10
okt
2021

Ahhoz, hogy evangéliumiak legyünk, pláne, hogy annak tűnjünk, fel kellene vállalni az evangéliumot – a teljes evangéliumot / reakció Baji Péter írására

Újra és újra felmerülő probléma, hogy nem értjük, mi köze a keresztyénségnek a társadalomhoz, a társadalmi ügyekhez, akár a politikához, miért kell – szinte automatikusan – hatnia rájuk, miért szükséges formálnia őket, illetve hogy van-e a keresztyéneknek ilyen jellegű aktivitásra mandátuma, stb. Az általában szépen körvonalazódik, hogy míg a reformátusok (illetve a kálvini, valamint lutheri teológiai örökség talaján állók, továbbá egyes USA-beli neoprotestánsok) nagyobb felelősséget éreznek, hogy társadalmi-politikai ügyekben megszólaljanak, véleményt formáljanak, addig a protestáns kisegyházak (plusz egy-két „történelmi” egyház) lehetőleg elhatárolódnak minden ilyen jellegű kérdéstől. Vajon mi ennek az oka? Merthogy ennek a különbségnek nemcsak aktuálpolitikai, hanem teológiai, etikai okai is lehetnek. Igazából ennek próbáltam utánajárni előző írásomban is, amire Baji Péter, a Golgota Keresztény Gyülekezet tagja és szolgálója később egy, szintén az oldalunkon megjelent cikkben reagált. Rögtön fel is hívom a figyelmet arra, hogy Péterrel elvi kérdésekben ugyan nem értünk egyet, de mélyen evangéliumi meggyőződésű embernek tartom, aki életében, szolgálatában bátran kiáll az evangélium ügye mellett.

 

Egyház és közélet/politika

Elöljáróban szeretném felhívni a figyelmet, hogy bár lényeges dolgokat érintünk a témához kapcsolódó írásainkban, a téma maga – egyház és állam, egyház és kultúra, keresztyének társadalmi szerepvállalása stb. – sokkal szerteágazóbb és sokrétűbb annál, mintsem hogy minden aspektusára kitérhetnénk ilyen keretek között. Mielőtt rátérnék a konkrétumokra, hadd ajánljam evangéliumi testvéreim figyelmébe Wayne Grudem Politics – According to the Bible (Zondervan Academics, Grand Rapids, 2010) című művét, valamint Timothy Keller már magyar nyelven is elérhető Gyülekezet a középpontban (ford. Győri Péter Benjámin; Harmat Kiadó – Kálvin Kiadó – Luther Kiadó, Budapest, 2019) című munkáját. Művében Grudem széles körű áttekintést nyújt a keresztyének/az egyház és az állam kapcsolatát leíró eltérő modellekről, Keller munkájának pedig a 15. (Az egyház krízise a kultúrában) és 16. (Az egyház kulturális válaszai) fejezetét külön is ajánlom. Ugyan Keller nem az egyház és az állam, hanem az egyház és a kultúra viszonyának lehetőségeit taglalja, de ha a keresztyének közéleti szerepvállalását vizsgáljuk, gondolatai megkerülhetetlenek.

Mielőtt továbbhaladnék, említés szintjén felsorolom a Grudem által nevesített és tévesnek (értsd: nem biblikusnak) ítélt modelleket: A) A kormányzati hatalomnak kötelezővé kell tennie a vallást (egy konkrét vallási gyakorlatot). B) A kormánynak kategorikusan ki kell zárnia a vallást a kormányzat és a politika területéről. C) Minden kormányzat lényegénél fogva démonikus és gonosz. D) Evangelizálj, ne politizálj! E) Politizálj, ne evangelizálj! Ezek után Grudem felvázolja az általa (és általam is) helyesnek, biblikusnak vélt modellt, mely szerint a keresztyének jelentős mértékben befolyást gyakorolhatnak a politikára. Grudem ezt a modellt felekezeti hovatartozását tekintve olyan baptistaként fogalmazza meg, aki teljes mértékben egyetért az egyház és az állam szétválasztásának elvével. Továbbá Grudem hangsúlyozza: „De miközben a keresztyének élnek e befolyással, egyúttal ragaszkodniuk kell a vallásszabadság védelméhez is, legyen szó minden egyes polgárról. Ezenkívül a »jelentős befolyásolás « nem dühös, harcias, intoleráns, ítélkező, elborult és gyűlölettel teli befolyást jelent, hanem megnyerő, kedves, megfontolt, szeretetteljes, meggyőző ráhatást, amely mindig tekintettel van az adott körülményekre, és mindig védelmezi a másik ember véleménykülönbségre vonatkozó jogát, ugyanakkor megalkuvást nem tűrő Isten igéjének megbízhatóságát és tanításának erkölcsösségét illetően.” (Grudem 2010, 23–55. o.)

De visszatérve a közöttünk lévő „vitához”: Baji Péter írásomra adott válasza feltárja az okok egy részét, ugyanakkor úgy érzem, némileg elbeszélünk egymás mellett. Hogy miért, azt egy váratlan helyről érkező rövid elemző poszt világítja meg:

Sitku Tibor (Sytka) pünkösdi teológiai tanárral messzemenőkig egyetértek. Magam is különbséget teszek említett írásomban a szűkebb és tágabb értelemben vett politika, azaz a pártpolitika és a közélet között. Épp emiatt szándékosan kerültem a pártpolitizálás és a keresztyénség közötti kapcsolat kérdését. Egyrészt azért, mert Péterrel egyetértve én sem tartom helyesnek – sőt a következményeit tekintve egyenesen károsnak tartom –, ha keresztyén szolgálók, lelkészek aktívan részt vesznek a pártpolitikában és az ahhoz kapcsolódó hatalmi játszmákban, másrészt azért, mert épp a pártpolitikára hivatkozva szokták eleve a keresztyének bárminemű közéleti szerepvállalását elutasítani. Én az utóbbit próbáltam tematizálni, a közéleti szerepvállalást.

