Keresztyén ikonok tündöklése és bukása, 4/1

Halász Zsolttal, közgazdász-informatikussal, személyiségfejlesztő és üzleti trénerrel, protestáns teológussal, valamint Halász Győző Mihállyal, közgazdásszal és teológus hallgatóval (Baptista Teológiai Akadémia) beszélget Márkus Tamás András, református lelkész-vallástanár. A beszélgetésről eredetileg videófelvétel készült, azonban az abban elhangzó információ mennyiségére és a felvétel terjedelmére való tekintettel úgy döntöttünk, hogy több részben, írásos formában tesszük közzé. 

 

Márkus Tamás András: Három beszélgetést (megtekinthető itt, itt és itt) szántunk eddig a keresztyén „ikonok”, dicsőítésvezetők, előadók-lelkipásztorok bukásainak a vizsgálatára. Próbáltuk ezeket az eseteket, pontosabban a jelenséget bibliai és lélektani alapon kiértékelni – mind az elbukott egyént, mind az őt körülvevő közeget illetően, – különös tekintettel az okokra. Ti mit mondanátok az ilyen esetekhez elvezető mechanizmusokról bibliai alapon?

Halász Zsolt (H. Zs.): Előre szeretném bocsátani, hogy az általam, általunk elmondandó érvek valószínűleg sokak számára elfogadhatatlan szemléletmódot képviselnek, de igyekszünk az eddig megszerzett ismereteink és tudásunk alapján megfogalmazni a mondanivalónkat. A másik előre bocsájtani valóm az, hogy amit mondani fogok, természetesen nem az érintett populáció 100%-ra igaz, de felmérések és megfigyelések alapján legalábbis igen nagy mértékben (70-85%-ban) alkalmazható.

Azt hiszem, hogy a helyzet csak részben ítélhető meg a bibliai kijelentés alapján. Meggyőződéssel hiszem, hogy a jelenségek és események vizsgálata során többre van szükség, mint pusztán csak az adott személyre való fókuszálásra, mivel Isten Igéje is ezt teszi. Általános értelemben persze ebben az esetben is elmondható, hogy ezen a területen is az emberi önzés jelenti a dolog rákfenéjét.

M. T. A.: Mi az a „több”, az a kontextus, vagy azok az együtthatók, amiben értelmezni tudod ezt a helyzetet?

H. Zs.: Úgy vélem, hogy ezt a jelenséget is a fogyasztói társadalom által jelentős mértékben alakított személyes magatartás felől kell megközelítenünk. A jóléti fogyasztói társadalomban sajnálatos módon gyakorlatilag minden és mindenki árucikk, és ez érvényes a vallás által kínált javakra is. Különösen is érvényes ez egy olyan társadalomban, mint az Amerikai Egyesült Államok társadalma és piaca, mivel magának az USA-nak a kialakulása és működése történetileg kimutatható módon a pionír vállalkozói, felfedezői, hasznot kereső és meggazdagodást hajszoló koncepcionális alapokból indul ki, illetve mind a mai napig azon nyugszik. Különösen érvényes ez a II. világháború utáni időszakban, amikor is a hidegháború során az USA és szövetségesei a szocialista országok hiánygazdaságával szemben a korlátlan fogyasztás lehetőségének a világa volt. Ez a szabadság az “annyit fogyasztasz, amennyit csak akarsz, feltéve, ha van rá pénzed” szabadsága.

M. T. A.: De a vallásban mi az áru vagy szolgáltatás? Mi a kettő közötti kapcsolat?

H. Zs.: A vallások esetében – Max Weber terminológiája alapján – az adott valláson belül az ún. “üdvjavak” jelentik a közvetlen árucikket. Ha ebből az irányból tekintjük a kereszténységet, akkor az elsődleges üdvjószág maga az üdvösség, ami majdan az utolsó ítélet után realizálódik mindazok számára, akik elfogadják az Istentől Jézus Krisztus keresztáldozatán keresztül felajánlott üdvösséget. Ehhez kapcsolódva még járulnak egyéb üdvjavak is, de most ezt ne részletezzük. Eddig még majdhogynem azt is mondhatnánk, hogy a dolog rendben is van, hiszen az üdvösség esetében alapvetően egy istenadta, tehát jó dologról van szó.

