Bultmann – Barth – Künneth / Rudolf Bultmann egzisztencialista interpretációja és annak kritikája

Rudolf Bultmann evangélikus teológus 1884-ben született az Oldenburg melletti Wiefelstedében, Németországban. Többek között a marburgi egyetemen hallgatott teológiát, és  tudományos pályafutása is alapvetően a marburgi egyetemhez – annak újtestamentumi tanszékéhez – kötődik (itt tanított 1921-től 1951-ig, nyugalomba vonulásáig). 1976-ban halt meg.

Bultmann munkássága már magyar nyelven is tanulmányozható, több jelentős írása is elérhető (kereskedelmi forgalomban kevésbé, inkább antikváriumokban, könyvtárakban). Ezek között vannak kifejezetten érdekes és olvasmányos kötetek is, mint például Az Újszövetség teológiája (ford. Koczó Pál; Osiris Kiadó, Budapest, 2003; Osiris tankönyvek) vagy a Jézus Krisztus és a mitológia – Az Újszövetség a bibliakritika fényében (ford. Takácsné Kovácsházi Zelma; Teológiai Irodalmi Egyesület, 1996; Teológiai gondolkodók), de vannak nehezebben érthető, filozofikusabb művei is, például a Történelem és eszkatológia (ford. Bánki Dezső; Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994; A kútnál) vagy a Hit és megértés (ford. Hegyi Márton et al.; L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007; Coram Deo). Mindazok számára, akik a művein túl részletesebben és elmélyültebben szeretnék tanulmányozni Bultmann teológiáját és hermeneutikáját (lényegében a teológiája maga egyfajta hermeneutika), Ignácz Lilla jogász-filozófus Hermeneutika és teológia Rudolf Bultmann gondolkodásában (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 2007) című doktori disszertációját ajánljuk. (Jelen írás is erősen támaszkodik Ignácz Lilla dolgozatának egy-egy megállapítására, felismerésére.) Ignácz Lilla tanulmánya szakmai szempontból mély, ugyanakkor könnyen olvasható, ami ritka ötvözet filozófiai-teológiai témakörök feldolgozásánál.

Bultmann a teológiai liberalizmusban nőtt fel, azt szívta magába (soha nem vetette el a történetkritikai módszer alkalmazását). Ne feledjük, hogy a teológiai liberalizmus ikonikus képviselőjének, a lutheránus Wilhelm Herrmann-nak (1846–1922), a neves rendszeres teológusnak volt az egyik legkiválóbb tanítványa – a neoortodox Karl Barth és a konzervatív evangéliumi John Gresham Machen mellett, de mint ismeretes, később mind Barth, mind Machen élesen szembefordult meseterével és azzal, amit Herrmann képviselt, a liberális teológiával. De Bultmann tanárai közé tartozott a méltán neves ószövetséges Hermann Gunkel és az ugyancsak világhírű egyháztörténész, Adolf von Harnack is. Talán nem véletlen, hogy Bultmann egyik korai munkájában, a Die Geschichte der synoptischen Traditionban (A szinoptikus tradíció története, 1921) rendkívül szkeptikus következtetésekre jutott az evangéliumok történeti megbízhatóságát illetően, és a formakritika eszközét használva megállapította, hogy az evangéliumok inkább csak a korai egyházak aktuális élethelyzetét, illetve az azalapján kialakított teológiáját tükrözik, semmint a názáreti Jézus életével kapcsolatos tényeket.

Részben épp erre vezethető vissza, hogy Bultmann később némileg szembefordult a liberális teológia azon törekvésével, hogy rekonstruálni lehet a történelmi Jézus alakját – Tony Lane írja A keresztyén gondolkodás rövid története (ford. Pásztor Péter; Harmat Kiadó – Kálvin Kiadó, Budapest, 2023) című művében, hogy a 19. századi liberalizmus rekonstruálta „a történelmi Jézust”, ámde kiderült róla, hogy nem más, mint egy derék liberális protestáns (230. o.) –, és egy másik megközelítést alkalmazott: felcserélte a liberalizmust a keresztyénség egzisztencialista felfogásával. Újra tegyük hozzá, hogy Barthtal ellentétben Bultmann soha nem szakított a liberális teológiával, sőt Lane szerint következtetései még inkább elütöttek az ortodoxiától. Azért vetette el a történelmi Jézus alakját rekonstruálni kívánó célkitűzést, mert szerinte oly kevés történelmi ismeretünk van Jézusról, hogy képtelenség lenne megírni az életrajzát. Világosan látható, hogy Bultmannt nem az ortodoxia iránti vonzalma késztette a liberalizmus meghaladására. Szerinte az evangéliumoknak nem is célja, hogy szilárdabb történelmi alapot biztosítsanak annál a ténynél, hogy Jézus élt és meghalt. Pál nem a történelmi Jézusnak, hanem a hitnek, a kérügmának, a keresztyén üzenetnek a Krisztusát hirdette – állította. Sokan épp a teológiai liberalizmussal való szembefordulása miatt a dialektikus teológiához sorolják Bultmannt, ugyanakkor a jelen sorok írója szerint – az előbb említett okok miatt – sohasem tartozott igazán oda.

Talán nem mondunk újat a teológia iránti érdeklődőknek, ha megállapítjuk: hírnevét Bultmann úgynevezett demitologizálási programjának, a „mítosztalanításnak” köszönhette. Itt muszáj alaposnak és körültekintőnek lennünk, ugyanis sokan félreértik a mítosztalanítás fogalmát, részben épp amiatt, mert maga az elnevezés is félreérthető, sőt szerencsétlen.