Ne felejtsük el az általam említett konkrét példát. Habár név nélkül, de Szabados Ádámra céloztam, amikor arról írtam, hogy az evangéliumi keresztyének egy része egy olyan keresztyén bloggert kritizál, aki többrészes cikksorozatban tárja fel olvasói számára az LMBTQ-mozgalom mögött meghúzódó destruktív ideológiákat, emberképet, célkitűzéseket stb. Ezzel kapcsolatban írták egyesek, hogy egy keresztyén „ne politizáljon”, miközben – elvileg – mélyen egyetértenek írásai tartalmával. Újra hangsúlyozom: Ádám nem pártpolitikai fejtegetésekbe bocsátkozott, nem egy-egy konkrét politikai párt mellett agitált, hanem egy a nemzetközi protestantizmust részben maga alá gyűrő biblia- és hitvallásellenes ideológiát nevesített. Érdemes lenne tehát a témánál maradni. Az általam idézett presbiteriánus Robert Charles Sproul is azt vetette bizonyos evangéliumi keresztyének szemére, hogy nem szólalnak fel az állam által elérhetővé tett, tömeges abortusz ellen – de még azon magukat keresztyénnek nevező közösségek ellen sem, amelyek hallgatnak vagy esetleg támogatólag lépnek fel az ügyben. Amikor arról ír Sproul, hogy az egyház legyen az állam lelkiismerete, akkor nem arra céloz – de ez az idézett részből is világosan kiderül –, hogy az egyház az egykori jezsuitákra jellemző különféle politikai machinációkkal, háttéralkukkal érvényesítse akaratát, hanem egyszerűen arra, hogy a lelkészek, egyházi vezetők hallassák a hangjukat, mondják ki, fogalmazzák meg, hirdessék a nyilvánosság előtt bátran a bibliai álláspontot bizonyos aktuális kérdésekben.

Talán épp, mivel írása elején Péter nem definiálja pontosan, hogy mit ért politika és közélet alatt, ezért nem könnyű beazonosítani, hogy igazából mi ellen is lép fel: az írása elején még úgy tűnik, hogy a lelkészek pártpolitikai szerepvállalását helyteleníti, az írása közepe-vége felé viszont már úgy, mintha a lelkészeket, gyülekezeti vezetőket illetően mindenféle közéleti szerepvállalást kategorikusan elutasítana.

 

Furcsa exegézis – avagy mit tenne Baji Péter?

Ezzel kapcsolatban szeretném tudni, miben ölt testet Péternél ez a meggyőződés. Soha nem írna nyilvános felületen, például egy – nemcsak a gyülekezete zárt közössége, hanem – mindenki számára elérhető blogon az azonos neműek házasságáról, az abortuszról, a környezetvédelemről, az állami korrupcióról biblikus szemszögből? Vagy ha esetleg őt mint főiskolai oktatót vagy a Golgota Keresztény Gyülekezet szolgálóját, igehirdetőjét meghívnák egy televíziós műsorba vagy egy nyilvános YouTube-csatornára készülő podcastbeszélgetésre, visszautasítaná a meghívást, mert a nyilvános publikum miatt közéleti-politikai mezőbe tolódna a szereplése? Vagy csak olyan közéleti-etikai kérdésekről beszélne, amelyeket nem érint és nem is érintett soha a szűkebb értelemben vett politika, a pártpolitika? Ha online közvetítik gyülekezete YouTube-csatornáján a vasárnapi igehirdetést – és tegyük fel, igét hirdet –, nem választana közéleti-etikai témákat is érintő textusokat a prédikáció alapigéjéül? Ezeket a kérdéseket nem ártana tisztázni, mert amíg ez nem történik meg, elbeszélünk egymás mellett.

Ugye azt mondják egyesek, hogy nem biblikus közéleti (nem pártpolitikai!) vitákban részt venni, arra hivatkozva, hogy Pál apostol sem vett részt ilyesmikben. Amellett, hogy ez így rettentően felületes kijelentés (Pál a mindennapi élet – a család, a házasság stb. – és a vallási élet elemeit érinti tanításaiban, amelyeket nem rejtett véka alá, sőt állami vezetők előtt is hirdette az evangéliumot és annak társadalmi vetületeit is!), az történik, hogy összemossák az evangélium üzenetét, illetve a bibliai tanítást a konkrét történelmi szituációval, azaz az 1. századi keresztyénség helyzetével. Ez amellett, hogy anakronizmus, exegetikai baklövés. Itt furcsa mód még azt is fel tudják hozni álláspontjuk mellett, hogy „benne van a Bibliában”, hiszen a Biblia valamelyest bemutatja az 1. századi hatalmi-szociális-kulturális viszonyokat. Sajnos megfeledkeznek arról, hogy a sajátos történelmi kontextus nem a normatív tanítás része – például az a körülmény, hogy a keresztyénséget üldözik. Az újszövetségi könyvek, elsősorban az ApCsel egyszerűen elénk tárják azt a történelmi korszakot, amelyben végbementek az üdvtörténet eseményei, illetve amikor ezek következtében útjára indul a keresztyén misszió. Ha normatívvá tesszük az akkori társadalmi kontextust, és abból próbáljuk leszűrni az állam és az egyház viszonyát érintő tanításunkat, akkor óhatatlanul jégre fogunk futni: ez szektás, önmagát szükségtelenül szegregáló, szenvedésfetisiszta, apolitikus (értsd: közügyektől távolságot tartó) keresztyénséghez fog vezetni, amely „halként” csakis olyan „vízben” érzi jól magát, amely olyan, mint a császárkori, pogány Róma. Ez nyilvánvaló tévút. Nem a keresztyének ókori helyzetét, egzisztenciális fenyegetettségét kell rekonstruálni és abból normatív tanítást kinyerni, hanem egyszerűen meg kell néznünk azokat az elveket, amelyek minden helyzetben alkalmazhatók, és úgy a kétezer évvel ezelőtti állapotokra, mint a polgári demokráciában a maiakra igazak, ahol szólásszabadság van, és ahol bátran képviselhetik magukat a közélet területén különféle közösségek és érdekcsoportok, sőt az általános választójog „intézménye”, tehát a képviseleti hatalomgyakorlás rendszere okán befolyásolhatják is a politikai miliőt.

