1
aug
2023

Keresztyén ikonok tündöklése és bukása, 4/2

Halász Zsolttal, közgazdász-informatikussal, személyiségfejlesztő és üzleti trénerrel, protestáns teológussal, valamint Halász Győző Mihállyal, közgazdásszal és teológus hallgatóval (Baptista Teológiai Akadémia) beszélget Márkus Tamás András, református lelkész-vallástanár. A beszélgetésről eredetileg videófelvétel készült, azonban az abban elhangzó információ mennyiségére és a felvétel terjedelmére való tekintettel úgy döntöttünk, hogy több részben, írásos formában tesszük közzé.

1. rész –  

 

Márkus Tamás András (M. T. A.): Olyan, magukat keresztyénnek valló emberek esetében, akik szolgálók, dicsőítésvezetők, lelkészek és akik hosszabb ideig súlyos bűnben élnek (házasságtörés, szexuális abúzusok, korrupció, sikkasztás, erőszakos és másokat leuraló vezetési stílus stb.), nem kellene-e elgondolkoznunk azon, hogy valóban keresztyének-e? A korábbi beszélgetésekben arra utaltak többen, hogy igazából bárki bármikor elbukhat a keresztyének között is. De újjászületett keresztyének esetében nem várhatnánk el mégiscsak jogosan, hogy ilyen bukásokat ne kövessenek el? Vagy ez valamiféle kincstári optimizmusnak számít ma már? Itt mindig Dávid példáját szokták felhozni ellenérvként, de valahogy Jézus apostolairól nem igazán tudom elképzelni, hogy házasságtörésben és hasonló súlyos bűnökben „buktak” volna el a feltámadt Úrral való találkozás és a Szentlélek kitöltetése után.

Halász Zsolt (H. Zs.): Természetesen teljes joggal elvárható egy keresztény vezetőtől, celebtől és a legegyszerűbb kereszténytől ugyanúgy, hogy törekedjék az erkölcsileg feddhetetlen életre. Ugyanakkor az is igaz, hogy bárki bármikor elbukhat bármilyen bűnben, hiszen nem véletlenül mondja Isten, hogy „aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essék”. Ha viszont elbukott, az a legfontosabb, hogy szembenézzen azzal, hogy amit elkövetett, az súlyos bűn és rombolja Isten uralmának az ügyét. Egy világinak nincsenek ilyen “kötelezettségei”, durván mondva nem kell ilyen nagyívű szempontokra figyelemmel lennie. Nem véletlen, hogy a világiak, sőt, a keresztényellenes erők, médiák árgus szemmel figyelik és követik, hogy hogyan lehetne már megint a keresztényekre ráhúzni a vizes lepedőt. Aztán nemcsak hírként, hanem megfelelő népszerű köntösbe öltöztetve még rombolják is vagy igyekeznek nevetségessé tenni az elkötelezett kereszténységet, különösen a papot vagy lelkész személyét, ld.: RTL Klub/Mi kis falunk/papmotívum.

