2
Már
2020

Evangelikál nyilatkozat/lelkipásztori útmutatás a halál utáni élettel és az eljövendő dolgokkal kapcsolatban

A fizikai halállal, illetve az eljövendő dolgokkal kapcsolatban újra és újra – az őskeresztyénség idejétől fogva (lásd gnoszticizmus), majd a középkori római katolikus tanításban, később a reformáció korában (lásd szélsőséges anabaptista csoportosulások, sociniánusok) és idővel különféle szekták tanításában (pl. Jehova Tanúi), újabban modern teológiai elképzelésekben – olyan nézetek ütik fel fejüket, amelyek szembemennek közös apostoli-reformátori-evangéliumi hitörökségünkkel. 

A tét nagy, hiszen e kérdésekkel (halál, köztes állapot, feltámadás, utolsó ítélet, kárhozat, örök élet) kapcsolatos felfogásunk számos dologra hatással van: egyebek mellett arra, hogyan határozzuk meg – hogyan súlypontozzuk – az evangéliumot, hogy milyen elszántsággal és hatásfokkal hirdetjük azt, hogy mennyire vesszük komolyan keresztyéni elhívásunkat, hogy a különféle keresztyén közösségek és csoportosulások az egyházfegyelmi intézkedések – illetve az egyes hívek a személyes visszajelzések és intések – során mire helyezik a hangsúlyt (mernek-e határozottan fellépni egyes bűnökkel szemben, mernek-e konfrontálódni tagjaikkal a nagyobb rossztól való megóvásuk érdekében, vagy merik-e a széles körben elterjedt bűnöket és azok következményeit bátran nevesíteni), hogy a lelkigondozói szempontok között megjelenik-e az óvó figyelmeztetés, vagy hogy a gyászolók számára hogyan határozzuk meg a keresztyén reménységet, és milyen válaszokat tudunk adni, vagy ismerünk Krisztus egyháza tagjainak jövőre irányuló kérdéseire. 

Lelkipásztori útmutatásként egy olyan nyilatkozatot teszünk közzé, amely egyrészt tükrözi a témával kapcsolatos bibliai tanítást, másrészt a reformátori hitvallások felfogását, harmadrészt az evangelikál keresztyénség különféle ágazatainak eltérő nézetét egy-egy kérdést érintően. Bízunk benne, hogy így egy olyan normatív összefoglalást tárunk az olvasók elé, amellyel mind a protestantizmus hagyományos felekezeteibe (református, evangélikus, metodista, baptista), mind a neoprotestáns közösségekbe tartozó evangelikál hívők egyetérthetnek, segítve a tájékozódásukat.

Megvalló cikkelyek: 

I. Valljuk, hogy a halál (tesi és lelki halál) a bűneset következménye, az eredendő bűn büntetése. Habár a halál általános és egyetemes a bűneset óta az emberiség életében, nem tekinthetjük „természetesnek”, a halál Isten ítélete. 

Vö. pl. 1Móz 2,17; 3,17–24; Róm 5,12–21; 1Kor 15,21; Jak 1,14.15

II. Valljuk, hogy a halál biblikus alapon sohasem megsemmisülés vagy nemlétezés, hanem az életadóval, az élet forrásával, azaz az Istennel való harmonikus kapcsolatnak és közösségnek a megtörése, melynek mindig a bűn – azaz az Istennel és az ő akaratával szembeni lázadás – az oka. 

Vö. pl. Mt 10,28; Lk 12,4.5

III. Valljuk, hogy az ember két részből áll (lásd dichotomista felfogás), testből és lélekből (az alternatív, trichotomista felfogás szerint testből, lélekből és szellemből): az egyik látható és anyagi, a másik láthatatlan és anyagtalan. A testi halál során a test és a lélek elválnak egymástól, ami által a test lélek nélkülivé lesz, és visszatér a porba. 

