13
dec
2018

John Gresham Machen / Modern liberalizmus contra helyettes engesztelés

Lassan fél éve követhetjük figyelemmel azt a vitát, amely Krisztus váltsághalálának értelmezései körül folyik. A vita során felmerült a kérdés, hogy vajon miből táplálkozik, és vajon mennyiben „új” a Krisztus áldozati halálát átértelmező tanítás – mennyiben tér el a klasszikus protestáns nézettől (amely Krisztus halálát egyértelműen helyettes bűnhődésként értelmezte), és mennyire mond ellent neki. Sokan békességre intik a kritikát megfogalmazókat, hangsúlyozván, hogy mielőtt sommás ítéleteket hoznánk, előítélet mentesen meg kell vizsgálni az „új” nézet állításait, gondosan ki kell azokat értékelni. Amellett, hogy ez több ízben megtörtént – e tanítás gondos kiértékelése (legutóbb itt és itt) -, muszáj rámutatnunk a tényre, hogy ebben az „újszerű” tanításban tulajdonképpen alig van bármi új. A bombasztikus felismeréseknek tűnő állítások valójában jól ismert, régi, de újra és újra megfogalmazódó ellenvetések Krisztus áldozati halálának klasszikus protestáns nézete ellen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a következő eszmefuttatás John Gresham Machen részéről, aki annak a modernista, liberális teológiai vonulatnak volt kérlelhetetlen ellenfele, amelyik Krisztus szűztől való születését, Krisztus csodáinak történelmi hitelességét, továbbá helyettes engesztelését is megkérdőjelezte.

John Gresham Machen (1881-1937), amerikai presbiteriánus teológus a  Princeton Theological Seminary újszövetség professzora volt 1915 és 1929 között. Machen volt annak a konzervatív „felkelésnek” a vezetője, amely a PCUSA (Presbyterian Church in USA) kötelékébe tartozó Princeton Theological Seminary liberalizálódását hivatott feltartóztatni (a PCUSA az USA legnagyobb lélekszámú, de taglétszámát tekintve rohamosan csökkenő presbiteriánus felekezete, amely azóta a LMBTQ lobbi egyik legelkötelezettebb támogatójaként a melegházasságok egyházi megáldását, illetve az azonos nemű személyek közötti egyházi esküvőt hivatalos egyházi gyakorlatává tette). A különféle álláspontokat képviselő egyházi frakciók közötti elkeseredett harc végül oda vezetett, hogy Machen és konzervatív kollégái megalapították a Westminster Theological Seminary-t, amely mai napig az evangelikalizmus kálvinista/református ágának egyik vezető intézménye, továbbá a biblikus eszméket képviselő konzervatív presbiteriánus egyházat, az Orthodox Presbyterian Church-öt (OPC).

Az 1923-ban megjelent „Keresztyénség és liberalizmus” című művében a liberalizmus eszmerendszerének teológiát is érintő romboló hatásaira mutat rá. Ezek egyike Krisztus váltsághalálának ortodox keresztyén nézetének az átértelmezése. Az aktuális vita során nem szabad elfelejtenünk Machen egyik kedvenc mondását: „Nem lehet úgy bemutatni az igazságot, hogy közben ne támadjuk meg a hamisságot.”

Modern liberalizmus contra helyettes engesztelés

A modern liberalizmus (…) újabb ellenvetéssel érvel a kereszt keresztyén tanítása ellen. Hogyan szenvedhet valaki – kérdezi – mások elkövetett bűneiért? Hiszen ez abszurdum. A vétek mindenképpen személyes – mondja -, és ha meg is engedem, hogy valaki más fizessen meg a hibámért, ezáltal a vétkem még nem lesz kisebb.

Az egyik választ erre a kérdésre néha a mindennapi életben is megtalálhatjuk valahányszor valakinek szenvednie kell a más bűnéért. A háborúban is például sokan önként életüket adták mások boldogulásért. Ebben egyesek Krisztus áldozatának analógiáját látják.