Egyébként a dávidi érv nem állja meg a helyét vagy nem teljes mértékben, mivel Dávid személye és egy mai keresztény celeb vagy sztár személye nem ugyanaz. Dávid történeti helyzete nem feleltethető meg egy mai keresztény celeb helyzetének még allegorikusan sem! A legfontosabb elv, hogy Dávidra a teljes választott nép volt rábízva királyi minőségben és mint ilyen bukott el. (Mondjuk az az elem a történetben szintén nem elhanyagolható, hogy Betsabé miért is fürdőzött be nem húzott függöny mellett a királyi lakosztály irányába néző ablak előtt.) Fontos Dávid történetét az egész kontextusban látni kezdve Saultól, Dávid felkenetésétől, Dávid küzdelmeitől kezdve Jeruzsálem bevételétől a harcoktól való megnyugvásig, sőt a harcoktól való távolmaradásig, amikor ő maga már nem vesz részt az Isten népéért való harcban és – mondjuk így – jó dolgában éri a kísértés és ekkor esik el. Aztán jönnek a családon belüli viszályok, illetve az a frusztráció, hogy bármennyire is szeretne királyként kőtemplomot építeni JHVH-nak, Isten nem engedi neki. Megtörténhet, hogy egy ún. “nagyon áldott szolgálat” eleve valamilyen mocskos bűnnek a leplezésére jön létre és megfelelő üzletpolitikával sikerre is lehet vinni. A nem túl keresztény Steve Jobs is nagy sikerre vitte az Apple-t és a Hillsong tulajdonosa is sikerre vitte vállalkozását. Le kell szoknunk arról a megítélési módról, hogy ha valamely magát kereszténynek beállító személy magasra jut vagyoni helyzetét, hírnevét érintően és mindig sokan hallgatják, akkor azt a személyt biztos felette nagyon megáldotta az Úr. Akkor mit mondjunk Bill Gates-re? Mit mondjunk Donald Trumpra? Ezekről az emberekről a legjobb indulattal sem állíthatjuk, hogy keresztények. Viszont ők is abba a kategóriába tartoznak, akikre Isten felhozza napját és esőt ád nekik, vagyis megáldja befektetésüket, szorgalmasságukat. Ez a gondviselés. Ugyanakkor kegyetlen nagy disznóságokat is művelnek.

Magyarországon is van olyan lelkész, akiről azt hittük, hogy az Úr rettenetesen nagy áldása van vele, mert a megtérést hirdette. Valóban sokan tértek meg és jutottak üdvösségre a szolgálatán keresztül. De aztán felmerült a kérdés, hogy hogy lehet az, hogy a szocializmus 1956 utáni időszakában voltak más lelkészek is, akik hirdették a megtérést és üldözve is voltak emiatt, a fenti lelkész pedig mondhatni folyamatosan emelkedett az “áldásban” – állítólagos üldöztetés közepette. Aztán kiderült, hogy hát bizony neje őnagyságának volt egy rokona a MSzMP Központi Bizottsága vagy valamely minisztérium tájékán és csak egy telefonba került, hogy a helyi belügyes túlzott ügybuzgósága el legyen simítva. A másik szintén a létező szocializmus idején induló és naggyá váló szektavezér az előbbi gyülekezetéből szakított ki magának egy jó nagy csapatot és azzal próbált helyet és teret kicsikarni a rendszerből magának, hogy egy konspirációs lakásban próbálta igen nagy elánnal mószerolni az előzőt a belügy III/II. osztályának. Csak azt nem értette az illető, hogy hogy nem sikerült a konkurenciát eltüntetnie, mivel nem tudta, hogy akit megpróbál elásni, az már korábban születési jogon be lett ágyazva a rendszerbe.

A piacgazdaságok társadalmaiban a nagyság kifejezője a pénz és a látható vagyon mennyisége. Ezt tulajdonképpen már Jürgen Habermas megjósolta a II. világháború után az Egydimenziós ember c. művében. Már akkor leírta, hogy a jóléti vagy fogyasztói társadalomban a társadalom tagjai (rokonok is!) egymást a látható vagyon és a vélhető bankszámla-egyenleg alapján fogják mérni, és ennek megfelelően próbálnak majd másokat maguk alá gyűrni, vagy éppen hasznot remélve másoknak behódolni. Sajnos pont ugyanez történik a kereszténység szféráiban is, csak ott az a magyarázat, hogy “az Úr megáldotta szolgálatunkat”, de a mögöttes lelkiséggel, kegyességgel igen nagy gondok lehetnek. Érdemes belenézni (ha van HBO-előfizetés) az Erényes Gemstone-ék c. sorozatba. Tartós követését nem ajánlanám jóízlésű kereszténynek. Azt gondolom, hogy a jelenségek, történetek nem légből kapott fikciók, csak forgatókönyvi úton egyetlen családra vannak ráhúzva.