A gond ott kezdődik, hogy a jóléti fogyasztói társadalmakban az emberek alapvetően fogyasztónak vannak nevelve. Bármely szülő, aki a legnagyobb gonddal és a legjobb indulattal sem szeretné gyermekét fogyasztónak, homo oeconomicus-nak nevelni, sajnos nem képes, vagy csak nagyon nagy áldozatok és küzdelmek árán képes a nevelés során gyermekét azoktól a befolyásoktól távol tartani, ami a jól kitalált marketing és marketingkommunikációs eszközök révén mégis csak kisebb-nagyobb mértékben, de jó fogyasztóvá neveli gyermekét. Ez abban a pillanatban kezdődik el a gyerek életében, amikor először megy korosztályos csoportba. És tudjuk, hogy ez a folyamat egy idő után – a fiatalkorban, vagyis a 15–25 éves életszakaszban – nagyon nagy lendületet kap, mivel a korosztályos csoport normaadó hatása ekkor emelkedik a szülői befolyás fölé. Ráadásul nemcsak a gyermekét neveli a szülő, hanem önmagát is fogyasztóvá. Ehhez járul még az is, hogy nem tudatos – nem a tudatos gondolkodásra ható módszerekkel – történik a befolyásolás, hanem ún. tudatküszöb alatti manipulatív eszközök révén az érzelmi világot formálva, manipulálva. Lényege szerint a jó fogyasztó nem gondolkozik túl sokat, egyénileg dönt, nem mérlegel, hanem impulzívan vásárol, megszerez. Az üzletben a hirdetés során látott érzés- vagy viselkedésmintát keresi.

M. T. A.: Hogyan szivárog át ez a fogyasztói szemlélet a keresztyénségbe?

H. Zs.: Úgy, hogy a keresztény celeb vagy sztár megjelenésének és létezésének a problémáját megelőzi az igény, a fogyasztói igény megjelenésének a problémája. Itt most nem szeretnék arra kitérni, hogy melyik lehetett előbb: a tyúk vagy a tojás, azaz az igény vagy az igényt kiszolgáló termék. Viszont alapvető marketing és értékesítési szabály, hogy a vevő (vagy lehetséges vevő) számára – amennyire a termék vagy szolgáltatás értékesítőjétől telik – meg kell könnyíteni a termék elérését és birtoklását. Ráadásul a termékhez vezető út is lényeges: (1) meg kell ismertetni az esetleg nem ismert terméket a lehetséges vevővel, (2) fel kell kelteni a termék iránti igényt a vevőben, (3) el kell vinni a terméket a vevő közelébe: könnyen elérhetővé kell tenni számára a terméket, (4) lehetőleg az vevőréteg pénztárcájához mért árral kínáljuk a terméket a vevőnek stb.

M. T. A.: De mindez, amit említesz, a keresztyén szcéna mely szegmenseiben jelenik meg?

H. Zs.: A dicsőítés kultúrájában gyakorlatilag ezek a termékkínálói/fogyasztói jelenségek és események jelennek meg. A posztmodern társadalomban, amelyben a fogyasztói társadalom felvirágzott, fontos elem, hogy a fogyasztó valamilyen a személyiségéhez és igényeihez illeszkedő státusz-narratívát kapjon, amit beilleszthet az életébe, amivel viszonylag könnyen és gyorsan azonosulhat. Ezt a narratívát természetesen maga a termék előállítója/forgalmazója találja ki a megelőző felmérések alapján. Ehhez járulhat még a reménybeli fogyasztó generációját megelőző generáció (nem a szülők generációja!), mint fogyasztási referenciaszemélyek csoportja. Egyébként ez a narratíva alapú gondolkodás a posztmodernitás egyik lényeges összetevője, csak az nem mindegy, hogy melyik narratívához kapcsolódik az ember.

A kereszténység esetében a narratíva, vagy legalábbis az alapja durván kétezer éve adott. De az Isten és Jézus Krisztus által a kijelentésben közvetített eredeti üzenet akadályozza a kliensek számára a termék (jelen esetben az üdvállapot) könnyű, gyors, tömeges és minden nehézség nélküli megszerzését és birtoklását.

M. T. A.: Ha jól értem, azt mondod, hogy egyrészt megjelent és hihetetlen gyorsasággal terjed keresztyénségen belül a fogyasztói kultúra, de közben ennek az egyik legfontosabb jellemzőjét – a gyors és tömeges befogadást – maga a keresztyén üzenet akadályozza. Ezt az ellentétet hogyan lehet feloldani?