Be kell látnunk azonban, hogy ez az analógia nem állja meg a helyét, hiszen éppen a lényeget nem érinti egyáltalán. Egy önkéntes katona halála a háborúban csak annyiban hasonlít Krisztus halálához, hogy ugyanúgy az önfeláldozás nagyszerű példáját állítja elénk. A cél azonban, amelyért életét adta, teljességgel különbözik attól, ami a Kálvárián teljesedett be. Azoknak a halála, akik feláldozták magukat a háborúban, békét és védettséget biztosított otthonmaradt szeretteik számára, de nem törölte el a bűnt. (…) Valóban igaz, hogy egyetlen ember sem fizethet meg valaki másnak a bűnéért, de ebből még nem következik, hogy Jézus sem teheti ezt meg. Jézus ugyanis nem egyszerű ember volt, hanem Isten örökkévaló Fia. Jézus az erkölcsi világ legbensőbb titkainak is Ura. Senki más nem teheti azt meg, amit Ő tett: magára vette a mi bűneinket.

A kiengesztelés keresztyén tana teljességgel Krisztus istenségének tanításában gyökerezik. A bűntől való megváltásunk valósága teljességgel Krisztus személyének újszövetségi bemutatásától függ. (…) Ha meglátjuk azt, hogy aki a Kálvárián szenvedett az nem egy egyszerű ember volt, hanem a dicsőséges Úr, akkor számunkra az Ő vérének egyetlen cseppje is sokkal értékesebb üdvösségünk szempontjából és a társadalom boldogulására nézve, mint a történelem csataterein elesettek patakokban kiömlött vére.

Ezért a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát támadó ellenvetések nem állhatnak meg az Ő fenséges Személyének keresztyén szemlélete előtt. Valóban igaz, hogy a modern naturalista rekonstrukció Krisztusa soha nem szenvedhetett volna a mások bűneiért, de a dicsőség Ura igen. Ha pedig a helyettes engesztelés fogalma olyannyira abszurd lenne, mint ahogy azt a modern liberalizmus sejteti, akkor mit mondjunk arról a keresztyén tapasztalatról, amelyen ez a tanítás nyugszik? A modern liberális egyház előszeretettel hivatkozik a tapasztalatra. De hogyan ismerhetnénk meg az igazi keresztyén tapasztalatot, ha nem a Kálváriáról áradó áldott békességben? Ez a békesség azonban csak úgy lehet a mienk, ha belátjuk, hogy szükségtelen tovább küzdenünk Isten előtti megigazulásunkért, és szükségtelen, hogy megváltásunk érdekében lázasan törekedjünk a törvény betartására, hiszen az Úr Jézus kitörölte az ellenünk szóló írást azzal, hogy meghalt helyettünk a kereszten. Valóban felfoghatatlanul nagy az békesség és öröm, ami ebből az ismeretből származik! A „kiengesztelés elmélete” csupán csalóka emberi képzelgés lenne? Vagy mégis így nyilvánult meg Isten igazsága?

Beszélnünk kell (…) még egy ellenvetésről, amely (….) a keresztről szóló tanítást kérdőjelezi meg, és amely Isten jellemére vonatkozik. Mennyire hamis szemlélet az – mondja a liberális -, amely úgy beszél Istenről, mint aki „ellenségévé” vált az embernek, és aki hideg közönnyel arra vár, hogy váltságdíjat fizessenek ki, mielőtt üdvösséget adna! Isten – mondják – valójában sokkal inkább hajlandó megbocsátani bűneinket, mint amennyire mi hajlandóak vagyunk elfogadni a megbocsátást. A megbékélés tehát csakis az embertől függ, hiszen Isten bármikor visszafogad bennünket, ha mi úgy döntünk.

Ez az elképzelés természetesen a bűn liberális szemléletében gyökerezik. Ha a bűn valóban olyan jelentéktelen probléma lenne, ahogyan azt a liberális egyház feltünteti, akkor könnyedén élhetnénk Isten törvényének átka alatt, és Ő könnyedén eltekintene régmúlt dolgainktól.

