2
szept
2022

Beszélgetés női lelkipásztorokkal evangéliumról, elhívásról, szolgálatról, házasságról, férfiról és nőről, I. rész

– Három, a Magyarországi Református Egyház kötelékébe tartozó női lelkésszel beszélgettünk két “felvonásban”. Érzékeny témákat érintettünk, valószínűleg ezek közül némelyekben az evangéliumi világon belül sincs teljes egyetértés. Az itt leírtak a három hölgy személyes hitvallása és meggyőződése. Párbeszédre mind ők, mind a mi oldalunk nyitott.  –

Márkus Tamás András: Először is, az elhívásotokról kérdeznélek titeket. Röviden, tényleg csak pár mondatban próbáljátok összefoglalni, mikor éreztétek Isten hívását erre a pályára. Érdekelne az is, hogy kifejezetten a pásztori-tanítói – ha úgy tetszik, gyülekezetvezetői – tisztségre való elhívást éreztétek-e, vagy inkább általánosan, az egyházban való „főmunkaidős” szolgálatra, és ehhez az MRE-ben egyértelműen a teológiai stúdium elvégzésén keresztül vezetett az út, esetleg „csak” a teológia, mint tudomány érdekelt titeket?

Sánta Ibolya (továbbiakban SI): Egészen pontosan ezzel a szóval fejeztem ki, hogy miért szeretnék lelkész lenni: nem más munka mellett szabadidőben, hanem főmunkaidőben szeretném Istent szolgálni. Akkor nem is értettem az ellenállást a férfiak részéről, de bő 40 év elteltével árnyaltabb a véleményem. Nem tudom, Isten hívását éreztem-e, pont ebben voltak kétségeim. De a magam részéről nagyon akartam és azt feltételezem, hogy Isten legalábbis elfogadta a jelentkezésemet. Bizonyos értelemben akkor még a teológián „csodabogárnak” számítottak a lányok. De számomra nagyobb válságot okozott, hogy nem tudtam átengedni magam olyan „jeleknek”, amelyekről másoktól hallottam, és amelyek mások számára Isten egyértelmű elhívását jelentették. Nekem is volt bibliai igém, de ezt túl kevésnek éreztem. Végül azzal, hogy felvettek, azt gondoltam, hogy Isten valamiképp mégis elfogadta ezt a dolgot. Abban reménykedtem, hogy ez is elég lesz ahhoz, hogy valamit általam, vagy rajtam keresztül tegyen. Olyan kegyességi szemlélettel mentem a teológiára, hogy „mindent az Úrért”, tehát inkább egy érzelmi attitűddel. A kurzusokra, vizsgákra készülve rájöttem, hogy ez elképesztően érdekes is! Úgy mentem, hogy kész vagyok teológiát tanulni, hogy főállásban szolgálhassam Istent, de azt nem gondoltam, hogy ez ennyire klassz! Volt olyan kurzus, hogy egész éjjel olvastam, és elkezdtem sírni a végén, hogy ez a tudomány, ez az ismeret milyen gyönyörű – pedig nem vagyok egy érzelgős valaki. Teljesen beleszerettem a teológia tudományába. Persze a „szerelem” az egy dolog, a szakmai kritériumoknak is meg kell felelni, mert felkészültség nélkül nem megy. Mindenesetre számomra ez mai napig szerelem azon a szinten, amit én egyáltalán tudok művelni, illetve amire szükségem van a szolgálatom során.

