Athanasius contra mundum – egy mentalitás újrafelfedezése

2022. jan. 06.

Az egyetemes egyház nagy része számára 2022-ben június 12-én lesz a Szentháromság ünnepe, amit Szentháromság vasárnapnak is nevezünk. A Pünkösd utáni első vasárnapról van szó (bár a görögkatolikus egyházban ez az ünnep a Pünkösd utáni napon, pünkösdhétfőn van). A latin neve: dominica Sacrosanctae Trinitatis. Az egyház életének ez az évenkénti eseménye hagyományosan a Szentháromság mély misztériumát állítja a középpontba. Sebestyén Jenő, egykori református rendszeres teológus állítólag többször is sajnálkozását fejezte ki az óráin, hogy ez az ünnep a református nép hittudatába nem épült bele – a neo-protestáns közösségek világától pedig teljesen idegen az egyházi év ilyen típusú részletes felosztása és istentiszteleti-liturgikus rendbe való beépítése.

Az ünnep egyik legjellegzetesebb vonása, hogy Szentháromság vasárnapján sok gyülekezet együtt vallja meg a hitet, mégpedig az Apostoli-, vagy a Niceai Hitvallás helyett a hosszú és bonyolultnak tűnő Athanasius-féle hitvallást használva (Symbolum Quicunque). Bármit is gondoljunk a régebbi típusú liturgikus istentiszteletről vagy az egyházi évről, a Szentháromságról szóló tanítást minden keresztyénnek magáévá kell tennie és mély dicsérettel kell ünnepelnie. Az Athanasius-féle hitvallás kontextusának és tartalmának feltárása éppen ebben segít: megvéd bennünket az ősi krisztológiai (és egyéb) eretnekségek újbóli felbukkanásától, amelyek ellen az ilyen hitvallások eleve megszülettek, valamint Athanasius rendíthetetlen kiállását állítja elénk példaként.

De milyen kontextusról van szó? A keresztyénség a Római Birodalomban alakult ki, korai identitása az üldöztetések és az eretnekségek kereszttüzében kovácsolódott. Paul Johnson A kereszténység története (ford. Makovecz Benjamin, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001) című átfogó művében kifejti, hogy a keresztyének túlnyomó része a Krisztus utáni első évszázadokban „a „keresztény gnoszticizmus különböző változataihoz” vagy „karizmatikus személyek köré szerveződő revivalista csoportokhoz tartozott”, és az, ami ma már keresztyén ortodoxiának számít, nem mindig volt többségben (73). A szórványos üldözések és a versengő frakciók által jellemzett közeg drámaian megváltozott Kr. u. 313-ban, Nagy Konstantin milánói ediktumával, amellyel „a Római Birodalom megszüntette ellenséges magatartását, és csorbítatlan jogi elismerésben részesítette a keresztyénséget.” (91).

Immár teljesen kilépve az árnyékból, a keresztyénségen belül nyilvános viták alakultak ki számos tanításról, amelyet – ha a helyzet megkívánta – birodalmi-egyházi zsinatokon tárgyaltak meg. Ugyan a keresztyén ortodoxia megszilárdult, de az egyház szorosabbra fűzte a kapcsolatát az állammal, ami egyszerre bizonyult átoknak és áldásnak. Sajnos a népszerűség nagyobb veszélynek bizonyult a keresztyénségre nézve (habár nem volna korrekt elhallgatni a pozitívumokat sem), mint az üldözés, és az egyház jelentősen meggyengült. Újjá nem született római polgárok tömegeit keresztelték meg hívőnek. A szakrális egybeolvadt a világival, és ennek közvetlen következménye a tanbeli megalkuvás volt. Az egyház sebezhetővé vált a tanbéli eretnekségekkel szemben.

Johnson némileg leegyszerűsítő összefoglalása szerint „az egyház a 2. században eljutott a szervezetiséghez, a 3.-ban intellektuális és bölcseleti struktúrára tett szert; a 4.-ben, s kivált annak második felében (…) mint államegyház kezdett gondolkodni és cselekedni.” (134.).