Utóbbi különösen kellemesen hangzik a fülnek, de valójában a lehető legszívtelenebb kijelentés, amely még embertársaink ellen elkövetett bűneik esetén sem működik. Mert mivel tehetnénk jóvá a kárt, amelyet szomszédunknak okoztunk, hogy Isten elleni vétkeinket ne is említsük? Kétségtelen, hogy néha jóvátehető a kár, és ha szomszédunkat megrövidítettük egy bizonyos összeggel, akkor azt kamatosan visszavizethetjük. Komolyabb károk esetén azonban az ilyen visszafizetés lehetetlen. Ezeket a komolyabb károkat nem a test ellen, hanem az emberek lelke ellen követik el. Ki lehetne nyugodt, ha ilyen bűnt követett el? Ki tudná elviselni például azt a gondolatot, hogy rossz példát mutatva súlyosan ártott a nála fiatalabbaknak? És mi van azokkal a szavakkal, amelyekkel szeretteinknek sebeket okoztunk, és amelyeknek a nyomát soha nem törölheti el az idő keze? Az ilyen rossz emlékekre azt fogja tanácsolni a modern igehirdető, hogy egyszerűen bánjuk meg a bűneinket, és hagyjuk a múltra, ami elmúlt. De mennyire szívtelen az ilyen bűnbánat! Mi ugyan megszabadultunk a terhünktől, és egy boldogabb, tiszteletreméltóbb életbe kezdhetünk, de mi lesz azokkal, akiket példamutatásunkkal és szavainkkal a pokol szélére segítettünk? Megfeledkezünk róluk, és a múltra hagyjuk ami a múltté?

Az ilyen bűnbánat soha nem törölheti el a bűnt, még azt sem, amit felebarátunk ellen követtünk el, hát még azt, amit Isten ellen! Aki igaz bűnbánatot tart, az vágyakozik arra, hogy ne csak bűnéről feledkezhessen meg, hanem, hogy annak nyomait is eltörölhesse. De ki az, aki eltörölheti a bűn nyomait? Vannak, akik egykor elkövetett bűneink miatt szenvednek, és nekünk sem lehet igazi békességünk mindaddig, amíg helyettük is nem szenvedhetünk. Vágyakozunk arra, hogy bárcsak visszatérhetnénk életünk azokhoz a bizonyos szakaszaihoz, hogy jóvátegyük bűneinket, vagy, hogy legalábbis szenvedjünk azokért, akiknek fájdalmat okoztunk. Krisztus is valami ehhez hasonlót tett, amikor meghalt értünk a kereszten. Jóvá tette a mi bűneinket.

A keserűség, amelyet mások ellen elkövetett bűneink okoznak, valóban ott marad a keresztyén ember szívében, és ő minden áron arra fog törekedni, hogy valamilyen módon helyrehozza a kárt. A kiengesztelés azonban megtörtént, olyannyira igaz módon, mintha a bűnös maga szenvedett volna azokkal és azokért, akiknek fájdalmat okozott. A bűnös pedig a titokzatos kegyelem által megigazul Isten előtt. Végtére is minden bűnt Isten ellen követtünk el. „Ellened, egyedül ellened vétkeztem!” – kiált fel az igaz bűnbánó. Milyen szörnyű az Isten ellen elkövetett bűn! Ki tudná visszahozni az elvesztegetett pillanatokat, az elvesztegetett éveket? Elmúltak, és többé nem térnek vissza. Elmúlik életünk arasznyi ideje, és elmúlik a nap, amelyen az embernek dolgoznia kell. Felfoghatatlanul nagy a mi elvesztegett életünknek visszavonhatatlan bűne! De Isten ezt a bűnt is elmosta a Krisztus igazságosságával, és mi Őbenne makulátlanul állhatunk meg az ítélet trónja előtt.

Ha tagadjuk a kiengesztelés szükségességét, akkor egyszersmind egy létező morális rendet tagadunk meg. Ezért igen furcsa, hogy akik ezt a véleményt hangoztatják, Jézus tanítványainak nevezik magukat, annak ellenére, hogy az evangéliumok világosan utalnak arra, hogy Jézus elismerte az igazságosságot és megkülönböztette azt Isten szeretetétől. Isten szeretet – mondta Jézus -, de nem csak szeretet. Jézus rettenetes szavakkal beszélt a bűnről, amely soha nem bocsáttatik meg, sem ebben, sem pedig az eljövendő világban. Nyilvánvaló tehát, hogy elismerte a megtorló igazságszolgáltatást, és távol állt tőle a modern szemlélet könnyed felfogása a bűnről.

De mit mondjunk akkor Isten szeretetéről? – hangzana az ellenvetés. Mert ha el is fogadjuk, hogy a bűn ítéletet von maga után, mivé válik a keresztyén tanítás – mondja a modern liberális -, miszerint az igazságosságot elnyeli a kegyelem? Ha pedig úgy ábrázoljuk Istent, mint aki várja, hogy megfizessék az árat, mielőtt megbocsát, akkor nyilvánvalóvá lesz ugyan az Ő igazságossága, de mit mondjunk az Ő szeretetéről?

A modern liberális tanítók soha nem fáradnak bele abba, hogy ezt a kérdést minduntalan felvessék. Szörnyülködve beszélnek az „ellenséges” és „haragvó” Istent ábrázoló tanításról. Ennek a tanításnak a megindoklására azonban elég, ha az Újszövetségre mutatunk, amely világosan beszél Isten haragjáról, sőt Jézus haragjáról is, hiszen Jézusnak minden tanítása feltételezi a bűn ellen megnyilvánuló isteni felindulást. Milyen jogon nevezhetik tehát magukat az Ő tanítványainak azok, akik elutasítják tanításának és példamutatásának ezt az életbevágóan fontos részét? Az Isten haragját elutasító modern gesztus természetesen a bűnnel könnyedén elszámoló magatartásból fakad, amely a teljes újszövetségi tanításnak és magának Jézusnak is gyökeresen ellentmond. Ha valaki valóban meggyőződött bűnösségéről, akkor a keresztről szóló tanítás elfogadása sem fog számára nehézséget jelenteni.

A modern szemlélet, amely éppen Isten szeretetére hivatkozva próbál rácáfolni a kiengesztelés tanára, tulajdonképpen az utóbbi teljes félreértésének tudható be. A modern liberális tanítók úgy emlegetik Krisztus áldozatát, mintha nem Isten cselekedete lett volna, és mintha valóban azt jelentené, hogy Isten a megbocsátás előtt ridegen várta míg megfizetik a bűn árát. Valójában azonban ez egyáltalán nem így van, és az ellenvetés a keresztről szóló keresztyén tanítás egyik alapvető kérdését hagyja figyelmen kívül. A keresztyén tanítás szerint Isten maga jelent meg a Fiúban, hogy felöltve emberi természetünket önmagát adja érettünk, és Ő hozott áldozatot az Atya Személyében is, amikor nem kímélve egyetlen Fiát felajánlotta Őt érettünk. Ezért az üdvösség nekünk ne kerül többé, mint a levegő, amelyet belélegzünk, Istené a szörnyű ár, miénk a nyereség. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Ez a szeretet merőben más, mint a modern igehirdetés Istenének önelégültsége. Olyan szeretet ez, amely nem törődött a megfizetett árral. Igaz szeretet ez.

Ez, és csakis ez a szeretet adhat örömöt az embereknek. A modern liberális egyház is keresi az örömöt, de hamis utakon. Hogyan tehetnénk örvendetessé Istennel való közösségünket? Természetesen úgy – fogják mondani -, hogy kihangsúlyozzuk az Ő vigasztaló jellemvonásait: hosszútűrését és szeretetét. Ahelyett, hogy szeszélyes kényúrnak vagy szigorúan igazságos bírónak tartanánk, tekintsük inkább egyszerűen szerető Atyánknak. Félre hát a régi teológia rémségeivel! Hadd dicsőítsük azt az Istent, akiben örülni lehet!

Ezzel a vallásos örömmel kapcsolatban azonban fel kell tennünk a két kérdést. Először: működik-e egyáltalán? Másodszor pedig: valóban hiteles-e?

Működik-e egyáltalán? Természetesen működnie kellene, mert ki nem örülne annak, hogy a világ Ura az emberek szerető Atyjaként jelenti ki magát, és hogy ez az Atya többé soha nem fog tartós büntetést kiróni az Ő fiaira? Miért is beszélnénk tehát a bűntudat fullánkjáról, ha úgyis minden bűn feltétel nélkül megbocsáttatik? A dolog azonban különös módon mégsem működik, és az emberek egyáltalán nem hálásak ezért a szeretetért. Annak ellenére, hogy a modern igehirdető minden tőle telhetőt megtett, és minden kellemetlen vonást óvatosan lehámozott Isten jelleméről, majd illő módon, kellő ékesszólással adózott az Ő szeretetének, a gyülekezet valahogy mégsem tör ki üdvrivalgásban. Be kell látnunk, hogy a modern igehirdetés Istene bár nagyon jó, mégsem ébreszt semmiféle érdeklődést. Semmi sem olyan unalmas, mint a mérték nélküli humor. Valóban szeretet az, aminek ilyen jelentéktelen ára van? Ha Isten úgyis bármit megbocsát nekünk, akkor egyáltalán miért törődnénk vele? Ez az Isten megszabadíthat ugyan a pokol félelmétől, de mennyországa, ha egyáltalán van neki, biztos, hogy bűnöktől hemzseg.

