A klasszikus (történeti) premillenizmus
/Az alábbi bevezető jellegű előadás a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, 2017.05.31-én szervezett vitaesten került elmondásra. A vitaest szereplői és az általuk képviselt álláspontok a következők voltak: Márkus Tamás – amillennizmus; Fazekas Bence – posztmillennizmus; Molnár Csaba Bertalan – történeti premillennizmus; Ruff Tibor – diszpenzációs premillenizmus./
Szeretettel köszöntöm én is a megjelenteket!
Miután Tamás idézve a II. Helvét Hitvallás szövegét felsorolta, hogy a hitvallás milyen nézeteket „kárhoztat”, református lelkészként egy sajátos helyzetbe kerülök, amikor is saját meggyőződésemről, a klasszikus (vagy történeti) premillenizmusról kell beszélnem. Hiszen ezzel belekerültem egy olyan „körbe”, amelyet – többek között – saját egyházam hivatalos felekezeti hitvallása elítél.
Van azonban a II. Helvét Hitvallásunk előszavának legvégén egy olyan kitétel, amelyet református körökben sokat szoktunk idézni, de annál kevesebben veszik komolyan: „…végül azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával (készek vagyunk MCSB) engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban…”.
Azt gondolom tehát, hogy az, aki a hitvallás egyes tételeihez képest jobbra engedi taníttatni magát Isten igéje és legjobb lelkiismerete szerint, az ugyanúgy (ha nem jobban) hűséges lehet a hitvallás szelleméhez, mint az, aki csökönyösen ragaszkodik hozzájuk, és bibliaértelmezését is ehhez igazítja.
Ezután a kis rövid megjegyzés után válaszoljunk arra a kérdésre: mi is a klasszikus premillenizmus?
A kérdés azért is nehéz, mert klasszikus premillenizmus, mint olyan rendszer vagy eszkatológiai modell, amely minden részletében azonos azok számára, akik ennek a modellnek a hívei, úgyszólván nem is létezik. Legfőbb elemeiben viszont felvázolható, amelyet most megkísérlek megtenni, kicsit először negatív oldalról megközelítve: mi nem a klasszikus premillenizmus?
A klasszikus premillenizmus – és ezzel talán Tamás is egyetért – nem eretnekség, nem herezis, csupán egy eltérő eszkatológiai modell. Óegyházi képviselői között olyan neveket találunk, mint Papiasz, Jusztin mártír, Iréneusz, és Tertulliánusz. Ha modern képviselőit akarom említeni, akkor szót kell ejtenem a rám különösen is nagy hatással lévő Jürgen Moltmann-ról, aki református teológusként egy új református eszkatológia kidolgozása mellett tett hitet, klasszikus premillenista elvekkel, napjainkban pedig Wayne Grudem és John Piper nevét lehetne megemlíteni. Látható tehát, hogy ezzel református lelkész-teológusként sem vagyok egy „eretnek pozícióban”.
A klasszikus premillenizmus nem tanítja azt, hogy az örök üdvösség és – ezzel párhuzamosan – az örök kárhozat állapotát 1000 évre kellene lekorlátoznunk. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Kálvin a Tesszalonikai 1. levélhez írt kommentárjában egyértelműen egy ilyen irányban (vagy objektíve, vagy szubjektíve) félreértett milleniumtan ellen hadakozik, amikor ezt írja: „…ebbe a képtelenségbe esnek, akik a hívők életét ezer évben szabják meg…”.
A klasszikus premillenizmus nem tanítja továbbá, – a Jehova Tanúival ellentétben – hogy lenne a hívőknek egy mennyei reménységű „osztálya”, amely a mennyet örökli, és egy földi reménységű „osztálya”, amely „örökké élhet a paradicsomban a földön”.
