Nem a félrevert harang okozza a tüzet – Tévtanítás, intézményi felelősség és hitvallásos megújulás
A megszólalásunkat kiváltó esemény és az azzal kapcsolatos álláspontunk
Nagyon tanulságos reakciók érkeztek online platformunkra, illetve jelentek meg rólunk – csoportunk motivációjáról és szerepéről – a részben általunk tematizált egyházi botrány kapcsán. A Fasori Evangélikus Gyülekezetben ugyanis három evangélikus lelkész asszisztenciájával mutatták be egy leszbikus kapcsolatban élő, „házas” svéd lelkésznő kamaszoknak szánt, homoszexualitást népszerűsítő képregényének magyar fordítását. A közreműködő lelkészek egyike intézményvezető, másikuk pedig az Evangélikus Hittudományi Egyetem rendszeres teológiai tanszékének tanszékvezető professzora. Az ügyet súlyosbítja, hogy a lelkipásztor urak felszólalásaiban egyetlen kritikai észrevétel sem hangzott el a képregény tartalmával kapcsolatban. Az abban szereplő „exegetikai-bibliai” érveket gyakorlatilag egytől egyig legitimálták, sőt hirdették a jelenlévők és az esemény élő közvetítését követő közönség előtt.
Evangéliumi teológiai alapon álló közösségként – reformátusok, evangélikusok és baptisták együtt – természetesen egyöntetűen és határozottan elítéljük a szóban forgó füzet hamis állításokra épülő, szakmailag megalapozatlan, ideológiai indíttatású érvelését, amelynek jól ismert előzményei vannak a fősodratú észak-amerikai, német és skandináv evangélikus egyházakban. Elítéljük azt is, hogy az erre a kiforgatott bibliaértelmezésre épülő nézetet – evangéliumi szempontból tőrőlmetszett antropológiai eretnekséget – éppen egyházi személyek, lelkipásztor-teológusok ismételték meg és népszerűsítették a szélesebb hazai közönség előtt. Nem tudjuk eléggé kifejezően és plasztikusan hangsúlyozni e személyek felelősségét abban, hogy ezek a tévelyítő, kifejezetten gyermekeket és fiatalokat célba vevő eszmék immár a hazai keresztyénség tágabb, azon belül pedig a hazai evangélikusság szűkebb köreiben is terjednek.
Mindezt egyértelmű határátlépésnek tekintjük, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy felhívjuk rá a hazai keresztyén közvélemény figyelmét, óva intve mind a kötettől, mind az általa képviselt hamis, a történelmi-apostoli keresztyénségtől teljesen idegen ideológiától. Hogy mindenki számára világos legyen: álláspontunk szilárd, és ebben a kérdésben egy centit sem vagyunk hajlandók elmozdulni. Aki pedig nem látja be, miért problematikus egy ilyen könyv tartalma, illetve az, hogy keresztyén teológusok e tartalom mellett érvelnek, annak nem kívánunk további érveket felsorakoztatni álláspontunk alátámasztására, hanem nemes egyszerűséggel megtérésre hívjuk és azért imádkozunk, hogy az Úr lelke távolítsa el a szeméről a hályogot.
Két visszatérő bírálat: széthúzás keltése és általánosítás
No de miért van szükség arra, hogy újra megszólaljunk a témában? Azért, mert amikor egy ilyen kényelmetlen kérdés tematizálását vállaljuk, rendszerint kétféle reakcióval találkozunk, és mindkettő torzít. Az első szerint az ilyen és ehhez hasonló célzott figyelemfelhívásokkal valójában csak az adott egyházi közösség egységét akarjuk megbontani: ellenségképeket kreálunk és szakadást szítunk. A másik típusú megjegyzés szelídebb. Nem is a motivációnk helyességét vonja kétségbe, inkább a megszólalás módját bírálja. Miért fogalmazunk általánosítva úgy, hogy mindez az evangélikus egyházban történik, holott a bírálók szerint nem erről van szó? Hiszen a számtalan gyülekezet közül csupán egyetlenegy adott helyet ennek a furcsa eseménynek, és a számtalan lelkipásztor közül is csak hárman képviselték az említett botrányos eszmei-világnézeti csomagot.
Nem a jogos figyelmeztetés bontja meg az egységet
Nézzük meg először az első felvetést. Szögezzük le egyszer és mindenkorra, hogy ezt ne kelljen újra megtennünk: sohasem a jogos figyelmeztetés bontja meg az egyház egységét. Ne cseréljük fel az okot az okozattal. Az egész vitát kiváltó alapkérdés a következő: összeegyeztethető-e a Szentírással és az evangélikus hitvallásokkal az a tanítás, amelynek egyházi népszerűsítését most kifogásoljuk? Tisztázni szeretnénk, hogy nem általában az MEE létezését, szolgálatát vagy tagjainak hitét kérdőjeleztük meg. Egy konkrét eseményt és az abban vállalt konkrét tanítói-lelkipásztori közreműködést bíráltunk. Egy olyan eszme egyházi tekintéllyel való terjesztését ítéljük el, amely álláspontunk szerint nem tekinthető pusztán szokatlan lelkigondozói megközelítésnek vagy új hangsúlynak az egyházon belül, hiszen tagadja a Szentírás tekintélyét, megbontja a teremtési rendet, és ellentmond a bűnről és a megtérésről szóló biblikus-hitvallásos tanításnak. Vagyis nem ízlésbeli különbségről van szó.
Ha igazunk van – márpedig szerintünk, valamint sok ezer evangélikus egyháztag és több tucat evangélikus lelkész szerint igazunk van –, akkor megengedhetetlen éppen azokat vádolni szakadási szándékkal, akik ezt az anomáliát szóvá teszik. Egy korábbi írásunkban már használt orvosi hasonlattal élve: ha valaki súlyos szervi elváltozásra figyelmeztet, nem az az első kérdés, hogy miért zavarja meg a beteg nyugalmát, hanem az, hogy helyes-e a diagnózisa. Önmagában az, hogy a megfogalmazás kellemetlen érzéseket kelt, nem cáfolja a lelet helytállóságát. Éppen ezért a figyelmeztetés tartalmával kellene foglalkozni, nem pedig a feltételezett mögöttes motivációk körbelövöldözésével múlatni az időt. Ha téves a problémafelvetés, meg kell mutatni, miben áll a tévedés.
Ha viszont valós tanbéli anomáliáról van szó, akkor annak rendezését nem lehet azzal kiváltani, hogy már magát a problémafelvetést is „hangulatkeltésnek” nyilvánítjuk. Ez túlságosan „megúszós”, ha úgy tetszik, „olcsó” megoldás. Egy másik példával élve: képzeljünk el egy családi beszélgetést, amelyben az egyik családtag végre szóba hoz egy régóta elhallgatott, a mélyben azonban mindvégig ott lappangó konfliktust. A többiek erre felhördülve bizonygatják, hogy amíg nem került elő a téma, legalább békesség volt. Csakhogy az, hogy valamiről nem beszélünk – következetesen hallgatunk róla –, még nem jelenti azt, hogy a helyzet rendezett. Vagyis nem a probléma megnevezése teremti meg a feszültséget; pusztán csak láthatóvá teszi azt, ami már eleve jelen volt. Különösen egy egyházi közösségben ne az számítson már a legnagyobb vétségnek, hogy valaki egy nyilvános tanításbeli állásfoglalás kapcsán ugyancsak nyilvánosan – írásban vagy élőszóban – jelzi az állásfoglalás körüli zavart.
Az egyház egysége a hitben áll, nem csupán külső rendjében
Másrészt – ezt is tisztázzuk, ha lehet, ezen a felületen utoljára – egy egyházi közösség tagjainak egysége sohasem állhat pusztán abban, hogy intézményesen ugyanahhoz a szervezethez tartoznak, és erre hivatkozva minden valós és súlyos nézetkülönbségből fakadó konfliktust erőszakkal letompítanak. A reformátori hitvallások – igen, az Ágostai hitvallás is [VII. Az egyházról] – az egyház meghatározását a tiszta igehirdetéshez és a szentségek helyes kiszolgáltatásához kötik. A valódi, biblikus egység tehát az evangélium hirdetésében – tágabb értelemben az evangéliumi tudomány egész Szentírást figyelembe vevő tanításában – és a szentségek kiszolgáltatásában való egyetértésben ölt testet.
Ha ebben a két dologban – minden apróbb teológiai vagy kegyességbeli különbség ellenére – nincs egyetértés, akkor nincs egység sem. Szervezeti szinten persze ki lehet kényszeríteni valamiféle „együvé tartozást”, ez azonban nem a bibliai-reformátori értelemben vett egység. Ezzel az állítással nem intézményellenességet fejezünk ki, pusztán arra mutatunk rá, hogy az intézményi egység eredetileg a valódi hitbéli egységet jelenítette meg. Ezt szavatolták a közösen elfogadott hitvallások is, amelyek minden pontjában egyetértettek az adott egyházi közösség tagjai.
Ehhez az eszményhez kell mindenkor visszatérnünk, hiszen elvileg közösen elfogadott hitvallásaink is ezt képviselik. Ebből persze sem az nem következik, hogy minden nézeteltérés szakadásra ad okot, sem az, hogy tökéletes tagokból álló egyházakat kellene keresnünk. Maga az Ágostai hitvallás is számol azzal [VIII. Mi az egyház?], hogy a látható egyházban a képmutatók és a gonoszok együtt vannak az igazhitűekkel. Más azonban a bűnnel küzdő ember – vagy akár a képmutató, keresztyénségét csupán megjátszó, valójában hitetlen ember – jelenléte, és más egy hamis tanítás, illetve egy vitatott életgyakorlat tudatos, tanítói tekintéllyel történő igazolása, amint azt az említett három lelkipásztor nyilvánosan képviselt álláspontja is példázza.