H. Zs.: Ennek a feloldását szolgálja a narratíva átalakítása és annak a végeredménye a hiperkegyelem teológiája vagy inkább ideológiája. Tömören felvázolva a “klasszikus” ébredések során a megtérés érdekében azt az üzenetet kapta a hallgatóság egy evangelizációs igehirdetésben, hogy az ember Isten előtt születésétől fogva bűnös, sőt, eleve bűnben fogant és Jézus Krisztus kereszthalála adja azt a helyettes áldozatot, amit maga Isten rendelt annak érdekében, hogy a bűnös embernek ne kelljen meghalnia, kárhozatra mennie az ítéletkor. Ennek és a Szent Lélek munkája következményeként a hallgató dönthetett arról, hogy elfogadja-e azt a bibliai kijelentésből származó tényt, hogy ő önmagában bűnös, emiatt méltó a második halálra, a kárhozatra, de ha elfogadja a megtérés során Krisztus áldozatát, akkor megszabadul bűneitől, sőt, Krisztus feltámadása következményeként örök életet is kap.

Ezzel szemben a fogyasztói társadalomban az ember a reklámok üzeneteiben azt az üzenet kapja, hogy nincs vele semmi baj, vágyai, akarata, szándékai, céljai, érzései teljesen legitimek, azokat senkinek sincs joga megítélni. Miért teszem azt, amit teszek? Miért eszem vagy iszom azt, amit? Hát “mert megérdemlem”, “mert jólesik”, “ez az én utam” stb. Az itt és most számít, mert nem biztos, hogy van bármi is a halál után. Pszichológiailag ez úgy hat, hogy az illető végső soron kizárja annak a lehetőségét a saját gondolkodásmódjából és azon belül az én-képéből, hogy ő bármiben is hibás vagy pláne bűnös lenne. Kialakul a hibátlanság képzete, vagy az, hogy legfeljebb csak kisebb hibái vannak, amit majd valahogy élete során kiküszöböl. A hiperkegyelem ideológiája azt ülteti el a hallgatóság gondolatvilágában, hogy Istennek nagy, mindent felülmúló a kegyelme (Pál rómaiakhoz írt levele alapján).

M. T. A.: Ez alapvetően igaz, nem?

H. Zs.: Így van, ez egy teljes mértékben igaz állítás, ami arra vonatkozik, hogy a bűn bármilyen mértékét Isten kegyelme felülmúlja, tehát nincs az emberi bűnnek az a mértéke, amit a kegyelem nem képes felülmúlni. Csak ezt nem nagyon hangoztatják, vagy ha hangoztatják, akkor elidegenült, a hallgatóság személyét egyénileg távolról sem érintő módon. Az üdvösség elérését is igyekeznek ennek megfelelően mindent felülmúló módon megkönnyíteni. Erre szolgál az előre hívás és a megtérők imája.

A megtérők imájának egyik fő jellegzetessége a tömegszerűség, vagyis a megtérni szándékozó személynek nem kell egy lelkésszel vagy kisebb csoportban együtt imádkozva kitárulkoznia és a bűneit nyilvánosan és konkrétan megvallva – mondjuk úgy – kiadnia magát, gyengének látszania, hanem a nézősereg tömegében mintegy megbújva, a korosztályos csoportban feloldódva elmormolni az előmondott szöveget. A megtérők imájában a megtérő szájába adnak bizonyos állításokat, amik valamiféle látszólagos bűnbánatot közvetítenek, és átadatják vele az életét Istennek. A bűnökről vagy nincs szó az ima szövegében, vagy legfeljebb megemlítve gyorsan átsiklanak a témán, de nem a bűn az imádság központi eleme. Ezek után tkp. semmi nem utal arra és semmi nem garantálja, hogy a bűnök konkrétan tudatosuljanak, ill. később jelen legyen az illető “megtért” életében a megszentelődés is, amin belül időről-időre elrendezi a bűneit Istennel a Krisztus áldozatára apellálva, és a legfontosabb, hogy erkölcsileg fejlődjön. Tulajdonképpen semmilyen változást nem igényel a klienstől, vagyis megjelenik az, hogy “a vevő úgy jó, ahogy van és ki vagy te, hogy ezt megítéld” alaptétele. Nem véletlen, hogy Paul Washer szerint a megtérők imája termelte eddig a legtöbb elkárhozót.

