Tim Keller: A Genezis narratívája (Ádám, Éva és a bűneset történetisége)
/Az alábbi bejegyzés tartalma Tim Keller hat részes előadássorozatának keretében hangzott el. A poszt apropója egy korábbi vita, melynek során a Gen első fejezeteinek (elsősorban a Gen 2-11 részeinek) történetisége kérdőjeleződött meg. Tim Keller előadásai azért lehetnek ebben a témában különösen irányadók számunkra, mert nem veti el teljes mértékben az evolúció elméletet (habár annak jelentősen módosított változatát tartja megengedhetőnek), de közben kiáll olyan bibliai beszámolók történetisége mellett, melyeket a modern teológia képviselőinek jelentős része egyszerűen „mítoszként” kezel. Keller tehát megmutatja számunkra, hogy a biológiai evolúció és a bibliai ortodoxia akár még kompatibilis is lehet egymással. Az előadások leiratával nem az evolúció elmélet mellett szeretnénk érvelni, hanem amellett, hogy még az evolúciós nézettel szimpatizáló hívőknek sem kell a Biblia első fejezetei által ábrázolt események történetiségét elvetni. Ebben az előadásában Keller a bűn és a szenvedés eredetét vizsgálja a Szentírás megbízhatóságának fényében/
Persze valaki felhozhatná ellenvetésként: „még ha nem is tartjuk Ádámot történelmi személynek, elfogadhatjuk, amit a Gen 3 és a Róm 5 tanít, nevezetesen, hogy minden ember bűnbe esett és hogy Krisztus által nyertük el a szabadítást. Az alapvető bibliai tanítás így nem sérülne, akkor sem, ha az Ádámról és Éváról szóló történetet nem tekintenénk „történelmi beszámolónak.” Számomra ez a nézet azonban durván leegyszerűsítő.
A keresztyén evangélium nem pusztán egy jól átgondolt tanács, hanem a jó hír. Nem cselekvési útmutató, ami megmutatja, hogy mit kell tennünk azért, hogy megszabadítsuk magunkat, hanem sokkal inkább valaminek a kihirdetése, kinyilvánítása: annak, hogy a szabadításunk már véghez lett víve, megtörtént. Az evangélium szerint Jézus Krisztus a történelemben véghezvitt értünk valamit, és ha hitben összekapcsolódunk vele, részeseivé válunk mindannak, amit megcselekedett, és így elnyerjük az üdvösséget. Mint lelkészt, gyakran kérdeznek, hogy hogyan lehet az, hogy amit Krisztus tett, az nekünk tulajdoníttatik, tehát nekünk számíttatik be. A választ értelmetlennek látja a modern ember, de az ókori ember számára világos és rendkívül meggyőző volt. Nem másról van szó, mint két, vagy több személy közötti „szövetségről”, a föderáció gondolatáról – egy jogi vagy történelmi szolidaritásról egy apával vagy valamilyen előddel, esetleg egy másik családtaggal vagy a törzs egyik tagjával. Egy ilyen szövetségben valakinek minden tettéért és cselekedetéért a másik viseli a felelősséget – a másiknak számítják be, neki tulajdonítják. Úgy is mondhatjuk: az egyik ember a másikkal szövetségi kapcsolatban áll.
Jó példa Ákán, akinek az egész családját büntetés érte, amikor bűnt követett el (Józsúé 7). Emögött az az ókori és bibliai világkép áll, hogy senki sem csak a saját, egyéni döntéseiért és tetteiért az, aki – nem pusztán ezek határozzák meg, ki az ember, sokkal inkább a családhoz, vagy a közösséghez való tartozás. Aki elkövet egy szörnyű bűntényt – vagy pedig egy kiemelkedő, dicséretes tettet hajt végre -, akkor mindenkit, aki szövetségben áll vele (tehát akivel szolidaritást vállal, vagy akivel szövetségi kapcsolatot ápol) ugyanúgy kezelnek, mint őt magát. Mintha ugyanazt tették volna, vagy követték volna el, mint az az egy.