Megdöbbentő, hogy e kettő között sokszor még teológusok sem tesznek különbséget, holott az adott egyházi közösség tanbéli integritása nagyrészt ezen múlik. Summa summarum: a szakadás felelősségét nem lehet automatikusan arra hárítani, aki tiltakozik. Ha valaki az elvileg közösen vallott hit alapját kezdi ki, akkor ő maga szít szakadást, hiszen megbontja a tanbéli egységet, lásd Róm 16,17: „Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal a tanítással szemben, amit tanultatok. Térjetek ki előlük!” Mindazok a lelkipásztorok és tanítók, akik a szóban forgó, vállalhatatlan képregényt és annak tartalmát népszerűsítették, éppen ezt tették – botránkozást okoztak. Ennek következménye volt az evangélikusok (és nem csak evangélikusok) körében tapasztalható általános felháborodás is. Ha a szakadás felelősségét a felháborodókra próbáljuk hárítani – mondván, miért problémáznak –, azzal megfordítjuk a felelősségi viszonyokat.
Egyéni hűség és intézményi felelősség
Ez vezet el a másik kritikai ponthoz, a nekünk szegezett kérdéshez: „Miért beszéltek az egész egyházról, és miért nem teszitek hozzá, hogy csak egy bizonyos gyülekezetről és néhány lelkészről van szó? Az evangélikus egyházban sok lelkipásztor szolgál hűségesen, hirdeti az evangéliumot stb.” Természetesen senki sem akarja az egész evangélikus lelkészi vagy tanári karra ráhúzni a vizes lepedőt azért, mert három lelkész heretikus nézeteket képvisel. Az is magától értetődő, hogy nagyra becsüljük, ha valaki esperesként, mentorként vagy éppen továbbképzések előadójaként személyesen képviseli a hitvallásos álláspontot, és segíti a lelkipásztori szolgálatra készülő teológushallgatók tájékozódását. Csakhogy a hűséges egyéni gyülekezeti szolgálat vagy akár az egyéni tanítói szerep önmagában nem ellensúlyozza az intézményi felelősséget.
Ennek oka, hogy egy egyházi közösség – például egy történelmi egyház vagy felekezet – esetében nem elsősorban az a kérdés, hogy egy-egy személy mit képvisel, hanem az, hogy a közösség hivatalos szinten milyen tanításokat hirdet vagy tűr meg. Márpedig ha az adott egyházi közösség egyetlen teológiai fakultásának tanszékvezető professzora nyilvánosan hirdet bibliaellenes értelmezéseket és tanokat, akkor az „hivatalosnak” tekinthető, nem pedig magánvéleménynek. Egy ilyen súlyú határátlépésre tehát nem kielégítő válasz az, hogy egyébként vannak az egyházban hűséggel szolgálók – nyilván vannak. Egészen más kérdés azonban, hogy az egyház meghatározó tisztségeit betöltő hivatalviselői és emblematikus tanítói milyen álláspontot képviselhetnek intézményi tekintélyükkel.
A hitvalláshoz való hűség nem pusztán megtűrt sajátosság, hanem alapvető követelmény
Aligha megnyugtató, ha a teológiai képzés valamelyik szegmensében helyet szorítanak egy-egy hitvallásos személynek vagy hitvalló tartalmat közvetítő képzési modulnak. Tegyük már fel a kérdést: valóban elegendőnek tartjuk, hogy a normatív hitvallásokhoz ragaszkodó egyházi tanítás pusztán egy legyen a párhuzamosan jelen lévő – és adott esetben egymásnak is ellentmondó – álláspontok között? Tényleg azt kellene megbecsülnünk, hogy mintegy könyöradományként a hitvalló hang is megszólalhat a teológiai fakultáson? Ugye ezt nem gondoljuk komolyan? Egy hitvallásos teológiai intézményben nem rendkívüli engedménynek, hanem alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a képzés az egyház biblikus alapú, normatív hitvallásokban rögzített tanítását szolgálja.
Ezzel szemben azt kellene értékelnünk, hogy a teológiai fakultásról kiáramló, „tudományosnak” tekintett, teológiai tanári tekintéllyel aládúcolt tévtanítás mellett az evangéliumi vagy hagyományos keresztyén álláspontot is megtűrik? A kérdés nyilván költői. Hálát kell adnunk az Úr Jézusnak azért, hogy sok gyülekezetben – az MEE-n belül is – a Szentíráshoz hűen hirdetik az evangéliumot. Ebben nem kételkedünk. Több ilyen közösséget és lelkipásztort személyesen is ismerünk. Ez azonban nem teszi semmissé a másik szempontot, nevezetesen a tanítói tekintéllyel való fellépés jelentőségét és hosszú távú hatását. Érdemes lenne szem előtt tartani, hogy az egymásnak ellentmondó, egymást kioltó álláspontokat is magában foglaló pluralitás nem érték egy egyházi közösségen belül. Másképp fogalmazva: tarthatatlan, ha ugyanabban a keresztyén közösségben a hitvallásos hitbéli meggyőződés és annak ellentéte egyaránt legitim tanításnak minősül. Hogyan képzelhetnénk, hogy két ilyen nézet tartósan megfér egymás mellett, pusztán azért, mert a málladozó és szakadozó külső intézményi háló egy ideig egyben tartja őket?
Világos tanbéli állásfoglalást várunk
Nos, ezért nem tartjuk megfelelő, de legalábbis elegendő reakciónak, amikor a figyelmeztetést azzal hárítják el, hogy az említett személyek nem képviselik az egész egyházat, és kritika helyett inkább csak imádkozzunk az egész egyházi közösségért. Értjük, hogy – most kifejezetten a nevezett eseményre gondolva – a gyülekezeti autonómia és az egyházi hatáskörök korlátokat szabnak a közvetlen beavatkozásnak. Ugyanakkor, még ha egy problematikus rendezvény megtartását nem is lehet megakadályozni, az illetékes egyházi fórumokon mindenképpen indokolt a világos tanbéli állásfoglalás és a nyilvános elhatárolódás. Senki sem rendezvények betiltását kéri, hanem azt, hogy az egyház felelős tanítói és vezetői – lelkipásztorai, esperesei és püspökei – egyértelműen mondják ki: az adott rendezvényen megfogalmazott „tanítás” összeegyeztethető-e az evangélikus tanítással, vagy sem. Ezt a magunk részéről – és azt hiszem, sokak nevében szólhatunk – továbbra is várjuk.
Nem megbontani kívánjuk az egyház egységét, hanem megújulását szolgálni
Végül tisztázzuk röviden azt is, hogy református, evangélikus és baptista teológusokként, lelkészekként és egyháztagokként milyen lelkülettel közelítünk a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz, és mit kívánunk neki – vagyis milyen motiváció húzódik meg óvó figyelmeztetésünk és felszólalásunk mögött. Minden félreértést eloszlatva leszögezzük: szeretjük a Magyarországi Evangélikus Egyházat, és a lehető legjobbat akarjuk neki. Már csak azért is, mert csoportunk több tagját személyes szálak is fűzik az MEE-hez.
Nem a fogyásában, hitelvesztésében vagy széthullásában vagyunk érdekeltek, hanem azt szeretnénk, hogy a magyar evangéliumi megújulás egyik motorjává váljon; hogy missziója – Krisztust felragyogtatva – hatékony és gyümölcsöző legyen, gyülekezetei erősödjenek, és minél többen hallják meg rajta keresztül az evangéliumot. Azt szeretnénk, hogy az evangélikus egyház szolgálói a normatív evangélikus hitvallások szellemében, hűen közvetítsék a Szentírás teljes üzenetét, és minél többen megismerhessük azt a gazdag, sokrétű és karakteres teológiai örökséget, amelyet a lutheranizmus képvisel.
Nagyra becsüljük azokat az evangélikus lelkipásztorokat, szolgálókat és gyülekezeti tagokat, akik az evangélikus hitvallásokhoz hűen, sokszor csendben és nehéz körülmények között végzik szolgálatukat. Nem ellenük beszélünk – reméljük, ez sokak számára egyértelmű. Éppen azt szeretnénk, hogy hangjuk ne maradjon visszhang nélkül, meggyőződésük és lelkiismereti aggályaik pedig érdemi figyelmet kapjanak, és valódi következményekkel járjanak. Célunk – nemcsak az MEE, hanem minden más hazai történelmi protestáns egyház esetében is – a megújulás, nem a szakadás.
Nem mi támasztjuk az elégedetlenséget, csupán szavakba öntjük azt
Ezért szeretettel kérjük a most minket bírálókat, hogy a botránkoztató esemény keltette hullámokat és az elégedetlenség okát ne a mi megszólalásunkban keressék. Mi nem valamiféle önmagáért való „harcot” vívunk, hanem sok-sok evangélikus egyháztag és lelkipásztor véleményét, hitéből fakadó aggodalmát öntjük szavakba. Az elégedetlenséget nem mi keltjük, pusztán csak hangot adunk annak. Ezért amikor indítékainkat kétségbe vonják, vagy megszólalásunkat „identitásharcnak” bélyegzik, gondoljanak azokra a saját egyházi közösségükhöz tartozó emberekre is, akiknek a meggyőződését és aggodalmait közvetítjük. Minden lelkészi személyt, egyházi vezetőt kérünk, hogy pásztori lelkülettel hallgassák meg saját egyháztagjaikat és szolgatársaikat, mert itt elsősorban nem szervezetekről és intézményekről, hanem emberekről, a hitükről és mindenekelőtt az evangéliumról van szó!