M. T. A.: Ebben a folyamatban milyen szerepet játszik a modern dicsőítés? 

H. Zs.: A termék elfogadását és a termékhez való ragaszkodást (márkahűség) érzelmileg is ki kell alakítani, meg kell erősíteni. Erre szolgál a zene, esetünkben a dicsőítő zene. A dicsőítő esteken, találkozókon lényegében egy elfogadó légkör és érzelmi állapot kialakítása a cél, hiszen „Isten téged úgy fogad el, ahogy vagy” A modern dicsőítő zenék szövegeire szintén jellemző a bűn terminológiájának a kerülése. A zenészek és énekesek dicsőítik és magasztalják Jézust azért, hogy meghalt a kereszten, de az ebben az esetben sem téma, hogy helyettem hordozta a bűneimért járó ítéletet, pedig én érdemeltem volna, hogy elfogjanak, gúnyoljanak, megostorozzanak és a nézősereg előtt meztelenül keresztre feszítsenek. Egyébként Isten és Jézus alapvetően csak a félelmeimet, fóbiáimat elűző entitás, de persze nem a kárhozat miatti félelemről van szó, hanem egyszerűen a korosztályos bizonytalanságból és a nehézségekkel való megküzdéstől való viszolygásról. A félelem az elfogadottság és a megbecsültség hiánya miatti félelem. Itt köszön be a mai kor másik nagy orákuluma a pszichológia, ami mai állapotában sajnos szintén a fogyasztói magatartást támogatja, mivel a fogyasztóvá zsugorodás pszichológiai vagy éppen pszichiátriai betegségeket hozhat létre (tisztelet azon kivételes pszichológusoknak, akik tudatosan elhatárolódnak ettől a tendenciától).

A dicsőítő esteken hellyel-közzel van igehirdetésszerű beszéd is, de ez a fenti elvek miatt szintén egyrészt rövid, másrészt inkább egy fajta motivációs beszéd, ami a megtérésnek valójában nem nevezhető szövegmondás felé löki a hallgatót. Ahogy elhangzik ez a beszéd, rögtön folytatódnia kell a végtelenségig elnyújtott, sok repetícióval, tulajdonképpen önszuggesztív mantraként ismételgetett szövegekkel tarkított dicsőítésnek. Csak példaként: egy lelkésztalálkozón egy ismert dicsőítő ének meghatározott két sorát ismételgettük 45 percen keresztül – persze már aki.

M. T. A.: A hallgatóság számára miért elfogadható ez? Hogyan hat rájuk?

H. Zs.: Nemcsak nem akar a hallgatóság a saját problémás személyiségével megküzdeni, hanem kifejezetten jó érzéssel akar távozni. Az elmúlt hetekben a debreceni „Ez az a nap” kapcsán volt némi polémiám az Evangelikál csoport facebook csoportjában és a vitát vitapartnerem azzal zárta le, hogy tulajdonképpen bármit mondhatok, ő jól érezte magát – és ez a lényeg. Ráadásul én vagyok az etikátlan, mert ott se voltam, miért mondok így véleményt (pedig legyünk őszinték: 25-30 éve a dicsőítés teljesen ugyanazon séma alapján épül fel, csak az énekek változnak). Az illető számára a befektetett idő és pénz meghozta a megfelelő gyümölcsét, a jó érzést és az élményt. Lényegét tekintve ez a konzumerizmus célja, a konzumerista vagy fogyasztói „kereszténység” legfőbb jellegzetessége, mondhatni outputja. De hol is beszél erről Jézus? Mikor ígért, követelt vagy parancsolt ilyet?

M. T. A.: Gyakorlatilag pusztán egyszerűen pszichés folyamatokkal leírható az általatok bemutatott negatív jelenség, nem igaz?

Halász Győző Mihály (H. Gy. M.): Lényegében igen. Az egyes szolgálók esetében legalább ugyanolyan fontos ehhez kapcsolódóan némileg megérteni az emberi agy működését és a pozitív visszacsatolás problémáját. Az egyik probléma ennek kezelése kapcsán elhangzott, azaz az egyéni jó tapasztalat felülírja az emberek számára azokat a nagyon is valós veszéllyel fenyegető tendenciákat, amelyek a kereszténységet korrumpálják. Ebben az esetben nem egy helyi, hanem egy globális problémáról beszélünk.

Az emberi oldalon ennek okai részben az agyi működésben keresendőek, pontosabban az agy dopamin termelésében és a dopamin endogén opiátokra való kölcsönhatásában, hiszen ezek hatással vannak jelentősen az emberi agy megerősítéshez és jutalmazáshoz kapcsolódó észlelésében és funkcióiban. Igazából nem a dopamin okoz az embernek “örömöt”, hanem az az endogén opiátokra van hatással, mivel a dopamin a jutalmazási hatásokat változtatja meg az agyban, amihez igazodnak az endogén opiátok. Tudjuk a különböző kísérletekből (Mark Wightman és Regina Carelli), hogy a dopamin szerepet játszik a megerősítés kialakulásában tehát a fokozott dopaminfelszabadulás növelheti egy adott tevékenység ismétléseinek a számát. Rosszabb esetekben függőséget okozhat az emberekben, mellesleg ez nem csak negatív hatású, hiszen a dopamin segíti a megerősítéses tanulást is (lásd Wolfram Schultznak kutatásai), ezért kellenek az oktatásban az emberek számára az ún. “aha élmények”, mert az ember azt érzi, hogy szeretne tanulni, mivel az örömet okoz neki. Azt is tudjuk egyébként, hogy a dopamin felszabadulása és a dopamin felszabadulásért felelős területek vérellátottságával összefügg az is, hogy milyen zenét hallgatunk. Robert Zatore és kollégái a Montreali Egyetemen arra jutottak, hogy a nyugalmat kiváltó zene ezeket stimulálja.