Megkérdezném Pétert: ha választani kell aközött, hogy a közéletben, ad absurdum a pártpolitikában keresztyén elvek érvényesüljenek, vagy az maradjon direkt szekuláris minden ízében, akkor gyanítom – Péter érveléséből ez következik, ha konzekvensek vagyunk –, hogy az utóbbit fogja választani, mégpedig arra hivatkozva, hogy az utóbbi jobban hasonlít az 1. századi keresztyének helyzetéhez (bár nyilván ez sem teljesen igaz, mert a római államhatalom kifejezetten pogány és keresztyénellenes volt). Mindenestre egy a keresztyén elvekkel nem azonosuló, azokat esetleg direkt elutasító szekuláris államhatalom még mindig jobban konvergál ehhez, mint egy kifejezetten keresztyén családpolitikát felvállaló politikai tömörülés – de ez (furcsa mód) teljesen bibliátlan az ő rendszerében, hiszen nincs rá explicit újszövetségi példa! Nem gondolom persze, hogy Péter direkt keresztyénellenes rendszereket támogatna, de indirekt mégis ez fakad a bibliaértelmezéséből.

 

Mire terjed ki a missziói parancs?

A másik lényeges pont, amellyel, úgy tűnik, Péter – és a hasonlóan gondolkodók – nem számolnak, az az, hogy mi történik akkor, ha célba ér a missziói parancsnak engedelmeskedő tanítványok evangéliumhirdetése nemcsak egy-egy magánszemélyt, hanem a társadalom többségét illetően, és a kultúra és a közélet óhatatlanul is elkezd átalakulni a bibliai elvekhez való idomulás következtében. Teszem azt, megtérnek rádiósok, tévések, influenszerek, neves közéleti szereplők, esetleg pártpolitikusok is, akik aztán érvényesíteni igyekeznének keresztyén elveiket közéleti, illetve politikai színtéren is. Ilyenkor – csak hogy Péter félelmei valóra ne váljanak – ezt a folyamatot nekünk, magunknak kellene blokkolnunk? Nekünk kellene szándékosan „visszametszenünk” az evangéliumhirdetés hatásmechanizmusát, nehogy a társadalom különböző területein frissen megtért keresztyének elkezdjék a maguk hivatásában, szerepkörében hirdetni és érvényesíteni az evangéliumi elveket? Direkt visszaapasztanánk az evangéliumnak ezt az egész társadalmat átformáló erejét csak azért, mert az ApCselben azt látjuk, hogy a keresztyének csak kisebbségben vannak, és üldözik őket? Egy ponton túl nem szervezünk evangelizációkat, nehogy annyian megtérjenek – a „sok” még nem probléma, ilyet látunk az Újszövetségben (lásd pünkösd) –, hogy a keresztyének átlépjék a teljes népesség 50 + 1 százalékát, mert akkor ráerőltetik nézeteiket a „szekuláris” társadalomra? Vagy eleve megesketjük az új megtérőket (különösen is azokat, akik befolyásos állami pozíciót töltenek be), hogy csak a gyülekezetben beszéljenek az evangéliumról, és ne érvényesítsék az evangéliumi elveket a maguk hivatásában (főleg, ha sok-sok ember van rájuk bízva), mert az már felesleges keresztyén nyomakodás, indoktrináció?

 

Egyház és közélet – pietista modell

Lehet, hogy még egyet hátrébb kellene lépni, és meg kellene vizsgálni, mit értünk olyan fogalmak alatt, mint evangélium, a Szentírás üzenete és a Biblia tanítása. Érdemes lenne azt is megnézni, hogy a keresztyének missziói mandátuma csak személyes, ember-ember közti evangéliumhirdetésre vonatkozik-e, vagy másra is. Egyébiránt Péter hozzáállása már csak azért is naiv, mert a közéletre gyakorolt keresztyén befolyás nélkül maga az ember-ember közti evangélium hirdetés-átadás is nehézkesebbé válik. Mint említettem, Keller ugyan az egyház és a kultúra viszonyát vizsgálja, szavai mégis a jelen vita szempontjából is iránymutatók, hiszen a „közélet” befolyással van az adott társadalom értékeire, preferenciáira, ideológiai alapjaira, hétköznapjaira, tehát – kissé leegyszerűsítve – a kultúrára:

„…a kultúrát figyelmen kívül hagyva koncentráljunk az egyes emberek megmentésére és személyes lelki növekedésére. Ez tulajdonképpen nem a Krisztus és kultúra viszonyának egy sajátos értelmezése […], ez a kultúrát illetően nem annyira negatív szemlélet, mint inkább közömbösség […]. Más oldalról nézve, természetesen ez valóban a kultúrával való kapcsolat egy modellje volt, ugyanis sokszor lehetett ilyen megfogalmazásokat hallani: »Ez a társadalom nem olyan, amilyennek lennie kellene. De a világ megváltoztatásának a módja az, ha szépen sorban minden egyes emberi szívet megváltoztatunk az evangelizáció és tanítványság révén. « […] Ezt a megközelítést nevezem » pietistának«. Az elmúlt 15 évben azonban sok evangéliumi keresztyén elvetette a pietista hozzáállást. A nyugati világban átélt – viszonylag hirtelen történt – változások, amelyek posztkeresztyénné tették a kultúrát, sok hívőt kibillentettek a közömbösségből. Immár nehéz lett volna úgy tekinteni a főbb kulturális intézményekre, mint pozitív és jóságos hatalmakra. Elkerülhetetlenül el kellett gondolkodniuk a kultúra felől és aztán vagy harcba szállni vele, vagy visszahódítani, vagy igazodni hozzá, vagy pedig tudatosan visszavonulni belőle. De ha a társadalmi valóság nem változott volna meg, akkor is sok tévedést rejt a kultúra iránti pietista közömbösség. Először is, sokan hirdették azt a pietista nézetet, hogy ha a keresztyének egyre nagyobb számban vannak jelen a társadalomban, az végül helyre teszi és átformálja a társadalmat. De […] a létszámból nem feltétlenül következik a befolyás. Ha egy ország lakosságának 80 százaléka hívő keresztyénekből áll, akkor is előfordulhat, hogy szinte semmilyen kulturális befolyással nem bírnak, amennyiben ezek a hívők nem a kulturális élet központi helyein élnek, és ha nem olyan kultúraformáló területeken dolgoznak, mint amilyen a tudományos élet, a könyvkiadás, a média, a szórakoztatóipar és a művészet. Az a feltételezés, mely szerint a társadalmat átformálja a nagyobb arányú hívő jelenlét, nem állja meg a helyét. Ha szeretnénk hatással lenni a társadalomra, ahhoz az evangelizáció nem elegendő. A pietista alapállást vallók közül mások azt tartották, hogy helytelen a keresztyének azon törekvése, hogy a kultúrát bármi módon – akár közvetve is – előmozdítsák. […] De ez a nézet igen naiv, és nem számol a kultúrának az embereket az evangélium meghallására felkészítő szerepével. Egyszer egy lelkész elmagyarázta nekem, hogyan ébredt rá erre. […] azt vette észre, hogy nem csupán egyre többen utasítják vissza az evangéliumot, de még arra is képtelenek, hogy megértsenek olyan alapvető fogalmakat, mint helyes és helytelen, bűn és kegyelem. »Rájöttem – vallotta be –, hogy ha minden hívő csak evangelizál, és nem lesznek keresztyén regényírók, filmesek vagy a kultúra más területein dolgozók, a keresztyénség legalapvetőbb gondolatai csakhamar olyan idegenné válnak az emberek számára, hogy senki sem fogja érteni, amit az igehirdetésben mondok.« A pietista alapállás naiv a kultúrának egy másik, a tanítványság folyamatában játszott szerepét illetően is. Az igazság az, hogy ha az egyház nem sokat foglalkozik a kultúrával – például mely vonásai jók, rosszak vagy épp közömbösek a Biblia szerint –, akkor tagjai minden kritika nélkül átitatódnak a kultúra értékeivel. Asszimilálódnak a kultúrához minden szándékuk ellenére.” (Keller 2019, 236–238. o.)