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport eltérő felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik, hogy újragondoljuk az evangelikalizmusról alkotott nézeteinket. Sokan, akik az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, továbbra is evangelikálnak vallják magukat. A kérdés tehát a következő: egészen pontosan meg kell határoznunk, mit jelent evangelikálnak lenni, és ki tekinthető evangelikálnak. (…) Nos, ha használjuk az evangelikál megjelölést, akkor annak nyilvánvalóan van jelentése is. Ez a kifejezés szűkíti a kört, és bizonyos értelemben kizárólagos. (…) Remélem, mindannyiunk számára teljesen világos: nem azt próbáljuk megfogalmazni, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek. Erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Hogyan határozhatjuk meg tehát, mit jelent evangelikálnak lenni, megkülönböztetve ezt attól, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni? Ez napjaink egyik nagy kérdése, és úgy gondolom, az elkövetkező években egyre inkább szembe kell majd néznünk vele.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelical, 11–13. o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Ha viszont lelkészként azt mondom egy laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, rögtön megkérdezi: »Mi a különbség a kettő között?« És amint elkezdem magyarázni, máris forgatja a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a Szentírás tekintélyét, és nem tartom tévedhetetlennek, azt megértik. Ha azt mondom, hogy minden egyes részére nézve elfogadom a tekintélyét, és tévedhetetlennek tartom, azt is értik. De 35 éves pályafutásom során egyetlen emberrel sem találkoztam, aki értette volna, mit jelent az, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Tamás!
Egy napig nem lógok az interneten,s máris 2 általam követett oldalon jön szembe velem az „általánosítás bűne” cikk formájában 🙂 Bocsánat, hogy nem az előző írás alatt reagálok, remélem ez nem fog gondot okozni.
A csoporthoz tartozó lelkészek alatt úgy sejtem Kiss Mátét érted, akinek kiállását és „maradási” szándékát közölte az oldal (és meglátásom szerint zárójelbe tette a mo.i hitvallásos evangélikusokkal készült interjúval), valamint Lupták György esperes úrra, akivel a korábban közölt közös interjú után helyreigazítást kellett közölnie a csoportnak, mivel a beszélgetés sok helyen valótlanságot állított.
És itt térnék rá arra a meglátása, miszerint én át akarom keretezni a dolgokat. Nem vitatom, eddig se tettem (ha így értettétek,bocsánat a félreérthetőségért),hogy egy akcióra született reakció a csoport részéről az ominózus események kapcsán. Azonban úgy láttatni, hogy ez a történet most kezdődött, teljesen felesleges. Évekkel ezelőtt elindult ez a folyamat az Evangelikál csoport részéről, hiteltelenítés, megbélyegzés, csúsztatások és sejtetések formájában, és hogy, hogynem, mindig evangélikus részről történnek ezek az incidensek. Persze mindig „jó ok” volt rá.
„Igen, lennének szakadások, de ezek tipikusan azok a szakadások, melyekről Pál apostol azt írja, hogy szükségesek” írja Szabados Ádám, kinek ezen gondolata ezen oldalon mintegy „bemutatkozásul” szolgáló fül alatt olvasható. Az evangelikál csoport nem erre buzdít, de azért lát valamiféle erényt ebben az aktusban. Úgy vélem, ezért is van lebegtetve visszatérően ez a gondolat.
Távol álljon tőlem, hogy ne venném komolyan evangélikus lelkészek, teológusok és egyháztagok aggodalmát. Ezért is nem teszek úgy, mintha az általatok jónak láttatott út lenne az egyedül üdvözítő. Éppen arra igyekszem rámutatni, hogy a „rettegett progresszív nyomulással” szemben a csoport sok helyütt nem az igazságot,hanem egy másik szélsőséget képvisel, ami ugyanúgy tévútra vezet. Ha úgy tetszik, ugyanannak az éremnek a másik oldala. És ismét mondom, elhiszem, hogy erre van társadalmi igény, de ettől még nem lesz igazabb.
De egy odaszúrást azért engedj meg Tamás: mókás, hogy számon kéred rajtam a lelkipásztori érzékenységet, noha néhány írást azért szenteltél a „lelkigondozói attitűd” kifigurázására és kárhoztatására.
Bár reprezentatív kutatást nem végeztem, de úgy gondolom, hogy sokan nem értenek veletek egyet, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a „másik oldallal” szimpatizálnának.
Ellenben hadd jegyezzem meg, hogy az eredeti kérdéseimre nem kaptam választ. Részetekről sokszor találkozom az „érvelési hiba” kifejezéssel, segíts nekem: egy kérdésemre jó válasz az, hogy „bezzeg azzal nincs bajod, hogy…” és „akkor kellett volna felszólalnod, amikor…”? Ki is akarja átkeretezni a dolgokat? Értem én, hogy könnyebb lenne beletolni engem is egy árokba, ezért is nem szállok síkra az általatok felvetett kérdések mentén. Azt hiszen ezt pedig terelésnek hívják.
Ismét megkérdezem: az Evangelikál csoport szerint helyes-e, hogy csúsztatással, összemosással, hamis állításokkal, megbélyegzéssel,fekete kampánnyal hiteltelenítsen egyházi személyeket? Helyes-e manipulálni,érzelmi zsarolni, provokálni a cél érdekében?
Ha ezt sértésnek veszitek, sajnálom.
Kedves Bálint!
Ezt a beszélgetést rövid úton be fogjuk fejezni, mert sokadik fordulóban még arra az egyszerű kérdésre sem tudtál válaszolni, hogy egyetértesz-e az ominózus könyvbemutatóval, a könyv tartalmával és az ott, lelkész kollégáid által mintegy egyetértő kommentárként mondottakkal. Szerinted az ott képviselt irányvonal botrányos? Elfogadhatatlan? Vagy nem?
Te vagy tartasz attól, hogy egy ilyen egyértelmű helyzetet illetően akár csak egy apró kritikát is megfogalmazz, vagy nem helyteleníted az adott programot, illetve „szellemi tartalmat”. Ha ez így van, sajnos a párbeszédnek sincs értelme, mert olyan teológiai-etikai alapállásból fogalmazol meg kritikát, amely a mi szempontunkból végzetes módon torzítja a látásodat. Vagy pedig – ez sem szerencsés – nem vagy transzparens.
Az egészben az a legkínosabb, hogy itt perelsz velünk egy tömegek felháborodása által kísért programról szót sem ejtve (ne feledd, saját gyülekezeti tagjaid is olvashatják a hozzászólásaidat, akik között ugyanúgy lehetnek olyanok, akik a mi reakciónkat jogosnak tartják), a mi erre adott reakciónk hitelességét, elégségességét kérdőre vonva – és itt jön ki az, hogy saját egyházi közösséged tagjainak, lelkészi karának (egy részének) a lelkiállapota, meglátásai, aggodalma egyszerűen téged nem érdekel. Ezt azért gondolom, mert te egy ilyen program kapcsán is A MI „falra festett ördögeinkről” beszélsz, meg arról, hogy mi vagyunk a „szélsőség”. Miért is? A jelen ügyben elutasítani határozottan egy ilyen szellemi terméket és az azzal házaló teológusok megszólalásait és szerepvállalását már szélsőség? Te tudod… Tudomásul vesszük, lelked rajta. Azonban neked ilyen pozícióból nincs jogalapod felettünk pálcát törni, akik azt gondoljuk, amit írunk, és azt írjuk, amit gondolunk. Nem kell rejtelmes háttér-motivációk után kutatnod, mert minden tisztán és érthetően le van írva, amit mi egységesen gondolunk. Egyszer próbáld ki te is, egészen felszabadító tud lenni.
Egyébiránt vannak bőven kollégáid, akik velünk egyetértenek – nyugodtan hívd fel őket, vagy hívd meg őket magadhoz, és kérdezd meg őket, testvéri szeretettől vezérelve, hogy miért gondolkodnak úgy, ahogy. Abba bele sem megyek, hogy mennyire visszás az, hogy te ahelyett, hogy – és lám, már megint itt tartunk – egyetlen kritikánk egyetlen apró szegmensét pozitívan értékelnéd és elismernéd mint rendszeres olvasónk, azt sejteted, mintha itt bárki az evangélikusságra pikkelne. Ez egész egyszerűen nem igaz. Ha van a lutheri teológiának és az evangélikusságnak „fanklubja”, az az EvCsop. Ezt egészen komolyan mondom. ÉPP EZÉRT zavarnak ezek a folyamatok. Ha nem érdekelne minket az evangélikusság helyzete, nem írnánk róla. Másrészt az említett lelkészurak, illetve az általuk képviselt „teológiai” irányvonal kritikáját ne „told rá” egy az egyben az evangélikus egyházra olyan értelemben, hogy manipulatív módon azt sugallod (nem először élsz ezzel az inkorrekt „fogással”), mintha a mi célzott kritikánk az egész evangélikusságra mint olyanra irányulna. Szépen néznénk ki, ha az említett urak által képviselt nézetek jelentenék hazánkban azt, hogy mit jelent evangélikusnak lenni. Ez megbélyegző és sértő sok száz evangélikus lelkészre, szolgálóra és egyháztagra vonatkozóan. Ezt az azonosítást felejtsd el!
Egyébként református témában is sok cikk jelent meg nálunk (nem beszélve az ezernyi más témáról). Tehát az optikád rosszindulatú, amely azt szolgálja, hogy eltereld a mostani ügy botrányos voltáról a figyelmet. És kire? RÁNK. Egy tűrhetetlen teológiai pozícióról kellene lelkipásztorként és teológusként verdiktet mondanod – ez lenne a dolgod, többek között –, ehelyett velünk kapcsolatban moralizálsz.
A „lelkigondozói attitűddel” kapcsolatos cikket – hjaj, drága Bálint – olvasd el újra, és ezt most tényleg türelemmel, és valódi lelkigondozói attitűddel írom neked. Miről szólt az a cikk? Arról, hogy egyértelmű teológiai és etikai állításokat, pontosságot és világosságot igényelő teológiai tisztázásokat nem lehet az ún. „lelkigondozói attitűdre” hivatkozva megkerülni, negligálni, kijátszani (mert hogy sokszor ez történik). Ugye, érted, hogy itt nem önmagában a lelkigondozói szeretet vagy hozzáállás kifigurázásáról van szó, hanem arról, hogy ha nincsenek világos és etikai keretek, akkor eleve „keresztyén lelkigondozásról” sem beszélhetünk, csak valamiféle „minden mindegy nemtörődöm” általános engedékenységről? Lehet, hogy ha ennyire félreérted az általunk írtakat, jobb lenne, ha más szerzőket olvasnál. Én nem sértődöm meg.