Viszont az árnyoldal az, hogy a túlzott dopamin általi megerősítések és örömérzések esetében az agy más anyagokkal elnyom más olyan részeket és tevékenységeket, amelyek nem vesznek részt a dopamin felszabadulását okozó cselekvésben (Nigel Bamford a Yale Egyetemről). Ennek az agyi működésnek a pozitívuma, hogy például segítette alkalmazkodni az embert a környezetéhez. De veszélyes, mert ha a keresztény lelkiséget és kegyeséget nézzük, akkor ennek hatására potenciálisan elhalhatnak más kritikus és fontos kegyességi gyakorlatok, például a mély ima és a komoly bibliatanulmányozás, egyszerűen azért, mert ösztön szinten azonnal nem érzi az adott személy ugyanannyira “jutalmazónak” vagy “megerősítőnek” ezt a tevékenységet, mint mondjuk egy olyan tevékenységet, ahol nagy érzelmek vannak, nagy látványos megnyilvánulások stb. Ezzel találkozhatunk úton útfélen, mert ez a szélsőségesen posztmodern dicsőítő kultúrában található meg. Ez a modell abban az esetben lehet vonzó bármilyen keresztény személy vagy szervezet számára, ha a cél, hogy ő olyan legyen például mint a Hillsong.

M. T. A.: Jó, hogy említésre került a Hillsong, hiszen a beszélgetés-sorozatunkat épp az olyan botrányos esetek ihlették, amely e szervezet vezetőihez köthetők és amelyekről már felkavaró dokumentumfilm is készült (link). Hogyan illeszkedik a Hillsong az általad mondottakhoz?

H. Gy. M.: Úgy, hogy a Hillsong egy nyugati vállalati terjeszkedési stratégiát a gyakorlatban vett át, annak minden különböző szakértői bevonásával együtt. Például az általad is említett Hillsongról szóló dokumentumfilmekben nem véletlenül jön fel többször is az a gondolat, hogy a Hillsongot nem úgy vezetik, mint egy gyülekezetet vagy egyházat, hanem mint egy vállalatot és a brand presztízse fontosabb, mint például egyes szolgálók élete, tehát az emberek másodlagosak, háttérbe vannak szorítva a brand jó hírnevével szemben. Ezt láthattuk Carl Lentz kapcsán a hivatalos kommunikációban. Így a zene is inkább egy eszköz számukra arra vonatkozóan, hogy az embereket jobban magukhoz (a brandhez) tudják kötni és ez bizonyos oldalról egyszerűsítés is. A hívek a zenében erős érzelmeket élnek meg, sőt eleve a zene úgy van felépítve hangzásvilágában, hogy magával sodró érzelmeket hozzon fel az emberben és erre rá lehet erősíteni a színpadról azzal, hogy “Isten megérintette” az adott személyt; azért sír, mert valamit munkál benne a Lélek. Ez persze meglehetősen kérdéses, mert az érzelmi manipulációt is be lehet adni Isten munkájának. Ha eleve úgy van összerakva a zene, hogy azt éreztesse veled, hogy Isten jelenlétét magadban érzed (és ezt a tényt ex-hillsongosok is megerősítik), akkor ez már inkább érzelmi manipuláció és nem az Istennel való autentikus kapcsolatot erősítő lelkiségi tevékenység.

Ez párosulhat azzal a másik szélsőséges, de rohamosan terjedő tendenciával, hogy a dicsőítés más lelkiségi gyakorlatok fölé kerül prioritásban, amely minden pillanatra és helyzetre alkalmazható és megoldást is adhat. Ez igei oldalról finoman rezonál a jeruzsálemi templomban a kereskedők pogányok udvarába való betelepítésével. Ne kelljen annyit küzdeni az áldozattal a népnek, hanem azt a papság által jóváhagyva meg tudja vásárolni, csupán csak templomi sékelre kellett a zsidó embernek váltania a birodalmi fizetőeszközét és megvásárolhatta probléma nélkül a szükséges áldozati állatot, arról nem is beszélve, hogy a vallási elit ebből jelentősen profitált. Tehát ez a szélsőséges tendencia, azaz a dicsőítés, tulajdonképpen a keresztény lelkiség leegyszerűsített egycsatornás modellje, amely ilyen módon a szent Isten felé való különböző kapcsolódási lehetőségek elsorvadásával jár együtt.