Kezdjük azzal, hogy Bultmann eredeti, avagy kezdeti célkitűzése semmiképp sem nevezhető károsnak vagy rossznak. Lényegében az újszövetségi üzenet alaposabb megértésének szándéka vezette arra, hogy kidolgozzon egy hermeneutikai módszert. (Bultmann-nál kulcsfogalom a megértés, illetve az értelmezés.) Ez olyannyira így volt, hogy az Újszövetség értelmezését tartotta egy teológus legfontosabb feladatának. Ennek oka pedig azon felismerése volt, hogy az újszövetségi világkép rettentően távol esik a mai kor emberétől. Az Újszövetség világképe mitikus, és ez értelmezési problémát okoz a mai olvasó számára. Ehhez az ókori, mitikus világképhez tartozik többek között a három szintre tagolható világmindenség (mennyország/ég – föld – alvilág/pokol) és a természetfelettibe, az angyalokba, a démonokba és a csodákba vetett hit. Az Újszövetség írói eleve feltételezik ezt a világképet, noha ezek az elemek – Bultmann szerint – nem képezik a keresztyén üzenet, az evangélium lényegi részét. Nagyon egyszerűen összefoglalva a bultmanni tézist: el lehet fogadni az evangéliumot anélkül is, hogy az üzenettel együtt a mitikus világképet is el kellene fogadnunk. Bultmann szerint nem kell elfogadnunk, mivel nincs rá szükség. Az Újszövetség szerzőinek a világképe lehántható az üzenetről, vagy másképp fogalmazva: a keresztyén üzenet kinyerhető a mitikus világképpel átszőtt írásaikból. Ehhez persze a teológus „kézügyességére”, szakértelmére van szükség, megfelelő, precíz módszerre. Ez a módszer az úgynevezett „demitologizálás”.

A dolgot némiképp nehezíti, hogy Bultmann szerint eleve már az Újszövetség is demitologizál (szerinte ez a szándék egyértelműen érződik János evangéliumán), tehát már maga a Szentírás is interpretáció eredménye, és ilyen értelemben mi, mai teológusok már magyarázatokat magyarázunk. A mítosztalanítás tehát nem kis vállalkozás: ha elfogadjuk a bultmanni paradigmát, a teológusra hárul a feladat, hogy az Újszövetség értelmezésekor áthidalja azt a történeti valóságot, amely a 21. század és az őskeresztyénség kora közé ékelődik.

De miért mondtuk, hogy eredendően helyes – vagy nevezzük inkább minden hibája ellenére jószándékúnak – Bultmann célkitűzése? Szerinte ugyanis – és ez alaptézis nála – a mai ember részéről képtelenség elfogadni az Újszövetség mitikus világképét, mivel az a modern, tudomány előtti világ szemléletmódját tükrözi. Bultmann szerint ez egyszerűen őszintétlenség lenne. Írásaiban újra és újra visszatérő motívum, hogy képtelenség a villanylámpa és a rádió, az orvosi és sebészeti felfedezések korában démonok és angyalok létezésében és a csodák lehetőségében hinni. Mivel tehát az ókori, mitikus világkép akadályozza az üzenet meghallását és befogadását, ezért a megfejtésével, a „lefordításával” segíthetjük elő a kérügma átadását és meghallását. (Kérügma alatt Bultmann a keresztyén üzenet leglényegibb részét érti.) Erre az aprólékos válogatási, illetve „fordítói” procedúrára szerinte azért van szükség, mert félő, hogy a modern ember nem a keresztyén üzenet botrányával szembesül, hanem – még azelőtt, mielőtt ezzel szembesülhetne – elakad a tőle oly távoli világképpel való találkozás során, amennyiben azt hiszi, hogy azt is muszáj integrálnia saját világképébe, holott erre nincs is szükség. Nem lehet a kereszt elé állítani és a döntés felelősségével szembesíteni valakit, ha eleve el sem jut odáig, mert megütközik valamin, ami az evangéliumnak nem inherens része. Bultmann tehát az evangélium hirdetését szerette volna megkönnyíteni, annak akadályait, hátráltató tényezőit akarta kiiktatni. Az más kérdés, hogy ezt hogyan tette.

Korábban említettük, hogy hermeneutikai módszerét Bultmann kissé szerencsétlen módon „demitologizálásnak” nevezte el (és ezt már kortársai közül is többen a szemére vetették). Ő azonban a mítoszt az Újszövetségből nem kiszórni, erőszakkal kivágni vagy kihajítani, hanem értelmezni, a jelentését megmagyarázni akarta. Egyébiránt már csak ezért sem nevezhetjük Bultmannt teológiai értelemben szűken értelmezett liberálisnak (mint például Harnackot), mivel ő az újszövetségi mitológiát nem kiküszöbölni igyekezett, hanem értelmezni, mégpedig az egzisztencializmus jegyében. Összefoglalva Bultmann programját: a demitologizálás jegyében a mítosz intencióját szerette volna érvényre juttatni, hogy az ember életvalóságáról beszéljen. A demitologizálás célja őszerinte nem az, hogy elfogadhatóbbá tegye a vallást a modern ember számára – szándéka szerint nem torzítani szeretné a bibliai üzenetet –, hanem hogy világosabbá tegye a sajátos keresztyén üzenetet.

