Teológus-ranglista – ki az első?
R. C. Sproul evangéliumi körökben (mind a kálvinista baptisták, mind a reformátusok számára) mindmáig abszolút igazodási pont. Már Sproul életében is így volt, de mióta megtért Teremtőjéhez és Megváltójához, ez még inkább így van. Ha Sproul – aki maga is a 20-21. század egyik legmeghatározóbb és legkiemelkedőbb teológusegyénisége – valakit a legnagyobb teológusnak nevez, akkor valószínűleg valóban fajsúlyos személyről van szó.
Nos, a kontextus, ahol ez a kijelentés elhangzik, egy olyan beszélgetés, amelyben mesterének, Sproulnak a könyvtárában nézelődve Stephen Nichols református teológus, a sanfordi Reformation Bible College elnöke beszélget vele. E rövid, ámbátor rendkívül érdekfeszítő dialógusban Sproul kifejti, hogy visszagondolva a teológiatörténetre, a hit következő titánjai juthatnak eszünkbe: Augustinus, Anselmus, Aquinói Tamás, Luther Márton, Kálvin János és Jonathan Edwards. Őket tekintik a teológiailag különösen pallérozott protestánsok az „igazi nagyoknak”. Mindegyiküknek megvan a maga sajátossága, jellegzetes stílusa. Luther például – mondja Sproul – nem volt rendszerező szellem. Nem írt nagy, átfogó rendszeres teológiai jellegű művet, de ragyogó, sajátságos felismerései voltak, amelyek által tulajdonképpen az egész világ megváltozott. Augustinus páratlan filozófiai háttérrel és nagyon mély megértéssel bírt. Azután ott van Aquinói, ő a középkor magasskolasztikáját fémjelzi. Mindegyikről sok jót lehetne mondani, „de ha – mondja Sproul – megkérdeznék tőlem, hogy szerintem ki volt a történelem három lebriliánsabb teológusa, azt mondanám, hogy Edwards, Aquinói és François Turrettini”.
Sproul természetesen Kálvinra is kitér, aki véleménye szerint a 16. század legkiemelkedőbb teológusának tekinthető. Zsenialitása, hatalmas tudása, illetve azon képessége, hogy rendszerezve és koherens módon fejti ki és magyarázza Isten dolgait, egyszerűen csodálatos. Ezt a kort egyfajta spontaneitás jellemezte, a lelki ébredés átfogó érzése. Aztán a 17. században, amelyet az ész korszakának is neveznek, és a racionalizmus filozófiája jellemzett, visszatekintést látunk a magasskolasztika korszakára. A református ortodoxia időszaka volt ez, amelyet egyesek előszeretettel gúnyolnak és lenéznek. Sokan úgy látják, hogy Turrettini tiszta logikája túl „száraz” (bár a legtöbben csak átveszik ezt a kritikát, anélkül, hogy maguk személyesen ismernék vagy olvasták volna a skolasztikusokat). Sproul rámutat, hogy épp ez az, amit annyira szeret Turrettiniben. Elvégzi az igazán nehéz munkát: azt, amely a legmélyebb és legprecízebb teológiai elemzést igényli. Nem véletlen, hogy John Gerstner református teológus (Sproul egyik mestere) Turrettinit „a kálvinista hagyomány legprecízebb teológusának” nevezte. Sproul tehát megerősíti: nem létezett nála nagyobb teológus a világtörténelem eddigi szakaszában.
Az ő hatásának tudható be az észak-amerikai teológia csúcspontja, gondoljunk csak az Old Princetonra – tehát e neves intézmény sajnálatos liberalizálódása előtti időszakra – és olyan, ehhez az iskolához tartozó teológustitánokra, mint Charles Hodge és B. B. Warfield. Mind Hodge, mind Warfield Turrettini hatása alatt állt, jóllehet akkor még nem volt elérhető angol nyelven Turrettini háromkötetes Institutes of Elenctic Theology című műve. Turrettini latinul írta meg művét, de Hodge és Warfield, mivel kitűnően tudtak latinul (ahogy az akkori teológusok közül majdhogynem mindenki), latinul olvasták. Erre vezethető vissza az is, hogy Hodge könyveiben rengeteg a latin kifejezés. Ugyanakkor Hodge végül azért engedett a nyomásnak, hogy saját dogmatikát írjon, mert a diákjai nem tudtak latinul, bár egy-egy témánál a csattanó általában egy Turrettinitől vett idézet, úgyhogy a diákjainak mégiscsak minimálisan el kellett sajátítaniuk a latin nyelvet. Nos, ezek a régi princetoni szerzők nem tudtak nem Turrettinire támaszkodni, mivel fejtegetéseiben annyira pontos volt, hogy egyértelműen ő jelentette a mércét számukra. Ez a precizitás részben a megváltozott körülményekre vezethető vissza. A 17. században is voltak ugyan teológiai viták, de ezek már némileg eltértek a 16. századiaktól, amelyeket még elsősorban a római egyházzal való polémia uralt. A 17. században a remonstránsokkal (Jacobus Arminius követőivel, más néven az arminiánusokkal) és a szociniánusokkal kellett foglalkozniuk, amely mozgalmak mind a 19. századi liberalizmus előzményeinek tekinthetők. Turrettini kiemelkedő módon, természetesen polemikusan válaszolt az ezen mozgalmak, teológiai iskolák által felvetett kérdésekre. De Turrettini főművét, a már említett Insitutes of Elenctic Theologyt az teszi viszonylag olvashatóvá, hogy – nyilván a skolasztikus metodológiából fakadóan – rendkívül jól strukturált, átlátható. Bármilyen résztémára keresünk is rá, könnyen megtaláljuk, nem kell sokáig keresgélnünk.