Egyébként a visszakérdezés nem feltétlenül terelés. Ha van egy konkrét ügy, aminek kapcsán a mi konkrét reakciónkat számonkéred, ítéletet mondasz felette, de te nem tisztázod a te álláspontodat (és mindig rendre kikerülöd), addig nem érezzük úgy, hogy nekünk referálnunk kellene neked.
Az utolsó kérdésed sajnos projekció: amikor te azt kérdezed tőlünk, hogy rendben van-e, hogy mi csúsztatással, összemosással, hamis állításokkal, megbélyegzéssel, fekete kampánnyal hiteltelenítünk egyházi személyeket, akkor te ÉPP EZT TESZED VELÜNK, mint egyházi személyekkel: kérdésbe burkolt állítást fogalmazol meg velünk kapcsolatban. Nem vesszük sértésnek, egyszerűen csak nem tartjuk igaznak. Kicsit keményebben fogalmazva, remélem te sem sértődsz meg: hazugság.
Egy dologban igazad van: a dolog nem most kezdődött. Tökéletesen egyetértünk. De az biztos – remélem ezt elismered Te is –, hogy nem a mi hazai teológiai közéletben való szerepvállalásunk vezetett odáig, hogy a Fasori Evangélikus Gyülekezetben egy leszbikus, „házas” lelkésznő fiataloknak írt, homoszexualitást népszerűsítő, a Bibliát teljes mértékben kiforgató képregényét népszerűsítették a kollégáid (köztük a rendszeres teológia professzora), anélkül, hogy bármiféle kritikát mondtak volna annak tartalmáról. Ha szerinted ez is a mi lelkünket terheli, komolyan elgondolkozunk azon, hogy érdemes-e ezt tovább csinálni. 🙂
Kedves Tamás!
Most (nem mintha eddig nem így tettem volna) minden sorom testvéri féltéssel írom.
Sejtettem a legelején, hogy nem fogunk egyről a kettőre jutni. Minden bizonnyal számtalan dolgot torzítva látok a saját szemüvegemen keresztül, ugyanez a „bűn” téged is érint, mint ahogy mindannyiunkat, akár mennyire is igyekszünk nem így tenni.
Ezért próbálom most a lehető legegyszerűbben és legtisztábban megfogalmazni, amit szeretnék. A „fundamentalisták” azzá váltak, ami ellen oly nagy szívvel harcolnak. Értsd: pontosan azokat a hibákat, tévedéseket és teológiai zsákutcákat követik el/mennek bele, mint a „progresszív” oldal.
Mire alapozom: arra a kettős mércére, ami a másik oldalon folyamatosan számon van kérve,ti pontosan ugyan azt teszitek,csak ők gonoszságból, ti pedig hitvédelemből. Úgy vélem, hogy az elmúlt napok kommentjei folytán én pontosan ezt cselekedtem, amit ti is szoktatok, következetesen, s pontosan az a reakció született, ami a „progresszív” oldal részéről szerintetek „ultra gáz.” Úgy látom nehéz is volt „lenyelni”. Csak egyet említenék a beszélgetésem lezárásához: a vita berekesztésével való fenyegetőzés egy sokszor felhozott érvetek, s lásd most te mivel kezdted a válaszodat.
Persze minden „szentnek” maga felé hajlik a keze, én igazolva érzem a magam tézisét, te a tiédet, tök jót kiabáltunk egymasnak a buborékjainkból.
Mindenesetre köszönöm, hogy teret hagytál erre ezen az oldalon, a válaszaidat is köszönöm, különösen hogy nem csak egy cikket kaptam, ami önmagából indul, hogy ugyanoda térjen vissza. E legutóbbi hozzászólásodban már úgy érzem kaptam érdemi választ a kérdéseimre.
Őszintén remélem, hogy azért van, amit meg tudtatok hallani ebből, az önigazoláson túl. Önvizsgálatra mindig szükség van. Nekem is, nektek is.
Üdv
Persze, Bálint. Te állsz középen, a teológiai senki földjén, minden szélsőségtől távol. Onnan ítélsz igazságosan, egyik szenvedélytől sem érintve. Béres Tamást bizonyos szempontból jobban becsülöm, mint azt, amit itt bemutattál.
Ha adsz egy teljes nevet, követem majd a pályádat, és megnézzük, hová jutsz ezzel a centrizmussal a következő években. Azt, hogy ezt a vitát ki „nyerte”, hamarosan kiderül. Térjünk majd vissza rá.
Kedves Bálint!
Érdeklődéssel olvasom ezt a beszélgetést. Nekem úgy tűnik, hogy az Evangelikál Csoport nevesítette a fasori eseménnyel kapcsolatban azt, amit sokan az evangélikus egyházban a lelkészektől és az egyházvezetőktől várnának/várnánk el. Egy-két nyugdíjas lelkészen, és Kiss Mátén kívül nem nagyon olvastam egyértelmű kiállást. Ezért akár hálásak is lehetnénk, mind a csoportnak, mind ezeknek a lelkészeknek. Picit zavaró, hogy kerülgeted a forró kását, de közben elmagyarázod, hogy ők mit csinálnak rosszul. Ők legalább csinálnak valamit. Önvizsgálatra valóban szükség van!
Én is szívesen veszem még a tegnapi kérdéseimre a válaszokat.
Kedves Péter,
az a baj, hogy erre a közönséges bullying szintű (ha férfi vagy, gyere ki a hóra) provokálása nem ülök fel. Ne aggódj, nem sértetted a hiúságomat. De úgy látom, hogy azért nem csak nekem van bajom a szövegértéssel,ha az eddig leírtakból nem tudtad megérteni, mit jelent számomra „centristának” lenni. Hogy lennék tévedhetetlen, hogy fölöttetek állnék? Kikérem magamnak.
Mindemellett az, hogy merre visz az utam, milyen „sikereket” érek el, még nem sok mindent jelent. Ha így nézzük (egy kicsit én is szeretnék prófétai szerepben tetszelegni) Jeremiás és Ézsaiás hová jutott az igazsággal? Nem sokan hittek nekik. Ettől függetlenül az Urat szolgálták. Az, hogy a radikálisok utat törnek, népszerűek, még nem igazolja őket. „Nyerjenek a progresszívek vagy a fundamentalisták”, egyre megy. Hogy a „centrizmus” nem eladható, hát ezzel nem vitatkozom. Nincs rá nagy igény.
Kedves Róbert,
Mikor azt írom, hogy mindkét oldal szélsőség,azt ugyanúgy értem a progresszívnek bélyegzett teológiára, mint a fundamentalistának bélyegzett teológiára. Az Ev.Csop. által folyamatosan felkérdezett kiállásom azért marad el, mert 1) szerintem pontosan érthetően fogalmazok, s ebből kikövetkeztethető, hogy nem tudok azonosulni a könyvvel, a bemutatóval 2) ez terelés, hogy ne kelljen válaszolni a kérdésemre. A meglátásaim attól lesznek elfogadhatók vagy sem, hogy az alapkérdésben egyet értek vagy sem az Ev.Csoporttal?
Én egy másik problémára és veszélyre szeretnék figyelmeztetni, de valamiért, s bizonyára azért, mert nem fogalmazok érthetően (vagy mert mindenki a maga igazát szajkózza, s figyelmes olvasás helyett azt keresi, hogy milyen címkét nyomhat a másikra), nehezen talál utat az Ev.Csophoz. Ez részemről kudarc, ellenben sok mindenre rávilágít.
Épp ezért utasítom vissza ezt a számomra értelmezhetetlen vádat, hogy semmibe veszem lelkésztársaim aggodalmát.
https://www.evangelikalcsoport.hu/2026/06/27/a-hitvallasossag-nem-iranyzat-az-evangelikal-cimke-hasznalata-a-tortenelmi-egyhazakban/
A hitvallásosság nem irányzat, nem fundamentalizmus (a szó pejoratív értelmében).
Nem azt fogom figyelni, hogy mennyire vagy „népszerű”. Azt fogom figyelni, hogyan reagálsz arra, hogy a közegedet bedarálja a fundamentalizmus. Nem a miénk, a másik.
Ismerem a centrizmusodat, láttam már végigfutni párszor. Háromféleképpen végződhet.
Akkor te már többet tudsz, mint én 🙂 Ügyes vagy.
Kedves Bálint!
Ha jól értem, arra utalsz, hogy az Evangelikál Csoport rosszul csinálja. De akkor hogy kellene jól csinálni? Egyáltalán, mit kellene csinálni? Vegyük például a fasori esetet.
Bálint! Csak velünk polemizálsz, vagy a könyvbemutatót megtartó lelkészeknek is írtál? Kihívtad az ő nézeteiket is, vagy félsz attól, hogy összekevernek téged velünk? Annyira ciki velünk egy kategóriába kerülni, hogy inkább csendben végignézed, ahogy kilúgozzák a teológiátokat, és kiüresednek a templomaitok. Fájó olvasni a soraid.
Nem fog válaszolni, ezeket a kérdéseket már 4-5x feltettük neki, és nem válaszol erre (gondolom, ha lelkész, köti az egyházfegyelem?). Abban viszont valamilyen furcsa élvezetet lel abban, hogy szalmabábokkal birkózik, amire az arcunkat festi.