A neoortodox Karl Barth a következőképpen foglalta össze Bultmann mítosztalanításának lényegét: „A kijelentés azért mitológiátlanítható, mert mitologikus formája éppen csak történetileg szükségszerű, egyáltalán nem speciálisan keresztyén, így az üzenettől mint a speciálisan keresztyén önértelmezés kifejeződésétől minden további nélkül leválasztható. És mitológiátlanítanunk is kell, hiszen mitologikus formájában a szándékolt és mondott kijelentések érthetetlenek. Miért? Mert a mitikus világ- és emberkép már a múlté. Nem lehetséges, és értelmetlen is volna, ha a keresztyén igehirdetés azt várná el a mai embertől, hogy az akkori világképet, illetve az ennek a világképnek megfelelő, számára már egyszer s mindenkorra a »múlthoz tartozó« vonásait az üdvtörténet újszövetségi ábrázolásában igaznak tartsa.” (Barth, Karl: Rudolf Bultmann. Kísérlet megérteni őt (1952). In: uő: Kálvintól Bultmannig. Ford. Ferencz Árpád. Hermeneutikai Kutatóközpont – Karl Barth Kutatóközpont, Budapest – Debrecen, 2009. [Hermeneutikai füzetek 31.] 60–61. o.)

Itt érkezünk meg a bultmanni program gyökeréhez, amiért az – eredményeit nézve – minden jószándéka ellenére kudarcot vallott (legalábbis a jelen sorok írójának véleménye szerint). Ez a kudarc alapvetően két tényezőre vezethető vissza: arra, hogy 1. milyen módon határozza meg Bultmann a mítosz fogalmát, azaz mit tekint mítosznak; 2. milyen filozófiával azonosul, és melyik filozófiai áramlat szókincsét integrálja nagyobbrészt (Heidegger egzisztencializmusáét)az újszövetségi üzenet, a kérügma felfejtéséhez. Másképp fogalmazva, az általa kíméletlen önkényességgel felhasznált történetkritikai módszer és egzisztenciális interpretáció magában hordozta, hogy Bultmann-nak a legcsekélyebb mértékben sem sikerült érthetőbbé tennie az újszövetségi üzenetet, amint azt szinte az egész munkássága, a kortárs teológusokkal való szakadatlan polémiája és az állandó magyarázkodási kísérletei is bizonyítják. Épp ellenkezőleg, inkább érthetetlenné, kihámozhatatlanná és rettentően bonyolulttá tette (legalábbis egy hétköznapi hívő számára).

Barth is érzékelte ezt, és rá is mutatott: „Nem tudom, Bultmann és tanítványai az egzisztenciális értelmezéssel hány embert segítettek az evangélium jobb […] megértéséhez. Nem kutatom erre a választ, igyekszem jó reménységgel lenni. De saját magamból kiindulva nem nagyon tudom elképzelni, hogy az így értelmezett kérügma által közelebb kerülnék a teológiához, a prédikációhoz vagy egyáltalán a hithez. Már csak azért sem, mert ez az eljárás felettébb önkényesnek tűnik, és a – végeredményt látva – általa igen lényeges dolgok vesznek el. […] Komolyan vehetjük-e Bultmann panaszát, miszerint őt senki nem akarja megérteni, különös kérdésfelvetéseit senki nem igyekszik elég szempont alapján mélyrehatóan – igazság szerint túlzottan is mélyrehatóan – megvizsgálni, egzegézisét és annak alapelveit bizonyos módosításokkal megérteni? Nem inkább az történik immáron egy teljes évtizede, hogy állunk körülötte tanácstalanul, azon törve a fejünket, hogyan lehetnénk igazságosak hozzá és ügyéhez?” (Barth 2009, 71., 86. o.)

1.) Nézzük meg először azt a szempontot, hogy Bultmann szerint a mítosz célja – bármelyé – nem az, hogy objektív képet fessen a valóságról, hanem hogy kifejezze az ember világhoz való viszonyát, a világban való önértelmezését. A mítoszt tehát nem kozmológiailag, hanem antropológiailag kell értelmezni (az egzisztencializmus már ebben a meghatározásban is megfigyelhető), vagy még inkább: egzisztenciálisan. Ha meg akarjuk határozni a mítosz fogalmát, kiindulhatunk a görög-római mítoszokból, amelyek nem valós tényeket közölnek, hanem jelenségeket akarnak szimbolikusan kifejezni, értelmezni. A mítosz mindig tükrözi a kor világképét, harmonizál az emberek gondolkodásmódjával. Ilyen értelemben a mítosz egy ismert képpel magyarázza az emberek számára ismeretlen jelenséget. Ugyan Bultmann mítoszfogalma némileg eltér ettől, de mégiscsak megállapíthatunk valamiféle analógiát vele. Bultmann – épp amiatt, mert a mítosz fontos üzenetet hordoz – nem elvetni akarja a mítoszt, hanem mögélátni, újraértelmezni, a közvetlen értelmét – amely elfogadhatatlan a mai ember számára – érthető nyelvre lefordítani számára. Magától értetődő ellenvetésnek tűnik, hogy a mítosz átértelmezésével a tartalma is elveszhet, de Bultmann épp az ellenkezőjét tekinti veszélynek: a szó szerinti értelmezéssel félreértjük vagy észre sem vesszük a mítosz által kifejezendő üzenetet.