Vö. pl. 1Móz 2,7; 3,19; 45,27; Zsolt 16,10; 86,13; Préd 12,7; Zak 12,1; Mt 26,38.41; Luk 1,47; Luk 8,55; Jn 11,33; ApCsel 7,59; Róm 8,16; 1Kor 2,11; 5,3–5; 2Kor 5,1-8; Fil 1,22-24; 1Thessz 5,23; Zsid 12,22–24; Jel 6,9

IV. Valljuk, hogy bár a hívő keresztyéneknek a testi halált ugyanúgy el kell szenvedniük, mint a hitetleneknek, de mást jelent számukra: a hívők számára (akik hiszik, hogy Krisztus eleget tett a bűneikért) a fizikai halál többé nem bűnért való elégtétel, hanem felszabadulás és meghalás a bűnnek és átmenetel az örök, megdicsőült életre. A keresztyének tehát a fizikai halálra egészen más szemmel néznek, mint a hitetlenek, mivel tisztában vannak azzal, hogy a halál után is élnek. Tudják, hogy a halál fullánkját Jézus Krisztus helyettes bűnhődése, engesztelő halála – az, hogy eleget tett a törvény követelésének, magára vette a törvény átkát, és elhordozta az Isten bűnök feletti jogos haragját, kiszabadítva minket a Sátán és a bűn rabságából – eltávolította az útból, ezért együtt mondhatják Pál apostollal, hogy számukra „a meghalás nyereség.”

Vö. pl. Zsolt 49,16; Jn 11,25; Róm 8,23; 1Kor 15,55–57; Fil 1,21–23; Jel 14,13

V. Valljuk, hogy egyedül Istent illeti meg a halhatatlanság, ez azt jelenti, hogy természet szerint kizárólag Isten lehet halhatatlan. Isten ugyanakkor úgy döntött, hogy a halhatatlanságot odaajándékozza valamilyen formában az embernek is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember lelke önmagától fogva, természet szerint birtokolná a halhatatlanságot. Amikor a lélek „halhatatlanságáról” beszélünk, pusztán arra gondolunk, hogy Isten végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy az emberi lelket felruházza teremtésétől fogva az örök létezés „tulajdonságával”. 

Vö. pl. 1Móz 2,7

VI. Valljuk, hogy amikor az emberi lélek halhatatlanságát hangsúlyozzuk, akkor azt értjük alatta, hogy az ember lelke (immateriális alkotóeleme) a fizikai halál után tovább „létezik”. A hitvallásos protestantizmus, a katolicizmus és a keleti ortodoxia számára mindig is egyértelmű volt a lélek folytatólagos, halálon átívelő létezése. Ilyen értelemben „a lélek halhatatlansága” valóban lényeges bibliai tanítás, amelyet a korábbi időkben is támadtak már, de a kortárs teológia egy része is megkérdőjelezi.

Vö. pl. Zsolt 16,10–11; 17,15; 73,24; 90,2; 93,2; Jób 19,25.26; Préd 12,7; Dán 12,2–3; Mt 17,1–8; 22,32; Lk 16

VII. Valljuk, hogy amikor „halhatatlanságról” beszélünk, és a lélek halhatatlanságának tantételét hangsúlyozzuk, pusztán a lélek halál utáni tudatos létezésére gondolunk, és nem ennek a létezésnek a minőségére (amely létezés lehet „élet” – létezés közösségben Istennel – vagy „halál” – létezés Istentől elszakítva, Isten jelenlétéből kizárva). Az emberi lélek Isten újjászülő kegyelmének érintése nélkül bár létezik (és mindig is létezni fog), mégis halott, ugyanakkor Krisztusban való létezését „életnek” kell neveznünk. Így kell értenünk az örök halált is, hiszen az a bibliai szóhasználat szerint nem „megszűnést” jelent, hanem örök kárhozatot, örök elvetettséget, az Isten jelenlétéből való örök kizárattatás állapotát.

Vö. pl. 1Móz 2,17; Jn 5,24; Ef 2,1-6; 1Jn 1,1–4

VIII. Valljuk, hogy mivel Isten kijelentése a történelemben progresszív, így a Szentírásban az időben előrehaladva egyre több minden tárul fel az ember halálával, halál utáni állapotával kapcsolatban is. Az Újszövetség e témát illetően sokkal világosabb és egyértelműbb, mint az Ószövetség. Ez nem azt jelenti, hogy korábban – az ószövetségi érában – másban hittek volna. Először utalásokat találunk, majd pedig világosabb, érthetőbb megfogalmazásokat. Nem állítjuk, hogy mindenhol, a Szentírás minden egyes részén ugyanolyan világosan jelenik meg e tan, de tény, hogy jelen van benne mindenhol.