Mindenesetre a legtöbb ilyen „baráti aggodalom”, amely olyan helyről érkezik, aki „bár nem ért egyet a teológus urakkal”, mégis „ugyanannyira hibásnak lát minket is”, ám azt sosem pontosítja, hogy miben nem ért egyet; szóval az ilyen „baráti aggódókról” rendre kiderül, hogy alapvetően azért mégis egyetért a másik oldallal. Ők a barátok (akik kissé túlszaladtak, de ez megbocsátható), mi vagyunk a legyőzendő ellenségek.
Kedves Péter!
A napokban került elém Kiss Máté lelkész posztja. Nem tudom elmondani, mennyire megörültem neki. Elkeseredett vagyok, mélységesen. Nem értem miért történik ez abban az egyházban, ahol a szüleim és én is felnőttem, és ahol a hitünket megéltük. Még kevésbé értem, hogy miért Máté és a normalitást képviselő lelkészek, hozzám hasonló egyszerű hívők számítanak most furcsának. Most mit csináljak?
Kedves Anikó!
Örülök, hogy írtál, jó, hogy itt vagy, és hogy ezeken a kérdéseken gondolkodsz. Szerintem az Evangelikál Csoport és sok más felület célja a közeljövőben az lesz, hogy pozitív, konstruktív válaszokat adjon a „most mit csináljak?” kérdésre. (Nem mintha ez eddig hiányzott volna.) Addig viszont pár gondolat:
„Elkeseredett vagyok, mélységesen.”
Anikó, a fájdalmad érthető. Az elkeseredésedből viszont hadd mozdítsalak ki: semmi okod rá. Minden okod megvan a reménykedésre, nem magunk vagy a körülöttünk lévők bűntelensége és jósága, hanem Krisztus keresztje miatt, amelyre ránézve látjuk: MÁR GYŐZTÜNK. Pállal együtt emelt fővel mondhatjuk:
„A győzelem elnyelte a halált:
halál, hol a te győzelmed?
Halál, hol a te fullánkod?”
Ne hagyd, hogy a keserűség gyökeret verjen benned, mert ez bűn, hiszen a bennünk lévő reménységet tagadja. Honnan van a reménység? „A nyomorúság munkálja ki a kitartást, a kitartás a kipróbáltságot, a kipróbáltság pedig a reménységet.” Most a nyomorúság fázisában vagy, lépj tovább a kitartás felé, és eljutsz a reményig is.
„Még kevésbé értem, hogy miért Máté és a normalitást képviselő lelkészek, hozzám hasonló egyszerű hívők számítanak most furcsának.”
Kedves Anikó, ez egy gyakran hangoztatott konzervatív frázis, amit ezerszer láttam már „jobboldali influenszerektől”. Ez nem igaz, és a Szentírás pont az ellenkezőjét állítja. Amit Béres Tamás és a két másik farkas művel: az a normális. Mindig is ez volt a normális. Te, Kiss Máté, és jómagam vagyunk a furcsák. Mit furcsák? Bolondok. Pál azt mondja:
„Mi bolondok vagyunk Krisztusért, ti pedig okosak Krisztusban, mi erőtlenek, ti pedig erősek, ti megbecsültek, mi pedig megvetettek. szinte a világ söpredékévé lettünk, és mindenki szemétjévé mind ez ideig.”
Ez a kereszt botránya. Ez nem „normalitás”, ez épp az ellenkezője. És ez a mi büszkeségünk is, amely a világ szemében mindig és szükségszerűen bolondság lesz.
Van egy jó hírem is: ami most történt, nem egy hirtelen lefutó betegség, amely egy egészséges testet tegnapról mára elrontott. A könyvbemutató inkább olyan, mint egy régóta halasztgatott orvosi vizsgálat eredménye, amely súlyos betegséget mutat, de legalább már tudjuk, mi és mekkora a baj. Ez a folyamat évtizedekkel ezelőtt kezdődött, és bár fájdalmas a diagnózis, mégis felszabadító. Végre tisztán látunk, végre el tudjuk hagyni az illúzióinkat. Például a „normalitásról”.
Keresd más hívő emberek, hitvalló vezetők közösségét, és kezdjetek el beszélni. Imádkozzatok Istenhez, és harcoljatok azokkal a szellemi hatalmasságokkal, amelyek épp úgy érzik, hogy nyeregben vannak. Kérjétek az Úr Jézust, hogy győzze le őket, benneteket pedig erősítsen meg.
És Anikó, egy személyes gondolat a végére: ott voltam személyesen a könyvbemutatón. Egy vesztésre álló, haldokló, szánalmas ideológia képviselőit láttam, akik maguk sem tudják, miről beszélnek. Össze sem hasonlítható ez azzal a dicsőséggel, amelyet egyetlen hitvalló igehirdetésben hallasz a gyülekezetedben.
Barátsággal,
Péter
Kedves Péter,
Már válaszoltam, az,hogy ezt nem 15 oldalon keresztül teszem, aminek se eleje, se vége, nem az én bajom. Csak azért birkózom veletek, mert az ellenetek felhozott kritikára rendszerint 3 válasz érkezik: első, hogy elkezdtek szalmabábokkal hadakozni (nem a kérdésre válaszoltok, ellenben az ember szájába adtok olyan gondolatokat, amiket nem mondott), második,berantjátok az embert egy mocsárba, ahol vagy elfogadják az általatok diktált tempót és feltételeket, de vitázni nem vagytok hajlandók, csak kiforgatni a másikat és a saját mantrátokat nyomni, harmadik, hogy írtok egy „tanulmányt” amiben magyarázkodtok és alátámasztjátok miért hülye, vak, elfogult, megalkuvó mindenki, aki nem úgy gondolkodik, mint ahogy ti. Ez a cikk is az „általánosításról” szól, holott ezt én nem kérem számon rajtatok.
De ugye én állok felettetek és nézlek le titeket. Iszonyú sok energia minden egyes ilyen támadásnak ellen állni és levédekezni, hogy az említett 3 pont egyikébe se szálljon bele az ember, de ha ugyanezt a „technikát” ellenetek használom,az már nem ízlik. Nem azért nem vitázik veletek senki, mert „büdös”, hanem mert értelmetlen.
Így erősítitek a saját narratívátokat, ami nektek nyilván jó, és sokkal egyszerűbb, mint gondolkodni.
Kedves Bálint!
Szeretettel írom, tényleg. Nem „mi”, nem az „evangelikálok”, nem a „fundamentalisták”, nem valamiféle elképzelt ellenség a téma. Az „ügyet” nem mi szolgáltattuk. Az „ügy” adott. Amikor ég a ház, azzal foglalkozz, hogy fellármázod a falut, vizet gyűjtesz, másokat is erre bíztatsz, és eloltod a tüzet, és nem a füstöt fújod. És nem azzal foglalkozol, hogy „de a plafonon meg egy pók van”.
Üdv,
Kedves Tamás!
Bár a vitánk parttalan, azért úgy érzem korrektnek, ha válaszolok.
Igyekszem nagyon egyszerűen írni:
A világban a progresszív teológia azt mondja, amit hallani szeretnének az emberek, a fundamentalista pedig azt, amire szükségük van. Ez előbbinél azt jelenti, hogy súlytalan, utóbbinál pedig azt (szerintem), hogy akkor a fundamentalizmus megmondja, mit csinálj.
Nem véletlen, hogy az egyházakba, különösen az ortodoxok felé nyitottak az emberek, különösen fiatal férfiak. Átszerveződtek a társadalmi normák, elöbbi nem tudott kielégitő válasszal szolgálni (hogy is tehette volna), utóbbi pedig betöltötte a szükségletet, értsd. válaszokat adott. Eddig nem is feltétlen lenne baj.
A fundementalizmus azonban nem evangélium. Válasz, de nem kielégítő. Világnézet, nem pedig teológia. Azt gondolom, hogy nagyon szeretjük, ha megmondják, mit kell gondolni, csinálni, tenni, csak gondolkodni ne kelljen. Mert az felelősség. No, a fundamentalizmus pont ezt teszi. Identitást ad, keretet, szabályrendszert, amiben megvan a kötelező ellenségkép, a kirekesztés stb. (Nem akarlak triggerelni ezekkel a szavakkal.) Mindez vallási köntösben, ami névlegesen biblikus és hitvalló, gyakorlatát tekintve már nem annyira.
Magyarország különleges helyet foglal el ebben. 36 év (+ a kommunista diktatúra) reflexei, ellenben jelen esetben talán nem baj, hogy „mindig le vagyunk maradva 50 évvel”. De attól még Stockolm-szindrómásnak sem kell lenni.
Összegezve: van egy társadalmi probléma, amire született egy szélsőséges válasz. Nem ma, nem tegnap, nem is itthon. A ház valóban ég.
Kihasználni egy itthoni aktualpolitikai,társadalmi és stb. helyzetet, nem lesz válasz a polarizálódásra. Üthetitek a harangot, csak a fele banda meg se hallja, a másik felét nem érdekli, a harmadik meg már régóta „felfegyverkezve” áll (bocsanat, ez három fél lett). Amit te/ti égő háznak láttattok (ti. egy elégtelen ideológiai nézetből faragott teológia) az a pókháló. Amit nem árt leszedni, de a ház ég. Romlásba azonban nem a pókháló fog taszítani bennünket, hanem ti,abban az értelemben,hogy egy másik szélsőség a házat is lerombolná, mert akkor legalább a ház sem ég. Ezalatt nem az MEE.t értem, felekezetek jöhetnek, mehetnek, de Krisztus egyháza megmarad. Persze ez akkor is így lesz, ha áldásos munkátok értő közegre talál, és akkor is, ha nem.