E változások közepette végre elérkezett az idő, hogy behatóan foglalkozzanak Krisztus istenségének és emberségének, és így magának a Szentháromság Isten természetének a rejtélyével. A keresztyénség kezdete óta különböző iskolák próbálták feloldani a krisztológiai rejtélyt, a negyedik században pedig elterjedt Arius tanítása, miszerint Krisztus ugyan magasztos teremtmény, de – Árius jól ismert refrénjét idézve –, „volt idő, amikor még nem létezett”, azaz természetét tekintve Istenhez csak hasonló (homoiousziosz), de nem egylényegű vele (homoousziosz). Miután Sándor (Alexandros), alexandriai püspök körlevelet küldött püspöktársainak, amelyben elítélte Arius tanítását, Kr. u. 324-325-ben összeült a Niceai zsinat, amelyen az egybegyűltek között volt – igaz, akkor még csak diakónusként – a fiatal Athanasius is, aki végül Sándort követte Alexandria püspöki székében.

Bár nem ő a szerzője a Niceai Hitvallásnak, Athanasius teológiai írásai folyamatosan azt tematizálják, hogy a krisztológiai és szentháromságtani felfogásunknak milyen gyakorlati konzekvenciái vannak a megváltásunkra nézve. Ahogy J. N. D. Kelly a „Korai keresztyén tanok” című könyvében kifejti (Early Christian Doctrines: Revised Edition, HarperOne, 1978), Arius „az isteni transzcendencia és teremtés a priori elképzeléseiből indult ki”, és azt állította, hogy az Ige „nem lehetett isteni, mert a lénye az Atyától származott. Mivel az isteni természet közölhetetlen, ezért teremtménynek kellett lennie” (243). Athanasius számára azonban a filozófiai és kozmológiai megfontolások igen csekély szerepet játszottak, a vezérgondolata igazából a megváltással kapcsolatos meggyőződése volt. Azt gondolta, magának az Igének is eredendően isteninek kell lennie, mivel különben soha nem tudott volna embereket isteni életben részesíteni. Vitathatatlan, hogy Athanasius viharos életének középpontjában az állt, hogy rendíthetetlen és egyedülálló módon a Szentháromság-értelmezés megváltástanra kiható következményeire fókuszált.

Niceában Sándor és pártfogoltja, Athanasius vitte a prímet, erről tanúskodnak a Niceai Hitvallás költői hangzású, mégis egzakt hitvallási mondatai, amelyeket ritmikus nyilvános recitálásra és memorizálásra szántak:

„És egy Úr Jézus Krisztusban, az Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától nemzetett minden időknek előtte, világosságból való világosság, igaz Istentől való igaz Isten; nemzetett, nem teremtetett; egylényű az Atyával.”

Ezután következik a Hitvallásnak az a szakasza, amely leginkább megtestesíti Athanasius szándékát:

„aki miérettünk, az emberekért és a mi üdvösségünkért alászállott a mennyekből, és testet öltött a Szentlélekből és Szűz Máriából, és emberré lett, megfeszíttetett érettünk Pontius Pilátus alatt...”.

Az ilyen sikeres megfogalmazások ellenére Nicea után egy évtizeddel fordult a kocka. Konstantin biztosította Arius hivatalba való visszahelyezését, Athanasius pedig száműzetések sorozatát volt kénytelen elszenvedni, mivel nem volt hajlandó visszafogadni Ariust és követőit. Arius most győztesnek tűnt, különösen keleten. Athanasius hátralévő életének nagy részét az „Athanasius contra mundum” (Athanasius a világ ellen) hozzáállás jellemezte.

Bár Athanasius Kr.u. 373-ban anélkül halt meg, hogy látszólag győzelmet aratott volna, eszméi tovább gyűrűztek írásai révén – különösen is Az Ige emberré válásáról és A beszédek az ariánusok ellen címet viselő írásai jelentősek.

Valószínűleg az ötödik században íródott a nevét viselő hitvallás, amely Krisztus istensége és a Szentháromság teljes körű védelmét szolgálta. Athanasius régóta halogatott diadala végre elérkezett.