Sajnálatos módon kevesen ismerik Turrettini nevét és munkásságát – még a teológusok között sem jellemző igazán. Sajnos magyar nyelven szinte semmit sem olvashatunk a 17. század e kiemelkedő teológusától (de róla sem). Turrettini a genfi akadémia vezetője volt – annak a genfi akadémiának, melyet maga Kálvin János alapított, és amelynek vezetését Kálvin hűséges tanítványa, az ugyancsak kiemelkedő teológus Theodore Beza örökölte meg. Beza 1605-ben halt meg. Turrettini 1653-ban először a genfi akadémia professzora lett, majd egy évre rá, 1654-ben már a rektora. Hosszú évtizedekig töltötte be ezt a posztot.
Sproul szót ejt Turrettini említett művének címéről is. Mit jelent az, hogy „elenktikus”? Igazából csak annak a módját jelöli, ahogyan a tanításról beszélünk. A 16. században Luther és Kálvin követői között vita volt abban a kérdésben, hogy milyen szerepet tölt be a törvény a keresztyének életében. Kálvin kidolgozta a törvény hármas hasznáról szóló tézisét. Azt állította, hogy a törvény harmadik „haszna” a legfontosabb, azaz hogy a megszentelődésben instruálja, vezeti a már újjászületett, hívő keresztyéneket (lásd tertius usus legis), tehát a keresztyén ember a törvény által tudja, hogy mi az, ami kedves Istennek. Luthernek ez nem nyerte el a tetszését, ő inkább a törvény tanító funkcióját hangsúlyozta – ezt nevezte ő usus elenchticusnak –, vagyis hogy a törvény feltárja az emberek előtt bűnösségüket: azt, hogy menthetetlenek, így vezetve el őket arra, hogy önmagukon kívül keressék a megoldást, és elfogadják Isten Krisztusban felkínált kegyelmét. Luther úgy vélte, hogy a törvény lényege abban áll, hogy – „Krisztusra vezérlő mesterként” (vö. Gal 3,24; Károli-ford.) – megtanítson minket arra, hogy szükségünk van Krisztusra (cognitio peccati). Luther szerint, ha ez megtörténik, a törvény elérte célját. Ezért nevezték Luthert gyakran antinomistának, mivel olyannyira ódzkodott a törvény harmadik hasznától (jóllehet érthető, hogy miért: tartott attól, hogy ez cselekedetek általi megigazuláshoz vezethet). Tulajdonképpen innen származik az elenktikus kifejezés. Maga a szó olyan jellegű bizonyítást jelöl, amely egy ellentézis, tévtan cáfolatára szolgál.
Sproul végül azzal zárja mondandóját, hogy elismeri, Turrettini e műve kétségkívül masszív, nehéz anyag, de minden keresztyén ember könyvtárában ott kellene lennie, mert tiszta, egészséges teológiát tükröz.
Fontos még megemlítenünk, hogy Turrettini nagy hatást gyakorolt a puritánokra is. Ami pedig a munkásságát illeti: különösen a saumuri akadémia mérsékelt kálvinista teológiájának elkötelezett ellenzőjeként ismert. E teológiai irányzat Moïse Amyraut személyére vezethető vissza, emiatt amyraldizmusként is ismert. Az amyraldizmus szerint Isten – még a kiválasztásra vonatkozó dekrétumai előtt – először Krisztus engesztelését rendelte el mindenki számára, majd – csak ezután, előre látva, hogy senki sem fog magától hinni – kiválasztotta azokat, akiket Krisztusban való hitre fog vezetni.
Turrettini buzgó védelmezője volt a dorti zsinat által képviselt kálvinista ortodoxiának, és mint az úgynevezett Formula Consensus Helvetica egyik szerzője védelmezte a dorti zsinat predesztinációról szóló tanítását, valamint a Szentírás, különösen is az Ószövetség verbális ihletettségének tantételét. E dokumentumot, a Formula Consensus Helveticát 1675-ben és 1676-ban általánosan kötelező érvényűnek nyilvánították a svájci református egyházban, sajnos azonban később feledésbe merült, a 18. században pedig a svájci lelkészi kar már nem kötelezte el magát mellette.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