Nos, úgy gondolom, Péter éppen e pietista modell mellett tört lándzsát, és őt is éppen ez a típusú, Keller által hangsúlyozott naivitás jellemzi.

De visszatérve a közéleti-etikai témákat saját oldalán boncolgató keresztyén blogger témájához: azt még talán eltűrik, hogy „semleges” közéleti kérdésekben megszólaljon, de – érvelnek – mivel egyes témák „átpolitizáltak” (értsd: a pártpolitika is felhasználja őket), ezért inkább mondjon le róluk. Ha ugyanis határozottan állást foglal vagy egyértelműen irányt mutat ilyen kérdésekben, akkor elijeszti azokat a „bámészkodókat”, akik esetleg egy olyan politikai oldallal szimpatizálnak, amely e konkrét ügyekben a hagyományos, bibliai elvekkel ellentétesen pozicionálja magát. Így jutunk el oda, hogy a feszült helyzet nem a pártpolitika hibája, mivel egy bizonyos etikai álláspontot marketizált, nem is azok hibája, akik teljesen azonosulnak bizonyos politikai szekértáborokkal (ezzel adott esetben felülírva keresztyén identitásukat is), hanem az evangéliumi lelkész-blogger hibája, hogy olyan határozottan és világosan fejti ki a véleményét, hogy az sérti egyesek politikai érzékenységét. Ez véleményem szerint nonszensz – azok gondolkodnak így, akik összekeverik az okokat az okozatokkal.

 

Mitől határolódunk el?

Csak hogy érzékeltessem, mennyire hamis ez a hozzáállás, képzeljünk el egy fiktív történetet: Magyarország jelenlegi miniszterelnöke bemegy a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorába. Tegyük fel, a miniszterelnöki interjúban nyíltan hitet tesz a Szentháromság dogmája mellett. Most képzeljük el, hogy a keresztyén blogger ettől függetlenül (vagy ennek apropóján, igazából teljesen mindegy) elindít egy cikksorozatot arról, hogy miért lényeges a Szentháromságról szóló tan a kiegyensúlyozott keresztyén élet szempontjából. Erre megjelenik a „siserehad” – bizonyos keresztyének csoportja –, és megfeddik a bloggert, mondván: ne politizáljon, és ne szólaljon fel közéleti kérdésekben. Mi történt? Egy keresztyén alaptanítás olyan érzékeny közéleti kérdéssé vált, hogy egyesek szerint maguknak a keresztyéneknek kellene hallgatniuk róla, mert még azt a benyomást keltik, hogy valamelyik politikai oldal támogatói, és ezzel elriasztják a miniszterelnök személyével nem szimpatizálókat. Azaz – a realitásoknál maradva – mivel bizonyos etikai kérdések (amelyekkel kapcsolatban a történelmi keresztyénségnek határozott álláspontja van) egyre inkább a pártpolitikai programok és csatározások színterére kerülnek át, ezért a keresztyének hallgassák el, tolják félre, „rázzák le” magukról azokat, hogy véletlenül se lehessen kompromittálni őket politikai részrehajlással? De még ha nem is hallgatják el a kérdést, akkor is csak a templom falain belül beszéljenek róluk, sűrű bocsánatkérések közepette, mentegetőzve, hogy még véletlenül se sértsenek meg egyeseket? Ne felejtsük el, hogy nem szakpolitikai kérdésekről beszélünk – arról, hogy az egykulcsos vagy a kétkulcsos adópolitika a megfelelőbb-e –, hanem ideológiai kérdésekről, amelyeket a politika is felkarol.

 

Hitkérdések – közéleti kérdések

És itt el is jutunk a dolog lényegez: Péter nem vette észre, hogy bizonyos hitkérdések időközben közéleti kérdéssé váltak. Olyan, mintha Péter nem tudná elképzelni, hogy ezek adott esetben közös vagy egymást metsző halmazok lehetnek. Azt nem tudom eldönteni – nem is ítélhetem meg –, hogy azért nem ismeri ezt fel, mert az olyan konzekvenciákkal járna, amelyek kényelmetlenebbé tehetnék a személyes életét és a szolgálatát, vagy pedig tényleg azért ágál ennyire a keresztyén vezetők, lelkészek közéleti szerepvállalása ellen, mert tényleg hiányzik a felismerés. Viszont ha egyszer leesik a tantusz, és megérti, hogy többé nem lehet elegánsan elsasszézni bizonyos alapetikai témák mellett, hiszen azok egyszersmind hitkérdések is, akkor többé nem lehet elkerülni, hogy nyíltan állást foglaljon olyan kérdések kapcsán, amelyek a bizonyságtétel szerves részét képezik, tehát status confessionis kérdések az adott kulturális közegben.