Az Athananius-féle hitvallás latinul így kezdődik: Quicunque vult („aki akar”). A hagyományos liturgikus elnevezési szokásoknak megfelelően a latin kezdőmondat a hitvallás tulajdonképpeni címévé vált. A hitvallás így kezdődik:

„Aki üdvözülni akar: mindenekelőtt szükséges, hogy megtartsa az egyetemes hitet; amelyet, ha valaki épen és sértetlenül meg nem tart, kétség nélkül örökre elvész.”

Tehát ami igazán számít, az a tan, azaz az egyetemes hit „ép és sértetlen” megtartása, és ez magában foglalja Krisztus istenségének megvallását és az abba vetett hitet is. A hitvallás így folytatódik:

„Az egyetemes hit pedig ez: hogy tiszteljünk egy Istent háromságban és háromságot az egységben; sem össze nem elegyítve a személyeket, sem külön nem választva a lényeget. Mert más az Atya személye, más a Fiúé, más a Szentléleké, de az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek egy az istensége: egyenlő a dicsősége, egyaránt örök a felsége.”

E hitvallás szerint a keresztyén hit lényege a Szentháromság; a teremtéstől az eszkatonig a Szentháromság Isten az, aki munkálkodik.

A Hitvallás ezután a Szentháromságon belüli eltérő személyekre, illetve azok egységére tér át ismétlődő refrénjével: „És mégis, nem három …, hanem egy…”. Az ilyen trinitárius magyarázatok azonban irrelevánsak lennének a Fiú azon célból való testetöltése nélkül, hogy megváltsa az emberiséget. Így a Hitvallás áttér a krisztológiára, kibővítve a Niceai Hitvallás keretét, hogy tovább részletezze Krisztus kettős természetének ortodox értelmezését.

„Isten, aki az Atya lényéből örök idő előtt nemzetett; és ember, aki anya lényegéből időben született. Tökéletes Isten, tökéletes ember, aki okos lélekből és emberi testből áll. Egyenlő az Atyával istenség szerint, kisebb az Atyánál emberség szerint. Aki, noha Isten és ember, mindazáltal nem kettő, hanem egy Krisztus. Ez pediglen nem az istenségnek testbe való átváltozása által, hanem emberi voltának Istenbe való átváltozása által. Teljességgel egy; nem a lényeg összeelegyedése, hanem a személy egysége szerint. Mert valamint az okos lélek és a test egy ember, úgy az egy Krisztus Isten is, ember is.”

Az emberiség megváltása érdekében Krisztusnak tehát Isten-emberré kell lennie, ahogyan arról Athanasius ír Az Ige emberré válásáról című művében:

„Mi voltunk megtestesülésének oka, üdvösségünkért lett az ember barátja, ezért kívánt emberi testben megszületni, és abban megjelenni … más nem változtathatta a romlandót romolhatatlanná, mint maga az Üdvözítő, aki kezdetben a semmiből alkotott mindent. És más nem állíthatta helyre ismét az emberben azt, ami az ő képére lett teremtve, mint az Atya képe maga. Más nem tehette halhatatlanná a halandót, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, aki maga az élet. Másvalaki nem adhatott tanítást az Atyáról, és nem rombolhatta le a bálványimádást, mint az az Ige, aki mindent elrendezett, és aki az Atya egyetlen és valóságos egyszülött Fia. Mert mindenki tartozását le kellett rónia (…), mindenkiért meg kellett halnia, s elsősorban ezért jött el. Ezért, miután istenségét tettekkel bizonyította, egyúttal az áldozatot is felajánlotta mindenkiért, minden emberért halálra adva testének templomát, hogy mindenkit felmentsen és megszabadítson a kezdeti törvényszegés alól, és erősebbnek bizonyuljon a halálnál azáltal, hogy mindannyiunk feltámadásának zsengéjeként mutatta meg romolhatatlannak saját testét. (…) … a halál által érkezett el a halhatatlanság mindenkihez, és az Ige megtestesülése által vált ismertté a mindenkire kiterjedő gondviselés, és hogy ennek mestere és teremtője maga Isten Igéje. Ő maga emberré lett, hogy istenivé tegyen bennünket. Őnmagát nyilatkoztatta ki a testben, hogy fogalmat alkossunk a láthatatlan Atyáról. Ő vállalta, hogy az emberek gyalázzák, és ezáltal a romolhatatlanság örökösei legyünk.” (Az Ige emberré válásáról, 4.20.54)