M. T. A.: Mit gondolsz, mit lehetne ez ellen tenni?

H. Gy. M.: Ezt a hibát el kellene a magyar kereszténységnek kerülnie, egyensúlyt kell fenntartani a különböző istentiszteleti liturgiai formák között, különben szegényes és hiányos lesz az istenismeretünk és a Krisztussal való személyes kapcsolatunk is. Ezt a technikai működést és vállalati gondolkodást nem szabad, sőt TILOS átvennie a keresztényeknek és a keresztény véleményvezéreknek, top szolgálóknak, zenészeknek. Mert ez a lelkület és közeg tud elvakítani valakit abban, hogy ő most pontosan milyen kapcsolatban van Istennel és valóban kapcsolata van-e vagy Istent csak használja.

Ebben is, mint mindenben, van egyfajta természetes arányosság. Ez nem véletlenül alakult ki a neoprotestáns kereszténységben. Egyik forma se akarja végérvényesen lenyomni a másikat, kell a közös és előadásszerű istentiszteleti zene, de az nem működik komoly prédikáció nélkül, amely cselekvésre buzdít, nevezetesen, hogy akarjak változtatni az Istennel való kapcsolatomon.

M. T. A.: A keresztyén sztárkultusz, vagy a keresztyén szcénába is benyomuló celebimádat (énekesek frontális módon szemben egy közönséggel „adnak” „műsort”, rajongótábor, karizma, istenimádat helyett emberek „imádata” stb.), vajon modern jelenség, vagy más formában korábban is jellemző volt az egyházra?

H. Zs.: Az első kérdés alapján azzal válaszolnék, hogy ha van igény, tömeges igény valamire, akkor az kitermeli azokat a személyeket, akik ezt az igényt ki akarják és ki is fogják elégíteni. Az egyház történelme során volt példa Istentől vagy nem Istentől adott irányzatok elindulására, emlékezzünk csak Savonarola kísérletére. A középkorban és a reneszánsz hajnalán viszont legtöbbször a római egyház kritikáját jelentették. Ezeknek volt külső és belső változata. Ha a mozgalom elismerte Róma és a pápa főségét, akkor azt szerzetesrendnek hívták; ha meg nem ismerte el, akkor eretnek mozgalomnak és pusztulnia kellett, lásd katarok, Husz János stb.

Esetünkben egészen másról van szó, mivel ébredés helyett csak egy-egy újabb trendről van szó, amit a fellépő vagy fellépők újdonsága ad. Sokszor csak több-kevesebb zenei tehetséggel megáldott személyekről van szó.

Itt szeretnék egy nagyon fontos témát közbevetőleg felvázolni. Az semmiképpen nem letagadható, hogy dicsőítésben (is) az amerikai minta került át Európába, így hazánkba is, aminek tagadhatatlan úttörője a Hit Gyülekezete volt. A nagy löketet más, elsősorban kisegyházi protestáns közegben a Hit Gyülekezetének a képernyőre kerülése adta meg, hiszen ezen a téren (is) mintaadó volt. Az európai gondolkodás vagy nem veszi észre, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy az amerikai gondolkodásmódban morálisan teljesen elfogadott az a törekvés, hogy ha valamiben tehetséges vagy, akkor abból igyekezz megélni is, mert ezt is vállalkozásként fogja fel, ami vagy bejön, vagy nem. Nem véletlenül született meg Amerikában a mondás, hogy “ha meg akarsz gazdagodni, akkor vagy rabolj bankot, vagy alapíts szektát”. A jelenség teljes mértékben érvényes a nagy vízen túli és az európai, magát neoprotestánsnak tituláló kereszténységre. A valamivel konzervatívabb európai gondolkodás bizonyos területeken még mai is kimondva vagy kimondatlanul úgy gondolja, hogy nem illik mások keresztény hitéből, a vallásból legalábbis egy bizonyos mértéken felül megélni: utalok itt a “terepen” szolgáló papok, lelkészek nem túl vaskos illetményeire. Az amerikai mintára szerveződő, a hagyományos egyházi kereteken kívül létrejött és létrejövő csoportosulások ezt az elvet nem hangoztatják, viszont kerülik. Azt is mondhatnám, hogy a rendszerváltás óta bizonyos területeken dívik a megélhetési lelkészség. Ez a fajta “misszió” gyakran a lehetséges fogyasztók azon élethelyzetére bazíroz, amiben a munkanélküli vagy mindennapi munkában küszködő alsó középosztálybeli hallgatóságot motivációs, buzdító beszéddel szolgálja ki hétről hétre, ami remélhetőleg tovább lendíti őket a következő vasárnapig. A megélhetési célok érdekében persze érdemes célcsoportnak a vállalkozói és felsőbb középosztálybeli hallgatóságot megcélozni. Aki alapítóként bír megfelelő intelligenciával, aki ráérezvén a hallgatóság vágyaira „jó beszélőkével” ki tudja szolgálni hallgatóságát, az fog előbbre jutni. És ez azt is jelenti, hogy nem feltétlenül konzisztens teológiát közvetít, hanem módszertani buzdító beszédet mond egy a hagyományostól mindenképpen többé-kevésbé eltérő terminológiával. A terminológia témája is megérne egy külön beszélgetést.