IX. Valljuk, hogy a hívők a fizikai halál és a testi feltámadás között, a köztes időben (status intermedius) lelki valóságukban tudatosan tovább léteznek, és elővételezve várják az örökkévaló sorsukat nyilvánosan deklaráló isteni ítéletet. Mind a hívők, mind a hitetlenek tudatos állapotban léteznek a haláluk után. A hívőknek kimondhatatlan áldásokban és véget nem érő örömökben lesz részük, a hitetlenek pedig a kín állapotában sínylődnek. Abban eltérnek a különféle teológiai hagyományok, hogy e várakozás lokalitását Krisztus engesztelő halála és feltámadása előtt hogyan határozták meg (az elhunytak lelkei némelyek szerint a seol, avagy hádész igazak és hamisak számára elkülönített helyére, mások szerint az igazak lelkei már az Ószövetségben is közvetlenül a preegzisztens Krisztus jelenlétébe kerültek), de abban széles körű egyetértés van, és mint bibliai tant valljuk, hogy „a Krisztusban elhunytak”, azaz a hívők fizikai haláluk után Krisztus jelenlétébe kerülnek a mennyei szférában.

Vö. pl. Mt 22,32; Lk 16,19–31; 23,43; 2Kor 5,8; Fil 1,21–23; Jel 6,9.10

X. Valljuk, hogy a Szentírásban az „elalvás” pusztán eufemizmus a fizikai halálra vonatkozóan.

Vö. pl. Ézs 57,2; Jer 51,39; Dán 12,3; Mt 9,24; Jn 11,11–13; 1Kor 15,20; 1Thessz 4,13

XI. Valljuk, hogy mivel a Szentírás egyértelmű bizonysága szerint a hívők haláluk pillanatában belépnek a mennyei dicsőség és boldogság állapotába, amely egy tudatos, Krisztussal való lét, és mivel a hitetlenekre – Isten jelenlétéből kirekesztve – tudatos szenvedés vár, ezért a halottak nem szorulnak hívők könyörgésére vagy közbenjáró imádságára. 

Vö. pl. Lk 16,22–28; Lk 23,43

XII. Valljuk, hogy mindezeket alátámasztja az emberekbe kódolt halálfélelem: az emberben ott van a veleszületett sejtés/érzés, hogy a testi halál után rögtön jön egyfajta ítélet, elszámolás, és ezt – amennyiben valaki a földi életében meg nem tért – szenvedések és büntetések fogják követni, amelyek egy örökkévalóságig tartanak. 

Vö. pl. Mt 25,46; Zsid 2,14.15

XIII. Valljuk, hogy a keresztyén reménység nemcsak a Krisztus látható, második eljövetelekor bekövetkező testi feltámadásra, hanem a hívők életből való elköltözésére, haláluk utáni állapotára is vonatkozik. 

Vö. pl. Fil 1,23; Lk 23,43; Fil 1,23; Lk 16,19–31

XIV. Valljuk, hogy az elhunyt kegyesek boldogsága – kvalitás tekintetében – Krisztus visszajövetele előtt más, mint Krisztus visszajövetele után. Hasonlóképpen a kárhozat köztes állapotban való előzetes jellegű megtapasztalása csak az utolsó ítélet után válik teljessé. 

Vö. pl. Jel 6,10; Luk 16,23; Jn 3,18.36; Zsid 9,27

XV. Valljuk, hogy amint az örök élet lényegénél fogva örökkévaló létezést feltételez, úgy a hitetlenek örök büntetése örökké tartó, vég nélküli szenvedésre és gyötrődésre utal. 