Hangsúlyozom, igény van a munkásságotokra. Már az emberi lélek felől nézve. És nem, nem a megtérésre hívás értelmében. Ezért is gondolom, hogy eszközeiteket figyelembe véve, melyeket már felsoroltam, roppant jól ráéreztetek erre, akarva vagy akaratlan. Nem vonom kétségbe a hiteteket, köszönöm, hogy ezt velem szemben sem tettétek eddig. De abban a mondatban, hogy gonoszságból vagy gondatlanságból teszitek mindezt, az utóbbit igaznak tartom. Ezért is remélem, hogy püspökeink, ha meg is szólalnak, nem fognak árnyékboxolni, hanem a jogos félelmekre a Szentlélek által ihletett pásztori bölcsességgel reflektálnak. Ami vagy kielégítő lesz (részetekről azért megelőlegzek egy nemleges választ), vagy nem.
Remélem és tényleg szerettem volna tiszteletteljes lenni, de ennél egyszerűbben már nem tudom megfogalmazni, mi a Csoport működésével a baj(om).
Kedves Bálint!
Értem, amit írsz, csak szerintem ott hibádzik a “megfejtésed”, hogy nem konzekvensen használod a “fundamentalizmus” kifejezést. Sokat írtunk a modernista-fundamentalista vitáról ezen az oldalon (https://www.evangelikalcsoport.hu/2021/07/11/harc-a-fundamentalistak-es-a-modernistak-kozott-szemelvenyek-egy-felekezet-tortenetebol-i-resz/), most nem akarok belemenni a részletes történetébe.
Tény, hogy a fundamentalizmus szó egykori jelentése (a hit alapjaihoz ragaszkodó) háttérbe szorult, és egy kirekesztő, rigorózus, sőt az iszlám fundamentalizmus miatt mára veszélyes lelkületet, mentalitást jelöl.
Amikor te a mi csoportunkat mindenféle átkötés vagy részletesebb indoklás nélkül egyszerűen lefundamentalistázod, akkor nyilván nem a teológiai tartalmat jelölöd vele (gondolom magadra is úgy tekintesz lelkészként teológiai tekintetben, mint aki ragaszkodik a hit fundamentumaihoz), hanem e pejoratív kifejezéssel címkét ragasztasz ránk. Így úgy állítasz be minket, mint két szélsőség közül az egyiket.
Jelen esetben – nem tudok másra következtetni a szavaid alapján – arról van szó, hogy van az egyik szélsőség, a könyvbemutatón magukat exponáló lelkészek és teológiai tanár (ők a progresszívek), és vagyunk mi, a fundamentalisták, a másik szélsőség. Értem.
Szerintem ez a teológiai terepasztal-elrendezés hibás. Miért? Mert nem veszi számításba, hogy nem statikus helyzetben vagyunk. A világ, a társadalom és így az egyházaink is változnak. Folyamatosan. Így aztán az, ami 20-30 éve még egy masintream evangéliumi álláspontnak számított – mondjuk úgy, a népegyházakban “hitvallásos” álláspontnak -, az ma már a változó világ optikájában “fundamentalizmusnak”.
Vegyél a te egyházadból egy, a Konkordia könyvben szereplő tartalomhoz ragaszkodó átlag lelkészt. Ma már egy ilyen személy – ha konzekvensen képviseli és érvényesíti annak tartalmát, ráadásul etikai téren nem progresszív – fundamentalistának számít. Hogy ezt jobban értsd, ajánlok egy Divinity-cikket: https://szabadosadam.hu/az-igazsag-nem-kozepen-van-hanem-meghatarozza-a-kozepet/
Nézd meg például a jelen oldal oldalsávján található leírást arról, milyen teológiai “csomag” jellemez minket, milyen alap meggyőződéseket tartunk fontosnak. Mindez számodra szélsőség? Nem gondolnám. (Saját egyházainkon belül is lehetnek olyanok, akik teológiai értelemben konzervatívabbnak vallják magukat nálunk.)
Amiért szerintem mi ennek ellenére megkapjuk a – pejoratív értelmű – fundamentalizmus címkét, az az, hogy a mi álláspontunkat (amit én leginkább a “hitvallásos” vagy “evangéliumi” szóval tudnék jellemezni) konzekvensebben érvényesítjük, érvelünk mellette, vitatkozunk.
Ilyen értelemben az, hogy most felszólalunk a fasori történet kapcsán, hitvallásos minimum, nem kirekesztő fundamentalizmus. Sokaknak nagyon jól jönne persze, ha ezzel a bóvli, exegetikai és etikai progresszív tébollyal szembeni ellenállást össze lehetne kenni a “fundamentalista” ragaccsal. Ezt értem. Szerintem épp te ne legyél ebben partner.
Nem kell az EKE-hez tartozni a te egyházadban ahhoz (vagy a BSZ-hez a mi egyhazunkban), hogy a fasori gyülekezeti programon magát képviseltető torz ideológia fénytörésében te magad is fundamentalistának számíts (én az EKE-t és a BSZ-t sem tartom a szó pejoratív értelmében fundamentalistának). Onnan nézve bármiféle normalitás “fundamentalizmus”.
Érdekes, Bálint, megbélyegzed ennek az oldalnak a szerkesztőit. D azért te is itt vagy. Folyamatosan reagálsz. Korábban érdeklődtem, hogy ha ez az oldal és a mögötte állók rosszul csinálják, akkor hogyan lehetne jobban? Szerinted a fasori könyvbemutatóra hogyan kellene reagálnia az evangélikus egyháznak?
Testvéreim az Úrban!
Legyetek lényeglátók! Valóban a homoszexualitás vallási legitimációjának kérdése lenne ma az egyház legégetőbb problémája? Nem inkább az alkoholizmus, a kábítószer-függőség, a családon belüli erőszak, a széthulló családok, az elhanyagolt gyermekek és az emberi szenvedés?
Hallottátok mostanában, milyen szövegek szólnak a rádióban, milyen tartalmakat közvetítenek a legnépszerűbb zenei platformok? Milyen értékekkel találkoznak nap mint nap a fiataljaink?
Bárcsak az Evangélikus Csoport vagy az ominózus képregényes rendezvény résztvevői lennének hazánk legmeghatározóbb véleményformálói! De tudjuk jól, hogy nem így van.
Testvéreim, miközben egymással vívtok teológiai csatákat, emberek sokasága él reménytelenségben, szeretet nélkül, lelki és testi nyomorúságban. Egymással háborúztok, miközben körülöttetek a fél világ a kárhozat felé tart.
Nem azt mondom, hogy ne legyenek teológiai vitáink. Legyenek! De ne feledjük, mi az egyház valódi küldetése: Krisztust hirdetni, a szenvedőket felemelni, az elesetteket támogatni, a bűnnel szembenézni és mindenekelőtt szeretni.
Mert attól tartok, hogy miközben oly nagy buzgalommal szűrjük meg a szúnyogot, észre sem vesszük, hogy lenyeljük a tevét (Mt 23,24).
Kevesebb testvérháborút, több evangéliumot!
Próbáltam valami szalonképeset írni erre a szenteskedő, nagyképűen önelégült megszólalásra, de nem sikerült. Inkább csendben maradok.
Kedves Senkiii!
Protestáns lelkészként írok. Olvastam ma e mostani botrány kapcsán egy evangélikus egyháztag kommentjét Kiss Máté evangélikus lelkész kiállását és más egyéb, ezt az ügyet felkaroló platformokat támogatandó: „…reményt ad, hogy nem vagyunk egyedül. Különben azt gondolnánk, mi csendesek, hogy végünk, mármint az ev. egyháznak. Senki sem szól értem és elkeseredett testvéreinkért. Majd csak csendesen elmaradozunk, mint a német evangélikusok fele.”
Hagyd, hogy akiknek elhívása, küzdjenek. Te meg küzdj a számodra fontos ügyekért. Az általad felsorolt ügyek is fontosak, de azokat nem akarják elfogadni és terjeszteni az egyházban, rásütve a címkét, hogy az „jó”.
Kedves Garnéla Péter!
Bevallom, kissé meglepett a hozzászólása. Különösen az, hogy miközben szenteskedéssel, nagyképűséggel és önelégültséggel vádol, éppen azt teszi, amit rajtam számon kér: egyetlen hozzászólás alapján, teljesen ismeretlenül mond ítéletet a másik emberről.
Engedjen meg néhány igei emlékeztetőt!
Jézus így figyelmeztet: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1). Pál apostol pedig ezt kérdezi: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?” (Róm 14,4).
Jakab apostol szavai is elgondolkodtatók: „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jak 1,19).
Én egyetlen személyt sem minősítettem, csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy az egyháznak a belső teológiai viták mellett az emberi szenvedéssel, a függőségekkel, az erőszakkal és a társadalmi nyomorúsággal is komolyan foglalkoznia kellene.
Lehet velem vitatkozni, érveimet cáfolni, álláspontomat megkérdőjelezni. De az érvek helyett a személyem minősítése aligha nevezhető keresztyén testvéri párbeszédnek.
Különösen figyelemre méltó, hogy hozzászólását azzal zárja: inkább csendben marad. Ehhez képest meglehetősen súlyos ítéleteket fogalmazott meg rólam.
Végezetül hadd idézzem a Gal 6,1-et: „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel.”
Kedves Péter, a keresztyén hitben nem az a kérdés, ki tudja keményebben megítélni a másikat, hanem az, hogy ki képes Krisztus lelkületével fordulni hozzá.
Én továbbra is szívesen beszélgetek Önnel a felvetett kérdésekről, személyeskedés nélkül, kölcsönös tisztelettel.
Kedves Senkii!
Az valóban igaz, hogy az egyik bűn nem fedezi a másikat, egy fontos probléma még nem tesz kevésbé fontossá egy másikat. Minden, amiről ír, valóban igaz és probléma, ettől még az Ev.Csop és Garnéla úr törekvései is helytállók. Én kérek elnézést Péter nevében, mert a reám adott reakciója nyomán látta ő úgy, hogy maga is ellenség.
De legyünk neki hálásak,mert iskolapéldául szolgál arra a problémára, amit az én részemről nem akar megérteni.