A történetek és minták alapján az látható, hogy bizony a hatalom—pénz—szex háromszögben megnyilvánuló megalománia válik paradigmatikussá: a hallgatóság és a finanszírozók adományai folytán növekszik az önbizalom és a vélt vagy valós hatalom (“mindenki behódolhat nekem”, “némelyeket kiemelek, hogy nekem segítsenek és engem védjenek”), és egy szint után már a szabadabb szexualitás és promiszkuitás is természetes következménynek látszik (“Isten majd megbocsájt, mert kérni fogom rá Fia kereszthalálára hivatkozva”). Ez és nem az Isten színe előtti megszentelődés szintje adja az adott személy integritását. Csak megemlítem, hogy érdekes effektusok jelenhetnek meg abban az esetben, ha a fenti háromszög valamelyike, mondjuk a szexualitás szintjén valamilyen alkalmatlanság van jelen a nagyhatalmú személynél. Ez különösen is felerősödhet a népegyházi közegben, ahol a gyermekáldás kimondatlanul is áldás-mutatószámként funkcionál. (Jóllehet a gyermekáldás a nem misszionáló ószövetségi népben fontos áldásnak számít, de ez az Újszövetségben ez eltűnni látszik.) Az ilyen eredetű dührohamokra egyébként van magyar lelkészi példa is.

Halász Győző Mihály (H. Gy. M.): 2019 végén nagy amerikai gyülekezetek nagy prófétái próbáltak „2020 Vision”-t adni az emberek számára és mondták sokan, hogy mennyire áldásos lesz, tömegek térnek majd meg az új évtized hajnalán. Finoman szólva sem lett így és nagy nyilvános bocsánatkéréseket sem láttunk. Aztán jött a 2020-as amerikai választás, amikor is két „fess” és „fiatal” úriember megküzdött az elnöki székért és nyilván a karizmatikus közeg és annak hazai képviselője is megprófétálta, hogy hajrázni fog Donald Trump, de hát nem így lett. Ebben az esetben már volt egy-két bocsánatkérés, de ennek ellenére állították, hogy alkalmasak a prófétai szolgálatra. Azért is mondtam ezt el, hogy érezzük, hogy jóval a személyes megtűrt bűnök esetleges megjelenése előtt már problémák jelennek meg a szolgálatban és lehetnek a szolgáló esetében, amire különböző bűnök még ráerősíthetnek. Például, ha túlságosan elkezd szorongani valaki az eddigi rossz teljesítménye miatt, akkor könnyen nyúlhat a különböző szerekhez, ami viszont azt eredményezi, hogy a normális teljesítményhez ezek már később elengedhetetlenek lesznek, erre sajnos példa volt Ravi Zacharias. A másik eset amikor annyira szentnek érzi magát a szolgálatok és a felkapottság miatt, hogy ő már szinte bármit megtehet, mert ő olyan közel van Istenhez, hogy a kapcsolatot semmi sem ronthatja el, egyfajta látens hiperkegyelem és prosperitásérzet alakul ki. A bukást nem lehet kiszedni a képletből, mert valamilyen szinten az emberi természet része és az egyén döntése és felelőssége. A lelki vezető maximum az ezáltal okozott károkat tudja minimalizálni, helyrehozni limitált módon, hiszen egy másik ember életéről beszélünk. Ahogyan az amerikai nagybankok esetében ott van a „Too Big To Fail” mentalitás, úgy itt is megtalálható ez a szemlélet, de az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy idővel úgyis minden kiderül. A kérdés az, hogy a keresztény ember mit kezd ezzel. Helyreáll Istenben vagy folyamatos lázadásban marad Istennel szemben.

A konkrét kérdésre kitérve: igen, a példamutató szent életvitelt elvárhatjuk a vezetőktől és valamennyire szerintem ezt a lelki vezetők fel is fogják a gyülekezetekben, hiszen nincs erősebb és jobb példa a vezetői példánál Ugyanakkor minden személy esetében nem lehetünk teljesen optimisták, de óvatos optimisták igen. Úgy látom, ez azon múlik, hogy ezek a személyek mire voltak és mire vannak tanítva. És ha már Dávid példája előjött: szerintem erre a kérdéskörre jobban illik a farizeus és a vámszedő példázata. Amikor az emberbe belenyilall a gondolat, hogy “de én nem olyan vagyok”, akkor javaslom olvassuk el még egyszer, sőt egészen addig amíg ez az alapgondolat nem formálódik át bennünk. Az elsődlegesen helyes bűnérzet és bűntudat fog elvezetni a mélyreható és valóságos bűnbánathoz, bűnvalláshoz és megújuláshoz.