A probléma az, hogy Bultmann naturalista előfeltevései eleve befolyásolták, hogy mit tekint az Újszövetség mitikus és nem mitikus elemének. És ez – hogy mit fogad el és mit nem – befolyással lesz arra, hogy mit fogadunk el történelemként, történeti leírásként, eseményekről szóló megbízható, „prózai” beszámolóként az újszövetségi beszámolóból, és mit nem (amit pedig nem, azt miként próbáljuk átértelmezni, „lefordítani” és magyarázni, mélyebb jelentőséget tulajdonítva neki). Ez a módszertani esetlegesség például világosan megmutatkozik abban, ahogyan Bultmann Krisztus halálból való feltámadását magyarázza. Tény, hogy Bultmann egyértelműen tagadta annak a lehetőségét, hogy a természetfeletti, az isteni beavatkozhat ebbe a világba, a világ „rendes” folyamataiba. Naturalista előfeltevései alapján akarta lehántani az igazságról a mitologikus világképet, a mítosznak a jelentéséről a képzetanyagát, de – a jelen sorok írója szerint – végül a fürdővízzel együtt a gyermeket is sikerült kiöntenie.

A probléma tehát kissé leegyszerűsítve az, hogy a Bultmann által felkínált módszer – a „demitologizálás” – gyakorlati alkalmazása több problémát szül, mint amennyit sikerül megoldania. Már azt sem képes egészen pontosan lokalizálni, hogy mi is a mítosz és mi nem az Újszövetségben, azonkívül, hogy minden csodás eseményt automatikusan mitikusnak bélyegez. Ebből az következik, hogy nála maga az esemény, ha csodás elemet tartalmaz, soha nem lehet maga az üzenet (pl. Krisztus testi feltámadása nem lehet önmagában üzenet), hanem az esemény realitását tagadva, mögénézve valamiféle „mélyebb”, átvitt értelmű, egzisztenciális üzenetet kell keresnünk benne.

A gyökérprobléma – amely magában hordozza a bultmanni program zsákutcajellegét – a jelen sorok írója szerint tehát nem az, amit sokan feltételeznek, nevezetesen, hogy Bultmann el akarta szakítani a mítoszt a kérügmától, mintha a formát erőszakkal letépte volna a tartalomról, hanem a „mítosz” általa elővezetett meghatározása és fogalma.

Amint említettük, Bultmann valamiféle axiómaként fogalmazza meg, hogy az Újszövetség világképe mitikus, a „modern ember” világképe pedig attól gyökeresen eltérő. Tony Lane és Ignácz Lilla világosan utal arra, hogy egy ilyen feltételezés milyen problémákat rejt magában. Bultmann-nak a modern emberről alkotott képe rettentően általánosító. Számos ember – műveltségtől, képzettségtől függetlenül, mindenféle társadalmi osztályban, munkakörben – a mai napig hisz a természetfelettiben, illetve abban, hogy Istennek befolyása van az emberek életére (e halmazon belül is sokan hisznek Krisztus szó szerint értelmezett feltámadásában).

2.) Bultmann úgy vélte, hogy a heideggeri egzisztencializmus alkalmas arra leginkább, hogy az ember helyzetét leírja, meghatározza, és ilyen értelemben arra is, hogy segítségével az Újszövetség üzenetét meg lehessen fejteni, ki lehessen bontani. Valójában Bultmann fő programpontja nem is a mítosztalanítás volt, hanem az egzisztenciális interpretáció, amelynek csak egy részterülete a demitologizálás.

Az egzisztenciális interpretáció lényege, hogy a Szentírás minden egyes történetét, Istennek az emberrel való kapcsolatát az ember oldaláról szemléli (a demitologizálás tehát az egzisztenciális interpretációra támaszkodik). Az egzisztenciális interpretáció nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy mi történt, hanem arra, hogy mi az adott esemény, történés mondanivalója számunkra, emberek számára. Az objektív vonatkozás ilyen módon – és itt ragadható meg a heideggeri egzisztencializmus erőteljes befolyása – valamiképp lényegtelenné válik. Barth írja már említett levelében: „…Bultmann-nál az egzisztencializmushoz való kötődés alapvető jelentőséggel bír. Ez az, ami teológiáját felismerhetetlenné, ugyanakkor problematikussá is teszi.” (Uo. 75. o.)

Egyébiránt Heidegger és Bultmann személyes jóbarátok is voltak, Marburgban kölcsönösen részt vettek egymás óráin. Tisztelték és becsülték egymást, ugyanakkor Heidegger volt az, aki igazán hatott Bultmannra (egy időben közösen olvasták János evangéliumát). Bultmann sohasem rejtette véka alá, hogy teológusként filozófiai ismeretekre támaszkodik. Különösen is akkor fordult a filozófia felé, miután alaposan áttanulmányozta Heidegger Lét és idő című művét. Nem állítjuk, hogy más filozófiai eszmeáramlat nem volt rá hatással – kimutatható, hogy a neokantianizmusra is épített –, az azonban bizton kijelenthető, hogy Bultmann leginkább Heidegger fogalmiságára és meglátásaira támaszkodott. A támaszkodás szó kifejező, hiszen Bultmann szerint a teológia nem tanul a filozófiától, nem veszi át a rendszerét, csupán eszközként használja arra, hogy fogalmilag megértsük (a mai ember szemszögéből), mit jelent a kinyilatkoztatás. Tehát a filozófia – különösen is Heideggeré – elősegíti a teológus számára a teológiai fogalmak megértését. Bultmann tehát a filozófia fogalmiságát használta eszközként, hogy a keresztyén örömhírt közelebb hozza a mindenkori emberhez. Egyébiránt Paul Tillich is osztotta Bultmann nézetét, kifejezve, hogy minden kérügmatikus teológiának használnia kell saját kora fogalmi eszközeit, nem érheti be azzal, hogy bibliai szakaszokat ismételget.