Mi is tehát a klasszikus premillenizmus? A klasszikus premillenizmus egy futurista eszkatológiai modell, tehát a nagy nyomorúság idejétől kezdődő végidőbeli történéseket a jelen korszakhoz viszonyítva is jövőbeli eseményekként értelmezi. Bibliaértelmezése – amennyire csak lehet – szó szerinti, literális. Nem tagadja sem a végítéletet, sem az új ég és új föld eljövetelét, sem az alapvetően lelki (szellemi) természetű örök üdvösség állapotát. Az amillenizmussal ellentétben azonban a Jel 20-at szó szerint értelmezve – nem lát okot arra, hogy pusztán szimbolikusan értelmezzük – hiszi, hogy visszajövetele után (lásd Jel 19,11-21), de a végítélet előtt Krisztus felállítja messiási királyságát, amelyben maga Krisztus békében uralkodik, együtt az első feltámadásban és elragadtatásban (lásd 1Tessz 4,15-17) részesült hívőkkel együtt. Ez alatt az időszak alatt a Sátán megkötöztetik, nem tud befolyást gyakorolni a hívőkre. Amikor letelik az ezer év (amelyet értelmezhetünk jelképes időtartamként is) a Sátán eloldoztatik, és összegyűjti a hitetleneket a végső, Krisztus elleni csatára, amelynek totális és végleges vereség a vége. A második (általános) feltámadás után megtörténik a végítélet, és elkezdődik az új ég és új föld örökké tartó korszaka.
Az amillenisták állításával ellentétben a Jel 20-on kívül az ezer éves királyság minden lényeges pontját tanítják más bibliai helyek is.
Például az első és a végső feltámadásról tesz bizonyságot az 1Kor 15,22-24: „Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt.” Különösen is jelentősek a félkövérrel kiemelt részek, amelyek két dolgot közölnek egyértelműen: 1. a feltámadásnak rendje van, 2. Krisztus visszajövetelekor a feltámadás egy bizonyos körre van korlátozva: azokra, aki Krisztuséi.
A Fil 3,11 szintén jelentős igevers: „…hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.” a feltámadás az eredeti görög szövegben az „exanasztaszisz”, vagyis kitámadás, ki-felkelés valamiből. És miből? „Ek nekrón”, vagyis a „halottak közül”. Pál tehát arra vágyik, ami csak a hívőké: a halottak közül való feltámadásra, mert a „többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő” (Jel 20,5). Ez a két igehely is elégséges, hogy bizonyítsuk: Pál feltámadásról szóló tanítása harmonizál a két feltámadásról szóló egyértelmű kijelentéssel.
Ugyanez mondható el az első feltámadásban részesült hívőkről tett két alapvető megállapítással is: „ítélő hatalmat kaptak”, illetve: „uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20,4). Ha ez csak jelképes, hová tegyük Pál megállapítását: „Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni?… Vagy nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd?” (1Kor 6,2a;3a)? Miről is beszél Jézus, amikor azt ígéri a tanítványoknak, hogy „Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett” (Mt 19,28)?
Végül szeretném kiemelni, hogy a klasszikus premillenizmus nem azonos a diszpenzációs vagy pre-tribulációs premillenizmussal, attól több lényeges pontban is eltér. Most csak kettőt említenék meg.
Először is: a klasszikus premillenizmus nem feltételez semmiféle nagy nyomorúság előtti elragadtatást, ez esetben a bibliai kijelentés egyértelmű: „Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Tessz 4,16-17). Az ige egyértelműen közli, hogy az első feltámadással egy időben fog megtörténni az elragadtatás, a nagy nyomorúság után. Ezt erősíti meg az 1Kor 15,51-52: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk”. Pál itt egyértelműen ugyanarról a jelentős történésről ír, és kihangsúlyozza, hogy az utolsó harsonaszóra (vö. Jel 11,15-19).
Másodszor: a klasszikus premillenizmus nem tesz merev különbséget az egyház és a végidőbeli Izráel között. A diszpenzacionalizmus mind a jelenben, mind az eszkatonban mereven megkülönbözteti e kettőt, mint külön-külön entitást. A klasszikus premillenizmus is jelentősnek tartja Izráel népének helyreállítását, – az amillenizmussal ellentétben mint Isten egy csapásra bekövetkező művét – de a helyreállított Izráelt is az olajfába visszaoltott szelíd ágak identitásaként fogja fel (Róm 11,24-26), így Izráel népének eszkatológiai helye sem lehet más, mint az egy olajfa, mint egy entitás, benne két identitással (szelíd és vad ágak).
Köszönöm a figyelmet!
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