Rápolty Dávidné (Bíró Zsuzsa, továbbiakban RD): Végzős gimis voltam, éppen félév volt, leültem a nappaliba, és elhagyta a számat az imádság: „Uram, állítólag Te válaszolsz egyből. Így kérdezlek: mitévő legyek? Menjek ki Svédországba úgy, hogy nem is ismerem a nyelvet, vagy maradjak itthon és menjek a teológiára Budapestre? Ámen” Körülbelül ennyi is volt, kinyitottam a Bibliámat a Református Bibliaolvasó Kalauz szerinti aznapi résznél, az Ezékiel 3 volt kijelölve, és rögtön az elején szíven szúrt Isten egyértelmű válasza: „Emberfia, menj el Izráel házához, és hirdesd nekik igéimet! Nem érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű néphez szól a küldetésed, hanem Izráel házához. Nem ahhoz a sok érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű néphez, akiknek a beszédét nem érted.” Úgyhogy gondolkozás nélkül beadtam a Károlira a jelentkezésemet, és meg voltam győződve, hogy vezetőlelkész leszek. Emiatt úgy voltam vele, gyereket se fogok vállalni, hogy ne álljon a nagy karrier útjába… Minden flottul ment, de harmadévre kiégtem lelkileg, ott akartam hagyni az egészet, nem kívántam folytatni a „bort iszik és vizet prédikál” életformát. Az Úr azonban könyörült, és harmadév adventjében újra egyértelműen megszólított: valami hiányzik az életemből. Pünkösdkor értettem meg, hogy ez a valami inkább Valaki, a Szentlélek, és emiatt nem értem az Igét, Krisztust, magamat, emiatt hamis az életcélom és az istentiszteletem. Miután újjászületettem, új megvilágítást kapott szinte minden, és az Úr megértette velem: valóban elhívott Őt követni és szolgálni, de nem úgy, ahogy én képzeltem korábban, nem kell ehhez vezetőlelkésznek lenni, sőt! Azt tudtam, hogy a ’hirdesd az igémet’ parancs maradt, de negyedévtől kezdve tudatosan arra készültem, azt kutattam, mit jelent az Úr Jézust úgy szolgálni majd, hogy az ne ütközzön az Igéjével, hogyan lehetek majd jó beosztott, feleség, édesanya…

Baloghné Kiss Zsuzsa Barbara (továbbiakban BKZSB): Én a gimnáziumi évek alatt végig gyógyszerésznek készültem, főleg szülői nyomásra. Nagyon nagy kudarc volt számomra, hogy nagyon jó tanuló létemre abban az évben egyetlen egy ponttal lemaradtam a felvételi ponthatártól. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy tényleg jó úton haladok-e. Rájöttem, Istent kihagytam az útkeresésemből. Elkezdtem ezért is imádkozni az Úrhoz, aki meglepetésemre a lelkészség irányába terelt. Nem éreztem azt, hogy gyülekezetvezetőnek hívott el, csak azt tudtam, hogy valamilyen szolgálatot tartogat nekem, ehhez pedig el kell végeznem a Teológiát.

MTA.: Ha az evangéliumot két-három mondatban össze kellene foglalni, mit mondanátok, hogyan nézne ki a ti definíciótok?

BKZSB.: Az evangélium, az örömhír számomra az, hogy alkalmatlanságom ellenére Isten megmentő szeretettel hajolt le hozzám Jézus Krisztuson keresztül, és ha ezt bűnbánattal elfogadom, akkor örökké dicsőíthetem Őt ezért.

SI.: Nem tudom a mai kortól függetlenül ezt összefoglalni. Biztosan a szeretettel kezdeném, de rögtön utána világossá tenném, hogy Isten annak ellenére szeret, amilyenek vagyunk. Nem azért, mert szép elveink és érzéseink vannak. Ez a szeretet következetes, hosszútűrő, de ha válasz nélkül hagyjuk, Isten haragja marad rajtunk, és kárhozat vár ránk. Ha válaszolunk, akkor viszont minden képzeletet felülmúló, örök közösségben leszünk vele.