Péter elmélete nagyon szép, de ha a jelenlegi miliőben elkezd például a biblikus családmodellről és a szexualitás evangéliumi-bibliai nézetéről prédikálni egy utcáról betévedőnek, aki történetesen a progresszív emberképpel – és az ahhoz tartozó, szabadon választható és cserélgethető nemi identitásokkal – azonosul, akkor akármennyire is szeretné, nem fogja tudni lemosni magáról a jobboldali propagandisták bélyegét, hiába kiabál a sarkon forduló villámlátogató után, hogy a nepotizmust és a rendszerszintű korrupciót is gyűlöli, és egyébként „Isten így is nagyon szeret”.

Sitku Tibor ötlete jó (lásd korábban: válasszuk el a közéletet a politikától), de hiába próbál vonalat húzni a „nagypolitika” és a „társadalmi kérdések és értékek” közé, ha az átlagember szemében az előbbi egyszerűen bekebelezte az utóbbit. Peter is érzékeli talán ezt, viszont a felkínált megoldása egyszerűen siralmas. Az előbbiek fényében már a felütése is rettentő elnagyolt: „…ha a lelkész nagyon érdeklődik bizonyos politikai ügyek iránt…”. Ha a pártpolitika felkarolja pro-contra az egyik keresztyén etikai alapvetést (például azt, hogy mi a család), és egy adott gyülekezet lelkésze elkezd a témáról biblikus szempontból tanítani, akkor – úgy tűnik – Péter értelmezésében ez már önmagában azt jelenti, hogy „a lelkész nagyon érdeklődik politikai kérdések iránt”. Visszatérve a már megfogalmazott konklúzióra: az igazán nagy probléma az, hogy Péter érvelési vonalán haladva megtörténhet az is, hogy evangéliumi keresztyénként csak azért nem vállalunk fel egy-egy bibliai tanítást a széles nyilvánosság előtt, mert azokat már „összekente” a pártpolitika, és mert ebből kifolyólag esetleg megvádolhatnak azzal, hogy X. Y. politikai párt szekerét toljuk. Ezt értsem úgy, hogy egyesek számára fontosabb a reputációjuk a szekuláris világ előtt, mint a Krisztus tanítása iránti hűség?

Lovas András református lelkész, a többek között Tim Keller személyéhez köthető City to City mozgalomhoz kapcsolódó City To City Budapest (gyülekezetplántáló hálózat) koordinátora 2021. január 17-ei igehirdetésében pontosan rámutat erre a dilemmára:

Sytka véleményem szerint helyesen szisszen fel Péter szavait olvasva (lásd: a Bibliától teljesen idegen gondolat, hogy az egyházak erkölcsi értelemben bírálják az államot), csak éppen kissé tendenciózus az alkalmazása: a rasszizmus-antiszemitizmus témáját említi, valamint igencsak megered a „tolla”, amikor az állami korrupció problémájáról értekezik. Ezeket szerinte is szóvá kell tenni – tehát akkor mégiscsak igaz, amit Sproul nyomán én is próbáltam hangsúlyozni, hogy az egyház bizonyos értelemben az állam lelkiismereteként funkcionál. De amikor Szabados Ádám az LMBTQ-ideológia hátterét, állami és egyházi szintű agresszív „nyomakodását” és destruktív, diabolikus társadalomátformáló céljait teszi szóvá egy cikksorozatban, „az csak felesleges ostorfonogatás, a szekuláris világ kontraproduktív szapulása, a keresztyén erkölcsök indokolatlan számonkérése a nem keresztyén világon – valami, amire a keresztyéneknek nincs mandátuma.” Ez nekem kissé inkonzekvens hozzáállásnak tűnik, vagy mondhatnám úgy is: vágyvezérelt prófétai hangnak. Tibor más fórumon jelezte, hogy az ő alapvető problémája tulajdonképpen az, hogy az evangéliumi keresztyének – az első cikkemben használt képnél maradva – szelektíven játsszák a lelkiismeret szerepét. Ebben lehet igazság, de a megoldás akkor sem az, hogy ha a keresztyén blogger felhívja a figyelmet egy akut problémára, akkor megjelennek egyesek, és lekeverik a témát azzal, hogy „vannak más problémák is”. Igen, vannak. És? Azokról is beszélni kell. Beszéljünk erről is, arról is. De az, hogy egyesek egyszerre csak egyvalamit tematizálnak – célzottan beszélnek egy-egy ügyről –, vagy az, hogy mások szelektíven válogatnak a problémák közül, nem lehet érv arra, hogy semmiről se beszéljünk, és belefojtsuk a szót a másikba, aki viszont legalább beszél valamiről.

 

Szabados Ádám érdemei, az őt ért kritika és egy sajátos jelenség

Sok időt megspórolt Szabados Ádám a magyar evangéliumi vezetőknek, lelkészeknek az írásaival (köztük nekem is) – nem nekik kell személyesen utánajárniuk az információknak, azokat innen-onnan kikutatni, csokorba gyűjteni, az ideológiai összefüggéseket felfedezni, teológiai reflexiónak alávetni, mindezt pedig kontextusba helyezni (kontextualizálni), sőt ráadásul még személyes útmutatást is nyújtani. Ehhez elsősorban széles körű olvasottságra, teológiai és történelmi műveltségre és intelligenciára van szükség. Lehet utánacsinálni… Valaki elvégezte a házi feladatot – örülni kellene neki, nem pocskondiázni.

