R. C. Sproul: A Szentlélek belső bizonyságtétele
Közel negyven évvel ezelőtt tagja voltam egy olyan társaságnak, amely a Biblia Tévedhetetlenségének Nemzetközi Tanácsa (International Council on Biblical Inerrancy) néven volt ismert. Mivel aggódtunk a liberális magaskritika negatív hatásai miatt, összegyűltünk, hogy meghatározzuk, mit is jelent az az állítás, hogy a Biblia nem tanít téves dolgokat, és hogy megfogalmazzunk egy védhető álláspontot Isten igéjének megbízhatóságáról, amely a keresztyének segítségére lehet az egyház Bibliával kapcsolatos történelmi álláspontját érintő félreértésekkel és félremagyarázásokkal szemben. A tanács kidolgozta a Biblia tévedhetetlenségével kapcsolatos Chicagói nyilatkozatot, amely számos, a Szentírás ihletettségét és igazságtartalmát érintő kérdéssel foglalkozik. E nyilatkozat XVII. cikkelye kimondja: „Megvalljuk, hogy a Szentlélek tesz bizonyságot a Szentírásról, ezáltal biztosítván a hívőket Isten írott igéjének megbízhatóságáról [vagy igazságtartalmáról – a ford.).”
Ezzel a cikkellyel világossá szerettük volna tenni, hogy a Biblia olyan könyv, amelynek a Szentlélek a szerzője. Ő nemcsak hogy részt vesz a Szentírás ihletésében, de tanúskodik is a Szentírás igazságtartalmáról. Ezt nevezzük a Szentlélek belső bizonyságtételének. Más szóval a Szentlélek a bizonyságtételét bennünk végzi el: ő tesz bizonyságot a szívünkben arról, hogy a Biblia Isten igéje. Ahogyan a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk (Róm 8,16), úgy arról is biztosít bennünket, hogy az ő igéje szent és igaz.
Fontossága ellenére félreértésekre adhat okot a Lélek belső bizonyságtételéről szóló tanítás. Az egyik ilyen félreértés azzal kapcsolatos, hogy miként lehet védelmezni a Biblia megbízhatóságát. Szükségünk van-e apologetikára – a Szentírás védelmére –, amely régészeti és történelmi bizonyítékokra, a Biblia belső következetességének bizonyítására, illetve logikus érvelésre támaszkodik? Egyesek félreértik a belső bizonyságtétellel kapcsolatos tantételt, mintha az azt jelentené, hogy a Biblia igazságtartalmára vonatkozó bizonyítékok bemutatása szükségtelen, sőt kontraproduktív volna. Mintha nekünk csak arra kellene támaszkodnunk, hogy a Szentlélek a közvetlen bibliai kijelentések, illetve a Szentírás igaz voltát megerősítő belső munkája által majd közli velünk, hogy a Biblia Isten igéje.
Azok, akik ezt az álláspontot képviselik, általában azt akarják hangsúlyozni, hogy Isten igéjének tekintélye magától Istentől függ, és úgy vélik, hogy az ige empirikus vizsgálatnak való alávetése azt jelenti, hogy a Biblia igazságtartalmát a saját tekintélyünktől tesszük függővé, mintha mi azt külső szemlélőként megítélhetnénk. Egy bizonyos szinten ez az aggodalom dicséretes. A Szentírás tekintélyét az szavatolja, hogy az magának Istennek a kinyilatkoztatása, aki fölött nem létezhet magasabb tekintély. Amikor azonban a Szentírás igazságtartalmának bizonyításáról beszélünk, akkor nem Isten szavának a tekintélyéről van szó, hanem alapvetően arról, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy az isteni szó tekintélyével fellépő könyvek közül melyek azok, amelyek tényleg tőle származnak. E téren nem lehet a szubjektív tapasztalat az egyetlen fellebbviteli bíróságunk. Szükségünk van valami objektív tanúságtételre, hogy eldöntsük, Isten igéje-e a Biblia, a Korán vagy a Bhagavad-gítá, ugyanis mind azt állítja, hogy az.