A dicsőítő kultúra ugyanezt a mintát követi: aki valamennyire tehetséges a zenében, annak terem némi, több vagy kevesebb babér ezen a területen. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy az illető zeneileg magas műveltségű. Van nem egy olyan fiatalember a gyülekezeti dicsőítő szcénában, aki tehetséges, de számára nem opció az, hogy az istenadta tehetségére építve zenei műveltséget is építsen és elmenjen zeneiskolába tanulni. Inkább elássa a talentumot. Ezekben az esetekben valószínűleg más személyes motivációk is közre játszhatnak, mint pl. párválasztás. Csak zárójelben említeném, hogy a kisegyházi, szabadegyházi és némely tradicionális gyülekezeti környezetben komoly gondot jelent az antiintellektualizmus, amely kifejezetten nem díjazza a teológiai, vagy egyéb területen túl magas képzettséget, éspedig arra hivatkozva, hogy “mert a teológusok csak tönkreteszik a hitet”. Nyilván ebben arra a jézusi mondásra hivatkoznak, amikor Jézus hálát ad az Atyának azért, hogy az általa kijelentett dolgokat az Atya nem a tanultaknak és művelteknek nyilatkoztatta ki. Persze ebben az esetben is van némi értelmezési probléma. Sőt, azt sem gyakran idézik, hogy ti. “ismeret/tudás nélkül elvész a nép”.

Tehát visszatérve az eredeti nyomvonalra az igény alapján kitermelődő és a fogyasztói igényeket jó színvonalon kiszolgáló személyek, amennyiben jó tehetséggel haladnak felfelé a dicsőítő sztárrá válás lépcsőfokain, idővel celebbé, sztárrá is válnak. Ez azzal is jár, hogy akik a nézőtérről rájuk feltekintenek, azok számára ők nemcsak példaképek, bár ez is nagyon fontos elem, hanem idolnak számítanak. A fiatalok piacának marketingjében fontos elem az idolkeresés, a viselkedési, beszédstílusbeli és öltözködési modellek keresése. Tehát a dicsőítő előadó (is) idollá fog válni – ha hagyja. Ezt a „kontrollcé-kontrollvé” vagy a „lekoppintás” kultúrájának nevezném. Itt említeném ellenpéldaként Matt Redmant és a Getty házaspárt, akik Nagy-Britanniából költöztek át az USA-ba, de láthatólag nem hagyják, hogy idollá tegyék őket. De hát ők nem is amerikaiak. Tehát, ez a személyiségvonás megvan mind a világi, mind a keresztény módon nevelt 15–25 éves korosztályban, ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb ő maga is szeretne idollá válni, vagy mondjuk ki magyarul is: bálvánnyá. És abban a pillanatban, amikor egy dicsőítő előadó ráérez arra, hogy ebből meg is tud élni, már más szempontok fognak érvényesülni. Ez a fajta “megélhetés” jelentősen különbözik az apostoli vagy apostoli szolgálatot végző személy “megélhetésétől”, és ez nem legitimálható a “méltó a szolga a bérére” idézettel, mivel ez csak egyfajta álságos megideologizálása annak, hogy a bálvány nem Isten szolgája – ha egyáltalán valaha az volt.

Ekkor lép be a következő nagyon fontos marketingelem: már nem mindegy, hogy pontosan kinek is énekel a dicsőítő személy. Fontos a generációs testreszabás. A célcsoport pontos meghatározása fontos a megélhetés szempontjából a viszonylag stabil bevétel biztosításához.