Ne gondoljuk azt, hogy napjainkban szükségtelenek az ilyen hosszadalmas és elsőre talán bonyolultnak tűnő tanbéli konkrétumok. Gondoljunk bele, hány és hány olyan, magát keresztyénnek valló ember van, aki a Szentháromságról szóló tanítást félreérti, vagy egyenesen elutasítja. Egy 2018-as felmérés szerint az evangéliumi keresztyének (pontosabban magukra evangéliumi keresztyénekként hivatkozók) 59%-a személytelen erőnek tekinti a Szentlelket. Ennél is problematikusabb, hogy ugyanezen felmérés szerint az evangéliumi keresztyének 78%-a egyetért azzal az állítással, hogy „Jézus volt az első és legnagyobb Isten által teremtett lény.” Christopher Hall teológusprofesszor szerint, ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy az evangéliumi keresztyének 78%-a egyetért Ariusszal, a negyedik század legnagyobb eretnekével. Lehetséges, hogy csak ismerethiány az oka, de a régi krisztológiai és trinitárius eretnekségek élnek és virulnak, ezért jól tesszük, ha emlékezünk Athanasius szavaira és az igazság melletti kiállására.

Athanasius arra emlékeztet minket, hogy a Szentháromság a keresztyénségnek nem pusztán valamiféle függeléke, ami az intellektuális beállítottságúak számára érdekes lehet; a Szentháromsággal kapcsolatos doktrína a hit éltető eleme, amely nélkül csak általános teizmus marad, és amely nélkül az üdvösségről is lemondhatunk. Michael Reeves közérthető, mégis éleslátó, Delighting in the Trinity (A Szentháromságban való örvendezés – IVP Academic, 2012) című művében ezt írja: „Tekintettel az emberek „Istenről” alkotott különböző előfeltevéseire, egyszerűen nem lesz elég, ha elvontan beszélünk valamilyen általános „Istenről” (…) nem technikai jellegű kérdésről van szó. Isten háromságos lénye a keresztyén élet és öröm létfontosságú oxigénje.” (18)

Athanasius ezt a létfontosságú igazságot az Ariusszal folytatott élethosszig tartó harcában ragadta meg. Arius abból a filozófiai előfeltevésből indult ki, hogy Isten az „ok nélküli” létező, és arra a következtetésre jutott, hogy a Fiúnak ezért teremtett lénynek kell lennie. Athanasius viszont abból a szentírási kinyilatkoztatásból indult ki, hogy Isten Szentháromság, és arra a következtetésre jutott, hogy a Fiúnak egyszerre és teljes mértékben Istennek és embernek kell lennie. Hangsúlyozta, hogy a megváltás azért valósulhatott meg, mert Krisztus teljesen Isten volt, és nem puszta teremtmény. Krisztus áldozati halála, amelyet Athanasius „helyettesítő halálként” jellemzett, ezért lehetett teljes diadal.

Athanasius élete hátralévő részét annak szentelte, hogy bebizonyítsa, Arius gondolkodása katasztrofális következményekkel jár a kiegyensúlyozott keresztyén életre nézve. Ez azt jelenti, hogy Istenről való gondolkodásunk helyes módja az, hogy Jézus Krisztusból, Isten Fiából indulunk ki, nem pedig valamilyen általunk fabrikált absztrakt definícióból, például, hogy Isten „ok nélküli” létező. Isten definícióját a Fiúra kell építenünk, aki kinyilatkoztatja őt számunkra. Amikor ezt tesszük – a Fiúból indulunk ki –, akkor az első dolog, amit Istenről állíthatunk, az az – ahogy a Nicea-Konstantinápolyi hitvallásban is áll –, hogy „hiszünk egy mindenható Atya Istenben.”