Vö. pl. Mt 25,46; Mk 9,43–48; Júd 6; Jel 21,8

XVI. Valljuk, hogy a hitvallásos, evangelikál keresztyénségen belüli különféle eszkatológiai nézetek, illetve a millenniummal kapcsolatos eltérő tézisek másodlagos hitigazságoknak tekinthetők, tehát akár egy felekezeten belül is megférnek a velük kapcsolatos eltérő álláspontok, úgymint az amillennizmus (mely szerint Krisztusnak a mennybemenetele és parúziája közötti mennyei uralkodása, az egyház korszaka csak szimbolikus értelemben a millennium, és Krisztusnak a látható visszatérése után – melynek során egyszerre támadnak fel az igazak és hamisak – következik az örökkévalóság), a posztmillennizmus (mely szerint a Krisztus visszatérését megelőző földi millennium az egyház korszaka vagy annak vége, amelyet Krisztus látható visszajövetele és ítélete zár le, ahol egyszerre ítéli meg az igazakat és hamisakat, és amelyet az új ég és új föld korszaka, az örökkévalóság követ), a történeti vagy klasszikus premillennizmus (mely szerint az egyház korszakát követi és Krisztus visszatérését megelőzi a hívők feltámadása és elragadtatása, de csak a nagy nyomorúság után, amelyet egy földi millennium követ, amelynek végén feltámadnak a hitetlenek is, akik megítéltetnek, és ezt követi az örökkévalóság, az új ég és új föld korszaka) és a pretribulációs vagy diszpenzacionalista premillennizmus (mely szerint a tribuláció, azaz a nagy nyomorúság előtt láthatatlan módon megjelenik a felhőkben Krisztus, feltámasztja és a nyomorúságból kimenekíti a hívőket, majd egy hétéves periódus után látható módon is megjelenik, és elkezdődik a földi millennium, melynek végén feltámadnak a hitetlenek is, megítéltetnek, és elkövetkezik az örökkévalóság, azaz az új ég és új föld korszaka). 

Vö. pl. 1Thessz 4,13–18; Jel 20

XVII. Valljuk, hogy a testi feltámadással a Szentírás tanítása szerint az ember identitása, személyisége megmarad. Mindenki a maga egyedi testében fog feltámadni. Ez azt jelenti, hogy organikus kapcsolat van az eltemetett, romlandó földi és a feltámasztott, romolhatatlan test között. A romolhatatlanság magában foglalja, hogy a feltámasztott test nincs alávetve az öregedésnek, a betegségnek és a halálnak. A feltámasztott test dicsőséges és erős. Továbbá a feltámasztott test lelki test, de nem látszattest, azaz látható és tapintható, hasonlóképp az Úr feltámadt testéhez.

Vö. pl. Lk 24,39; 1Kor 15,53–54; Fil 3,20–21

XVIII. Valljuk, hogy Isten az idők végén – egy, az emberek által nem ismert napon – meg fogja ítélni az egész világot és hogy ez az ítélet nem titkos, hanem nyilvános lesz, nemcsak a lélekre, hanem a testre is vonatkozik, és nemcsak az individuumokat, hanem az egyetemes emberiséget – azon belül pedig a népeket – is érinti. 

Vö. pl. Zsolt 96,13; Mt 3,7; ApCsel 17,30–31; Zsid 9,27; Jel 20,12

XIX. Valljuk, hogy az utolsó ítélet nem úgy kerül bemutatásra a Szentírásban, mint amelynek keretében örök sorsunk eldől – az utolsó ítélet olyan esemény, ahol örök sorsunk kihirdettetik, de nem esik egybe azzal az időponttal, amikor Isten az ítéletet meghozza. Ez azt jelenti, hogy senki sem megy ítéletre bizonytalanságban örök sorsát illetően. Az utolsó ítélet az az esemény, amikor az Örök Bíró az ítéletét, amelyet már meghozott, nyilvánosan kihirdeti. Az utolsó ítélet az idők végén következik be Krisztus látható visszatérése után, amikor az összes halott feltámad (egyes végidőkkel kapcsolatos/eszkatológiai modellek az utolsó idők eseményeit egymástól időben távol helyezik el – lásd XVI. pont).

XX. Valljuk, hogy az ember örökkévaló sorsa az ember nézőpontjából akkor dől el, amikor – elfogadva az isteni kegyelmet – hitre tér, Krisztusba és az ő engesztelő, helyettes áldozatába és feltámadásába veti bizalmát, újjászületik, átmegy a halálból az életbe – vagy amikor visszautasítja a Krisztusban felkínált kegyelmet. Ezt az állapotot a fizikai halál visszafordíthatatlan módon megpecsételi, az utolsó ítélet alkalmával pedig nyilvánosan kihirdetik.