Nem a stílusával van baj (ezt tudjuk be a szenvedélyes tűznek, ami mozgatja), lehet Kilencvenöt jó érve is, hogy miért van igaza. Az ő problémája máshol keresendő.
Senkii2nek abban igaza van, hogy mindenki azt a harcot kell vívja, amelyre elhívta a Mindenható. Az persze szomorú, hogy keresztény emberek egymás ellen kell forduljanak, de igaz, mind Senkii2 mind az Ev.Csop részéről, hogy ez néha elkerülhetetlen.
Kedves Testvéreim az Úrban!
Engedjetek meg még egy utolsó gondolatot, amellyel részemről le is zárom ezt a vitát.
Úgy érzem, sokan félreértettétek a mondanivalómat. Nem állítottam, hogy a homoszexualitás keresztyén megítélése érdektelen vagy teológiailag jelentéktelen kérdés lenne. Csupán az arányérzéket, a lényeglátást és a lelkipásztori felelősséget hiányolom.
Hadd éljek egy hasonlattal!
Olyan ez, mintha a Szaharán átvezető autópályán az aquaplaning, vagyis a vízen felúszás halálos veszélyeiről rendeznénk többnapos közlekedésbiztonsági konferenciát. A téma valóban fontos, a veszély valós, az elméleti megállapítások helyesek is lehetnek. Csakhogy közben az út mentén sorra robbannak le az autók a hőségtől, a motorhibáktól és az üzemanyaghiánytól, az utasok pedig segítségre várnak.
És mi még mindig az aquaplaningről vitatkozunk!
Kíváncsi lennék, hogy a vitában részt vevő lelkipásztorok közül hányan találkoztak szolgálatuk során olyan homoszexuális emberrel, aki azért nem mert gyülekezetbe járni, mert félt az elutasítástól. Hány ilyen ember fordult hozzájuk lelkigondozásért? Hány konkrét emberi sors, személyes találkozás és lelkipásztori tapasztalat áll az elméleti állásfoglalásaik mögött?
És ezzel szemben hány alkoholbeteggel, kábítószer-függővel, családon belüli erőszak áldozatával, elhagyott gyermekkel, összetört házasságban élő emberrel találkoztak?
Melyik problémával szembesülnek gyakrabban a mindennapi szolgálatukban? Melyikre fordítanak több figyelmet, energiát és nyilvános megszólalást?
Mert számomra itt kezdődik az igazi kérdés.
Jézus nem véletlenül figyelmeztette korának vallási vezetőit: „Megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek” (Mt 23,24).
És hadd emlékeztessek az irgalmas samaritánus történetére is (Lk 10,25–37). A példázatban nem az bizonyult felebarátnak, aki a legjobban ismerte a vallási előírásokat, hanem az, aki lehajolt a bajba jutott emberhez.
Testvéreim, lehet kifogástalan teológiánk, megnyerhetjük valamennyi hitvitánkat, de ha közben elmegyünk a szenvedő ember mellett, akkor vajon megértettünk-e bármit is Krisztus evangéliumából?
Nem a teológiai meggyőződésetek feladását kérem, hanem azt, hogy a hitvallásos buzgóság mellé ugyanekkora irgalom, szeretet és cselekvő felelősség társuljon.
Mert az egyház hitelességét nemcsak az mutatja meg, milyen határozottan tud nemet mondani valamire, hanem az is, milyen szeretettel tud igent mondani a segítségre szoruló emberre.
Részemről ez volt az utolsó hozzászólás ebben a vitában.
„Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Mk 4,9).
Kedves Senkiii!
Szerintem mi is úgy véljük, hogy a hitvallásos buzgóság mellé ugyanekkora irgalomnak, szeretetnek és cselekvő felelősségnek kell társulnia. Ezt már többször leírtad itt, azzal az állítással karöltve, hogy nem az a legnagyobb probléma, amiről most beszélgetünk.
De minthogy álnéven írsz, és minthogy valószínűleg nem ismersz személyesen minket, a bölcs meglátásod pusztán csak ürességtől kongó lózung. Értsd: nem ismered azok hétköznapi életét es szolgálatát, akik most úgy érzik, fel kell szólalniuk e mostani ügyben, tehát az intelmeid inkább csak sugallmazásként hatnak: “akik most felszólalnak, biztos azért teszik, mert elhanyagolnak ennél fontosabb kérdéseket.”
Ez nem korrekt, akármilyen altruista mázzal is öntöd ezt le. Másrészt ha mindezeket álnéven írod, minimálisan is eldönthetetlenné teszed, hogy amit másoktól elvársz, te vajon teljesíted-e? Vagy csak másokat okítasz arról, hogy ők mit ne hanyagoljanak el? Remélem érthetővé tudtam tenni a dilemmát. Azt is leírtam már, hogy ez egy direkt teológiai-egyházi tematikájú oldal. Mi itt vállaltan ezzel foglalkozunk. Ha soknak érzed, amit mi teszünk, akkor te feleslegesen ne vond el az értékes idődet a másoknak való segítségnyújtástól azzal, hogy ilyen számodra feleslegesnek tűnő teológiai vitákról olvasol.
De a legnagyobb probléma nem is ez, hanem a megszólalásod elvi alapja. Ugyanis – és ezt nagyon fontos megérteni -, mindazok, akik egy teológiai kérdés tisztázását fontosnak tartják és felszólalnak (most, hogy egy súlyos tévtanítás mérgét egy evangéliumi alapokkal rendelkező felekezet véráramába próbálják erőszakos transzfúzióval bevinni), irgalomból, óvó szeretettől hajtva, a lelkipásztori felelősségtől vezérelve teszik. Neked ez azért tűnik puszta teológiai vitának, mert a.) hibásan ezt nem látod át, b.) nemes egyszerűséggel nem érdekel, c.) nem is tartod problémásnak a nevezett eseményt és az ott elhangzottakat.
Az evangéliumi tanítás megrontása a legsúlyosabb vétkek egyike. Hiába adsz valakinek egy pohár vizet, ha közben hazugságokkal traktálod és így az üdvössége elé még te magad, a segítő ember akarsz akadályokat gördíteni.
Olvasd el kérlek a pásztori leveleket, hogy lásd, az apostol milyen féltő gonddal hangsúlyozza, hogy a mindenkori lelkipásztornak, gyülekezetvezetőnek, teológusnak mennyire meg kell őriznie a rá bízott drága kincset (az evangéliumi-apostoli tanítást). Ha ez elvész, akkor az általad oly annyira hangsúlyozott, különféle helyzetekben megnyilvánuló segítségnyújtásnak nem lesz valódi alapja és célja.
Kedves Tamás!
Lehet, hogy most túl egyszerűen fogalmaztan, úgyhogy vissza lépek kettőt.
Azért használom a „progresszív” és a „fundamentalista” címkéket, mert valahogy nevén kell nevezni x-et és y-t. Gyűlölöm ezt a fajta dobozolást, de mivel az egyik oldal következetesen így nevezi a másikat, gondoltam maradok ennél. Ezentúl majd idézőjelbe teszem a csoportmegjelölést. Lehetne liberális vs. hitvallónak is bélyegezni, csak ugyebár a „fundamentalisták” ügyes fogása, hogy magukat hitvallónak, evangéliuminak, biblikusnak hívják, következésképp aki másként gondolkodik, az már nem lehet hitvalló, biblikus, evangéliumi, még tovább menve, aki nem hitvalló, azt már csak egy hajszál választja el az eretnektől. (Ez nincs így kimondva persze, csak sugallva.)
A „fundamentalisták” szerintem sosem álltak középen. A közép alatt az evangéliumot értem. A kultura persze nem statikus. Ismerem Ádam írásait, valamelyik Tűzfal podcast epizódban hozták példának, hogy ami 15 éve egy jogos felvetés volt, azért ma már Fideszes vagy. Eltolódott a kultura, de amikor a „fundamentalisták” azzal védekeznek, hogy ők egy helyben állnak, csak a kultúra miatt látszanak szélsőségesnek, nem igaz, hanem önigazolás. Ha már ok-okozat, a „fundamentalisták” nem csak reagálnak a kultúrára, hanem igazodnak hozzá, és elfogultan méritek magatokat a témában.Erről szólt minden kommentem feljebb.
Emellett szerintem függőségi viszony áll fenn. Nem víz és tűz, hanem bizonyos értelemben „hálásak” vagytok a „progresszíveknek”, mert velük mindig lehet viaskodni, relevanciát erősíteni. És erre mondhatjuk, hogy „hitvallásos szempontból” jogos szembenállás, és azt is, hogy „őket” a kultúra szülte, de ha holnap eltűnnének, holnapután lenne új ellenség, aki nem elég hitvalló, biblikus, evangéliumi. Mert a „fundamentalizmus” tünete és része a bajnak. Ezért is helytálló szvsz. P.O. egyik kommentje, hogy „úgy kellett nektek ez, mint egy falat kenyér”. Bele lehet kapaszkodni, erősíti az identitást, könnyen lehet manőverezni. Ezért gondolom, hogy inkább illik rátok a „fundamentalista” címke, mint a hitvallásos, érezzétek bármilyen negatívnak, tudjátok, hogy mit jelent a jelenlegi kultúrában (még ha nem is mindenki használja következetesen). Lehet, hogy valaki szemében én is „fundi” vagyok, ez a kultúra része.
Na most rendszerint innentől jön az a vád, hogy a politikai/világnézeti/ideológiai identitásom megelőzi a hitemet/keresztény mivoltomat, még akkor is, ha én ezt nem látom. Ezért is nem tamasztom alá konkrét példával, mert be leszek dobozolva „centristának”. Erre jogos érv,hogy akkor nincs miről beszélnünk, elfogadom és igazatok is van ebben. Valóban nehéz bármiről, még a hitről is írni, beszélni, megvallani, mert önkényesen rád sütik az összes bélyeget, amit el lehet képzelni. Ezt nem tagadom, átérzem ennek a nehézsegét. Én felétek nem bélyegként szeretnék élni a „fundamentalista” jelzővel, még ha sokszor úgy is hat.