Az Athanasius Contra Mundum mentalitás

A latin Contra Mundum kifejezés jelentése a következő: „a világ ellen”. Jól dokumentált, hogy Athanasiust még azok is üldözték és elhagyták, akiket barátainak tartott, csak azért, mert szembe mert szállni a tévedéssel és az eretnekséggel, amivel az akkori egyház túlnyomó része azonosult (vagy legalábbis amit megtűrt).

Miközben az egyház akkori vezetőségének nagy része jóváhagyta, hogy eretnekséget tanítsanak Jézus istenségének természetéről, ő szó szerint egyedül állt ki az egész világgal szemben, ráadásul évtizedeken keresztül, az igazság hirdetése mellett. Amint láttuk, életében ötször (!) űzték el a szószékről – lényegében elzavarták a városából –, így aztán élete nagy részét kitaszítva, száműzetésben kellett töltenie.

Még Nagy Konstantin is elfordult tőle. Ne feledjük, hogy bár az ortodox keresztyén hit megszilárdításában elévülhetetlen érdemeket szerzett, a császár elsősorban politikai vezető volt, és mint ilyen, amennyire csak lehetett, igyekezett az egyházat univerzalistának és befogadónak megtartani. Az ortodoxia iránti külsődleges aggodalma ellenére Konstantin többet törődött a politikai egységgel, mint a teológiai pontossággal. 328-ban fenyegetően írta Athanasius püspöknek: „minthogy ismered szándékaimat, kérlek, fogadj be mindenkit, aki az egyház tagja kíván lenni. Ha meghallom, hogy bárkitől is megtagadod a befogadást, azonnal hozzád küldök egy felhatalmazott hivatalnokot, hogy megfosszon tisztségedtől és száműzzön téged.” Nem véletlen a fenyegető hangvétel, ugyanis Konstantin a birodalomban harmóniát és nyugalmat szeretett volna, „egységben megférő sokféleséget.” Ezért nem igazán kedvelte a doktriner érveléseket; azt, ha valaki dogmatikai kérdésekben kötötte az ebet a karóhoz. „Az ariánus vitáról először az volt a véleménye, hogy az egész dolog lényegtelen csekélység, „olyan kérdés, amelyet…csak a vitatkozó hajlamú szellem vet fel… felelőtlen időtöltés… csupán szellemi újjgyakorlat.” Úgy vélte, hogy a dolog „túl homályos és emelkedett”, semhogy bizonyossággal megítélhető legyen, vagy ha igen, a legtöbben nem érik fel ésszel a megoldást. A kérdés számára „kicsiny és teljesen jelentéktelen” volt.” (A kereszténység története, 119.)

Athanasius nagy árat fizetett a számára oly fontos igazságért. Idézzük fel újra: alexandriai püspöki hivatali ideje alatt a római hatóságok ötször ítélték száműzetésre, és negyvenöt éves püspöki pályafutásából tizenhét évet töltött száműzetésben! E viszontagságok ellenére Athanasius mindvégig kitartott a keresztyén hit, különösen is a Krisztus istenségéről szóló tanítás mellett – mindvégig.

