5
jan
2022

Az empátiában feloldódó igazság

Egy karácsony előtti podcastadásban hallottam beszélgetni református lelkészeket egy ismert közéleti-kulturális szereplővel arról, hogy mennyire eldurvult a közéleti kommunikáció, mindenki a maga véleménybuborékjában él és gondolkodik, és a maga lövészárkából tüzel a másikra indulattól fűtve, megbélyegezve azt, aki másként gondolkodik. Sok olyan dolog elhangzott, amellyel egyetértek, de az elsőre szimpatikusnak tűnő megoldások mélyére tekintve szörnyű veszélyt véltem felfedezni keresztyén teológiánkra nézve, amennyiben azokat e téren is alkalmazzuk. Írásom nem a nevezett műsorban elhangzottak kritikája kíván lenni, hanem inkább az ott elhangzottak továbbgondolása.

Az úgynevezett szekértáborszerű kommunikáció jellemzője, hogy mindent feketének vagy fehérnek lát, nem képes árnyalatokban gondolkodni, a másik igazának helyet adni, nem párbeszédkész, és meggyőzés helyett legyőzésre törekszik. Az említett podcastban Gundel Takács Gábor (nevezzük most már nevén) kifejtette, hogy ez a kommunikációs viselkedési forma mindig is jelen volt a történelem során. A szekértábor egyik vagy másik oldalára állni kényelmes, mert megszabadít a gondolkodás terhétől és felelősségétől. A mindenkori politikai hatalom által preferált ideológia igazsága és a kreált ellenségképtől való félelem diktálta világlátás megfosztja a gondolkodástól a társadalom tagjait, illetve leveszi annak felelősségét róluk, és így irányíthatóvá teszi őket. A közéleti és társadalmi kérdésekben ma már nincs párbeszéd, csak párhuzamos beszéd, ahol mindenki a maga igazságát tekinti normának, amelyhez a többieket mérni kell. Nem került konkrétan szóba a beszélgetésben, de utalások formájában hivatkoztak Gundel Takácsnak a Szemlélek online magazinon és egyéb felületeken megjelent megnyilatkozásainak bizonyos körök részéről történt harcias elutasítására. A neves újságíró-műsorvezető e megnyilvánulásaiban a biblikus látásmódot egyfajta mítosznak nevezi, amelynek keretében a keresztyén ember a világról gondolkodik, azonban az embernek meg kell értenie – érvel –, hogy mások más mítosz kereteiben teszik ugyanezt. Nem a magam mítoszának abszolútummá tétele a helyes, hanem az, ha megértem a másik ember mítoszát, amely ezáltal gazdagíthatja a saját világlátásomat is – hívja fel a figyelmet Gundel Takács Gábor.

Alapvetően az empátiáról van itt tehát szó: amikor nem elítélem a másik embert a nézeteivel együtt, hanem próbálom megérteni és akár el is fogadni gondolkodásának igazságtartalmát. Ez egyébként az élet sok területén valóban érvényes és követendő. Megment az ítélkezéstől, megtanulom az embert külön látni a bűneitől és megérteni, hogy adott esetben miért cselekedett helytelenül. Más „mítoszok” megértésével, más vallások mély ismeretével valóban a sajátom is értékesebbé válik, hiszen aki nem ismer más vallásokat, az a sajátját sem ismeri igazán. Meggyőződésem szerint azonban az empátia alkalmazhatatlan olyan társadalmi vagy teológiai vitákban, ahol egyesek nyilvánvalóan a Biblia tanításával szembeni élet- és magatartásformákat akarnak alternatív igazságként megjeleníteni, amelyeket a krisztusi elfogadás jegyében tolerálnunk kell és akár a teológiai gondolkodásunk részévé is kell tenni.

A nevezett beszélgetésben egyébként elhangzott, hogy „Krisztus nem vitákat akart megnyerni, hanem lelkeket”, meg hogy Krisztus nem állt be a szekértábor egyik vagy másik oldalára, hanem az embert kereste. És nekünk ezt a Krisztust kell hirdetnünk, nem pedig vitatkoznunk kellene. Tudom, ez a Krisztus szimpatikus egy liberális gondolkodónak, de az én Bibliámban egy másik Krisztust látok. Egy olyat, aki azt is mondta: „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol.” (Lk 11,23) Egy olyan Krisztust, aki, ha kell, a farizeusokat kígyóknak, viperafajzatoknak nevezi, vagy éppen felborogatja a templomi berendezést. Nem próbálja megérteni a farizeusok mítoszát, és nem érdekli az sem, hogy a templomi kufárok aznap nem visznek haza kenyeret a gyerekeiknek. Mert ő azt az igazságot képviseli, amely nem árnyalat, hanem határozott szín.

