a „keresztyének ne nyilvánítsanak véleményt, ne háborogjanak, ne fejezzék ki nemtetszésüket!” lemez jól ismert sláger (pl. a szocializmusból), de ha az eszmei gyökereit tekintjük, visszamehetünk egészen a francia forradalomig. Ami új, hogy most már evangéliumi keresztyének is ezeket a lózungokat hangoztatják, ráadásul még ravaszabb módon, összekapcsolva a köldöknézegetést az imádsággal: „Imádkozz, ne beszélj! Imádkozz, ne nyilváníts véleményt! Imádkozz, ahelyett, hogy állampolgárként a karakteres álláspontodat képviselnéd!” Ott tartunk, hogy már az aberrációt, a teremtettségi rend elleni felszólalást is „reakciósnak” bélyegzik, de nem párttitkárok vagy marxista ideológusok, hanem evangéliumi pásztorok és dicsőítésvezetők! Ezeknek elment az eszük?

Korábban száműzték a vallást a politika területéről (keresztyénségre hivatkozni a politikában csakis a „hiteltelenség” netovábbja lehet, ugyebár), száműzték a tudomány területéről, a gazdasági életből (mondván, nincs szükség keresztyén elvekre), az irodalomból és a művészetek területéről stb. (még regulatív és építő jelleggel sincs már rá igény). Iszonyatos erők mozdulnak meg annak érdekében, hogy a hiteles, evangéliumi keresztyénség és az általa képviselt értékek eltűnjenek a templom és végül a család szférájából is. Erre jönnek magukat evangéliuminak nevező pásztorok, dicsőítők stb.-k, és amellett szólalnak fel, hogy a keresztyének már a saját, családi-magánéleti szférájukat is érintő, az alapértékek ellen intézett támadást se illessék kritikával, hozzájárulva ezzel a keresztyénellenes kultúra teljes expanziójához, amelyet a keresztyénségnek sóként kellene felmarnia (legalább részben), és amelynek helyébe legalább a normalitás megélését biztosító társadalmi rendet – legalább alternatívaként – fel kellene mutatnia. Nem, ezek a véleményvezérek, „vezetők” teljes passzivitásra ítélnék a keresztyéneket, még inkább kivonva a keresztyén komponenst a társadalmi vegyületből – hadd terjedjenek, hadd hassanak, hadd pusztítsanak csak mindaddig a teremtettségi renddel szemben álló erők, amíg már végül az ő bőrüket perzselik. Hogy addig mi történik, teljesen mindegy: hány magzat, gyermek, férfi és nő stb. esik áldozatul, csak fő a békesség és a szalonképes, kimért, kulturált stílus. De vajon mit fognak tenni akkor, amikor majd a saját ismeretségi körüket, rokonságukat, családjukat is eléri már az istenellenes kovász rothasztó hatása? Akkor is mérsékelni fogják az ellenvélemények hangoztatását? Tegyék csak, de legyenek tisztában azzal, hogy azáltal, hogy passzívvá teszik a keresztyéneket, egyszersmind fegyvertelenül ki is szolgáltatják őket az antikrisztusi erőknek.

Ezeket a személyeket egyszerűen nem érdekli a szélesebb társadalom és kultúra; nem gátolni, hanem gyorsítani szeretnék az elvilágiasodást. Teszik ezt azért, mert közéleti emberként, TikTokerként, tartalomgyártóként vagy a világi zenei szcénába beágyazottként olyan katamaránok, amelyek nagy szélben már csak a világi törzsükön érzik biztonságban magukat, és ezért nem a világot igazítanák a keresztyén kijelentés fundamentumához, hanem a keresztyénséget a világhoz. Ezért – figyeljük meg – soha nem illetik kritikával az istentelen tendenciákat képviselő világot, nem ítélik meg és nem is szólítják fel megtérésre. Nem hoznak szóba kényelmetlen témákat, mert ők nem a keresztyének előtt akarnak elfogadottak lenni, hanem a „világ” előtt „jó keresztyénként”. Nem, ők a keresztyéneket mószerolják, hogy milyen bárdolatlanok, milyen kemények, milyen élesek a világgal való szembenállásukban.

Nem ítélhetünk másként, csak úgy, hogy az a mentalitás, mely más keresztyéneknek címezve ilyen káros ukázokat termel ki magából, a passzív, világkerülő szekták áporodott levegőjét árasztja magából, beteg és egyoldalú. Lehet ezt csinálni, csak legalább először magukkal szemben érvényesítsék az elveiket: tegyenek hallgatási fogadalmat, és imádkozzanak, azzal legalább nem ártanak, és nem döntik nyomorba a keresztyénséget (legalábbis idő előtt nem).