XXI. Valljuk, hogy az utolsó ítélet célja nem más, mint Isten dicsősége, Isten dicsőségének érvényesítése. Ez nemcsak az övéi megmenekülése-üdvössége által válik nyilvánvalóvá, hanem azok megbüntetése által is, akik őt elutasították. Az utolsó ítélet dicsőséges módon minden teremtmény számára kinyilvánítja, hogy Isten igaz és szent Isten. 

Vö. pl. Jn 5,21–23; 1Kor 15,28

XXII. Valljuk, hogy az utolsó ítéletet az Úr Jézus Krisztus fogja végrehajtani. Az Atya Isten ítél, de az ítéletet a Fiú által, a Szentlélek erejében hajtja végre, csakúgy, ahogy az a megváltás esetében történt. Mivel Isten átengedi a Fiúnak, az Emberfiának – az Isten és az ember közötti közvetítőnek – az ítéletet, ezért senki sem hivatkozhat arra, hogy nem igazságos az ítélet, hiszen Jézus Isten és ember egyszerre, az emberek közül egy. Minthogy az üdvösséget ő szerezte meg övéinek, így azt – mint Király és Bíró – ő fogja teljes mértékben alkalmazni is rájuk e végső ítéletben. 

Vö. pl. Mt 25,31.32; Jn 5,21–23; ApCsel 10,42; 17,30–31; Fil 2,9–11; Jel 20,11–15

XXIII. Valljuk, hogy az utolsó ítélet alkalmával mind az igazak, mind a hitetlenek ítélet alá kerülnek, de más-más céllal. Ezenkívül Isten az ellene fellázadt angyalokat is meg fogja ítélni. 

Vö. pl. 2Pt 2,4; Jel 20,12

XXIV. Valljuk, hogy habár a hívők hit által, kegyelemből nyernek üdvösséget – azáltal, hogy bizalmukat az Úrba és az ő tökéletes engesztelő, helyettes áldozati halálába és feltámadásába vetik –, Isten a munkájukat meg fogja ítélni, különbséget téve hívő és hívő között aszerint, hogy hogyan élt elhívásával és tálentumaival. Az üdvösség módja tehát minden valódi hívő számára azonos (kegyelemből, hit által), azonban a közös üdvösségen túl keresztyénként való fáradozásaikért/munkájukért megítélt jutalom más és más. Habár nehéz megérteni, hogyan lehet minden üdvösséget nyert végtelenül hálás és boldog az örökkévalóságban úgy, hogy a jutalmat tekintve különbség lesz, ezt mégis el kell hinnünk, mert ezt tanítja a Szentírás. Minden hívőnek számolnia kell tehát azzal, hogy az Úr az ő ítélőszéke előtt számon fogja őt kérni azzal kapcsolatban, hogy a földi életében, „e testben élve” hogyan élt keresztyéni elhívásával. Mindez nem mond ellent annak, hogy minden hívő hit által, kegyelemből nyeri el üdvösségét, és Krisztus érdeméért, az ő tökéletes életéért és bűnöket elhordozó, engesztelő haláláért igazíttatik meg teljesen Isten előtt. 

Vö. pl. 1Kor 3,13–15; 2Kor 5,10–11

XXV. Valljuk, hogy az utolsó ítélet után következik az örökkévalóság: a hitetlenek a pokolba kerülve megtapasztalják „a második halált”, az örök kárhozatot. Ezt a Jelenések könyve úgy írja le, hogy „kinn maradnak”, azaz egyszer és mindenkorra kizáratnak Istennek, az élet forrásának a jelenlétéből bűneikben megmaradva, az örökké tartó kín és szenvedés állapotában. 

Vö. pl. Jel 2,17; 22,15

XXVI. Valljuk, hogy a kárhozat nem pusztán „Isten kezének elengedése” – nem pusztán egy hely, amelyet Isten elhagyott –, hanem olyan állapot, melyben az elkárhozottakon a vigasztalhatatlan és reménység nélküli, rettenetes boldogtalanság tudatos megtapasztalásának érzése kerekedik felül, amely Istennek az elkárhozott ember lelkét és testét egyaránt érintő büntetéséből következik. Lelkiismeretfurdalás, félelem, kétségbeesés, sírás, fogcsikorgatás, önmarcangolás, önvád, a teljes társtalanság gyötrelme és a szeretet teljes hiánya jellemzi az elkárhozottak állapotát. 