RD.: A bűn ma eldeformálódott jelentéssel bír. Pedig, ha nem tisztázzuk mit jelent, akkor Krisztus egész tettét olcsóvá tesszük és felhígítjuk. Ezért én mindig azzal kezdem, hogy a bűn Isten nélküli állapot. Nincs kontroll, ezért azt tehetek, amit akarok, ahogy egy gyermek is akkor tesz rosszat, ha nem látják, vagy azt hiszi, hogy nem látják. Ennek következményei a lopás, csalás, stb., ami már karakter-, környezet- és neveltetésfüggő, hogy kinél hogy és milyen mértékben tör felszínre. Ebbe születünk, ezért vagyunk bűnösök. Isten nélkül vagyunk, még megismerni se tudjuk, és remény sincs ebből kitörni, ha Ő nem küld hozzánk valakit, aki megtanít olvasni, ad a kezünkbe egy Bibliát, beszél róla és így tovább. Jézus ezért jött, hogy Istent megismerjük, kapcsolatba kerülhessünk vele, és lerontva az ördög munkáját megszüntesse a bűn következményét, az örök istentelen állapotot, a halált. Krisztusban Isten rendezi a múltamat, megbocsát, és biztosítja a jelenemet és a jövőmet azzal, hogy Immánuel, azaz velem van, már nem vagyok egyedül. Van kontroll az életem fölött. Nem a sorsnak és a véletlennek vagyok kiszolgáltatva. Ez a jó hír! Ugyanakkor ez – az, hogy van kontroll – azt is jelenti, hogy nem tehetek meg akármit, mert lesz elszámolás.

MTA.: A férfi és nő közötti, illetve férj és feleség közötti viszonyrendszert illetően alapvetően egalitarista és komplementarista álláspontról szoktak beszélni. A komplementarista felfogás a családi és gyülekezeti életet illetően az Ef 5,21-33, az 1Tim 2,11-3,7 és a Tit 2,2-6 igerészeket veszi alapul. A komplementaristák többek között e szentírási passzusok alapján azt hangsúlyozzák, hogy alapvetően a férfiaknak kell viselniük a szellemi vezetésnek és a gyülekezet tanításának a felelősségét. Nyilván e rendszeren belül is léteznek megengedőbb és szigorúbb verziók. A komplementarizmussal tartalmilag szemben álló nézetet egalitarizmusnak nevezzük. Ez utóbbi felfogás szerint Jézus Krisztusban már nincsen többé különbség a nemek között a felelősségi köröket illetően. Ezt a nézetet a Gal 3,28-ra vezetik vissza. Mivel – mondják az egalitáriusok – Jézus Krisztusban minden hívő egy, ezért a férfi és a női szerepek – mind a gyülekezet vezetésében, mind pedig az otthon négy fala közt – teljesen és maradéktalanul felcserélhetőek egymással. Az egalitáriusok a nemek közötti különbséget a bűnbeesésre vezetik vissza, de mivel – mondják – Jézus szellemben már helyreállította a bukott világot, így a nemi különbségekből fakadó eltérő szerepeknek sincs helyük, hiszen az Úr Jézusban való egység már feloldotta azokat. Ti melyik álláspontot képviselitek? 

BKZSB.: A komplementaristát. Akárhogy is nézzük, a férfi és a nő más-más adottságokkal és ezáltal más-más feladatokkal lett megteremtve. Hiába állítja azt már a Nyugat, hogy egy férfi is tud szülni, ez nem így van. Nem ebben van a két nem közötti egyenlőség, hanem abban, hogy mindannyian, férfiak és nők egyaránt bűnben születünk és Jézus Krisztus által mindannyiunknak, férfiaknak és nőknek egyaránt megadatott a megigazulás. Én azt vallom, hogy a férfinak kell lennie a vezetőnek a családban és a gyülekezetben egyaránt. Nem is tudtam volna hozzámenni egy olyan férfihoz, akit nem tisztelek és akinek nem tudom elfogadni a döntéseit. És ezzel nem azt mondom, hogy nem vitatjuk meg a kérdéseket, hanem azt, hogy miután átbeszéltük az adott helyzetet, végül a döntés és a felelősség is a férfié. Hiszen míg a nők inkább érzelmi alapon döntenek, addig a férfiak értelmi alapon, és ez a kettő együtt adja az egységet. Ezt tartom biblikus modellnek, ugyanis a nő segítőtársnak lett teremtve. 