M. T. A.: Ti mit mondanátok, mi lehet a helyes reakció a keresztyén közösség, illetve más keresztyén vezetők részéről? Milyen következményeknek kell életbe lépniük ilyen esetben? Beszélhetünk minimumelvárásokról a Szentírás alapján, vagy ezt minden keresztyén közösség eldönti a maga saját, belső szabályzata alapján?

H. Zs.: Ha van egyáltalán ilyen belső szabályzat, vagy van valamiféle biblikus gyülekezeti fegyelem. 15-20 évvel ezelőtt egy gyülekezet lelkésze írt egy könyvecskét a biblikusnak mondott gyülekezeti fegyelemről, csak az volt a probléma, hogy a gyülekezetének tagja által elmondottak szerint az ő gyülekezetében egy szó sem volt ebből igaz. A fegyelmi ügyek a nagynevű lelkész szubjektív megítélése alá estek. A szubjektív megítélés alapját a megítélendő személy szavainak vagy cselekedeteinek a lelkész és neje személyes hatalmára vagy vagyonára gyakorolt hatásának a potenciálja határozta meg. Nyilvánvalóan a kiszabott szankciók is.

Nagy, sőt nagyon nagy problémának látom, hogy a kereszténységben messze nincs akkora hangsúlya, ázsiója az erkölcstannak és a jó erkölcsnek, mint a teológiai állásfoglalásoknak. Van egy-két fő téma, mint például a szexuáletika, de az azon kívüli etikai és morális témák mintha eltűntek volna és senki, vagy csak nagyon kevesek foglalkoznának vele. Nem kizárt, hogy saját berkeinkben is érvényes az “egyéni bűnökből közerkölcsök” elve, amikor némelyek azt gondolhatják, hogy “Lám, lám, hát a nagyember is igencsak ember, hát akkor én miért ne tehetném a stikliket, a vétkeket, aztán majd valahogy elsikálom Istennel a dolgot. Egyébként is: Isten jó és a végén úgyis mindenki üdvözül. Eddig se csapott agyon a bűneimért, akkor csak arra kell vigyáznom, hogy majd halálom előtt időben bűnbánatot tartsak és megtérjek.” Ez egészen egyszerűen egyfajta játszma Istennel és különösen is veszélyezteti a keresztény “nagyembereket”. Hogy azt ne mondjam az ószövetségi próféták is elsősorban a királynak, a király köreinek, a papoknak és az udvari prófétáknak mondták Isten üzenetét, hiszen alapvetően ők voltak abban a pozícióban, hogy befolyásolják egy nép sorsát. Sőt, az ő viselkedésük vált és válik ma is értékrendi, attitűdbeli és magatartási mintává az alsóbb rétegek számára.