Pál értelmezése szerint éppen ez a módja annak, ahogy Krisztus által elnyertük az üdvösséget. Ha hiszünk Krisztusban, akkor „Krisztusban” vagyunk (Ez Pál egyik kedvenc kifejezése és egy fajsúlyos, bibliai fogalom). Szövetségi kapcsolatban állunk vele – nem azért, mert biológiailag rokonai lennénk, hanem hit által. Ezért érvényes mindaz ránk nézve, amit a történelemben véghezvitt.
Mi köze van ennek az egésznek Ádámhoz? Nagyon is sok. Pál az 1Kor 15-ben visszatér a Róm 5-ben megjelenő érveléshez:
„Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” (1Kor 15, 21-22 RUF)
Amikor Pál arról beszél, hogy „Krisztusban” mindannyian elnyertük a szabadítást, éppen arra a szövetségi kapcsolatra gondol, ami Krisztus és az összes keresztyén között van. Amit Krisztus a történelemben véghezvitt, az nekünk tulajdoníttatott. De ugyanebben a mondatban Pál azt mondja, hogy minden ember „Ádámban” is van. Más szavakkal: Ádám volt az egész emberiség szövetségi reprezentánsa, képviselője. Szövetségi kapcsolatban állunk Ádámmal, azaz egy történelmi cselekedet ránk lett terhelve.
Amikor Pál arról beszél, hogy „kiben” vagyunk, akkor erre a szövetségi kapcsolatra utal, amiben a másik fél minden cselekedetét és tettét nekünk tulajdonítják. Lehetetlen „benne” lenni valakiben, aki történelmileg nem is létezett. Ha Ádám nem történelmi személy, akkor Pál egész érvelése ingatag – az, hogy mind a bűn, mind a kegyelem ebben a szövetségi struktúrában fejti ki hatását. Ha elfogadjuk azt, amiről itt Pál beszél, akkor nem mondhatjuk, hogy „csak korának gyermeke volt.” Aki nem hiszi, amit maga Pál is hitt Ádámmal kapcsolatban, az a páli teológia szívét utasítja el.
Ha nem tekintjük a bűnesetet valódi történelmi eseménynek, milyen alternatíva marad? Mondhatnánk, hogy bizonyos emberek az idő múlásával lassan elfordultak az Istentől – hiszen szabad akarattal rendelkeztek. De akkor hogyan terjedt szét a bűn? Pusztán csak egyesek negatív példájáról lenne szó? A klasszikus keresztyén dogmatika eredendő bűnnel kapcsolatos felfogásától ez teljesen idegen. A bűnt nem „eltanuljuk” másoktól; a bűnös természetet örököljük. Alan Jacobs „Original Sin: A Cultural History” című nagyszerű könyvében írja: mindenkinek, aki az eredendő bűn klasszikus, augusztiniánus nézetét vallja, muszáj hinnie, hogy „bűnre vagyunk programozva”, és nem csak rossz példákból tanultuk azt el. A dogmatika azt is tanítja, hogy eredetileg a bűn nem tartozott a termeszetünkhöz, és hogy ez csak a paradicsomi ártatlansagunkból való kiesés következménye. [Alan Jacobs, Original Sin: A Cultural History (New York: Harper One, 2008), 280.]
Adódik azonban még egy probléma, ha a bűnesetre nem történeti eseményként tekintünk. Ha csak néhányan fordultak el az Istentől, miért nem voltak némelyek, akik képesek voltak ellenállni ennek a folyamatnak – miért nincsenek bűnösebb és kevésbé bűnös csoportok?
Alan Jacobs megerősíti az eredendő bűnről szóló művében, hogy a hagyományos nézet éppen azon alapszik, hogy minden egyes ember ugyanúgy elbukott és bűnbe esett.
Forrás: https://biologos.org/blogs/guest/series/creation-evolution-and-christian-laypeople
Korábbi rész: https://www.evangelikalcsoport.hu/2018/12/10/a-szentiras-megbizhatosaga-a-genezis-2-9-narrativaja-tim-keller/
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