Itt jön a képbe az, amit Kálvin János indiciának nevezett. Az indiciák, avagy indikátorok [azaz jelek, illetve jegyek – a ford.] a bizonyítás tesztelhető, elemezhető, hamisítható vagy ellenőrizhető szempontjai. Idetartoznak például a régészeti bizonyítékok, a Szentírás egyezése azzal, amit más forrásokból tudunk a történelemről, a Szentírás belső következetessége, fenségessége és szépsége és így tovább. Ezek a dolgok objektív bizalommal tölthetnek el minket annak kérdésében, hogy a Biblia valóban Isten igéje. Mind Kálvin, mind a Westminsteri hitvallás kimondja, hogy ezek a jegyek önmagukban is elegendők ahhoz, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy egyedül a Szentírás Isten igéje.
Mindkét tekintély [Kálvin és a Westminsteri hitvallás – a ford.] elismeri azonban a bizonyítás és a meggyőzés közötti különbséget, hangsúlyozva, hogy valójában a meggyőzés munkájáról van szó, amikor a Lélek belső bizonyságtételét vizsgáljuk. Az emberek rendkívül kreatívnak bizonyulnak, amikor az objektív bizonyíték elutasításáról van szó, ha azok nem erősítik meg előítéleteiket, függetlenül attól, hogy mennyire egyértelműek vagy meggyőzők a bizonyítékok. Vannak, akiket a világ összes bizonyítéka sem fog meggyőzni, mivel igazából korántsem nyitottak a bizonyítékokra.
Apologétaként és lelkészként szerzett tapasztalataim arra mutatnak, hogy a legtöbb ember nem a bizonyítékok hiánya miatt utasítja el a keresztyénséget. A külső forrásokból származó bizonyítékok elsöprő erejűek a bibliai beszámoló igazságát illetően. Nem, az igazi probléma erkölcsi természetű. Aki nem békélt meg Istennel Krisztusban, és lázadásban él, az nem akarja, hogy igaz legyen a Szentírás azon állítása, miszerint Isten teljes mértékben igényt tart az életére. Olyan gyorsan akar majd megszabadulni ettől a könyvtől, amilyen gyorsan csak tud.
Itt jön a képbe a Szentlélek belső bizonyságtétele. Csak azok fogják alávetni magukat a Szentírásnak mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Isten az ő Lelke által újjászült. A Szentlélek nem szolgáltat új érveket a Biblia igazsága mellett, hanem megerősíti szívünkben a Szentírás igazságát, amint az a Szentírás belső jegyeiben (tartalmának harmóniájában és fenségességében) és külső jegyeiben (a történelmi pontosságban) egyaránt megjelenik. Sokfélék és meggyőzők a Biblia objektív bizonyítékai, de nem kényszerítő erejűek, hogy rávegyenek embereket arra, hogy akaratuk ellenére higgyenek. A bűnösöket csak akkor lehet meggyőzni, hogy elfogadják a Bibliát Isten igéjeként, ha a Szentlélek megváltoztatja a szívüket, és bizonyossá teszi őket afelől, hogy bízhatnak a Szentírás kijelentéseiben, és támaszkodhatnak rájuk.
Forrás: https://www.ligonier.org/learn/articles/spirits-internal-witness
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„Abban a samáriai városban sokan hittek Jézusban, mivel az asszony elmondta nekik: ‘Mindent megmondott nekem, amit csak tettem.’
Ezért a samáriaiak Jézushoz tódultak, kérték, hogy maradjon velük, és Ő ott is maradt még két napig.
Ezalatt nagyon sokan hallgatták Jézust, és még többen hittek benne. Később meg is mondták az asszonynak:
– Először amiatt hittünk Jézusban, amit te mondtál róla. Most már magunk is hallottuk Őt, és meggyőződtünk arról, hogy valóban Ő az egész világ Üdvözítője. ”
(János ev. 4:39-42, egysz.ford.)
Mások bizonyságtétele + saját tapasztalat és átélés.
Isten Igéje + a Szentlélek munkája közöttünk és bennünk.
Nyílt levél Riskóné Fazekas Mártának!
A bibliaolvasó kalauz febr. 1-i napi igemagyarázata így szól: „Mt 12,31–37 Jézus legkeményebb szavainak egyike (31–32), amit a Lélek káromlásáról mond: „…nem bocsáttatik meg…”.
Pedig nála kész volt a kegyelem a megtérő latornak is, aki bánkódott a bűnei miatt. A Lélek káromlása, vagyis Isten munkájának elutasítása azonban tudatos cselekedet és döntés.
Olyan, mint amikor a járványhelyzetben valaki tudatosan visszautasítja az életmentő oltást, pedig lehetősége lenne rá.