A  magatartástudományi közgazdaságtan megítélése alapján tulajdonképpen a kereszténységben (és minden vallásban) az ilyen típusú ember az ún. “potyautas”. A kereszténységben Jézus Krisztus óta igen magasra van téve a léc, mind abból a szempontból, hogy miként gondolkodunk és beszélünk Istenről vagy éppen Istennel, mind pedig az erkölcs szempontjából. A potyautas, az a potyázó, akinek esze ágában sincs ezeknek a szempontoknak megfelelni; nagyon olcsón meg akarja úszni a megszentelődést és viteti magát a többiekkel, vagyis megpróbál becsúszni a többiek farvizén – vagy éppen vállain – a mennyországba. Jézusnak a menyegzőn nem megfelelő ruházatot viselő emberről szóló példázata szól a potyautasról. A potyázó a vallási közösség számára komoly kihívást jelent, mert azt mutatja be, hogy hogyan nem kell megfelelni a támasztott teológiai és erkölcsi követelményeknek. Azt gondolnánk, hogy ez az effektus csak a násznép között megbújni szándékozó személy esetében problémás. De mi van akkor, ha a fő potyautas éppenséggel a szószéken van, rendszeresen beszél a követőihez, rendszeresen buzdítja a népet az erkölcsös életre, rendszeresen adakoztatja, pumpolja őket, miközben az emberek zsebének tartalmára apellálva éli az életét, kinézi magának a lányunkat vagy fiunkat, igényt tart valamilyen vagyontárgyunkra vagy éppenséggel az időnkre rendszeresen effektív és áttételes költségeket okozva nekünk? Teszi mindezt arra hivatkozva, hogy az Úrnak van szüksége erre, arra, amarra, a „jószágunkra.” És fel kell tennünk a kérdéseinket: Mi van akkor, ha a farkas nem a karámon kívül van, hanem ő hozta létre a karámot a gyanútlan juhok számára, hogy mindig legyen biztos betevő falat minimális költségen?

Természetesen kellene minden keresztény gyülekezetben belső fegyelemnek lennie, de ezt véleményem szerint főleg két jelenség gyengítheti: (1) a biblikus lelkiség hiánya; (2) a kéz kezet mos rendszere. Ha nincs biblikus lelkiség, akkor nincs lelkiismereti és fegyelmi kánon. Ha a “kéz kezet mos” vagy az “én most neked, aztán te majd nekem” urambátyámozás megy, akkor azzal csak a szeretet malasztjának az illúzióját igyekeznek kelteni a gyülekezetben, pedig az nagyon nem keresztény szeretet. Az agapé-szeretetbe beletartozik a szeretetteljes fegyelmezés is – Jézus Krisztus óta legalábbis. Fegyelmi szempontból is jó elv, bár nem bibliai: reméljük a legjobbat, készülünk a legrosszabbra.

H. Gy. M.: Nem szabad elfelejteni, hogy komoly karizmatikus keresztények elkészítették azt a dokumentumot, amely a prófétai és más hasonló ajándékokkal szolgálóknak meghatároz minimumokat mind személyes lelkiségi oldalról, mind pedig elszámoltathatósági és etikai oldalról (https://szolgalogyulekezet.wordpress.com/2021/05/14/profetai-szabvanyok-nyilatkozata/). Az elszámoltathatóság és etika kérdésköre egy valóban hiányos téma. Valahogy a különböző közösségekben, még ha van is rá igény, akkor sem került konkrét megfogalmazásra, pedig szükséges lenne rá és szerintem könnyen elkészíthető lenne egy egyfajta irányelveket tartalmazó dokumentum, amelyet edukációs céllal lehetne terjeszteni, aztán ennek alapján a gyülekezetek előtt van a lehetőség, hogy megteremtsék saját szabályaikat, adott esetben az irányadó alapokat átvéve vagy arra építve. A lényeg, hogy legyen valami, amit lehet aztán az évek folyamán fejleszteni és amit be kell tartani és tartatni.

A gyülekezeti fegyelem kérdése egyre ingoványosabb talaj, főleg amikor az egyre komplexebb feladatok és problémák közepette a gyülekezeteknek és egyházaknak ezzel is foglalkoznia kell, hiszen a “szeretet nevében” való fegyelmezéshiány nem hoz jó példát a gyülekezetben, és bomlasztja más területeken is a gyülekezeti fegyelmet. Hiszen, ha x személy esetében sem volt semmi következmény, akkor azt gondolja más is, hogy az ő esetében sem lesz ilyen. Az ilyen és ehhez hasonló negatív spirálokat kellene megelőzni és megakadályozni. Nem egyszerű döntést hozni, de évek távlatából az emberek nem az ügy kapcsán elmondott érvelésekre emlékeznek majd, hanem hogy milyen döntéssel lett az adott fegyelmi probléma megoldva.