Vö. pl. Mt 13,42; 13,50; Lk 13,28

XXVII. Valljuk, hogy feltétlenül szükség van arra, hogy hirdessük Isten ítéletét, illetve a pokol és az örök kárhozat létezését azért, hogy helyes, teljes és tiszta legyen az istenismeretünk, hogy tisztán lássuk a bűn lényegét és büntetését, és hogy a személyes kegyességünknek része legyen az a komplex istenkép, mely szerint Isten nemcsak szerető Atya, hanem szuverén Úr is, és a világ igazságosan ítélő Bírája. 

Vö. pl. Mt 3,10

XXVIII. Valljuk, hogy a pokol egyrészt hely, másrészt állapot. Tágabb értelemben sokszor pokolnak nevezik az utolsó ítéletig tartóan az elkárhozott lelkek helyét – a gyötrettetés helyét, ahová rögtön a fizikai halál után kerülnek (lásd hádész, abüsszosz) –, azonban szűkebb értelemben a pokol a gyehenna (lásd örök tűz, külső sötétség), a Sátán és a hamis próféta birodalma, a gonoszok jövendő büntetésének helye az utolsó ítéletet követően. 

Vö. pl. Mt 5,22.29.30; 13,42; Mk 9,44; Lk 16,23–24; 25,41; Júd 13; Jel 14,1.11; 21,8.27; 22,15

XXIX. Valljuk, hogy Isten ígérete szerint megújítja a földet és az eget, és az igazak feltámadt és megdicsőült testükben a szent városban, az Új Jeruzsálemben fognak élni, és örökké az Urat fogják dicsérni. Azt a kérdést, hogy Isten teljesen elpusztítja e mostani földet és eget, és utána újat alkot (ahogy a lutheránusok gondolták), vagy pedig „csak” e mostani eget és földet újítja és tisztítja meg (ahogy a reformátusok tanítják), nyitva hagyjuk. Ez a hely és állapot örökkévaló lesz, soha nem lesz vége, és nem lesz benne halál, sem gyász, sem fájdalom, sem jajkiáltás.

Vö. pl. Róm 8,21; 2Pt 3,10–13; Jel 21,1–4

XXX. Valljuk, hogy az üdvösséget nyert és megdicsőült ember a Szentháromság Istennel való közösség csodálatos állapotát fogja élvezni, és Isten dicsőségére és dicsőítésére fog élni mind egyénileg, mind közösségileg. Legfőbb boldogságának oka nem az lesz, hogy viszontláthatja Krisztusban elhunyt szeretteit – jóllehet viszontlátja –, hanem az, hogy mindig az Úrnál lehet. Ezt az állapotot nem valamiféle boldog semmittevés fogja jellemezni, hanem az Isten megismerése, szolgálata és dicsőítése. Továbbá ezt a helyet nem monoton uniformitás uralja majd, hanem kibeszélhetetlen sokszínűség és lelki gazdagság. 

Vö. Mt 5,8; 1Thessz 4,17; Jel 21,3

Elutasító cikkelyek: 

I. Elutasítjuk, hogy az emberi lélek fizikai testtől független létezésére vonatkozó keresztyén tan platonizmus volna, de elutasítjuk a preegzisztens lélekről szóló platonikus nézetet is – a lélek platonikus értelmű „halhatatlanságát”, azaz öröktől fogva való létezését –, hiszen az ember lelke és teste Isten teremtő aktusa által jött létre, lett megteremtve. Ebből következik, hogy volt olyan idő, amikor az ember lelke nem létezett.

Vö. pl. 1Móz 2,7; Zsolt 139,13–16

II. Elutasítjuk, hogy az utolsó ítélet egybeesne a halállal, a halál időpontjával, habár a fizikai halál kétségtelenül megpecsételi az emberek örök sorsát. 