Gyakorlatilag önmaga mondja ki magáról annak ítéletét, hogy lehet: az életével fizet a döntéséért. A Lélek elutasítása az ember saját maga fölött kimondott halálos ítélete. Így rejti magában egyben a büntetést is.”
Akárhonnan is nézzük, írásmagyarázatnak titulált, de valójában téves tanítása egyenlőségjelet tesz a bennünket élővé tevő Szentlélek és egy olyan gyógyszeripari tömegtermék között, ami éppen csak arra nem jó, amiért elméletileg létrehozták: sem a terjedést, sem az újrafertőződést, sem a megbetegedést, de még az elhalálozást sem képes megakadályozni! A Lélek káromlása halálos bűn, ezt maga Jézus mondta, ezen nincs mit vitázzunk!
Amit ezekután ír, az több mint sarlatánság!
Életmentőnek nevez egy olyan beavatkozást, amitől sok igazi szakember első perctől óvva intett!
Hogy lehet életmentőnek nevezni egy olyan szert, aminek a beadása ezrek és tízezrek esetében súlyos mellékhatásokat eredményezett világszerte?
Hogyan nyilatkozhat laikusként (a lepramisszió igazgatójaként nem hiszem, hogy lenne orvosi képesítése) egy bukott szerről úgy, mintha az Krisztus vére lenne?
Feltételezem, hogy amikor megírta a fenti sorokat, nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy nem csak az első, de még a harmadjára beadott “csodaszer” is többet árt, mint használ.
Azonban most, amikor világszerte hatalmas tüntetések vannak a kötelező oltások és az oltási igazolványok (mert védettségről csak a legelvakultabbak beszélhetnek) ellen, az a minimum, hogy elhatárolódjon a korábban megfogalmazott véleményétől!
Feltételezem, hogy nem fogja megtenni, mert kormánya és egyháza (még) a covid-vallássá nőtt tömegpszichózis narratíváit fújja.
Én azonban sok más lelkipásztorral és egyháztaggal együtt elhatárolódom a Szentírás ilyen durva félremagyarázásától!
Tudatosan elutasítok minden “életmentőnek” felmagasztalt covid-oltást, pont azért, mert nem csak fölöslegesnek tartom, hanem rettentően dühít is annak rémísztgetéssel, fenyegetéssel és zsarolással való ráerőszakolása bárkire is!
Az én ellenállásom tudatos szolidarizálás azokkal, akiket megvezettek vagy rákényszerítettek arra, hogy “szabadságuk” vagy munkahelyük megtartása végett oltassák be magukat!
Szolidarizálok azokkal, akik inkább felmondtak, mintsem engedtek volna a kényszernek!
Ez a nyomásgyakorlás a magyar történelem legsötétebb időszakát idézi meg, amikor is képesek voltak egyesek a fasizmus utolsó csatlósaiként üldözni azokat, akik nem borultak le a nemzetiszocializmus törvénybe iktatott eszméi előtt, vagy azokat, akik sárga csillagot kellett viseljenek származásuk miatt!
Az én ellenállásomnak és bárki másénak reális büntetése van, amit türelemmel elszenvedek, de a védettséginek csúfolt “zöld” igazolvány az én szememben egyenértékű a kommunista párttagság piros könyvecskéjével! Inkább sose nyíljanak ki azok az ajtók, amiket ezek az igazolványok kinyitnak, de nem válok soha ennek a világméretű sátáni szemfényvesztésnek a haszonélvezőjévé!
Inkább legyek sárga-csillagos kirekesztettje a mai covid-fasisztáknak, de Lélek és az oltás elutasítása soha nem is volt és nem is lesz egyenértékű!
Azt pedig, hogy ki mivel fizet tudatos döntése nyomán, bízzuk a Mindenség Urára!
Árus Csongor László református lelkipásztor
Hegyközszentmiklós, 2022. február 5.
Máté ev. 24:11
Kedves Árus Csongor László!
Miért ez alá a cikk alá írta ezt a kommentet?
Üdvözlettel,
Tamás
Kedves Márkus Tamás!
Árus Csongor László vélhetően nem tudja, hogy ide felkerült a nyílt levele. Ma szembesültem az informatialibera.ro honlapon ezzel a levéllel, és azóta láttam, hogy eredetileg a facebook bejegyzésként tette közzé. Nem ismerem a lekész urat, de, a tartalmával egyet értek és véleményem szerint nem árt, ha a keresztyén közösségek, bennük a református felekezetűek minél szélesebb köréhez eljut.
Üdvözlettel,
Zoli