M. T. A.: Tegyük fel, hogy egy adott, erkölcsi tekintetben bukott szolgálónak a bűnbánata őszinte – a kívülállók számára őszintének tűnik. Ebből egyenesen következik, hogy megszakítás vagy következmények nélkül folytathatja a szolgálatát? Beszéltem olyan evangéliumi lelkésszel, aki azt mondta, hogy adott esetben igen, megszakítás nélkül mehet tovább a szolgálat, hiszen Dávid sem tette le a királyi tisztet a Betsabéval való affér és Nátán próféciája után, a megtérése pedig – tudjuk – őszinte volt. Ha nem, akkor ez egyszersmind azt jelenti, hogy a közösség, a gyülekezet, a közvélemény „nem bocsátott meg” neki? Egyáltalán, kinek és miért fontos, hogy legyenek következményei az egyházban a bukásoknak? Elsősorban a bűnelkövető vagy a közösség számára lényeges? Egészen konkrétan: egy házasságtörő lelkész vagy dicsőítés vezető visszatérhet-e valaha a szolgálatába?

H. Zs.A dávidos példa megint csak nem állja meg a helyét, mert királynak Dávidot és leszármazottait Isten választotta ki, és szerződést is kötött erre vele. Ha megátalkodott maradt volna és megmaradt volna a bűnében, biztos, hogy Isten el is vetette volna. Ne felejtsük el, hogy tökéletesen releváns példa volt előtte ebben a tekintetben: Saul példája. A másik, hogy nem hiszem, hogy Dávid ne tudta volna pontosan azt, hogy mit is csinált Betsabéval, Betsabé férjével. Dávid nem Nátán szavaiból jött rá arra, hogy bűnt követett el. Nátán szava alapján arra jött rá, hogy JHVH a saját kiválasztottjaként Isten igenis figyeli őt, figyel rá, mert a népét bízta rá. És Dávid azért volt Isten szíve szerint való ember, mert beismerte bűnét és bűnbánatra jutott. Ráadásul nem csak ez volt a bűne, hanem azt is mondhatni “zokon vette” Isten, amikor meg akarta számlálni a népet, valószínűsíthetően annak érdekében, hogy ismerje a hadra fogható férfiak és az adóztatható háztartások számát. Pedig más nem zsidó királyok is ezt csinálták. De ő ezt nem tehette meg. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a keresztény vezető lehetőségei még szűkebbek; az önkorlátozásának még erősebbnek kell lennie, mint azoknak, akik rájuk vannak bízva. Nem biztos, hogy a keresztény vezetőnek abban kell példamutatónak lennie, hogy “kiteljesítse” a keresztény szabadságot, főleg, ha a szabadság értelmezése problémás lehet.

Azt pedig, hogy kinek valódi a bűnbánata, nagyon nehéz megítélni, vagy legalábbis nagy emberismeret igényel, illetve komoly kommunikációs kompetenciák kellenek hozzá, például a nonverbális és a metakommunikáció beható ismerete (ld. Hazudj, ha tudsz c. tévésorozat). Minden keresztény „nagyembernek” igenis szüksége van komoly lelkészi vagy hiteles prófétai tekintélyre maga felett, de legalábbis komolyan vehető bibliaolvasó spiritualitásra és imaéletre, amiben a bűnbánat és a bűnvallás szervesen jelen van. Az amerikai vállalkozói típusú, one-man-show jellegű missziós modellben erre gyakorlatilag semmi esély sincs. Egyébként is a gyülekezeteknek kellene missziókat indítaniuk és a misszionáriusokat kiküldeniük, ahogy azt Barnabás és Pál esetében láthatjuk. Billy Graham élete végéig hetente konzultált személyesen vagy telefonon annak a gyülekezetnek a lelkészével, amelyben tag volt és amely elindította azt a missziót, amelyben az áldás sokakra kiáradt. Nincs olyan, hogy magánmisszió, a gyülekezet által indított külmisszió a biblikus. A magánmisszió azoknak is szolgáltatást, egy fajta „jóérzés-terméket” nyújt, akik adományoznak, mert az adományozással a jóléti keresztények megpróbálják azt pénzzel megváltani, hogy ők maguk nem misszionálnak.