De hogyan integrálja a heideggeri egzisztencializmus alapelemeit Bultmann a bibliai szöveg egzisztenciális interpretációjába? Heidegger filozófiája Bultmannt saját hermeneutikai megközelítése megalkotásában segítette. A filozófus szerint a megértés nem a szöveg értelmezése során alakul ki, hanem az ember rendelkezik a megértés egy előzetes struktúrájával, egyfajta előzetes megértéssel. Ez az előzetes megértés előítéleteket is tartalmaz. Ebben igazából nincs semmi újszerű, mindenkit meghatároz a nevelése, a preferenciái, a szokásai, az adottságai, az érdeklődése stb. Ezt a típusú előzetes meghatározottságot nem tudjuk teljesen kikapcsolni vagy felfüggeszteni – de nem is kell, egyszerűen csak tisztában kell lennünk vele. Bultmann ezt a gondolatot kölcsönzi Heideggertől, és így jut el hermeneutikai alapelvéhez, az egzisztenciális interpretációhoz és az előzetes megértéshez. Bultmann szerint nem értjük sem a történelmet, sem az újszövetségi beszámolókat mindaddig, amíg nem értjük meg magát az embert. Bultmann egy ma már magától értetődőnek tűnő, mégis lényeges dolgot hangsúlyoz: egy adott tárgy szemlélésekor a helyzetem, az összefüggésrendszer, amelyben vagyok, amelyben élek, meg fogja határozni a megértésemet is, a tárgyhoz fűződő viszonyomat. Ez igaz a bibliai szöveg vizsgálatakor is. Mindez azt implikálja, hogy nincs elvont, objektív vizsgálódás, hiszen az alany érintett, vagyis egzisztenciálisan érdekelt az alany-tárgy viszonyrendszerben. Én mint alany akkor juthatok megértésre, ha egzisztenciálisan megérint az általam vizsgált tárgy. Lényeges, hogy Bultmann szerint az előzetes megértés megléte nem jelent egyszersmind előítéletességet is, tehát az előzetes megértésem (amely adott) nem határozhatja meg előre a végeredményt.

Nos, Bultmann ezt a sémát alkalmazza a bibliai exegézis, különösen is az Újszövetség értelmezése terén. Ez – kissé leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy úgy próbáljuk feltárni az újszövetségi szöveg lényegét, üzenetét, hogy közben magunkat, az embert is megértjük. A Szentírás értelmezésében – mondja Bultmann – odáig kell eljutni, ahol az ember találva érzi magát a maga egzisztenciájában. Másképp fogalmazva: ki kell hámozni a szövegből azt az üzenetet, amely „üt”, „betalál”, azaz az Istennel való találkozást biztosítja az ember számára, és döntésre kényszeríti őt, hogy a hit vagy a hitetlenség útját válassza. Ezért van szükség a mítosztalanításra, hogy egy régi világkép elhagyható tartozékai ne hátráltassák vagy akadályozzák meg a döntésre sarkalló találkozás létrejöttét. Bultmann e megközelítését sokan egyfajta antropológiai fordulatként értékelték.

Ezt a hermeneutikai módszert természetesen számos kritika érte. Barth a következőket írta róla: „Mi lenne az Újszövetség üzenetéből, ha azt csakis és kizárólag a belőle kiolvasható emberi önértelmezés felől vizsgáljuk, mely önértelmezés már eleve egy bizonyos értelmezésen esett át? Magától értetődő, hogy az üzenet antropológiai tartalmát is tanulmányoznunk kell, hiszen a Jézus Krisztusról szóló üzenet tartalma egy Isten és ember között lejátszódott esemény, formája pedig egy emberi tanúságtétel. De nem torzítjuk-e el és rövidítjük-e meg az üzenetet, ha a tanúságtételt, korábban a »mitológiátlanítás«, most pedig az »egzisztenciális interpretáció« címén – csupán Jézus Krisztus nevében és a benne, általa megtörtént »Isten tettének« emlékét megőrizve – éppen attól fosztjuk meg, ami abban elsődleges és leginkább hangsúlyos…? […] fogadjuk el, hogy a bultmanni teológia titka az abban ható lelkesedés, ami egy új filozófiai heurékát vesz alapul? […] Talán Bultmann jelentősége is ezzel magyarázható? Ha igen, akkor fordulat (subita conversio) pillanatát a Heideggerrel való találkozásában kellene látnunk. Bultmann ugyanis ekkor, az elődök pozitivizmusát, idealizmusát és romanticizmusát megelégelve az egzisztenciális filozófiában találta meg – legalábbis korunk számára – mindenfajta, így az újszövetségi ontológia, antropológia, teológia, szoterológia és eszkatológia nélkülözhetetlen kulcsát; és következetesen azon fáradozott, hogy az újszövetségi szövegeket ennek a filozófiának a nyelvére ültesse át, s eközben mintegy mellékesen a mitológiátlanítást is elvégezte. […] nem alaptalan az a benyomás, miszerint először egy korántsem magától értetődő és elismert fogalom- és nyelvrendszer kényszerzubbonyát kell magunkra erőltetnünk, majd alkalmasint meg kell tanulnunk kínaiul, hogy méltóvá váljunk a vezetésére, amely által az igazi Jánosig és Pálig eljuthatunk.” (Uo. 70., 74–75. o.)