SI.: Feltétlenül és egyértelműen a komplementarista vélemény oldalán állok. Akár a családban, akár a gyülekezetben, de persze bármilyen közösségben, valakinek mindig vállalni kell a felelősséget a döntésekért. Akkor is, ha közös döntésről van szó, de különösen akkor, ha vita van. Természetesen a vitákat le kell folytatni, nem diktatúráról beszélek. A döntés felelősségét, Isten férfiaknak adott mandátumát nem változtatja meg, ha ők rossz döntést hoznak, elvégre bukott világban élünk. Különben jól látszik mind az egyházban, mind azon kívül, hogy az egalitarizmus hova vezetett: a férfiak alig látszanak, nem nőnek fel, generációk nem látnak ép mintát.

RD.: Csatlakozva az előttem szólókhoz, komplementarista vagyok én is. Amúgy, ha a bűnesetet nézzük, még mielőtt Isten kiosztotta volna a büntetéseket, hiába Éva szakított a fáról, Ádámot kéri számon Isten, övé a felelősség. Nem is értem az egalitáriusokat ilyen értelemben…

MTA.: Tekintve, hogy mindhárman a komplementarista felfogással azonosultok, adódik a kérdés, hogy lelkésznőként, teológusi diplomával ezt hogyan lehet kivitelezni, mármint a szellemi, spirituális vezetés átengedését a férfinak? Különösen azok számára lehet ez érdekes kérdés, akiknek a férjük nem lelkész.

RD.: Beosztottként nekem egyszerű. És hitvallásszerűen szolgálni se volt nehéz, ugyanis a principálisom (a teológiai stúdium öt évének elvégzése utáni hatodik, gyakorlati évben a mentor lelkipásztor/szerk.) megengedte, hogy ne kereszteljek, és palástot is csak akkor hordjak, ha Igét hirdetek.

BKZSB.: Nem mindig könnyű átengedni a vezetést, főleg akkor nem, ha úgy érzem, nekem van igazam. Volt olyan, hogy ebből kifolyólag veszekedés, sőt részemről sértődés lett a vége. Éppen ezért is az Úr elé kell vinni ezeket a helyzeteket, kérdéseket, érzéseket és legfőképpen az Ő vezetésében és útmutatásában kell bízni.

SI.: Ez nehéz kérdés számomra, mert elég domináns típus vagyok, és nagy önmegtagadásba került megtanulnom bármifajta vezetést átengednem a férfiaknak. Lehet, hogy most sem sikerül maradéktalanul. Nem vagyok férjnél, így arról, hogy a házasságban ez hogyan lehetséges, nincs tapasztalatom, de feltételezem, hogy ott sem könnyű. Na de mi könnyű a keresztény életben? Nem arra szerződtünk. A nő segítőtárs, tehát az a küldetése, hogy erősítse és támogassa a férfit. Erre annak pont a gyengeségeiben és akkor van nagy szüksége, ha rossz döntést hozott. A küldetés megtagadása, ha a nő azt mondja, „na ugye, nekem lett igazam!” A gyermeket is úgy neveljük, ha a jóban megerősítjük és a botladozásaiból kiemeljük.

Az önálló gyülekezeti szolgálatban viszont kinek kellene, lehetne átadni a szellemi vezetést? Isten ugye tehet kivételt, ilyenek voltak a prófétanők az Ószövetségben, tehát szerintem lehet olyan lelkésznő, aki rendelkezik gyülekezetvezetési karizmával. Ugyanakkor nem hiszem, hogy annyian volnának ilyenek, ahányan önállóan dolgoznak. Arra nem látok bibliai példát, hogy a kivételből szabály lesz.

Egyébiránt úgy gondolom, a nők önálló gyülekezeti szolgálata egyfajta ítélet az európai kereszténységen. Félreértés ne essék: nem jelentenek csapást a lelkésznők, nem kételkedem abban, hogy sokan elhívást kaptak szolgálatra, ehhez túl sok példáját látom az áldásnak, amit a szolgálatuk jelent, de ez nem zárja ki, hogy Isten riadót fúj általuk. A szolgálatukat biblikusnak látom mindazon területeken, amelyekre a Szentírásban példa van. Ez gyakorlatilag a szentségek kiszolgáltatását kivéve minden területen megalapozza a jelenlétüket és a munkájukat.