Az elbukás következményei mindenképpen mind az elbukó, mind a közössége számára hordozhatnak hasznosságot, amennyiben a szankció arányos az elkövetett bűnnel. A szereplőkre nézve a túl sekélyes fegyelmezés is demoralizáló, a túl radikális pedig egyfajta rigiditást és reménytelenséget közvetít. Tehát nem lehet olcsón sem adni a keresztény élet folytatását, mert a Krisztus keresztje sem volt “olcsó”, de nem lehet egy életre elzárni a bűnöst a további keresztény élet, ad absurdum keresztény szolgáló élet lehetőségétől és áldásaitól. A “vádlott” esetében pedig nagy kérdés, hogy képes-e azt az alázatot magára ölteni, hogy hűséges marad gyülekezetéhez és elfogadja az akár évekre őt a szolgálatból kivonó vezetőségi verdiktet. A magánmissziók esetében, ahol a misszióvezető személye a brand – lásd Ravi Zacharias –, ott ennek a megvalósíthatóságát gyakorlatilag reménytelennek tartom, pedig a brandet éppenséggel felértékelné, ha az illető nyilvánosan bejelentve hosszabb időre visszavonulna az Isten országában való sertepertéléstől és mondjuk elmenne a szépen manikűrözött kezeivel az építőiparba.

A kérdésedben említett megnyilatkozás két okból is problémás. (1) Dávidot ne mossuk össze a keresztény szolgáló esetével. A példa belső elemei lehetnek hasonlók, de a kontextusa nem az. (2) Az adott lelkész megnyilatkozását én nem keresztény etikából, hanem valamilyen (egyébként a kereszténységben sajnálatos módon igencsak elterjedt) pragmatista és opportunista etikából eredeztetném.

H. Gy. M.: A nagy kérdés az, hogy milyen formában és milyen szolgálatot fog folytatni. Ha ugyanolyan módon a helyén hagyják, akkor az a legrosszabb, amit tenni lehet egy szolgáló esetében, mivel mindenki előtt mondjuk látványosan szolgál, tehát ez azt az üzenetet hordozza, hogy ő példa mások számára és ő életében példa a keresztények számára: ezen a világon a kereszténységen belül nincsenek a tetteinek következményei. Nyilván, ha a gyülekezet előtt ez nem ismert, akkor el lehet rejtőzködni, de ahogy mondtam, idővel minden kiderül és Isten elől sem lehet elrejtőzködni. Az ilyen szolgálat ilyen szempontból nem lehet Istennek kedves áldozat. Ha Dávid példájához ragaszkodunk, akkor inkább azt láthatjuk, hogy amikor nem a szolgálat első vonalában vagyunk, hanem egy relatív nyugalomban, akkor az ember életében megjelennek a további kísértések, aminek jó esetben ellen kellene tudni állni.

1 válasz

  1. Szilágyi József

    Köszönjük a beszélgetést!
    Három egyetértő gondolat:
    1.
    Dávid nem (fő)pap volt, hanem király (hadvezér, politikus).
    2.
    Az Úr Jézus Krisztus nem azért „emelte magasra a lécet”, hogy feladjuk a bűn elleni harcot, hanem hogy komolyan vegyük, gondolat-érzelem szintjén is. Ő segít, velünk van.
    3.
    Igen, van kettős mérce: a vezetőktől több kívántatik. Példaképek (is).
    (Luk 12:48, Jak 3:1, stb.)
    .
    U.i.:
    És van kívánatos kettős mérce magunkkal szemben:
    Fil 2:3-4 (egysz.ford.)
    „Ne az önzés vagy a dicsőségvágy irányítson benneteket! Ellenkezőleg, legyetek alázatosak, és a testvéreiteket részesítsétek előnyben magatokkal szemben! Ne a saját érdekeiteket tartsátok szem előtt, hanem mindenki a másik javát keresse!”
    V.ö.:
    Részlet a cserkészek regulájából:
    „A cserkész másokkal szemben gyengéd, magával szemben szigorú.”

Hozzászólás írása