Jól ismert helyzet: az egység, a szakadás elkerülése a legfontosabb szempont egyesek számára, ami felülírja az ortodox hit egyes elemeihez való ragaszkodást is. A pszichológiai nyomás pedig, ami azokra nehezedik majd, akik kitartanak az ortodox hit mellett, hatalmas és szinte kibírhatatlan lesz. Minél többen fordulnak el a hittől körülöttünk, annál nagyobb lesz a kísértés, hogy azt gondoljuk: nem ők, hanem mi bolondultunk meg. Minél közelebbi ismerettségek, ad absurdum barátságok szakadnak meg, annál nagyobb lesz a kísértés, hogy azt gondoljuk: nincs értelme a végsőkig elmenni. Nehéz lesz elhordozni, hogy egyesek közömbösek, vagy érdektelenek maradnak, amikor a hit evidenciáit támadják. Még nehezebb lesz elhordozni azt a terhet, hogy egyesek úgy feszegetik majd a hit szabályának a kereteit, hogy közben mindenféle szégyenérzet nélkül „evangéliuminak”, a bibliai hit örököseinek hazudják magukat. De a legnagyobb súllyal az nehezedik majd ránk – és kétségkívül ezt lesz a legnehezebb mentálisan és lelkileg is elhordozni –, hogy az ortodox hithez ragaszkodó evangéliumi keresztyéneket „keresztyén szempontból” (sőt, akár névlegesen „evangéliumi keresztyén” szempontból) is támadni fogják: párbeszédre képtelennek, bigottnak, szeretetlennek, fundamentalistának, agresszívnek, kirekesztőnek, gyűlölködőnek – azaz, rossz keresztyénnek – bélyegzik majd őket. Ennek a folyamatnak a legvégső fázisa valószínűleg az lesz, amikor az ún. „evangéliumi keresztyén” válik a kívülállók és a keresztyén hittől elpártolók (de magukat adott esetben még névlegesen keresztyénnek vallók) szemében az erkölcstelen ember szinonimájává, aki a kegyelmet hírből sem ismeri, intoleráns, és híjával van a szeretetnek. Az evangéliumi keresztyén lesz az ún. farizeusi, vallásos gyűlölködő mintapéldánya, akinek a legfőbb elfoglaltsága, hogy beleköpjön mások „szeretetlevesébe”, tönkre tegye mások örömét, és bűnt kiáltva elvegye mindazok életkedvét, akik csak élvezni akarják az életet. Minderre persze felkészítette követőit a Mester: „De aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13); „A gyáváknak (…) a kénnel és tűzzel égő tóban lesz helye.” (Jel 21,8) Ahogy az apostolain keresztül azt is közölte, hogy csak egyetlen keresztyén hit van, az a hit, amely „egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júd 1,3), illetve: „Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek.” (1Kor 11,19)
Nem menekülhetünk a sorsunk elől: ha hiszünk az igazságban, amelyet hirdetnünk kell, ha nem igazodunk a világ elvárásaihoz, akkor óhatatlanul is népszerűtlenek leszünk. Másképp fogunk járni, beszélni és élni, nemcsak egymás között, hanem akkor is, amikor bemegyünk a munkahelyünkre, az iskolába, az egyetemre, vagy ha kimegyünk a piacra, és ez másoknak is fel fog tűnni.

Általában a Szentlélek általi újjászületés következményeként megjelenő, minőségileg is megváltozott életről úgy szoktunk beszélni, mint ami szavak nélkül is hirdeti az evangéliumot, és ami a kívülállók számára is vonzó – ami automatikusan is kérdésekre sarkall másokat. De mi van akkor, ha ez a szemmel láthatólag minőségileg is eltérő élet, ami egy, a világ szemében „gyűlölködő”, „kirekesztő” hitbéli meggyőződésen alapszik, többé nem vonzalmat, hanem félelmet, taszítást és undort vált majd ki a körülöttünk lévőkből? Nem árt ezzel az eshetőséggel is számolni!

A püspök személyéhez kapcsolódó kifejezés (Athanasius contra mundum) tartalmát megtestesítve nekünk is arra kell törekednünk, hogy az ortodox keresztyén hitet – az igazság mellett kiállva és a tévedéssel szembeszállva – igyekezzünk előmozdítani, legyen szó annak bármelyik részéről.

Ez azt jelenti, hogy borítékolhatóan becsmérelni és szidalmazni fognak minket, megvetésben és elutasításban lesz részünk. De Jézus, a tanítványok és a korai egyházatyák – köztük Athanasius – is így jártak. Jelenleg az egyház jelentős része számára nagy kísértés, hogy a világ részéről érkező helyeslés, csodálat és imádat vezesse a lépteit. Ez azonban biztos, hogy zsákutca, sőt, halálba – örök halálba – vezető ösvény.

A mi elhívásunk az, hogy kiálljunk az evangélium igazsága mellett – az evangélium által lefedett igazságok teljes spektruma mellett –, eltűrve, és adott esetben elszenvedve mindazok elutasítását, akik ezt nem találják vonzónak. Mindezt ráadásul úgy kell tennünk, hogy közben megnyerő módon próbáljuk bemutatni azokat az igazságokat – a Szentlélek által mégiscsak vonzóvá téve azokat mások számára –, amelyeknek a hirdetésére elhívást kaptunk.

***

Forrás: