Vérszegény teológia avagy mi köze a buddhizmusnak az evangelikalizmushoz?
Az alábbi cikk Aaron Renn kulturális kommentátor egyik podcastjének kivonatát tartalmazza. Aaron az American Reformer keresztény online magazin vezető szerkesztője, korábban 5 évig a Manhattan Institue nevű konzervatív kutatócsoport vezető munkatársa volt. Nevéhez fűzödik a a pozitív/semleges/negatív keresztény világ keretrendszere, amelyről bővebben itt írtunk: https://www.evangelikalcsoport.hu/2022/01/05/mas-lett-a-vilag-a-keresztenyseg-valtozo-megitelese-a-tarsadalomban/. Noha Aaron elsősorban az amerikai kereszténység helyzetéből indul ki, megfigyeléseiből mi, magyarok is tanulhatunk.
Aaron Renn a legutóbbi podcastjének [1] már a címe is provokatív: Miért nincsenek evangélikál vezetők a társadalomban? (Why Evangelicals are not leaders in our society?). Aaron azt figyelte meg, hogy a komoly társadalmi hatást kiváltó vezetők (pl. Florida kormányzója, Ron DeSantis, vagy Aaron lakóhelyének, Indianapolisnak egyik legsikeresebb politikusa, Jim Brainard) inkább katolikusok, mint protestánsok. Egy másik példa az alkotmánybíróság, akik között 3x annyi a katolikus, mint a protestáns, noha csak feleannyi katolikus van, mint protestáns [2].
Aaron ezt a jelenséget történelmi okokra vezeti vissza: elmondása szerint Amerikában a protestantizmus az egyes különböző gazdasági/társadalmi (továbbá etnikai) csoportokban elkülönülve fejlődött ki. Azok a protestánsok, akik a társadalmi elit részét alkották (mint például a WASP – White Anglo-Saxon Protestants – tagjai) túlnyomórészt a hagyományos (mainline) felekezetekhez tartoztak (pl. episzkopális egyház, a PCUSA-hez tartozó presbiteriánus egyház stb.). Az evangélikálok és a protestánsok többi része pedig – egy-két közismert kivételtől eltekintve (pl. George W. Bush) – a közép és alsóbb társadalmi osztályokat képviselték.
Az evangélikálok, annak ellenére, hogy komoly társadalmi bázist alkotnak, sokkal kisebb hatást gyakorolnak a társadalomra, mint elődeik. Ez részben középosztálybeli gondolkodásmódjuknak köszönhető. Például ha egy evangélikál hívő azt mondja, hogy „ezt a közösséget átformálom”, vagy „egy új, sikeres vállalkozást fogok indítani”, a tipikus reakció a többi hívő részéről negatív: ez túl nagyravágyó, arrogáns, magabiztos, büszke.
Aaron két konkrét teológiai okot is megfogalmaz, amelyben megfigyelhető az evangelikálok középosztálybeli gondolkozásmódja. Mivel ő nem teológus, ezért ezek inkább heurisztikák, sejtések, mint akadémiai szintű, részletesen kidolgozott állítások, ennek ellenére érdemes megfontolni őket.
Az első ok Aaron szerint az elhívás gyenge értelmezése (weak sense of calling). A WASP elit tagjai nagyon komolyan vették Istentől kapott elhívásukat. Elsősorban nem rátermettségük miatt, hanem azért, mert meg voltak győződve arról, hogy Isten állította őket abba a társadalmi pozícióba, ahol voltak. Ez a meggyőződés nagyobb felelősséggel járt (Istennek számot kell adnom), de felhatalmazást is jelentett (Isten hatalmat adott a kezembe, amit használhatok). Ezzel szemben az evangélikál felfogás szerint az elhívás lényegében az alázatról és felelősségvállalásról szól, azonban hiányzik belőle az, hogy felhatalmazva érzem magam arra, hogy az Istentől rám ruházott erővel éljek. Az evangelikálok inkább úgy tekintenek magukra, mint pénzügyi letétkezelők (custodian of funds), akik mások vagyona felett rendelkeznek, és elsősorban a tőke megőrzése a céljuk, ezért következtetésképpen inkább alacsony kockázatú kötvényekbe, mint magas kockázatú startupokba fektetnek. Mintha a példázatbeli szolga, akire az ura 5 talentumot bíz, ugyan nem ássák el a pénzt, hogy a büntetést elkerüljék, de ezt leszámítva az abszolút minimum elvárt hozam elérése a céljuk, és kicsiben (=alacsonykockázatú befektetésekben) gondolkozik. Ez a felfogás tehát egy gyenge, passzív mentalitást eredményez (Aaron ezt „small ball theology”-nak hívja, amit én – némi alkotói szabadsággal élve – „vérszegény teológiának” fordítottam).
