Keresztyén „ikonok” tündöklése és bukása, II. rész (a bűn lélektana, a közösség kísértése)
Egy korábbi beszélgetésünk apropóját az adta, hogy az utóbbi egy-két évtizedben az evangéliumi világot is megrázták különféle botrányok: szexuális jellegű kilengésekről, abúzusokról, házasságtörésekről szóló hírek, de voltak más jellegű bűnök is: korrupció vagy leuraló, másokat elnyomó, kizsigerelő vezetési stílus (lásd Mark Driscoll). Az előző beszélgetésben megemlítettük Ravi Zacharias esetét, aki annyiban érdekes most számunkra, hogy már az életében felmerültek jogos vádak vele szemben, de ezeket ő konzekvensen tagadta, tehát úgy szállt a sírba, hogy nem tett bűnvallást (legalábbis nyilvános bűnvallást). Ezen a ponton feltettük azt a kérdést – amelyet később egy visszajelzésben valaki „hüledezésnek” minősített –, hogy hogyan történhet meg, hogy egy, az evangéliumot kristálytisztán hirdető és képviselő személy párhuzamos valóságként rettentő etikátlan, gusztustalan életvitelt folytat. Ráadásul ez a párhuzamosság nemcsak rövid ideig, hanem hosszú-hosszú időszakon át folytatódik. Mi ennek a „lélektana”? Vajon ilyenkor magában vagy maga előtt látja-e az illető a szolgálata, szavai és az életvitele közötti inkonzisztenciát, és ezért bizonyos helyzetekben meg is szomorodik, vagy pedig eljuthat egy olyan pontra, ahol már nem is akarja feloldani ezt a kettősséget, mert már nem is zavarja, nem is érzékeli, ezért morálisan nem is ítéli meg többé magát? Bolyki László válasza az volt, hogy nagyon jók vagyunk (főként a férfiak) a storygyártásban, azaz mindent meg tudunk indokolni.
Kaptunk egy olyan visszajelzést is, hogy ezek az esetek nemcsak az „ikonokat” érintik, hanem adott esetben minden keresztyén szolgálót, hiszen az elbukás kísértése egyetemleges. Ez a megállapítás azért fontos, mert így nem keltjük azt az érzetet, hogy csak tőlünk távoli, csúcson lévő, nagyon ismert személyekkel történhetnek meg hasonlók. Ugyanakkor itt mégiscsak kirajzolódik egy tendencia, nevezetesen, hogy aki nagyon nagy ismertségre tesz szert, az adott esetben egyre gátlástalanabbá és óvatlanabbá válik. Vagy ez megtörténhet egy „szimpla” gyülekezeti lelkipásztor szintjén is?
Az utóbbi évek napvilágra kerülő bűneit, illetve az azokkal kapcsolatos botrányokat illetően felmerül az is, hogy hogy lehet az, hogy már a lehetséges következményektől való félelem sem visszatartó erő? Hogy gondolhatja bárki is, hogy ő nem bukhat le? Ezek a kérdések különösen az egyik visszajelzés fényében lehetnek érdekesek: a hatalom–pénz–szex hármasáról, azaz a kísértések közötti összefüggésről van szó, mondván, ezek a kísértések egymásra épülnek. Úgy tűnik, mindig a hatalom az első. De mi az a szint, ahol olyan jellegű hatalomról beszélhetünk, amely már egyértelműen torzító erővel bír?
Az előző beszélgetésben előkerült továbbá az is, hogy bizonyos szolgálóknak – azoknak, akik magasra jutottak – egy ponton túl már nem is lehet visszajelezni, mert már meg sem hallják a kritikát. Vajon ebben csak nekik van felelősségük, vagy azoknak is, akik sokáig elmulasztottak szólni nekik? Keresztyénként miért félünk korrigálni a másikat? Miért ódzkodunk az őszinte visszajelzésektől, amikor ez ráadásul bibliailag alátámasztható, hasznos, sőt szükséges gyakorlat is?
Az előző kérdéshez kapcsolódóan érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy a közösség ezekben az esetekben csak áldozat – csak általános rendszerhibáról beszélhetünk –, vagy lehet-e maga a közösség is „kísértő?” Ha igen, nem bűnbakképzés-e az elbukó egyén számonkérése? Kísérti-e magát a közösséget a hatalom, a pénz, a szex? Ha maga az egyház nincs mindenben a helyén a küldetésére nézve, az mindig az egyén számára kísértés, az egyének bukásaként jelenik meg. Felelős-e ezért a közösség is? Kell-e az egyének önvizsgálata mellett a közösségnek is önvizsgálatot tartania?
És végül: tegyük fel, egy sokak által ismert, idolnak, példaképnek, referenciapontnak tekintett dicsőítésvezető, keresztyén énekes vagy akár egy gyülekezeti lelkipásztor elbukik. Mi lehet a helyes reakció a keresztyén közösség, illetve más keresztyén vezetők részéről? Milyen következményeknek kell életbe lépniük ilyen esetben? Beszélhetünk minimumelvárásokról? Tegyük fel, hogy az adott szolgálónak a bűnbánata őszinte (őszintének tűnik). Ebből egyenesen következik, hogy megszakítás vagy következmények nélkül folytathatja a szolgálatát? Ha nem, akkor ez egyszersmind azt jelenti, hogy a közösség, a gyülekezet, a közvélemény nem bocsátott meg neki? Egyáltalán, kinek és miért fontos, hogy legyenek következményei az egyházban a bukásoknak? (Elsősorban a bűnelkövető vagy a közösség számára lényeges?) Egy rövid kiegészítés: egyesek már az előző beszélgetésünket is farizeizmusnak bélyegezték – már azt is, hogy a jelenséget nevesítettük, mondván mi sem vagyunk tökéletesek, hogy jövünk ahhoz, hogy megítéljünk másokat.
Ezeket a kérdéseket, témafelvetéseket (ezek közül néhányat) próbáltuk ismét körüljárni Dr. Thoma Lászlóval, református lelkésszel és teológiai tanárral, Kiss Mátéval, evangélikus lelkésszel és Simonfi Sándorral, nyugdíjas református lelkésszel és esperessel.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„A ki a bűnt cselekszi az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. Senki sem cselekszik bűnt, a ki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” (1Ja 3:8-9)
„És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” (Mt 6:13)
A „Mi Atyánk” napi szintű reggeli elimádkozása biztosan sokat segítene abba, hogy az ember aznap ne essen kísértésbe, vagy ha mégis, akkor felismerje azt és ellene tudjon állni neki.
Nem tudom miért, de számos kisegyház, felekezet mellőzi az Úr Jézus által tanított imádságot, (és képesek úgy beszélgetni az imádságról, hogy a Máté evangéliuma 6. fejezetében elhangzottak említésre sem kerülnek).
Szembeötlő az is, hogy a „bibliakritika” tudományának kb. 140 éves térhódítása óta. a Mi Atyánkhoz szóló imádság legfontosabb utolsó két mondatát egyes új fordítású bibliák egyenesen kihagyják, mások meg megjegyzéssel illetik.