Vö. pl. ApCsel 25,14b–15

III. Elutasítjuk, hogy Isten szeretetének ellentmondana, hogy megítéli a világot, és kárhozatra küld embereket. 

Vö. pl. Jel 6,9–11; 16,5–7

IV. Elutasítjuk az univerzalizmust, mely szerint Isten végül mindenkinek megbocsát (talán még a Sátánnak és bukott angyalainak is), és senkit sem ítél örök kárhozatra. 

Vö. pl. Jel 20,10.15

V. Elutasítjuk – az univerzalizmushoz szorosan kapcsolódó – minden dolgok helyreállításának vagy újjáteremtésének tanát (apokatastasis ton pantón), amely megszünteti a bűn megbüntetésének és a kárhozatnak a lehetőségét, mondván egy tökéletes világban nincs hely a pokol és az örökkétartó szenvedések számára.

VI. Elutasítjuk, hogy az ítélet pusztán a bűnösnek itt, a földi életben megvalósuló megkeményedését és Istentől való eltávolodását jelenti, és nem Isten aktív döntését és büntetését. Az utolsó ítélet nem pusztán egy állapot véglegesítése, hanem Isten igazságos megtorló ítélete, amelynek következménye a tudatos, aktív, végtelenségig tartó szenvedés és gyötrődés.

Vö. pl. Mt 7,15–23; Mk 9,43–48

VII. Elutasítjuk azt a szekuláris, humanista nézetet, mely szerint a büntetésnek nem megtorló, pusztán nevelő és tanító funkciója van. A Szentírás tanítása szerint a kegyelem (és az Isten kegyelméből fakadó, a hívőkre vonatkozó időnkénti fenyítés) az, ami megragadja, átalakítja az embert, és nem Isten ítélete. 

VIII. Elutasítjuk, hogy a hitetleneknek a fizikai haláluk után lenne második esélyük a megtérésre/hitre jutásra. Ha így volna, értelmetlen lenne az utolsó ítélettel kapcsolatos keresztyén tanítás. 

Vö. pl. Mt 25; Lk 16,24–25; Jn 8,21

IX. Elutasítjuk az embernek a fizikai halál utáni állapotával kapcsolatos, a Szentírás szövegétől elrugaszkodott spekulációkat, főként a közbenső állapottal kapcsolatos klasszikus római katolikus tanítást, amely a purgatóriumról (a tisztítótűzről, ahová az üdvösséget nyert, de túlvilági tisztulásra rászoruló lelkek kerülnek, ugyanis a halál után még maradhatnak ideiglenes büntetések, és ezektől elégtételként szolgáló szenvedéssel meg lehet szabadulni), a limbus patrumról (a pokol egyik tornácáról, mely nem a mennyország, de nem is a pokol, tulajdonképpen egy kellemes hely, ahová az ószövetségi atyák kerültek mindaddig, amíg Krisztus el nem végezte váltságművét a történelemben) és a limbus infantumról/puerorumról (a pokol másik tornácáról, arról a semleges-kellemesnek vélt helyről, ahová a csecsemőként elhunyt, keresztségben nem részesült, illetve azon felnőtt személyek kerülnek, akik nem követtek el aktív bűnt, „csak” az eredendő bűn volt hatással rájuk) szóló elképzeléseket foglalja magában, és amely helytelen kegyességi gyakorlatok sorához vezethet. 

X. Elutasítjuk a főként az adventisták által képviselt, „lélekalvásról” szóló tantételt, mely szerint a halál pillanatában az ember leginkább az öntudatlan, álom és időérzék nélküli alváshoz hasonlítható, szendergő állapotba kerül, és ebben is marad egészen a feltámadásig.

Vö. pl. Jn 8,56

XI. Elutasítjuk a Jehova Tanúinak tanítását, mely szerint az embernek nincs immateriális alkotóeleme/lelke, ebből következően pedig a testi halállal az emberek – jók és gonoszok egyaránt – teljes valójukban megszűnnek létezni, és csak azok számára biztosított a létezés lehetősége, akiknek Isten az idők végén új életet ad. 

Vö. pl. Mt 22,32; Lk 20,37–38

XII. Elutasítjuk a lélekvándorlásról (= reinkarnáció) szóló elképzelést, mely szerint az élőlények lelke a fizikai test halála után egy másik testbe költözik, és emberi, állati vagy növényi alakban újra megszületik.

