Sam Storms: a szesszacionizmus vége
A legtöbb emberhez hasonlóan, aki a Dallas Theological Seminary-n végzett (legalábbis 1970-ben), én is szesszacionista voltam (lásd az első fejezetet, amelyben definiálom a szesszacionizmust és a vele kapcsolatos fogalmakat). Más részről a karizmatizmus nem volt egy általánosan tolerált nézet sem a Dallas Seminary-n, sem az evangelikalizmus azon köreiben, ahol szokás szerint mozogtam.
A lelkészi szolgálatom első 15 évében soha sem voltak kétségeim a szesszacionizmus tana felől, soha nem vált kérdésessé számomra. Erről sajnálatos módon számos olyan, a tanításaimat tartalmazó felvétel tanúskodik, ahol kiállok a szesszacionizmus mellett és óvom Krisztus testét a karizmatikus mozgalom veszélyeitől. Sok esetben mindent megtettem a prédikációimban és a vasárnapi iskolai osztályban, hogy figyelmeztessek másokat azoknak az általam felfedezett teológiai tévedéseire, akik hisznek a lelki ajándékok folytatólagos érvényességében.
Minden akkor kezdett megváltozni, amikor elolvastam Donald A. Carson Showing the Spirit: A Theological Exposition of 1 Crorinthians 12-14 (Baker, 1987) című könyvét, de azért kérem, ne Carson-t tegye felelőssé, ha észrevesz valami hibát a gondolkodásomban! Azon kívül, hogy nagyra értékeltem Carson írásait, nem volt semmi különleges, ami arra kényszerített volna hogy elolvassam ezt a művét. Mégis, ez a könyv alapjaiban rengette meg teológiai világomat. Carson-nak az 1 Kor 12-14 – ről szóló alapos tanulmánya számos hibáját feltárja azoknak az érveknek, amelyeket én is felhasználtam az évek alatt a szesszacionizmus védelmében. Mindig is hálás leszek neki azért, hogy képessé tett arra, hogy úgy olvassam és magyarázzam a Szentírást, ahogy hitem szerint Isten azt elrendelte.
Fontos, hogy tisztázzuk: nem azért fordultam szembe a szesszacionizmussal, mert valamiféle spirituális tapasztalatnak lettem volna tanúja. Az életem ezen pontján soha sem tapasztaltam csodálatos gyógyulást, soha nem részesültem prófétikus kijelentésben, soha sem emeltem magasba a kezem a dicsőítés alatt, sem privát, sem nyilvános keretek között. Azért utasítottam el a szesszacionizmust, mert a Christ Community Church-nél folytatott tanulmányaim biztonságában és magányában egyszerűen meggyőződtem róla, hogy a Biblia nem tanítja azt. Elfogadtam minden egyes kegyelmi ajándék érvényességét az egyház számára, mielőtt személyesen bármit is tapasztaltam volna velük kapcsolatban (egy kivételével, amit már korábban említettem).
Carson könyve figyelmeztetett, hogy mekkora veszély rejlik abban, ha valakinek a teológiai érveit nagyobb részt csak olyan alapon tesszük magunkévá, hogy mennyire tiszteljük az adott személyt, akitől először tanultunk. A szesszacionizmus melletti hagyományos érveket, amelyekre egyébként részletesen reagálok a Are Miraculous Gifts for Today? Four Views (Zondervan; „léteznek ma csodás kegyelmi ajándékok? Négy nézet”) című könyvben, nagyon erőteljesen és világosan tanítja számos professzorom a Dallas Seminary-n. A hiba nem is annyira bennük van, mint inkább bennem. Hiszem, hogy ők Isten igaz emberei, akik meg vannak győződve arról, hogy az Írás valóban tanítja a szesszacionizmust. Sajnálatos módon, soha nem szakítottam rá időt, vagy fektettem abba energiát, hogy alaposan megvizsgáljam, hogy azok az érvek, amelyeket előadnak, valójában mennyire biblikusak. Egyszerűen csak elfogadtam őket, pusztán a személyük, és álláspontjuk felületes valószínűsége iránt érzett tiszteletem miatt. Carson könyve azonban visszairányított a Szentírás szövegéhez, és feltárta azon érvek hibáit, amelyeket annyi éven keresztül gondolkodás nélkül elfogadtam.
E sajátos teológiai fordulat leginkább fájdalmas része talán az volt, amikor felfedeztem az elsődleges okát annak, hogy miért utasítottam el annyi éven keresztül a lelki ajándékok teljes skáláját. A bibliai érvek mögött, amelyekhez én is fordulni fogok, őszintén szólva sokak fellépése és viselkedése miatt is kényelmetlenül éreztem magam, akiket a nyilvánosság összekapcsolt a kegyelmi ajándékokkal. Nem szerettem, ahogy öltözködnek. Nem szerettem azt, ahogy beszélnek. Megütköztem azon, hogy viselkedésük mennyire nem szofisztikált, illetve megütköztem az erőszakos feltűnösködésükön. Zavart, amilyen könnyelmű megvetéssel illetik a teológiai szabatosságot, illetve zavartak az eltúlzott érzelmi kitöréseik és hasonló megnyilvánulásaik.
Azonban ekkor már teljesen meg voltam győződve a lelki ajándékok folytatólagosságát bizonyító bibliai tényekről, amelyek meggátolták, hogy engedjek bizonyos emberek fanatikus és hibás befolyásának arra vonatkozóan, hogyan kellene olvasnom a Szentírást, vagy hogy miként kellene szolgálnom az egyházban. A bűntudattól való félelem messze nagyobb és finomabb, valamint alattomosabb befolyással bír mindarra nézve, amit hiszünk, mint a legtöbben azt elismernék
A lelki ajándékokkal kapcsolatos meggyőződésem nem csak az Ardmore –ban lévő gyülekezet számára vált ismertté, hanem a barátaim előtt is végig az egész országban. Már a könyvemben is, Healing and Holiness: A Biblical Response to the Faith-Healing Phenomenon (Presbyterian & Reformed, 1990; hálás vagyok érte, hogy többé nem adják ki) – amellyel kapcsolatban úgy gondolom, jobb lett volna nem megírni – explicit módon elutasítottam a szesszacionizmust (…).
Forrás: Sam Storms: Convergence, Spiritual Yourneys of A Charismatic Calvinist, 30-32.o.
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