M. T. A.: Pontosan milyen célcsoportról beszélünk jelenleg – melyik generációról?

H. Zs.: A rendszerváltáskor Magyarországon alapvetően X-generációsok énekeltek X-generációsoknak. Azután X-generációsok a felnövekvő Y-generációsoknak, miközben az Y-generáció is kitermelte a saját dicsőítés vezetőit, akik már a saját generációjuknak és a Z-generációnak vezetik a dicsőítést. (A szociális hálózatokon befektető marketingcégek számára ma már a Z-generáció a legfontosabb.) A stabil kiadói munkához és a bevétel érdekében a hallgatóságot kell nagyon pontosan megszólítani. Csak egy példa: az Y-generáció a rendszerváltás utáni piacgazdasági elindulásban nőtt fel. Az életkori 15–25 éves időszakuk nagyjából a 2000-es évek elejére esik, amikor nagyon erős fogyasztói befolyások érik a szüleiket és őket magukat is. Megtanulják, hogy a branding, a márkaépítés fontosságát. Vonzódnak a jól kialakított márkákhoz. A magas színvonalú márkázással viszont az a baj, hogy a márka mögötti szolgáltatás nem feltétlenül magas minőségű, csak sugallani szeretné azt. Ebben az esetben ez jelentheti a márkázott gyülekezetet vagy gyülekezet-hálózatot, vagy akár a márkázott dicsőítés-szolgáltatást. Ráadásul – ebből fakadóan is – az Y-generáció (főleg a rendszerváltó országokban) erőteljesebben nézi le, intenzívebben szakad el az őt megelőző X-generációtól, többek között szocializmus-nosztalgiájuk miatt is.

H. Gy. M.: Azt fontos megértenünk ehhez kapcsolódóan, hogy az amerikai evangelikál keresztény társadalmi közegben rengeteg különböző “celeb” nő ki különböző okokból. Vannak tanítók, keresztény pszichológusok, szociológusok, bloggerek, írók különböző témákban, több száz olyan személy, akikről a hazai kereszténység szerintem nem is nagyon tud, ezekből talán a legjobban “befutottakat” láthatjuk: Gary Chapman, Philip Yancey, de ahogyan említésre került, nem mindenki hagyja magát idollá tenni és ez egy fontos szempont. Ha az amerikai közeget hasonlítjuk a magyarhoz, akkor azt látjuk, hogy nyilván arányaiban se tudjuk azt mondani, hogy nekünk egy főre annyi keresztény író, blogger, pszichológus, keresztény véleményvezéri értelmiségi jutna, mint az óceánon túl. Viszont, van egy erősen felülreprezentált terület, ez pedig a keresztény zene, pontosabban könnyűzene. A globális keresztény zenében van egy jelentősen felülreprezentált szereplő, amelyet Hillsongnak nevezünk. Gondoljunk bele abba, hogy a 90-es években induló Hillsong zenekar annyira sikeres lett, hogy később Hillsongra nevezték át magát a gyülekezetet is és indult Brian Houston vezetésével egy olyan globális expanzió, amellyel máig nyomot hagytak a kereszténységen. A hatások főleg pozitív vagy negatív voltáról pedig aktívan folyik a vita. A Hillsong esetében az X-generáció az Y-generáció felé nyitott és maga alá behozta a piramisba ezt a generációt, amely aztán szolgált a Z-generáció felé. (Felmerülhet a jogos kérdés, hogy ez az eddig elmondottak alapján „szolgálat” volt-e bármikor is?)

A jelenkori keresztény véleményvezérekkel a probléma az elmúlt években az volt, hogy látványosan sokan buktak egyszerre, ez volt több helyen is, de talán a Hillsong volt a legnagyobb bálna. Fontos és kritikus itt kiemelni, hogy NEM csak a keresztény zenei világban működő személyek buktak, hanem például önjelölt hamis próféták, akik megjövendölték 2020-ban Trump második elnökválasztási győzelmék. Esetleg személyes életszentségi hiányosságok miatt lelkészek kerültek ki a pikszisből, de olyan is volt, hogy egyszerűen egy keresztény közegben felnőtt ember a saját hite ellen fordult és kiderült, hogy a lelki felnőtt arca mögött valaki olyan volt, akinek a személyes hite megrekedt 12 éves kori szinten.

Az egyik legnagyobb probléma véleményem szerint, hogy nem foglalkozunk azzal, hogy annak, aki kiáll valamit mondani a színpadon vagy a szószéknél, hatványozottan nagyobb felelősség nyomja a vállát, mert egy hatalmi és befolyásolási pozícióban van és abban szólal meg – ha akarjuk, ha nem, ezzel a realitással kell együtt éljünk. Ebből fakadóan nem lehet onnan csak úgy bármit mondani. Meg kell erősíteni egyrészt a szolgálók képzését és lelkigondozását erre vonatkozóan, másrészt ösztönözni kell mindig a híveket arra, hogy a hallottakat megvizsgálják, ami jó azt megtartsák, ami pedig nem jó, azt megadott módon jelezzék, hogy tanulni tudjanak belőle a gyülekezet elöljárói vagy egy keresztény esemény szervezői.