Vö. pl. Zsid 9,27

XIII. Elutasítjuk a feltételes halhatatlanság vagy kondicionalizmus nézetét, mely szerint a végtelen létezés (halhatatlanság) nem az ember teremtettségi adottsága, hanem hit által megvalósuló, „megszerzett” tulajdonsága, és azoknak a tudata és léte, akik nem hisznek Krisztusban, megszűnik. Ezt a nézetet nevezik más néven annihilacionizmusnak, mely szerint a hitetlenek – és csak a hitetlenek – lelke és teste teljesen eloszlik, elpusztul, egzisztenciájuk teljesen elvész a fizikai haláluk vagy az utolsó ítélet után. Elutasítjuk az annihilacionizmus azon módosított formáját is, mely szerint a hitetlenek lelke a fizikai haláluk után bizonyos ideig létezik még, és ebben a behatárolt időintervallumban hordozzák és szenvedik el kiszabott büntetésüket, majd miután a büntetésük és szenvedésük lejárt, végleg megsemmisülnek. Továbbá – a szentírási bizonyítékok hiányán túl – a következő okokból utasítjuk el az annihilacionizmust:

  • Az annihilációban való hit erőtlenné teszi az igehirdetésünket, hiszen az Isten eljövendő haragjára vonatkozó figyelmeztetések lényegében véve értelmüket vesztik.
  • Az annihilációban való hit éppen azt kínálja fel az Istent elutasító embernek, amiben mindig is reménykedett: nincs örökké tartó büntetés, nincs örök kárhozat, nem kell ezektől tartania és félnie.
  • Az annihilációban való hit aláássa, de legalábbis meggyengíti az istenfélelmet az egyházban. Elfogadjuk némelyek megállapítását, mely szerint Isten örök büntetésének tagadása és a hívők közötti istenfélelem egyre inkább általánossá váló hiánya között kapcsolat áll fenn. 
  • Az annihilációban való hit “kedvesebbé” és elfogadhatóbbá akarja tenni Istent annál, mint ahogy a Szentírás beszél róla – Isten azonban erre nem szorul rá. 
  • Az annihilációban való hit nem következik a Szentírás egyszerű olvasásából. Erről tanúskodik az is, hogy a keresztyénség kétezer éves történetében marginális értelmezés maradt mindvégig.

Vö. pl. Júd 1,5–7

XIV. Elutasítjuk, hogy elvethetnénk a pokolról és az örök kárhozatról szóló tanítást anélkül, hogy az evangélium üzenete ne sérülne. 

 

Szerzők:

Kiss Máté evangélikus lelkipásztor

Márkus Tamás András református lelkipásztor

Nagy Dávid református lelkipásztor

Szabó László református lelkipásztor

 

2 Responses

  1. Nagy Dávid

    Az annihilacionizmus tanításával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy egyik formája sem tekinthető igazságosnak:
    1) Ha az ítéletkor azonnal megsemmisülnek a gonoszok – valójában ellentmond az Igének, mert nincs örök szenvedésük (Mt 25:46; Jel 14:11); ráadásul ha tényleg így lenne, akkor felvetődik a filozófiai kérdés, hogy a gonoszok itt a földön egyáltalán tekinthetőek-e Isten képmásának, ha Ő ilyen könnyedén “megszabadulna” tőlük?
    2) Ha egy ideig szenvednek aztán pedig megsemmisülnek a gonoszok – valójában sokkal kegyetlenebb lenne, mert így a szenvedés csak elodázza az amúgy is elkerülhetetlen megsemmisülést. Ezzel csupán az örök szenvedésre vonatkozó Igéket akarják kiváltani, de ugyanúgy fennmarad a hermeneutikai összeférhetetlenség.
    Ezek a tanítások inkább az emberi humanista istenképet szeretnék támogatni, hogy az Úr nem lehet ilyen kegyetlen. Valójában éppenhogy Isten kegyelmének súlyát emeli ki az örök gyötrelem, mert ha valaki nem fogadja el, az a kérlelhetetlen igazság alapján elítéltetik.

  2. Ria

    Én csak egy egyszerű, teológiát nem tanult, de Isten szavát ismerő és értő ker. hÍvő vagyok, aki a te meglátásoddal teljes mértékben egyetértek, Dávid.

Hozzászólás