Nemcsak Barth, hanem mások is heves kritikával illették Bultmann egzisztencialista értelmezését és demitologizálási programját. Emil Brunner úgy vélekedett, hogy Bultmann elszemélyteleníti a keresztyén tanítást, hiszen egy általános egzisztenciafogalmat tett meg rendszere középpontjául. A hitvalló evangélikus Walter Künneth (1901–1997) – aki a náci éra alatt a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) tagja volt, és több írásában is intenzíven szembeszállt a Bultmann és követői által képviselt irányvonallal – szubjektivizmussal, antropocentrizmussal, perszonalizmussal és immanentizmussal vádolta Bultmann programját. (A témával foglalkozó kutatók általában nem, de a jelen sorok írója megalapozottnak tartja Künneth ítéletét.) Ugyancsak kritikát fogalmazott meg vele szemben a nagyon fiatalon elhunyt, a náci rezsimmel ugyancsak szembenálló evangélikus lelkész-teológus, Walter Hildmann is. Mivel Hildmann szavai rendkívül kifejezők, ezért most szó szerint idézünk Ignácz Lilla doktori dolgozatából, aki Hildmannra utalva így fogalmaz: „Feltehetően teljesen függetlenül Künneth terminológiájától, de annak értelmét teljességgel átvéve, [Hildmann] arra törekedett, hogy kimutassa a különbséget az »egzisztencialisztikus-hermeneutikai« és a »lutheri-dogmatikus teológia« között […]. A »hermeneutikai« itt a »dogmatikus« ellentétpárjaként szerepel. »Egy Jézus feltámadása nélküli teológia területén az Írás egysége széthullik sivár töredékek káoszává, megoldatlan és megoldhatatlan problémák homályos labirintusává, az egyes források, a szinoptikus és jánosi irodalom összevisszaságává, Jézus és Pál, valamint Pál és Jakab konfrontációjává és a zsidó levél és az apokalipszis kanonikus kérdésességévé.« (Walter Hildmann: Nachrichten der Evangelisch-Lutherischen Kirche in Bayern, 1962. 165. o.) Hildmann ezért a keresztény hit álcázott likvidációjának tartja az egzisztencializmuson alapuló teológiát.” (45–46. o.)

Hildmann felhívja a figyelmet Bultmann demitologizálási programjának legproblematikusabb pontjára: Krisztus szó szerint értelmezett testi feltámadásának mint történelmi eseménynek az átértelmezésére, elspiritualizálására és – ebből következően – háttérbe szorítására, illetve a jelentőségének relativizálására. Az, ahogyan Bultmann Krisztus feltámadásához viszonyul, megfelelő lakmuszpapír gyanánt szolgál számunkra, hogy meglássuk, milyen „gyümölcsöket” terem az egzisztenciális értelmezés mint hermeneutika. Világosan látszik, hogy Bultmann-nal szemben igenis jogos kritika, hogy nemcsak a „mítoszt” (amelyet nem határolt kellőképpen körbe és a történetkritikai módszer folyamatosan változó eredményeitől függően többféleképpen is értelmezhető gumifogalomként kezelt), hanem magát a történelmet is kiiktatja az Újszövetségből, hiszen számára egyedül a hit a fontos – a hit személyes, egzisztenciális aktusa. És pontosan amiatt, mert nincsenek egzakt módon meghatározva az evangélium nem inherens, nem lényegi, azaz elhagyható elemei, nem tudjuk meg azt sem, hogy egészen pontosan mi a kérügma, amelyhez igazából el kellene jutnunk: „személyes találkozás”, a „megszólítottság pillanata”, az „Istennel való találkozás során meghozott döntés” vagy Heidegger után szabadon az „autentikus élet megtalálása”? Lehetséges, hogy mindezek csak a kérügma meghallása következményeinek tekinthetők, de akkor mi maga a kérügma? Úgy tűnik, Bultmann módszere ahhoz a típusú fanatikus hagymahámozáshoz hasonlít, melynek a végén nem marad a hagymából semmi, csak körös-körül a szétcincált hagymahéjdarabok. Ezt Bultmann kortársai közül egyesek világosan érzékelték: ha Bultmann elkezd demitologizálni, hol fog megállni? Ha pedig megáll valahol, miért pont ott áll meg? – kérdezték.

Valóban nem sok marad a keresztyén hit történelmi magjából – emiatt aztán a hitből sem –, hiszen, mint ismeretes, Bultmann számára Krisztus feltámadása nem több, mint pusztán a tanítványok tapasztalatában végbement esemény. Korábban említettük már, hogy Bultmann szerint (valljuk meg, ez mai szemmel rettentő fantáziátlan és beszűkült meglátásnak tűnik) olyan modern technikai eszközök korában, mint a rádió stb. lehetetlen hinni az Újszövetség csodáiban – beleértve a testi feltámadást is –, ilyen alapon ma már nem vehető komolyan a Krisztus feltámadásába vetett hit. Ebből fakadóan – értelmezi Alister E. McGrath Bultmann tézisét – a feltámadást magát is tisztán és egyszerűen mitikus eseménynek kell tekinteni. Bultmann szerint tehát a feltámadás pusztán egy a tanítványok egyéni tapasztalatában végbement, nem objektív történés. Azért zavarba ejtő Bultmann elképzelése, mert nem állítja, hogy Jézus nem támadt fel, csak azt mondja, hogy a kérügmában támadt fel. Jézus a keresztyén igehirdetésben „él” tovább. Akármit is gondolt Bultmann (valószínűleg soha nem fogunk rájönni ebben az életben), szavai alapján egyértelmű, hogy a történelemnek nincs alapvető jelentősége a krisztológiát illetően.