Továbbá – ha már kitértem Ádámra – érinteni kell még itt egy sajátos jelenséget is. A különféle teológiai tematikájú blogokon, online platformokon rendre megjelennek egyesek, akik maguk is gyakorló keresztyének, lelkészek, és egy-egy cikk kapcsán leírják, hogy „nem erről meg nem arról kellene beszélni”, merthogy „vannak fontosabb dolgok is”. Ők maguk ugyan rendszerint nem beszélnek ezekről a „fontosabb dolgokról” – főleg nem cikkeznek, cikksorozatot pedig egyáltalán nem írnak –, de azért valamiféle karmesterként vagy direktorként kijelölnék mások számára, akik nem csekély munkát fektetnek egy-egy aktuális téma feldolgozásába, hogy mivel foglalkozzanak. Úgy tesznek, mintha az adott blog írója-szerkesztője a teológiai cikkek gyártósora mellett álló melós volna, míg ők a gyár művezetői, akik messziről észrevéve, hogy a teológus rosszul végzi a munkáját, helyreutasítják őt. Mintha a keresztyén blogger munkája nem önkéntes szolgálat lenne, amelyből mindannyian épülhetünk, hanem „sameszként” csak azt végezné el, amivel mi megbízzuk őt. Idetartoznak azok a hozzászólások, kritikák is, hogy miért foglalkozik az adott blogger ezzel a témával olyan sokat, míg azzal – egy másikkal – keveset vagy szinte semmit. Ha a kritika megfogalmazója teológus, nem értem, miért nem tekint magára ebben a helyzetben a mérleg nyelveként. Teszem azt, ha valakit idegesít, hogy valaki sokat foglalkozik az LMBTQ-témával, de a feltételezett, rendszerszintű állami korrupcióval nem, akkor minden további nélkül el lehet kezdeni hasonló utánajárással és precizitással cikkezni a témáról, mint ahogy Ádám értekezett más témákról. De az, hogy ő maga – a kritika megfogalmazója – nem ír egyikről sem, mást viszont számonkér azért, amiért az az egyik vagy a másik témáról ír, sőt túl sokat is, az teljes nonszensz.

 

A világ „ostorozása”?

Egyébként pedig ez a „keresztyénként ne ostorozzuk a világot” vagy az „arra nincs mandátumunk, hogy megítéljük a hitetlen világot” szlogen eleve gumicsont. Értelmezhetetlen, már csak azért is, mert a keresztyén bizonyságtétel szerves része, hogy Krisztus egyszer visszatér testben, látható formában, és megítéli a világot. Mind a külmisszió, mind a belmisszió arra épült és épül, hogy a keresztyén igehirdetők (vagy evangelizáló, misszionáló magánszemélyek) felmutatják a bűn jelenvalóságát, egyéni és társadalmi következményeit, bűnbánatra, megtérésre (vagy megújulásra) hívnak, és felkínálják a Krisztusban való megváltásról szóló „jó hírt” mint az Isten embereknek szóló ingyenes ajándékát. Ahogy az is, hogy hirdessük, hogy aki ezt az ajándékot hittel nem fogadja el, annak az örök kárhozat lesz az osztályrésze. Lehet, hogy én maradtam le valamiről, de a pokol, az ítélet és a kárhozat továbbra is az üzenetünk része mint a Krisztus keresztje által elnyert bűnbocsánat árnyoldala. De hadd kérdezzem meg: a bűnre való rámutatás a „világ” felesleges „ostorozása” volna? Ha nem, akkor mikortól kezdődik ez az úgynevezett „ostorozás”? Hol van az a legutolsó pont, ahol a bátor, az egyéni és a társadalmi bűnöket nevesíteni merő evangéliumhirdetés a „világ pocskondiázásába” torkollik? Vagy mely fórumon való megszólalás meríti ki ezt a kategóriát? Milyen hangnem szükséges ehhez? Evangéliumi testvéreimnek azt ajánlanám, hogy mielőtt elhamarkodnák a választ, legyenek szívesek első kézből reformátorokat, puritánokat vagy ébredési prédikátorokat olvasni: Jonathan Edwardsot, Charles Wesley-t, Spurgeont, Moodyt, Torrey-t, Finney-t vagy a hazai ébredési mozgalmak egykori képviselőit.

 

Tendenciózus prófétai hang?

Mivel úgy látszik, hogy ha pontosítjuk a definíciókat (mi a közélet, milyen szerepe van a keresztyéneknek benne, stb.), az elveket tekintve mégiscsak egyetértünk (legalábbis Tiborral), de a gyakorlati kivitelezés terén nem, ezért érdemes lenne önvizsgálatot tartani mindannyiunknak, hogy miért tendenciózus részünkről a közéleti reakció. Azt hiszem, a rasszizmus-antiszemitizmus témát kipipálhatjuk, evangéliumi keresztyének között még mindig konszenzusos zsigeri ellenreflex van az ilyen messzemenőkig evangéliumellenes ideológiákat illetően. Alapvetően két dolog marad, amellyel kapcsolatban eltérnek az egyik vagy a másik oldal reakciói: a korrupció és a progresszív emberkép (annak minden sajátosságával együtt: a házasság átértelmezésével, a nemi identitás autonóm választássá silányításával stb.). Véleményem szerint az evangéliumi keresztyének – a felekezeti hátterüket, teológiai „ballasztjaikat” megvizsgálva – nem spórolhatják meg azt az önmunkát, amely által sikerül feltérképezniük, hogy miért tendenciózus a prófétai hangjuk, már ha az: milyen múltbéli sérelmeik és milyen jövőhöz kapcsolódó félelmeik vannak, mi a fontosabb számukra: a saját, esetleg a közösségük reputációja vagy az evangélium kompromisszumok nélkül való felvállalása; valóban a Szentírásra épülnek-e a hozzáállásukat alátámasztó teológiai indokaik, vagy inkább csak taktikai megfontolások állnak a hátterében, amelyeket megpróbálnak utólag elspiritualizálni.

 

Evangéliumi mentalitás

Ha van, amit igazán evangéliumi hozzáállásnak lehet tekinteni, akkor az a keresztyének aktív társadalmi-közéleti szerepvállalása. Ezért is olyan meglepő számomra Péter álláspontja. Sőt a 20. századi evangéliumi mozgalom éppen a Péter által felvállalt bezárkózó alapállásból való elmozdulásból született, amely korábban éppen a keresztyén fundamentalizmus önmagát szegregáló hozzáállását jellemezte (tegyük hozzá, az eredeti fundamentalizmus teológiai álláspontot jelölt, és a kezdeti fundamentalistákra nem volt jellemző ez a mentalitás). Gondoljunk csak Carl F. Henry korszakalkotó művére (The Uneasy Conscience of Modern Fundamentalism, 1947 – oldalunkon A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete címmel megtalálható a részletes összefoglalása), amely éppen a közélettől elzárkózó, magába forduló kegyességre adott adekvát válasznak tekinthető a konzervatív teológusok részéről. Henry felismerte, hogy a keresztyének közéleti szerepvállalása nélkül lehetetlen fenntartani a keresztyén kultúrát és annak erkölcsiségét, továbbá a missziói parancsnak való engedelmesség is sérül. Arra bátorította a Szentírást feltétlen tekintélynek elismerő protestánsokat, hogy kezdjenek újra bekerülni a főbb kulturális intézményekbe, és mint keresztyének „sajátosan keresztyén világnézettel” vegyenek részt a közösségi életben a tudomány, a jog és a művészet terén (és ne gondoljuk, hogy ezt egyenlővé lehet tenni a republikánus párttal összefonódó, jóval későbbi keresztyén fundamentalizmussal). Erre élő példa Francis Schaeffer, de John Stott is. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet a napokban Szabados Ádám is:

Egyébként alapvetően John Stott, a nagy brit evangéliumi tanító, anglikán lelkész személyéhez köthető az Ádám által említett Lausanne-i nyilatkozat (1974) megszövegezése is, amely mai napig az evangéliumi mozgalom egyik legmeghatározóbb dokumentumának számít. E nyilatkozat 5. pontja a következő címet viseli: A keresztyének szociális felelőssége. Arra kérem tisztelettel evangéliumi testvéreimet (akármelyik felekezethez is tartoznak), fontolják meg e nyilatkozat szavait:

Keresztyén politikai befolyás, érdekérvényesítés – igen vagy nem?

Péter ezt írja: „És egy egészséges, demokratikus jogállamban minden vallási közösségnek van joga beleszólni az állam döntéseibe. Ezt a jogot gyakorolhatja bárki, aki részt vesz a választásokon, és arra a pártra teszi le a voksát, akire szeretné.” Tehát akkor demokratikus keretek között, bizonyos értelemben igenis érvényesíthetik az akaratukat a keresztyének. Később viszont ezt írja: „Legyünk őszinték magunkkal szemben: az evangéliumi gyülekezetek és vezetőik – hazánkban és a nagyvilágban – időnként tudnak úgy megnyilatkozni, mintha az lenne a szívük vágya, hogy az állam alkotmánya és büntető törvényei teljes mértékben vegyék át a Biblia igen magas erkölcsi mércéjét. Tiltsuk be a meleg párok örökbefogadását, az abortuszt, de akkor ha következetesek vagyunk, akkor a hazugságot is tiltsuk be jogszabályi szinten…”. Ez a mondat ezer sebből vérzik szerintem, de a legnagyobb probléma az vele, hogy különböző jelenségeket relativizál. Nem tudom, hogy jól értem-e az utóbbi mondatot, de úgy tűnik, mintha Péter helytelenítené azt, hogy egy politikai párt nem teremt olyan politikai kereteket, amelyek lehetővé tennék a melegházasságot, illetve melegpárok örökbefogadását. De mi van akkor, ha – általános választójogukkal élve – éppen az evangéliumi meggyőződésű állampolgárok segítették győzelemre azt a pártot, amelynek ezek az intézkedések köszönhetők, sőt azért szavazták meg azt a bizonyos politikai formációt, mert egyetértenek ezekkel az intézkedéssekkel? Ez Péter szemében kimeríti annak lehetőségét, hogy az evangéliumi keresztyének rákényszerítik a Biblia magas erkölcsiségét a társadalomra? Óvatosan jelzem, hogy korábban baloldali kormányok sem engedélyezték, hogy azonos neműek tartós együttélését jogilag „házasságnak” lehessen tekinteni. Vajon ők is azért utasították el ezt a lehetőséget, mert olyan meghatározó volt hazánkban az evangéliumi keresztyén lobbi? Ezt Péter sem gondolhatja komolyan…

A helyzet – ha jól értem – úgy néz ki, hogy szavazhatnak ugyan a keresztyének olyan pártra, amelynek a programja részben a bibliai meggyőződéseiket képviseli, de ez nagyon rizikós, mert ha ez a párt esetleg végre is hajtja a programját, és a gyakorlatba is átülteti ezeket az elveket, akkor csúfos szituáció áll elő: „a keresztyének ráerőltetik az akaratukat a társadalomra”.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy az evangéliumi keresztyének egy része úgy gondolkozik (vagy inkább taktikázik), hogy létezik itt egyfajta kimondatlan status quo: a keresztyének nem szólnak bele mások – a nem keresztyének vagy a más elvek szerint élők – életébe, és akkor ők sem szólnak bele a keresztyének életébe. A nemzetközi színtéren érvényesülő tendenciák szerint ez az egyensúlyhelyzet azonban nem tartható fenn sokáig. Számtalan olyan precedenst lehetne sorolni, amikor törvényi szinten próbálták egyre inkább kriminalizálni a biblikus keresztyén álláspontot, különféle művi jelzőkkel illetve azt.

De Péter – ez a személyes beszélgetésünkből kiderült – ennél is továbbmegy: úgy véli az előbb említett okokból, hogy a keresztyén közéleti személyeknek se kellene hangot adniuk a véleményüknek nagy plénum előtt, nyilvános térben, mert ha így tesznek, akkor egyeseket indirekt módon bizonyos pártok melletti kiállásra sarkallnak majd, akik ugye keresztyéni elveket próbálnak érvényesíteni a társadalomban – magyarul a keresztyén közéleti személy (nyilvánosan megszólaló lelkész-teológus) közvetve hozzájárul ahhoz, hogy a keresztyének ráerőltetik a nézeteiket a társadalomra. Péter nem sok mozgásteret hagy a keresztyének számára. Jóval kevesebbet, mint amennyivel a nem keresztyén civilek, közéleti személyiségek és csoportok rendelkeznek.