A második ok a teremtett rend gyenge értelmezése (weak sense of created order). Mi a bűneset következménye a teremtett világra? Hogyan hat erre a kegyelem? Stephen Wolfe nemrég megjelent könyvét [3] és az arra adott – túlnyomórészt evangélikál vezetőktől származó – kritikákat olvasva Aaron megfigyelte, hogy a keresztények alapvetően másként válaszolják meg ezt a két kérdést. Az első csoport szerint (Stephen Wolfe is idetartozik) a Isten a világot különböző törvényeknek rendelte alá (ilyen pl. a gravitáció, vagy az állatoknál az éhség vagy szaporodási ösztön). Ezeket a törvényeket a bűn valamennyire megrongálta, de alapvetően még mindig működőképesek. A kegyelem pedig nem más, mint ezen alapvető természeti törvényszerűségek helyreállítása. Ezzel szemben a másik csoport (Stephen Wolfe kritikusai, és általában az evangelikálok) szerint a bűn alapvetően, gyökeresen és teljesen megrontott mindent, és egyedül Isten általános kegyelme őrzi meg a teljes pusztulástól. Például az első csoport szerint egy anya azért szereti a gyermekét, mert Isten így teremtette meg őt (természetes törvénye), a másik csoport szerint pedig Isten általános kegyelme miatt. Noha a végeredmény ugyanaz (az anya szereti a gyermekét), az általános kegyelem nézőpont sokkal inkább arra bátorítja az embereket, hogy ne bízzanak saját természetes megérzéseikben, hanem abból induljanak ki, hogy minden amit éreznek, bűnös, és csak Isten kegyelme által javítható meg. Ez viszont megint egy pipogya, félénk hozzáállást eredményez. Hogyan lehet úgy felépíteni egy társadalmat, ha minden természetes ösztönünk velejéig romlott? Honnan tudhatjuk, hogy mely területeken van szükségünk általános kegyelemre ahhoz, hogy jó döntést hozzunk? Mi több, gyakran a lelkészek a természetes vágyakat, érzéseket kerek perec bűnnek, rossznak nevezik. Például ha szeretnél családot, de nem találsz társat, az a reakció, hogy „számodra bálvány lett a család”, pusztán azért, mert szeretnél megházasodni. A bűn gyökere a benned lévő vágyak, ezért a megszentelődés útja, hogy ezektől a természetes vágyaktól megszabadulj. Pont mint a buddhizmusban.
Miért fontos mindez? A cikk elején említésre került, hogy a hagyományos felekezetek és a hozzátartozó intézmények mára teljesen összeomlottak, és velük együtt a protestáns társadalmi elit is eltűnt. Ebből az következik, hogy jelenleg az evangelikálokat olyan emberek vezetik, akik legfeljebb részben osztják hitbeli nézeteiket (mint pl. a katolikusok), de általában egyáltalán nem keresztények. A hagyományos protestáns társadalmi elit hiányában az evangelikáloknak meg kell találniuk a módját annak, hogy saját maguk neveljenek ki olyan hívőket, akik a társadalmi elit részét képezik, és velük azonos hitbeli értékrendet követnek. Ehhez azonban felül kell vizsgálniuk saját teológiai gondolkozásukat és társadalmi szerepükről alkotott képüket. Ameddig ez nem következik be, mások fogják őket az orruknál fogva vezetni.
[1] https://podcasts.apple.com/us/podcast/why-evangelicals-are-not-leaders-in-our-society/id1530654244?i=1000590641765
[2] https://news.gallup.com/opinion/polling-matters/391649/religion-supreme-court-justices.aspx
[3] Stephen Wolfe: The Case for Christian Nationalism (https://a.co/d/9ZSXl7T). A podcast során Aaron kijelenti, hogy nem Stephen Wolfe nézetei mellett vagy ellen szeretne állást foglalni, mivel ez nem az ő szakterülete, mindössze arra mutat rá, hogy az író és kritikusai alapvetően másként gondolkoznak a teremtett világról.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