MTA.: Megütötte a fülem Zsuzsi, amikor a keresztelés kapcsán a „hitvallásszerűséget” említetted. Itt mire utaltál?

RD.: Ebben a konkrét helyzetben azt értem „hitvallásszerű” alatt, hogy a II. Helvét Hitvallásra lelkészként felesküdünk – arra, hogy a hitvallásaink szellemében fogunk tanítani –, márpedig ez a hitvallási irat tartalmaz egy arra vonatkozó passzust, hogy ki keresztelhet (lásd II.HH., XX/6). Én elfogadom egyébként, hogy más női lelkészek a saját meggyőződésüket alapján kiosztják a sákramentumokat, de számomra ez lelkiismereti kérdés volt. Nyilván beosztott lelkészként ez talán még valahogy kivitelezhető, de önálló státuszú női lelkészként nehezen oldható fel ez a dilemma. Csuriba teszi a kezét, miközben elmondja ezt a bizonyos fogadalmat? A lényeg az, hogy aki tényleg követni akarja Krisztust, annak biztosítani fogja az Úr, hogy azt milyen módon tegye. Számomra ez fontos, de nem akarom rákényszeríteni senkire a gondolkozásomat. Nekem ez egy imaharc is volt, és én erre egyértelmű igei választ kaptam, tehát Isten meg is erősített ebben.

SI.: Találkoztam olyan gyülekezeti gyakorlattal, ami számomra ezt megkönnyítette. Ha nagyon biblicista módon keresem a gyökereit a női lelkészségnek, akkor arra nyilván nem találunk példát, hogy nők keresztelnének vagy úrvacsorát osztanának. De ez nem feltétlenül zárja le nekem ennek a lehetőségét. Az egyik gyülekezetben, ahová sokáig jártam besegíteni, az volt a gyakorlat, hogy a lelkész beszélgetett a családdal, és ha úgy látta, hogy nem tudnak teljes érvénnyel elköteleződni a keresztyén nevelés mellett, akkor úgymond „gyermekbemutatás” volt a gyülekezetben. A szertartás majdnem olyan volt, mint a keresztelésé, csak éppen nem lett megkeresztelve a gyermek. Ez egy felelősségteljes gyakorlat. A másik típusú gyakorlat, ami a mi gyülekezetünkben van, úgy néz ki, hogy kétszer találkoznak a szülők-keresztszülők a gyülekezet képviselőivel, először a lelkésszel, aztán egy presbiter-munkatárssal. Az első találkozó során végigbeszélik, mi az értelme-lényege a keresztségnek, a második találkozóra pedig a templomban kerül sor, ahol inkább a szertartás menetéről van szó. Illetve van a gyermekkeresztségnek két feltétele: az egyik, hogy a szülők polgári értelemben össze legyenek házasodva, a másik, hogy a keresztszülők meg legyenek keresztelve. Ebben azt látom, hogy akik odajönnek, nem úgy érzik, hogy még ők tesznek szívességet azzal, hogy mi, az egyház képviselői a keresztvízzel leönthetjük a gyermeket, hanem van egy küszöb, amit nekik meg kell lépni. Ezeket a beszélgetéseket kifejezetten szeretem. Úgy gondolom, hogy a sákramentum helyes kiszolgáltatásának ezek helyes kritériumai.

MTA.: Vannak-e az egyháznak, gyülekezeti életnek direkt olyan szegmensei, amelyekben szerintetek a nők hatványozottabban tudják az ajándékaikat, tálentumaikat használni és kamatoztatni?  

SI.: Ha kegyelmi ajándékokra gondolunk, akkor nincsenek, hiszen a karizma felülírja a nembeli adottságokat. De ha az utóbbiakat nézzük, akkor természetesen a gyerekek közötti szolgálatban, a személyes látogatásokban, beszélgetésekben, diakóniában legitim terük van.

