Sam Storms: Miért nem tudsz együttérezni Krisztussal, és miért tud Ő együttérezni veled
Fontos megjegyeznünk, hogy az inkarnáció (testté létel) sokkal többet jelent annál, mint hogy Isten Krisztus személyében testté és vérré lett. El tudnánk képzelni, hogy Isten fia emberi lénnyé vált a názáreti Jézusban, majd azután messze, elszigetelten, mindenesetre tőlünk távol élte le életét, végül visszavonult egy elefántcsonttoronyba, a várfalak mögé, vagy elbújt az angyalok védelmébe, hogy ne kelljen látnia, hallania, éreznie és küszködnie az élet gondjaival, melyekkel te és én nap mint nap szembesülünk.
De nem tette! Amikor Isten Jézusban testté lett, nem csak „részesült” a testben és vérben, és nem csupán „olyanná lett mint” mi, hanem az emberi élet körülményeit, amelyekkel mi is naponta találkozunk, minden tekintetben magára vette. Emberként tapasztalta meg az életet, közelről és nagyon, nagyon személyesen. Nem csupán a természetünkből részesedett, hanem a szenvedésünkből is! Első kézből tapasztalta meg azokat a gyengeségeket, korlátokat és akadályokat, melyek ezen valódi világ valódi emberének létéből adódnak.
Nem elég egyszerűen azt állítanunk, hogy Jézus Krisztus ember. Inkább tovább kell mennünk, és azt kell mondanunk, hogy emberként éhezett, szomjazott, elfáradt, aludt, nevetett, sírt, örült, bánatos volt, dühös és nyugtalan lett, megkísértette a tétlenség, a hatalom, a vagyon, a nemiség, a türelmetlenség és az önzés, az érzéki kívánságok és a bálványimádás számtalan lehetősége.
A kedvünkért és örök, illetve ideig való boldogulásunkért mégis szembeszállt minden tapasztalattal, minden kísértéssel, és soha nem engedte, hogy a bűn érvényesüljön. Egyszer sem! Ezt olvassuk a Zsidókhoz írt levél 2,18-ban és a Zsidókhoz írt levél 4,15-ben is:
„Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.” (2,18)
„Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett.” (4,15)
Ebben a cselekedetében egyszerre mutatta magát kegyelmesnek felénk a mi szenvedéseinkben és hűségesnek (Zsid 2,17) az irántunk való elköteleződésében, hogy egy példával, hatalmával és ösztönzésével minden szükségest megadjon ahhoz, hogy NEMet mondjunk a bűnre.
Néhányan ellene vannak ennek az igazságnak, és azt állítják, hogy ha Jézus megkísértetett, de soha nem vétkezett, akkor valójában nem tudja megérteni, min megyünk keresztül; aligha lehet ő a segítőkész főpap, aki Isten elé visz bennünket és megad nekünk mindent ahhoz, hogy Isten szerint való életet élhessünk.
Itt azonban nagyon figyelmesnek kell lennünk. Két dolgot nem szabad elfelejtenünk. Először, hogy ha Jézus a megkísértésekor vétkezett volna, ahogy te és én is vétkezünk a megkísértés idején, akkor Krisztus nem használna nekünk semmit. Csak egy másik bűnössé válna, akinek magának is kiengesztelésre van szüksége a bűneiért! Ha vétkezett, aligha minősülne „hűséges” főpapnak, mivel bűne azt jelentené, hogy ő hűtlenné (hitetlenné), és a kísértés áldozatává vált. Azért hogy megmeneküljünk, és megbéküljünk Istennel, Jézusnak nem csak azt a halált kellett halnia, amivel nekünk is meg kell halnunk, hanem azt az életet is kellett élnie, amit nekünk is élnünk kell. Ha azonban élete során többször is vétkezett, akkor elvesztettük a szabadítónkat!
