Carl Trueman három tanácsa a kortárs egyháznak
2020 novemberében jelent meg Carl R. Trueman könyve, a The Rise and Triumph of the Modern Self (A modern ’én’ felemelkedése és diadala), amelyet sokan az elmúlt évtizedek egyik legjobb kulturális analízisének tartanak. Trueman Amerikában élő, angol presbiteriánus teológus és egyháztörténész, aki korábban a Westminster Theological Seminary-n, jelenleg pedig a Grove City College-ban tanít. (Érdekesség, hogy a könyve apropóján szerepelt a Daily Wire által készített nagy hatású What Is a Woman? (Mi a nő?) dokumentumfilmben is.)
Trueman nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy összefoglalja az elmúlt 500 év filozófia- és kultúrtörténetét és elmagyarázza, hogy hogyan változott meg a nyugati ember identitása. Elemzésében olyan szerzők gondolataira támaszkodik, mint Charles Taylor filozófus (akitől többek között a társadalmi képzelet elméletét veszi át), Philipp Rieff szociológus (akitől például a háromféle világ felosztását veszi kölcsön) valamint Alasdair MacIntyre eszmetörténész (akit az emotivizmus kapcsán idéz). A szerzők segítségével lefesti, hogy miként vált a (pszichológiai és érzelmi jólétet kereső) belső én az identitásunk meghatározásának legfőbb tekintélyévé, az olyan külső tekintélyekkel szemben, mint az egyház, a nemzeti hagyomány vagy éppen a család. Művével Trueman arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a mai, pszicho-szexuális emberkép uralta kultúra megértéséhez nem elég a szexuális forradalomig visszamenni, ugyanis a 60-as évek eseményei legfőképpen egy tágabb, több évszázadra (leginkább Rousseau-ig) visszanyúló, az emberi identitást érintő átalakulás egyik tüneteként értelmezhetők.
A könyv véleményem szerint kiváló iránymutatásként szolgálhat az evangéliumi keresztények számára, nem pusztán azért, mert Trueman többnyire elsődleges forrásokra hivatkozik, de azért is mert protestáns szerző tollából rég született ilyen nagy hatású mű. A könyv tartalmának részletes ismertetéséről cikk- vagy esszé sorozatot is lehetne írni, azonban e helyett én egyből a könyv legvégére ugranék, ahol a szerző három érdekes tanácsot ad a keresztényeknek útmutatóként.
Az egyháznak át kell gondolnia a hitvallása és az esztétika közötti kapcsolatot
Trueman szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy az esztétika hatással van arra, hogy az emberek mit tekintenek elfogadhatónak. Mario Vargas Llosa irodalomkritikust idézi, aki azt mondta, hogy ,,a képek elsőbbséget élveznek az eszmékkel szemben”. Vagyis a történetek hatékonyabbak, mint a száraz tények. A társadalmi kérdések közül Trueman a melegházasságot hozza fel példának, amely nagyban támaszkodik az egyéni történetekre, a személyes megélésre, és a megragadó narratívákra és ezen keresztül válik elfogadhatóvá sokak szemében.
Az esztétikát, mint stratégiát persze jó célokra is fel lehet használni, ugyanis a könyv egy másik részében a szerző azt is leírja, hogy az amerikaiak szembe helyezkedése a legradikálisabb abortusz párti nézetekkel elsődlegesen nem racionális érvelésnek, hanem együttérzést keltő személyes történeteknek és megindító, magzatokat ábrázoló képeknek köszönhető. (Vagy gondoljunk a személyes bizonyságtételek erejére, vagy akár a The Chosen sorozat, mint evangelizációs eszköz hatására.) Mindazonáltal Trueman mondanivalója itt az, hogy az egyháznak tisztában kell lennie az esztétika jelentőségével, de a válaszában nem érdemes ugyanezzel az eszközzel élnie. Figyelmeztet, hogy a könyörületességet meg kell őrizni, de leszögezi, hogy az olyan kulturális kérdéseket, mint a házasság természete vagy az élet szentsége morális, biblikus elvek alapján kell eldönteni.
Az egyháznak valódi közösségnek kell lennie
Ezt Trueman azért tartja fontosnak, mert a közösségek formálják az erkölcsi öntudatot. Akárhogy is nézzük az identitásunk kialakulásában szerepet játszik a kultúra, amelyben élünk és a minket körülvevő emberek, akiktől például a nyelvünket tanuljuk. Ugyanakkor egy olyan korban élünk, ahol a nemzetállamok meggyengültek és nem jelentenek valódi köteléket az emberek között. Emellett a városokban élők nem ismerik egymást, a külvárosok pedig „ingázó motelekké” váltak. Az embernek ettől még szüksége van közösségekre. Az űrt pedig gyakran az LMBTQ mozgalom tölti be, amelyben sokan valóban közösségre találnak. Nem szabad tehát elfelejteni, hogy az emberek tartozni szeretnének valahova, és a biblikus, egészséges gyülekezetekre épülő egyház (amely nem csak intézmény, de mozgalom is) valós megoldást kínál erre. Persze Trueman önkritikát is gyakorol és beismeri, hogy sokszor a keresztények is egyfajta fogyasztói döntésként tekintenek a felekezeti hovatartozásukra, de mégis úgy gondolja, hogy olyan valódi és szeretetteljes közösségben kell élniük egymással, ahova az emberek szívesen csatlakoznak.
Végül egy meglepő tanács: A protestánsoknak fel kell eleveníteniük a természeti törvényt és a fizikai test megbecsülését
A természeti törvénnyel Trueman arra céloz, hogy az egyháznak tudnia kell koherensen és biblikusan tanítania erkölcsi elvekről és etikai kérdésekről. (És igen, ez azt is jelentheti, hogy a társadalmi tanítás tekintetében a római katolikus egyház sokszor élen jár.) Miért tartja ezt fontosnak a szerző? Azért, mert noha egy lelkipásztor egymaga nem valószínű, hogy bírói döntéseket és törvényalkotási folyamatokat befolyásolhat, arra viszont annál nagyobb az esély, hogy a gyülekezetébe járó testvérek kérdéseket tegyenek fel neki az abortuszról, a béranyaságról vagy éppen a genderről. Ezekről a kérdésekről a kereszténységnek márpedig van mondanivalója, a biblikus szemlélet átadása pedig az egyház feladata.
A fizikai test kapcsán Trueman óva int attól, hogy a protestánsok az igehirdetés és a hit általi üdvösség hangsúlyozása miatt lebecsüljék az emberi test fontosságát. Ha ugyanis a testüket leválasztják az identitásról és csak a pszichológiai dimenzióra figyelnek, akkor ugyanabba a hibába eshetnek, mint a gender szószólói. Ezért a szerző szorgalmazza a megtestesülésről és a biblikus szexuáletikáról való tanítást.
Végezetül Trueman minderre példaként nem a középkorra vagy a reformációra, hanem a második századi kereszténységre irányítja a figyelmünket. Arra az időszakra, amikor az egyház egy marginális ’szektaként’ létezett egy pluralista társadalomban. Sok szempontból – főleg Nyugaton – ma is ilyennek tűnik az egyház társadalmi helyzete. De mit tett az egyház a második században? Szoros, doktrinálisan kötött közösségként létezett és arra kérte a tagjait, hogy összhangban éljenek a hitükkel és legyenek jó állampolgárai a földi városnak, amennyiben ez összeegyeztethető a kereszténységgel. Lehet, hogy ma is ez az egyetlen járható út.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