 

Exkurzus: Ámósz 2,1 exegézise

Írásom végén mellékesen és csak nagyon röviden kitérnék még az Ámósz 2,1 értelmezésére, mert Péter ezt is érinti. Azt állítja, hogy szerintem ez a szakasz arról szól, hogy Ámósz Móábhoz fordul, és az állam lelkiismereteként felszólal e nemzet helytelen gyakorlata ellen. Először is: cikkemben R. C. Sproult idézem, a konkrét igét Sproul használja mottóként mondandója elején, amelyben azt fejtegeti, hogy a mindenkori állam is Isten fennhatósága alá tartozik, és erre – Isten erkölcsi normáira – emlékeztetni is kell. Tehát nem én mondom, hanem Sproul mondja, persze vele is lehet vitatkozni. Másodszor: Péter részletesebben kifejti gondolatait az induktív és a deduktív bibliaértelmezés kapcsán. Tulajdonképpen kifakad, és hangot ad a deduktív bibliaértelmezés feletti felháborodásának. Szerinte ugyanis a deduktív írásértelmezés arról szól, hogy már van egy elképzelésünk Isten akaratáról, és azt kívülről igyekszünk beleolvasni szelektíven összegyűjtött igékbe. Nos, szerintem Péter összekeveri a deduktív írásértelmezést az eisegézisnek nevezett téves „módszerrel” – ez utóbbi tényleg arról szól, hogy saját elképzeléseinket olvassuk bele, majd ki a szövegből. A deduktív bibliaértelmezés viszont nem feltétlenül megy el ilyen irányba: a bibliatanulmányozás „deduktív” módszere egyszerűen azt jelenti, hogy kiválasztunk egy bizonyos témát, majd végigmegyünk a Biblián, és olyan részeket keresünk, amelyek alátámasztják. Ez a bibliatanulmányozás „tematikus megközelítéséhez” kapcsolódik. Ezt lehet jól és rosszul is csinálni. Tény, hogy ha hamis előfeltevésből indulunk ki, akkor nem jutunk el a megfelelő következtetéshez. Az eisegézis viszont mindig rossz, mindig téves. Hívő emberként, teológusként és lelkipásztorként szilárd meggyőződésem nekem is, hogy az eisegézisnek semmi keresnivalója az evangéliumi teológiában. Ezek után a kérdés az, hogy eisegézis-e Sproul értelmezése az adott igehely kapcsán. A Stuttgarti magyarázatos Biblia (lásd: Biblia magyarázó jegyzetekkel. Magyar Bibliatársulat – Kálvin Kiadó, Budapest, 2018) a következő kommentárt fűzi ehhez az igehelyhez (1120. o.): „Ez valószínűleg egy edómi király sírjának bosszúból való feltörése volt. Csontjait mésszé égették, ahogyan azt falazáshoz és meszeléshez szokták használni. Ez olyan galádság – még ha nem egy izraeli királlyal tették is meg –, hogy szörnyűsége miatt Izrael Istene megbosszulja. Ez bizonyítja, hogy Isten minden ember és az emberiség ügyvédje, még Izrael határain túl is.” Az ESV Study Bible (Crossway Bibles, Wheaton, 2008) magyarázata pedig így szól a konkrét szakaszt illetően: ez a szakasz „bizonyítja, hogy ezek az ítéletek nem az etnikai hovatartozáson, hanem Isten egyetemes igazságosságán alapulnak”. A tágabb kontextus is fontos, ugyanis Isten Izrael szomszédait (mind a hatot) megítéli, mégpedig közönséges brutalitásuk és kegyetlenkedéseik miatt. Istennek ezek az ítéletei hasonlítanak a más próféták írásaiban szereplő, a különböző nem zsidó nemzetek felett kimondott ítéletére. Emlékeztetnek arra, hogy Isten erkölcsi normái – ahogyan azok a Szentírásban kinyilatkoztatásra kerültek – nem csupán a zsidó népre vagy csak a zsidókra és a keresztyénekre vonatkoznak az Újszövetség időszakában, hanem Isten az ő erkölcsi normái szerint igenis minden embert, nemzetet és kultúrát számontart (ESV Study Bible, 1659–1661. o.). A T. E. McComiskey szerkesztésében megjelent, a kispróféták könyveihez írt evangéliumi kommentár (az egyik legjobb a témában) is hasonló konklúzióra jut a szöveg alapján: „Moáb szörnyű, ördögi erejű bűnt követett el. Edómmal való ellenségeskedésében túl messzire ment (…). Az, hogy ez a bűntett egy nem izraelita ellen irányul, aláhúzza azon bűnök társadalmi jellegét, amelyeket ezek a próféciák elítélnek. Ámósz úgy ábrázolja Istent, mint aki felelősségre vonja a nemezeteket, nemcsak a népe, hanem más nemzetek ellen elkövetett bűnökért is. Az emberiesség elleni bűnök Isten büntetését vonják maguk után. Ez a megállapítás erőteljes motivációt jelent Isten népe számára, hogy szembeszálljon mindazokkal, akik rosszul bánnak embertársaikkal, vagy elhanyagolják őket” (The Minor Prophets: An Exegetical and Expository Commentary, Baker Academic, 2009, 358.o.).

Az, hogy a környező népekhez, köztük a moábitákhoz eljuthattak-e jövendölések, nem tudjuk biztosan, de logikus feltételezni, hogy – közvetve vagy közvetlenül – igen. Végülis, egy Dunántúlnál is kisebb területű országról beszélünk (az egész térség sem túl nagy), a zsidó próféták pedig nyilvánosan hirdették üzenetüket.

Sproul azért idézi tehát az Ámósz 2,1-et, hogy az előbb említett általános igazságra hívja fel a figyelmet. Ez szerves része a Biblia üzenetének, amelyet a keresztyének nem hallgathatnak el. Mindenki, minden egyes ember számon lesz kérve, mégpedig Isten mércéje alapján – az evangéliumhirdetésünk kontextusa is eleve ez. Ennek tükrében nekem nem az a furcsa, hogy Sproul mit magyaráz bele ebbe a szövegbe, hanem az, hogy Péter mit mulaszt el kiolvasni belőle.

 

Összegzés

Veszélyes, ha pusztán azért, hogy kényszeredett módon hárítsuk a politikai elfogultság vádját, mégiscsak feláldozzuk a keresztyén bizonyságtétel egy sarkalatos részét egyfajta „politikai játszma” oltárán. Egyszerűen fogalmazva: nem kell elhatárolódni üzenetünk egy részétől csak azért, mert mások hivatkoznak rá – akkor sem, ha illetéktelenül hivatkoznak rá. Péternek lehet, hogy ezt jelenti „evangéliuminak látszani” (mivel személyesen ismerem, tudom, hogy valójában nem ezt jelenti), csak félő, hogy míg azzal van elfoglalva, hogy mennyire tűnik evangéliuminak mások szemében, már nem meri felvállalni magát az evangéliumot, legalábbis a Biblia üzenetének egy rettentően lényeges részét – legyen szó a házasságról, a családi szerepekről, a szexualitásról, az abortuszról, vagy éppen a korrupcióról.

 

„Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1,10)

Hozzászólás