RD.: Ilyenek szerintem a nők lelkigondozása, női bibliaórák és mama-baba körök tartása, gyerekmunka, adminisztráció, szervezéssel kapcsolatos feladatok, illetve a „háttér” biztosítása.

BKZSB.: Ilyenkor a legtöbben rávágják, hogy a gyermekek közötti szolgálatban. És valóban van benne igazság, nem véletlen, hogy az előttem szólók is említették. De azt tapasztalom, hogy a gyerekek sok esetben jobban tudnak ragaszkodni egy férfi hittanoktatóhoz, lelkészhez, éspedig azért, mert sajnos egyre több családból hiányzik a normális apakép. Valamint szerintem egy nő jobban tud lelkigondozni egy nőt, egy férfi pedig egy férfit, egyszerűen azért, mert jobban megérti a gondolatmenetét, és azért is, mert így nincs meg a kísértés a másik fél irányában. Az pedig magától értetődő, hogy a baba-mama alkalmak tartása/vezetése testhezállóbb feladat egy nő számára.

MTA.: Egyesek azzal vádolják a népegyházakat (de nem csak a népegyházakat), hogy a mai napig túl patriarchálisak és hogy a nőket háttérbe szorítják. Ti mit tapasztaltatok?

RD.: Hát nem tudom. Van olyan lelkész az egyházban, akiről azt terjesztették, hogy a legnagyobb nőgyűlölő és a legnagyobb nőkritikus, de irányomba soha egyetlen rossz megjegyzése sem volt pusztán amiatt, mert nő vagyok. A saját szememmel láttam, hogy amikor speciel egy női lelkésszel konfliktusai voltak, akkor azok nem abból fakadtak, mert az illető lelkész nő, hanem abból, mert objektíve problémák merültek fel. Lehet, hogy én élek burokban, de ilyen típusú megkülönböztetést nem tapasztaltam – negatív irányban semmiképp, esetleg pozitív irányban.

SI.: Úgy tapasztaltam, hogy inkább öntudatlanul lehet ez benne bizonyos férfiakban. Nem tudom, hogy ez feltétlenül rossz-e. Olyanokra gondolok, hogy sokat dolgoztam férfi kollegákkal – mindig jobban szerettem férfi kollégákkal dolgozni, mert valahogy gördülékenyebb volt a munkakapcsolatunk –, és ha valahová szolgálati autóval mentünk, fel sem merült, hogy akár én is vezethetnék. Vagy amikor látványosabb istentiszteletet tartottunk, általában mindig két férfi kolléga végezte a liturgiát. Biztos vagyok benne, hogy ez nem szándékos, ettől persze volt, amikor bosszantott, mert úgy éreztem, hogy a gyülekezeti tagok szemében emiatt hátrébb sorolódom.

MTA.: A progresszívek oldaláról újra és újra elhangzik, hogy ugyanazok – itt természetesen az ún. „fundamentalistákra”, „ultrakonzervatívokra” utalnak – a kerékkötői az egyházban jelenleg a melegházasságok megáldásának, mint akik egykor a női lelkészség bevezetése ellen ágáltak. Ti, női lelkészként tudtok azonosulni ezzel a típusú érveléssel?

BKZSB.: A hasonlóságot abban látom, hogy a progresszív irányzat mind a női lelkészség, mind a melegházasság kérdésében a modern kor nyomására a konzervatívok által idézett igéket kiforgatja, illetve máshogy próbálja értelmezni. Azonban míg a Szentírásban látunk példát Isten által elhívott és megáldott női szolgálókra, addig aktív homoszexuálisok esetében erről nincs szó, sőt inkább utálatos bűnnek nevezi Isten ezt az életmódot, tehát az azonos neműek közötti intim viszonyt. 

SI.: Történetileg nem látom világosan a helyzetet, hogy mennyire jól levezethető ez az azonosítás. De ha arra fut ki ez a gondolatvezetés, hogy lám, a nők szolgálatba állításának egyenes következménye a melegházasság bevezetése, tehát hogy ők jelentették az első lépést ezen a lejtőn, akkor ezt nem tudom elfogadni, sőt, komikus számomra. A nők szolgálatára rengeteg bibliai példa van, a melegházasságra egyetlen egy sincs.

