„Más lett a világ…” – A kereszténység változó megítélése a társadalomban
Az alábbi írásban egy olyan egyszerű gondolati keretrendszert szeretnék bemutatni Nektek, ami segíthet felismerni és értelmezni a kereszténység és a társadalom változó viszonyát.
A keretrendszer Aaron Renntől, az American Reformer keresztény online magazin vezető szerkesztőjétől származik, aki korábban 5 évig a Manhattan Institue nevű konzervatív kutatócsoport vezető munkatársa volt.
Noha Aaron elsősorban az amerikai kereszténység helyzetéből indul ki, megfigyeléseiből mi, magyarok is tanulhatunk.
Aaron Renn
Pozitív, semleges, negatív világ
Aaron szerint az elmúlt évtizedekben a keresztény egyház[1] és az amerikai társadalom kapcsolatát három különböző korszak jellemezte (saját bevallása szerint a határokat jelölő évszámoknak nincs különösebb jelentőségük, inkább mérföldkövekkért érdemes kezelni őket).
Pozitív világ (1994 előtt)
Ebben a korszakban a kereszténység társadalmi megítélése pozitív, a keresztény erkölcs pedig normatív volt. A keresztény értékrend követése növelte a társadalmi státuszt, míg néhány esetben a keresztény értékek visszautasítása hátrányt jelentett.
A pozitív világban az egyház reakcióját a kultúrharc jellemezte, amelyben egyrészt konfrontatív módon, másrészt pedig keresőbarát[2] megagyülekezetek létrehozásával igyekezett visszaszerezni egyre gyengülő kulturális erejét.
A korszak kiemelkedőbb szereplői pl. Willow Creek és a Saddleback gyülezeketek.
Semleges világ (1994-2014)
A kereszténység társadalmilag megítélése semleges volt. A kereszténység már nem volt meghatározó társadalmi erő, de nem is jelentett hátrányt. Inkább személyes érdeklődésként vagy hobbiként tekintettek rá. A keresztény erkölcsi normáknak még volt valamennyi súlyuk.
Az egyház elsődleges stratégiáját a kulturális együttműködés (cultural engagement) jellemezte; igyekezett alapvetően pozitívan hozzáállni a szekuláris társadalomhoz. A megosztó témák helyett (pl. abortusz) inkább azokat a területeket igyekeztek hangsúlyozni, amelyben a társadalom és az egyház hozzáállása hasonló volt (pl. bevándorlók segítése).
Ezt a korszakot a Tim Keller által vezetett Redeemer gyülekezet és a Hillsong gyülekezetei fémjelzik.
Negatív világ (2014 után)
Ebben a világban a kereszténység megítélése már negatív, különösen a magas társadalmi pozícióknál. A kereszténységre sok szempontból a társadalom ellenségeként tekintenek. A keresztény moralitást nyíltan támadják. Aaron szerint az egyháznak nincs a negatív világban jól működő stratégiája[3]. A legtöbb lelkész tagadásban él, még mindig meg van győződve arról, hogy a semleges világ korszaka tart, és annak a stratégiáját igyekszik követni.
Értékelés
Érdekes kérdés, hogy vajon Magyarországon a fenti a korszakok hogyan alakultak, illetve jelen voltak-e egyáltalán (pl. pozitív világ). Abban azonban szerintem egyetérthetünk, hogy ma a kereszténység társadalmi megítélése az USA-hoz hasonlóan Magyarországon is inkább negatív, mint semleges.
Mi következik mindebből? Három gondolatot szeretnék kiemelni:
Oktatás és gyermeknevelés
Aaron szerint a negatív világban a keresztény szülőknek tudatosabban oda kell figyelniük gyermekeik nevelésére, ugyanis az oktatási intézmények nem feltétlenül fogják átadni nekik azokat az értékeket, amik számukra magától értetődők.
Lelkészi gondolkozásváltás
Aaron egyik 2020-as podcastjében a Magyarországon is közismert Tim Kellerrel kapcsolatban azt a megfigyelést tette, hogy annak ellenére, hogy üzenete lényegében semmit sem változott, mégis az elmúlt években több komoly kritikát kapott[4].
Aaron szerint ennek az a magyarázza, hogy Tim Keller, akinek a szolgálata és missziós stratégiája jól illeszkedett a semleges világhoz, a negatív világban egyre kevésbé hatékony. Noha Tim Keller sokszor hangsúlyozza a kontextualizáció fontosságát, ő maga továbbra is a semleges világ módszereit próbálja alkalmazni a negatív világban, amivel Aaron szerint hosszú távon alááshatja szolgálatát és hírnevét[5].
Egy későbbi, 2022-es írásában viszont kifejti, hogy szerinte már Tim Keller is alkalmazkodott a negatív világhoz, ugyanis a How to Reach the West Again c. könyvben ezt írja:
“Noha a vallás társadalmi megítélése jó (vagy legalábbis nem káros) volt, egyre többen úgy tekintenek az egyházra, mint ami kifejezetten rossz az embereknek, és komoly akadályt jelent a társadalmi fejlődésben. A hagyományos keresztény szexualitással és nemiséggel kapcsolatos értékeket veszélyesnek tartják, ami korlátozza az emberek alapvető polgárjogait.”[6]
Illetve:
“Egy új korba lépünk, amelyben Nyugaton számos helyen nem csak hogy nem jelent társadalmi előnyt kereszténynek lenni, hanem a hit gyakorlásának társadalmi ára is van. A kultúra egyre ellenségesebbé válik a keresztény hitelvekkel és gyakorlatokkal szemben.”[7]
Ami szinte egy teljes mértékben egyezik a negatív világ fenti definíciójával.