Másodszor: a modern liberalizmus biztató istenképe egyáltalán nem hiteles. Mert honnan ismered meg, hogy Isten csupa jóság és szeretet? Nyilván nem a természetből, hiszen tele van rémségekkel. Az emberi szenvedés kellemetlen ugyan, de mégis valóságos, és Istennek is kell, hogy köze legyen hozzá. A Bibliából sem ismerheted meg Isten csupa jóságát, hiszen az egykori teológusok onnan vezették le azt az Isten-fogalmat, amelyet te oly hevesen elutasítasz komorságára hivatkozva. „Az Úr a te Istened megemésztő tűz” (5Móz 4,24) – mondja a Biblia. Vagy azt mondod, hogy Jézus az egyetlen tekintély, akire felnézel? Akkor sincs igazad. Mert Jézus maga beszélt a külső sötétségről és az örökkévaló tűzről, a bűnről, amely soha meg nem bocsáttatik, sem ebben a világban, sem pedig az elkövetkezőkben. Vagy Istenről alkotott megnyugtató meggyőződésed végett egy huszadik századi kinyilatkoztatáshoz folyamodsz, amely közvetlenül téged szólít majd meg? Félő, hogy ezzel a véleménnyel egyedül maradsz.

Vallásos életünk nem lesz örömteli pusztán attól, hogy Isten énjének kellemesebb oldalára tekintünk. Mert egy egyoldalú Isten nem lehet valódi, és lelkünk vágyakozásait csak egy valóságos Isten töltheti be. Isten szeretet, de vajon csak szeretet? Isten szeretet, de isten-e a szeretet? Örömöt akarunk, örömöt minden áron, de nem találjuk meg. Mit kell hát tennünk, hogy elnyerjük?

Az öröm keresése a vallásban úgy tűnik kudarcba fulladt.

(…) Isten egyszülött Fia örökre szabaddá tett bennünket, szabadokká lettünk a világtól, és az a szabadság, amelyet a filozófusok hosszú évek óta keresnek, most ingyen megadatik minden egyszerű léleknek. Az, ami el volt rejtve a bölcsek és okosok elől, most a csecsemők előtt megfejti önmagát, az amire hosszú évek óta sóvárogtak, a lehetetlen, mégis megtörtént, a bűnt legyőzte a titokzatos kegyelem, s végre közösségben lehetünk a szentséges Istennel, a mi Atyánkkal, aki a mennyekben van.

Ez, és csakis ez jelenthet örömöt. Mégis, örömünk félelemmel vegyül. Mert rettenetes dolog az élő Istennek kezébe jutni! Nem lett volna tehát mégis biztonságosabb megmaradni az általunk kigondolt Istennél, aki csak tiszta szeretet, aki Atya és semmi más, és aki előtt saját érdemeink szerint félelem nélkül állhatunk meg? Van, aki megelégszik ennyivel. Mi azonban Isten segítségével és bűnös természetünk ellenére is, Jehova elé szeretnénk állni. Csüggedten, reménykedve, remegve, félig kétkedőn és félig hittel, egyedül Jézusban bízva, de oda szeretnénk állni az egyedül Igaz Isten elé. Az Ő jelenlétében pedig élni fogunk.

Egyedül Krisztus engesztelő halála tehette igazakká a bűnös embereket Isten előtt. Teljes árat fizetett bűneinkért, és felöltöztette őket az Ő igazságosságába, hogy megállhassanak Isten ítélőszéke előtt. Sőt, még ennél is többet tett. Nemcsak kapcsolatot teremtett Isten és az emberek között, amely új és egyszersmind igaz is, hanem lehetővé tette, hogy Isten jelenlétében új életet kezdhessenek. Megszabadította őket a bűn hatalmától, mind pedig annak ítéletétől.

Forrás: John Gresham Machen, Keresztyénség és liberalizmus, 146-155.