Másodszor, ez az ellenvetés hibás feltételezésen alapul. Azon a téves hiten alapul, hogy valaki kevesebbet tud egy kísértésről, ha sikeresen ellenáll neki. Ha azonban egy kísértéssel találkozol, és sikeresen ellenállsz neki, nemet mondasz rá, nem engedsz neki, akkor ezen okból nem fogod kevésbé ismerni azt, vagy kevésbé tisztában lenni annak erejével, rosszra csábító szándékával. Valójában éppen az ellenkezője igaz. Aki a végletekig ellenáll a kísértésnek, és soha nem enged neki, az többet tapasztal és tanul annak erejéről és gonoszságáról, mint az, aki korán feladja.
Gondoljuk át mennyiségi fogalmakkal! Ha te és én nagyon gyorsan és könnyen bűnbe esünk, miután a kísértésnek csupán 20%-át vagy 40%-át viseltük el, Jézus azonban, mivel ő soha nem vétkezik, végig kitart és ellenáll, s közben 100%-ig látja és érzi egy bizonyos kísértés csábító erejét, akkor Ő többet tud róla, sokkal jobban ismeri és sokkal tapasztaltabb lesz ebben a tekintetben, mint bármelyikünk.
C. S. Lewis ezt válasza erre az ellenvetésre:
„Bolond gondolat, hogy a jó emberek nem tudják, mit jelent a kísértés. Ez egy nyilvánvaló hazugság. Csak azok tudják, hogy milyen erős a kísértés, akik megpróbálnak ellenállni neki… Egy ember, aki öt perc után megadja magát a kísértésnek, egyszerűen nem tudja, hogy milyen lenne egy órával később. Ezért tudnak a rossz emberek bizonyos értelemben nagyon keveset a rosszról. Nyugodt életet éltek, miközben mindig engedtek… Krisztus, mivel Ő volt az egyetlen, aki soha nem engedett a kísértésnek, az egyetlen ember abból a szempontból is, hogy Ő tökéletesen tudja, mit jelent a kísértés – Ő az egyetlen, aki teljes egészében realista.”
Íme a puszta tény: Nem arról van szó, hogy nem tud együttérezni velünk, mert nem vétkezett, hanem arról, hogy mi nem tudunk együttérezni Ővele, mivel mi vétkeztünk! Hadd ismételjem meg. Krisztus könnyen és készségesen együtt tud érezni velünk a mi kísértéseinktől való szenvedésünkben, de mi soha nem tudunk együttérezni vele az Ő szenvedésében.
Fontos, hogy különbséget tegyünk a bűn és a bűn lényege között. A kifejezések idővel változnak. Jézust nem kísértette, hogy elővegyen egy fegyvert, és hidegvérrel lelőjön valakit. Nem esett abba a kísértésbe, hogy csaljon az adóbevallásában. Nem szenvedett kísértést abban sem, hogy pornót nézzen az interneten. Nem kísértette, hogy túllépje a limitet a bankkártyáján, és olyat vásároljon, amire valójában nincs is szüksége. Ezek az egyes kifejezések századunk sajátjai. A bűn lényege azonban nem változott. Jézust megkísértette az igaztalan harag, az irigység, a testi vágy, a gyűlölet és minden más bűnnel teli kísértés, mellyel mi találkozunk. Ő azonban anélkül találkozott ezekkel, hogy engedett volna nekik, s így ismeri azt a harcot, amellyel mi mindannyian szembenézünk. Ő nem nézi le a fájdalmaidat, nem vonja meg közönyösen a vállát, vagy hagyja figyelmen kívül, hogy mit kell elszenvedned.
Ő tudja, mivel nézel szembe, mivel Ő szembenézett vele. Ő tudja, mit érzel, mert Ő átérezte. Azonban veled és velem ellentétben Ő nem bukott el. Nincs szükségem újabb bukásra az életemben. Egy győztesre van szükségem! Meg is találtam őt Jézus Krisztusban.
Forrás:http://www.samstorms.com/enjoying-god-blog/post/why-you-cant-sympathize-with-christ-but-he-can-with-you




Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)