Kisebbségi mentalitás
Noha a kereszténység évszázadokon át meghatározó kulturális erő volt a nyugati társadalmakban, ez kezdetben nem volt így. Amikor keresztényként kisebbségben találjuk magunkat, sokat tanulhatunk első századi keresztény testvéreinktől, ill. a diaszpórában élő zsidó néptől, akik tudták, milyen kulturális kisebbségként élni.
Befejezés
Zárszóként Stephen B. Clark katolikus filozófus gondolatait szeretném megosztani Veletek. Ő a Man and Woman in Christ c. 1980-ban megjelent könyvében (amit protestáns olvasóknak is szeretettel ajánlok) a nyugati kereszténységnek szintén három nagy korszakát vázolta fel[8], azonban mindkét felosztás egyetért abban, hogy a kereszténység jelenlegi társadalmi megítélése negatív, és hogy ez a folyamat várhatóan csak erősödni fog a jövőben. A keresztény vezetők e változásokra adott reakcióját így értékeli az író:
“A gyülekezetek vezetői úgy reagáltak ezekre [a kereszténységet támadó] ellenséges erőkre, hogy megpróbálták a nyugati társadalmat keresztény társadalomként megőrizni. Ezek a vezetők a keresztény világ mentalitását örökölték, és elengedhetetlennek tartották, hogy a társadalom valóban keresztény legyen. Társadalmuk iránt legalább annyira elkötelezettek voltak, mint a keresztények iránt, ugyanis a keresztény világban a kettő között nem volt különbség. Másrészt viszont azért is reagáltak így, hogy elősegítsék a kereszténység fennmaradását. A kereszténység támogató közege maga a társadalom volt, ezért ahogy a társadalom kereszténység iránti elköteleződése gyengült, maga a keresztények élete is gyengült. Nem volt olyan közösség, amelyben a keresztények erősödhettek volna. A 19. századi keresztény vezetők a társadalom keresztényellenessé válásával párhuzamosan a keresztény hit gyengülését tapasztalták. Nem láttak más módot a kereszténység megőrzésére.” (Stephen B. Clark: Man and Woman in Christ, 538. o., saját fordítás)
***
[1] Aaron Renn a keretrendszer bemutatásakor nem tesz különbséget a katolikus és protestáns egyházak között, ezért én is ennek megfelelően a keresztény megfogalmazást használom a cikkben.
[2] Már maga a szó (seeker sensitive) is azt feltételezi, hogy az emberek alapvetően “keresők”, és nyitottak a kereszténység üzenetére.
[3] Aaron Renn szerint az eddigi egyetlen komoly stratégia a Rod Dreher által javasolt “Benedict Option” volt, amelyet azonban az evangélikál világ alapvetően elutasított. Azonban Aaron szerint ennek nem az protestáns elemek hiánya volt az oka (Rod Dreher katolikusból tért át ortodox vallásra), hanem a korábban említett tagadás, amiben jelenleg az evangélikál egyház nagy része él.
[4] Erre egy példa, amikor Phil Johnson, egy cikkje miatt rasszistának nevezte Tim Kellert, vagy amikor John MacArthur nyilvánosan kritizálta Tim Keller városmissziós stratégiáját.
[5] Aaron Renn a podcast végén Thomas Friedmann, a New York Times rovatvezetője, és Richard Lugar, Indiana állam korábbi szenátora történetét említi intő példaként. Noha mindkettőjük üzenete egy adott ponton releváns volt, egyikük sem vette figyelembe a környezet változását, és ezzel végül saját hitelességüket ásták alá.
[6] Timothy Keller: How to Reach the West Again, 4. o. (a szerző fordítása)
[7] Timothy Keller: How to Reach the West Again, 12. o. (a szerző fordítása)
[8] Stephen B. Clark szerint a nyugati kereszténység első korszaka a keresztény egyház születésétől fogva Konstantin római császár megtéréséig (Kr. u. 312.), amikor az egyház diaszpórában élt. Ezt követte a keresztény társadalom korszaka a felvilágosodásig (18. sz.), azóta pedig a nyugati társadalmak szekularizációja, keresztény gyökereinek felszámolása folyik. Érdekes módon ez utóbbi felosztás alapján még az Aaron Renn által pozitívnak ítélt világ is egy tágabb értelemben véve a keresztény kultúra hanyatló korszakába ágyazódik be.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Máté evangéliuma 10:38
„Aki nem veszi fel keresztjét és nem jön utánam, nem méltó hozzám.”
Dr. Almási Tibor magyarázata:
„Ebben az időszakban a ‘kereszt’ még nem szimbóluma volt a szenvedésnek, hanem okozója, mint konkrét kivégzőeszköz. Szokás volt (amit később Jézus esetében is láthatunk), hogy az elítélt maga vitte keresztjét a kivégzőhelyre. Amikor tehát a kiküldetés előtt álló tanítványok e szavakat hallják, pontosan tudják, mire utal Mesterük: a mártírhalálra. Minden apostol potenciális mártír…”
(forrás: dr. Almási Tibor: Máté evangéliuma, Bp. 1989.)