Egy átlagos bibliaolvasó és bibliaismerő emberben is rögtön kigyulladhat a piros lámpa, elég csak a temetési szertartások elmaradhatatlan páli textusát felidézni: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14) Alister McGrath e tézist érintő kérdései jogosak: „Hogyan lehet valaki biztos afelől, hogy a krisztológia valóban Jézus Krisztus személyén és munkáján alapul? Hogyan ellenőrizhető a krisztológia, ha a történeti Krisztus lényegtelen volt?” (McGrath, Alister E.: Bevezetés a keresztény teológiába. Ford. Zsengellér József. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. [Osiris tankönyvek.] 292. o.) Barth sommás kijelentése is ugyanerre a dilemmára világít rá: „…az én esetemben ez konkrétan azt jelentené [hogy ti. elfogadja a Bultmann-féle értelmezést – a szerk.], hogy egzegézisének köszönhetően ráébredjek: a keresztény hit az Újszövetség szerint semmiféle térben és időben megtörtént eseményhez nem köthető, és semmiféle véleményt nem tartalmaz egy efféle eseményhez kapcsolódóan.” (Barth 2009, 84. o.) Hasonlóképp Gerhard Ebeling (1912–2001) evangélikus teológus (ugyancsak a Hitvalló Egyház tagja), Újszövetség-kutató is – aki nem mellesleg Bultmann tanítványa volt Marburgban, és az úgynevezett „új hermeneutika” kidolgozásában jelentősen épített Bultmann meglátásaira – rámutatott Bultmann krisztológiájának alapvető hiányosságaira, nevezetesen, hogy teljesen mellőzi a történelmi aspektust. Az úgynevezett „új történeti Jézus-kutatás”, amelyet elsősorban Ernst Käsemann (1906–1998, ugyancsak Bultmann-tanítvány) személyéhez szokás kötni, önmagában is egyfajta kritikaként értelmezhető. Szerinte az evangélisták hittek abban, hogy a názáreti Jézusról szóló történeti információk birtokában vannak, és ezeket az információkat beépítették az evangéliumokba, tehát az evangéliumok mind a kérügmát, mind a történeti elbeszélést tartalmazzák. Mivel a kérügma történeti elemeket is tartalmaz, ezért helytálló és szükséges is a történeti Jézus és a hit Krisztusa között fennálló kapcsolat vizsgálata. Käsemann Bultmann-nal szemben megállapított egyfajta folytonosságot a történeti Jézus (vagy Jézus igehirdetése) és a hit Krisztusa (vagyis a Jézusról szóló igehirdetés) között – a közös pont Isten országának eszkatológikus eljövetele. Megemlíthetjük Wolfhart Pannenberget is, aki azt a kritikát fogalmazta meg Bultmann egzisztenciális értelmezésével szemben, hogy a krisztológiát kizárólag szótériológiai megfontolásai szerint alkotja meg, lényegében arra utalva, hogy Bultmann-nál a krisztológia teljességgel elcsökevényesedik (nem marad történelmi magja) a szótériológia érdekében. Végül muszáj megemlítenünk Eta Linnemann (1926–2009) nevét is, aki 1977-ben – egy megtérésélményt követően – radikálisan szembefordult tanára, Bultmann nézeteivel, valamint magával a történetkritikai módszerrel is, és arra kérte olvasóit, hogy semmisítsék meg korábbi publikációit. 2007-ben Ernst Käsemannra és egy meg nem nevezett fültanúra hivatkozva azt állította, hogy Bultmann a halálos ágyán visszavonta a nézeteit.

A Bultmann-nal kapcsolatos diskurzus során – és ezzel zárjuk ezt a mostani rövid összefoglalót – nem mehetünk el szó nélkül a már említett Walter Künneth, valamint az általa is életre hívott Kein anderes Evangelium elnevezésű hitvalló mozgalom mellett. Az ötvenes-hatvanas években Künneth egyre inkább bekapcsolódott a demitologizálás körüli vitába, amelynek középpontjában a krisztológia, azon belül is Krisztus feltámadása állt. 1964-ben nyilvános dispután vitatta meg Krisztus halottak közül való feltámadásának kérdését a Bultmann-tanítvány Ernst Fuchsszal, aki Ebeling mellett az „új hermeneutika” kidolgozója volt. (Lásd: Fuchs, Ernst – Künneth, Walter: Die Auferstehung Jesu Christi von den Toten. Die Disputation von Sittensen. Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 1973.) Künneth 1966-ban másokkal (pl. a hazánkban is ismertebb Wilhelm Buschsal) együtt megalapította a már említett hitvalló mozgalmat, majd 1967-ben e viták eredményeként Rudolf Bäumer lelkésszel közösen megírta az úgynevezett Düsseldorfi nyilatkozatot, amelyben legfőképp Bultmann követőinek a tézisei ellen léptek fel, hitet téve az evangélium ortodox értelmezése mellett (oldalunkon elérhető a fordítása).