És éppen itt látom a veszedelmet. Mert ha ezt elfelejtjük, akkor valóban hajlamossá válhatunk arra, hogy fekete és fehér helyett szürkének lássuk, hideg és forró helyett langyosnak érezzük az igazságot. A nagy empátia, a másik iránti maximális tisztelet és nyitott elfogadás elegyében feloldódik az igazság, mint a kockacukor a langyos teában. De tudjuk azt is, hogy ehhez mit szól a mi Urunk. Nem akarhatom annyira megérteni a másikat, hogy az igazának Krisztussal szemben is helyet adjak. Nem akarhatom a saját keresztyén világlátásomat nem abszolútumként tekinteni, mert akkor bárkinek igaza lehet, és megint az egyetlen Igazság vész el a sok individuális igazság tengerében. Ha Jézus azt mondta, hogy ő az út, az igazság és az élet, akkor nem gondolhatok rá alternatívaként, csak az egyetlen létező és elfogadható igazságként, de úgy, ahogy ő kijelentette önmagát: ha kellett, akkor a farizeusokkal vitatkozva, ha kellett, akkor csöndben maradva és elszenvedve a rágalmakat és a bántást. Ő annyira szerette a bűnös embert, hogy meghalni is képes volt érte, de a bűnt kismértékben sem fogadta el, hanem inkább megbűnhődött annak az embernek a bűnéért is.

Ezért nekem sem kell szeretetlen, ítélkező és megbélyegző rágalmazónak lennem, ha ezt az utat követem. A bűnök elmismásolása, a Törvény relatív értelmezése, a Krisztuson kívüli látásmód elfogadása viszont egyre inkább fölöslegessé teszi a keresztet, gyengíti, sőt egy ponton kioltja az erejét. Tudom, a keresztyénség ezért nem népszerű sokaknál, mert nem toleráns. Bár Krisztus saját magát nem kényszerítette erőszakkal senkire, de nem is próbált elfogadható lenni azok számára, akik elutasították. Éppen ezért nem szüremkedhet be egy ilyen mindenkit megérteni akaró és mindenkinek igazat adni akaró, hamis Krisztus a teológiánkba, mert onnantól bármely bűn teológiai szempontból is legalizálható, és relatívvá válik a Törvény. Tehát itt most nem a kívülállókkal való vitatkozásról és kommunikációról van szó, hanem arról, hogy milyen Krisztust ismerünk, követünk és hirdetünk a saját berkeinken belül. Ebben kell határozottan letennünk a garast. A Krisztus igazságában való határozott hitem nem egy szekértáborhoz köt, hanem a győztesek seregéhez, és nem a gondolkodásra képtelen voltomat bizonyítja, hanem a meggyőződésemet, amelyet soha fel nem adhatok, még akkor sem, ha a színesebb árnyalatok vonzóbbnak tűnnek. Keresztyén hitem nem párbeszédre kötelez, hanem konfrontációra hív a világgal. Ha nem így lenne, akkor Urunk nem mondta volna: „…aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 10,22)

 

1 válasz

  1. Szilágyi József

    Részlet egy ifjúsági lelkésszel készített interjúból az internetről (777blog):

    “Hogyan tudod megvalósítani, hogy a bűnt ítéld el, de a bűnöst ne?”

    “Ez a kereszténység kulcskérdése szerintem.
    Vannak kilengések mindkét irányba, amikor mindent bűnnek ítélek meg és bűnösnek kiáltom ki az embert, és a másik, amikor maszatolok, és az egyértelmű bűnre is azt mondom, hogy nem az.
    Én mindig úgy csinálom, hogy elmondom a saját tökeletlenségemet, a botlásaimat, a saját példámon keresztül próbálok segíteni. Maga Pál apostol is azt mondja, hogy ő az első a bűnösök között. Azt láthatják rajtam, hogy nem egy két lábon járó szent vagyok, hanem egy csetlő-botló ember, aki kicsit talán előttük jár, és aki vallja, hogy van megbocsátás, de csak akkor, ha a bűnt bűnnek tartjuk.”
    (Bedekovics Péter)

Hozzászólás írása