RD.: Ha jól tudom, annak idején azért kezdtek női lelkészeket felszentelni, mert szükséghelyzet volt. Előtte is voltak női szolgálók, de akkor muszáj volt betölteni a helyeket, és nem volt annyi férfi. Az akkori rendszer miatt – legalábbis én így tudom – csak felszentelt lelkipásztor lehetett teljesidejű szolgáló az egyházban. Kivételes, és mondhatni „ítélettel teli” időszak volt ez. Nyilván kérdéses, hogy ezt ma kell-e folytatni, mert úgy tűnik, átestünk a ló túloldalára… Át kellene gondolni és strukturálni a lelkészképzést. De a konkrét kérdésre válaszolva: erre csak a következőt tudom mondani: ha elfogytak a heteró házasságok, és már nincs kiket megáldani, és így „szükséghelyzet” alakulna ki, akkor helytálló lenne maga a párhuzam, persze akkor is hiányozna az igei alap. Hála Istennek, ez a veszély nem fenyeget minket a közeljövőben

MTA.: Van egy tendencia, amire egyes konzervatívok fel szokták hívni a figyelmet, ami részben kapcsolódik az előző kérdéshez is, és amire némelyek nagyon dühösen szoktak reagálni: azok az egyházak, egyházi frakciók, ahol a női lelkészséget bevezették, vagyis engedték, hogy nők gyülekezetvezető lelkipásztorok legyenek, szinte mind liberalizálódtak. Ezek közül ma már szinte mindegyikben egyházi áldásban részesítenek azonos neműek közötti kapcsolatokat, „házasságokat” – gondoljuk a nyugat-európai nagy népegyházakra –, míg azok, ahol nem, megmaradtak úgy-ahogy a hitvallásos vonalon. Szerintetek lehet összefüggés a kettő között, vagy egyikből automatikusan következik a másik? Ha nem, miért nem?

SI.: Annyiban lehet összefüggés, hogy ha a nők szolgálatba állításának hátterében a bibliai minta, illetve szentírási mérce követése nélkül valamiféle „keresztény liberális” felfogás áll, az természetesen minden más területre is kihathat.

BKZSB.: Olyan összefüggés lehet a kettő között, hogy ahol az egyházon belül egyre több a női lelkész, ott egyre jobban kezd érvényesülni az „érzelmi vonal”. Hiszen, ahogy már korábban is utaltam rá, a nők inkább érzelmi alapon hoznak döntéseket, ilyen értelemben könnyebben megesik a szívük az „elnyomottakon”.

RD.: Számomra nagy kérdés, hogy ma miért feltétlenül szükséges nőket vezető lelkipásztoroknak választani? Szükséghelyzet van? Elfogytak a férfiak? Amennyiben igen, nyilván, Isten rendel – akár a kövekből is – pásztort. Van erre példa a Bibliában, mikor nők töltenek be addig férfiak által képviselt szerepet, gondoljunk Debórára, illetve Jézusnak is voltak női tanítványai, sőt, az evangéliumot először nőkre bízta, az már más kérdés, hogy senki nem hitt nekik. De a kivételekből nem lehet szabályt alkotni! Szerintem itt csúszunk el… A konkrét kérdésre válaszolva, nem hiszem, hogy automatikusan következik egyik a másikból, de ha elkezdünk a saját fejünk után menni és egyre kevésbé lesz mérvadó számunkra a teljes Szentírás, csak az, amit egyéni preferenciáink alapján kiszelektálunk belőle, akkor ne lepődjünk meg, ha egyre inkább elsötétül az értelmünk, és egyre inkább olyan dolgokat teszünk majd, amelyek nem hogy eltávolítanak minket az Igétől, hanem egyenesen szembe is állítanak minket vele. Ugyanígy jár az egyház is. Ha nem teszi minden egyes döntését újra és újra az Ige mérlegére és azt nem igazítja Isten mércéjéhez, egyre inkább eltávolodik tőle.

Hozzászólás írása