Legvégül Künnethnek egy, a kérdéssel kapcsolatos előadásából szeretnénk idézni egy rövidebb részletet, amely egy 1966 márciusában a dortmundi Westfalenhalléban megrendezett nagygyűlésen hangzott el. Künneth konkrét személyek megnevezése nélkül Bultmann-nal és követőivel polemizál (forrás).

***

„Mi történt valójában húsvétkor? Rendkívül árulkodónak tűnik, és mai helyzetünket jól jellemzi, hogy a modern kritikus szemlélő éles tekintete egyértelműen felismeri, miről is szól valójában a keresztyén hit. Rudolf Augstein nemrég a Spiegelben a következő félreérthetetlen kérdést szegezte a keresztyénségnek: »Hiszitek-e, hogy a megfeszített Jézus feltámadt a halálból, hiszitek-e, hogy a hit, amely nem létezne a feltámadásba vetett hit nélkül, kiüresedne a feltámadás nélkül?«

Valóban, egyedül ez az, ami számít. Semmi más. […] Mit mond erről a mai úgynevezett egzisztencialista teológia? Rendkívül furcsa, hogy amikor Jézus feltámadásáról van szó, e teológusok fejtegetése kirívóan bizonytalanná válik: szószaporítással próbálják elfedni a kérdést, és kerülik a tényleges választ.

Azt halljuk, hogy a feltámadás nem más, mint annak megállapítása, hogy Jézus keresztje fontos szerepet tölt be. Azt állítják, hogy felmagasztalásának vagy feltámadásának megvallása valójában nem számít, vagy pedig azt mondják, hogy Jézus feltámadása csak elnevezés, pusztán annak a ténynek a jelölése, hogy Jézus ügyét – a már nem létező, nem élő Jézus ügyét – tanítványai továbbviszik, hogy Jézus ügye nem ért véget a halála után, újból felelevenítik, vagy hogy Jézus hite és szeretete továbbra is érvényes. És végül úgy is fogalmaznak, hogy Jézus a kerügmában, az igehirdetésben, az egyház hitében támadt fel. A feltámadás tehát nem más, mint értelmező jel, rejtvény. […]

Egészen egyszerű a kérdésünk: Mi történt valójában húsvétkor? Ez ennek az egzisztenciális teológiának az értelmében az égvilágon semmit nem jelent. De tényleg semmit. Talán voltak látomásai a tanítványoknak, de egy halott ember nem térhet vissza az életbe. Az eksztatikus állapotban lévő, apokaliptikus váradalmakat dédelgető tanítványok szubjektív élményei – idézem – valójában lényegtelenek, nem relevánsak.

E megállapítások fényében, amelyeket csak megdöbbentőnek nevezhetünk, kénytelenek vagyunk fontolóra venni a legdöntőbb kérdést, egy olyan kérdést, amelyet bizonyára nem lehet könnyelműen feltenni: Mi lett abból, amiről a húsvéti üzenet tanúskodik? Jézus feltámadása a legendás, a mitológiai, a történelmileg valótlan birodalmába süllyed. Ennek felel meg a ködös kifejezésmód, amely azonban nem veszélytelen, sőt ellenkezőleg, minden bizonnyal egyenesen romboló, ha élet-halál kérdéséről van szó.

Van-e még keresztény igehirdetés, ha kiiktatjuk a feltámadt Krisztus valóságát, ha kétségbe vonjuk, kétértelmű, érthetetlen szókapcsolatokba olvasztjuk Jézus feltámadásának valóságát mint ténylegesen megtörtént eseményt? A kérdés nyomasztó és ijesztő.

De a mai nyelvi zűrzavarral szemben az Újszövetség nem hagy minket magunkra. A húsvéti igehirdetés tömör és kristálytiszta: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül…” Nem kell bizonytalanságban és sötétségben tapogatóznunk, ahogyan egyesek elhitetik velünk, mintha nem tudhatnánk, mi történt húsvétkor.

Szem- és fültanúk sora áll előttünk. Ők mind a maguk módján hirdetik a legfontosabbat: az Úr megjelent nekünk. Nem hallgatott, hanem ezt mondta, ez az ő parancsa, az ő megbízatása számunkra. Hallottuk, láttuk és hirdetjük nektek (vö. 1Jn 1,1). […]

Az első hagyományok közvetlenül a húsvéti eseményig nyúlnak vissza. Nem igaz, hogy évtizedek teltek volna el, mire az üzenet megjelent. Egyszerűen nem igaz, hogy ezt az egyház évtizedekre rá csak kitalálta, hanem közvetlenül a húsvéti esemény után elevenedik meg az üzenet. Az üres sír tényét még az ellenségek sem tudják letagadni. Nincs húsvéti üzenet az üres sírról szóló beszámoló nélkül. […]

[Az] első tanúk húsvéti tanúk voltak, nem pedig történetmesélők. A húsvéti üzenet körül gyülekezett össze az első keresztyén közösség. Minden e valóságos tényre, Jézus feltámadásának tényére, valóságára összpontosul. […]

Jézus feltámadása a fundamentum christianum, amely mindent és egyedül hordoz, a valódi tényleges valóság. Ez a húsvéti üzenet azonban minden időben, egykor és ma is megbotránkozást kelt az emberekben. Bosszúságot, botrányt, megütközést okoz. Választás elé állít minket. Vagy elutasítjuk, de akkor befellegzett a keresztyén teológiának és az egyháznak, vagy megvalljuk.”