De innentől hit kérdés. Hiszed-e, hogy én egy vakfoltodra mutatok rá, vagy sem? Az ember magában szerintem képtelen szétszálazni minden egyes gondolatánál és érzésénél, hogy annak mi a gyökere. És lehet persze arra a következtetésre jutni, hogy „én tiszta vagyok, a hitemből fakad a világlátásom” de az önigazolás nagy úr. Nem nagyobb az Istennél, de akkor itt jön képbe a bűnös természetünk, ami azért magunk felé hajlít bennünket, nem a kereszt felé. Ez persze igaz rám is, honnan tudom, hogy mindenki más hülye, csak én vagyok helikopter, nem é az én vakfoltom ez?
Egy szó mint száz, nem, a „fundamentalisták” nem állnak középen. Szélsőségesek, és nem, nem azért mert a kultúra kiment alóluk, hanem mert eleve egy szélsőséges pozícióból indultak, amikor egy társadalmi problémára (a „progrsszióra”/szexuális forradalomra/felvilágosodásra) egy másik ideológiával átszőtt teológiával reagáltak a múltban. Minden erényével és hibájával együtt. De nem kevésbé veszélyes, mint a „progresszívek”.
Bocsánat, ha ismét túlegyszerüsítettem, általánosítottam dolgokat és nagy ugrásokban haladtam, de nem akartam az árnyalás bűnébe esni. Épp ezért gondolom kikezdhető, amit írtam, de sok minden ott van korábbi kommentjeimbem, esszét viszont nem akarok írni. Bízom benne, hogy érthető, mire akarok kilyukadni. Ettöl még legyen a ti hitetek szerint.
Kölcsönös és folytonos önvizsgálat, de minden reményünk a kegyelem. (Péter, kérlek ezt ne vedd szenteskedésnek.)
Kedves Bálint!
Fogadjuk el munkahipotézisként, hogy „fundamentalisták” vagyunk, olyan értelemben, ahogy te érted (bár szerintem a fogalom különböző jelentésárnyalatait és aspektusait kevered, de legyen). Fogadjuk el a te kritikádat is, hogy ez valamiféle identitás, amely a harcosságból él, és önmagára nézve vakfoltjai vannak, hiszen eleve – ahogy írod – szélsőséges pozícióból indul.
De itt rögtön felmerül pár kérdés, amely a feltételezéseid vagy értékítéleted jogosságát mintha kissé megingatná.
1.) Milyen pozícióból beszélsz te, ha jól értem, evangélikus lelkipásztorként? Nem tudjuk. Azért nem tudjuk, mert mint rendszeres olvasónk mindig csak akkor szólalsz meg, ha kritizálni kell valamely gondolatunkat. Ha legalább lennének néha pozitív méltatások, akkor legalább tudnánk következtetni az „egyetértésedből” az elfoglalt „pozíciódra”. Egyszerűen rejtély, hogy milyen alapállásból beszélsz. Nem feded fel. Egyelőre annyit tudunk, hogy mind a progresszió szélsőség, mind az arra adott válasz. Illetve azt – ahogy Garnéla Péterrel való polémiádból kiderült –, hogy tiltakozol az ellen, hogy centrista lennél, mert ez a címkét is túl szűknek érzed. Én nem a politikai preferenciádra kérdezek most rá, hanem a teológiai-etikai alapállásodra. Ezt tudnád egy picit árnyalni?
2.) Az előző pontból következik, ahogy egy korábbi kommentelő rá is kérdezett: ha úgy nem jó, ahogy mi csináljuk – a te ízlésednek nem felel meg –, akkor hogyan kellene csinálni? Magyarázd el nekünk evangélikus lelkészként, hogy a hitvallásos vonalat hogyan kell képviselni ma, Magyarországon! Ez nem felkérdezés, vagy követelőzés, tényleg érdekel. Továbbá azt is látnunk kellene, hogy szerinted, egészen konkrétan Béres Tamás professzor és lelkésztársai fasori performanszára – amit, ha jól értem a nagyon burkolt és árnyalt megfogalmazásodat, te magad is elítélsz és vállalhatatlannak tartasz – hogyan kellene nem „fundamentalista” módon, de azért mégis hitvallásos módon reagálni? Summa: mutass nekünk alternatívát, hadd tanulhassunk belőle! Értsd: ne csak azt mondd, hogy mit csinálunk rosszul, hanem vázolj fel számunkra a mostani helyzetet érintően egy pozitív példát.
3.) És végül a megszólalásodat az is árnyalná, ha tudnánk, hogy te személyesen hogyan reagáltál a saját egyházadban erre a mostani helyzetre? (nyilván nem fundamentalista módon) Egyetértesz azon lelkésztársaiddal (akik talán már nincsenek is olyan kevesen) és evangélikus gyülekezeti tagokkal, akik felháborodtak és akik elbizonytalanodtak most? Jogosnak tartod a reakciójukat? Ha igen, te miben juttattad kifejezésre akár konkrét személyek (a beszélgetésen résztvevők vagy az egyházi vezetők) irányában az egyet nem értésedet és milyen ügyrendezést tartanál kívánatosnak?
Üdv,
Tényleg nincs semlegesebb jelző annál, mint a fundamentalista? Tényleg csak azzal a szóval tudsz minket jelölni, amivel a tálibokat meg az ISIS-t szokták? Komoly képpel akarod ezt velünk megetetni? Konzervatívok nem lehetünk. Hiszen akkor bukik a mérsékelt, centristázó retorika. De legalább hívnál minket rigoristáknak, vagy nem tudom. Nem. Osama bin Laden és Abu Bakr Al-Baghdadi mellett kapunk helyet.
Különben minket milyen világi ideológia vezérel?
@Bende: mi a baj a fundamentalista jelzővel? Engem nem zavar, az vagyok.
A fundamentalista szónak legalább háromféle használata van.
Van a szűk, történeti-teológiai jelentése, amely a 20. század eleji amerikai protestáns fundamentalizmushoz kötődik. Ezt kb érti két focicsapatnyi ember az országban.
Van a köznyelvi, pejoratív jelentése, amit leírtam.
És van az akadémiai szakirodalomban használt, tágabb jelentése, amely olykor az evangéliumi kereszténység bizonyos irányzatainak leírására is szolgál, és amelynek alkalmazása nemegyszer pejoratív, ideológiailag terhelt értékítéletekkel jár együtt.
@Bende: értem, hogy az ellenségeink pejoratív értelemben használják (nemcsak ők!) – de ez egy olyan kifejezés, amit bátran a mellünkre tűzhetünk pozitív értelemben. Ez csak egy hirtelen jött gondolat, majd gondolkodom rajta én is tovább.
Kedves Testvéreim!
Engedjetek meg egy egyháztörténeti és vallásszociológiai kitekintést, mert úgy érzem, ebben a vitában időnként úgy beszélünk a homoszexuális keresztények és azonos nemű párkapcsolataik egyházi elfogadásáról, mintha egy eddig soha nem látott, kizárólag a magyar egyházakat fenyegető jelenségről lenne szó.
Pedig az európai protestantizmus története egészen más képet mutat.
A svéd evangélikus egyház 2005-ben döntött az azonos nemű bejegyzett élettársi kapcsolatok megáldásáról, majd 2009-ben lehetővé tette az azonos nemű párok egyházi házasságkötését.
Dániában 2012-ben, Norvégiában 2017-ben vezették be az azonos nemű párok egyházi esketését.
A skót presbiteriánus egyház, amely teológiai és történeti értelemben a református hagyományhoz tartozik, 2022-ben döntött úgy, hogy lelkészei saját lelkiismereti meggyőződésük szerint ilyen házasságokat is megköthetnek.
Ausztriában a református egyházban már 1999 óta létezik az azonos nemű párok egyházi házasságkötésének lehetősége, az evangélikus egyház pedig 2019-ben fogadta el az ilyen kapcsolatok házassághoz hasonló megáldását.
Németországban az evangélikus tartományi egyházak túlnyomó többségében lehetőség van az azonos nemű párok egyházi esketésére vagy megáldására.
Az anglikán Church of England 2023-ban az azonos nemű párokért mondott nyilvános áldáskérő imákat engedélyezte az istentiszteleteken, bár az egyházi házasságkötést továbbra sem.
Vagyis nem néhány elszigetelt teológus különvéleményéről beszélünk, hanem több évtizedes, zsinati döntésekkel, teológiai vizsgálatokkal és egyházi vitákkal kísért folyamatról.
És most következik az igazán érdekes kérdés: mi történt ezekkel az egyházakkal?
Megszűntek? Kiürültek valamennyi gyülekezeteik? Eltűnt az igehirdetés, az úrvacsora, a keresztelés, a konfirmáció és a szeretetszolgálat?
Nem.
A Norvég Egyházban 2025-ben mintegy 55 ezer istentiszteletet tartottak, összesen 4,59 millió részvétellel. Ez több, mint az előző évben.
A svéd evangélikus egyházban 2025-ben mintegy 10,86 millió istentiszteleti részvételt regisztráltak, ami szintén növekedést jelent 2024-hez képest.
Az angliai anglikán egyházban a rendszeres istentiszteleti közösség létszáma 2024-ben meghaladta az egymillió főt.
Németországban az evangélikus egyházhoz 2025 végén még mindig mintegy 17,4 millió ember tartozott, több mint 11 ezer gyülekezetben.
Természetesen ezek az egyházak komoly szekularizációval és taglétszámcsökkenéssel is küzdenek. Ezt tudományos tisztességgel ki kell mondanunk.
Csakhogy a taglétszám csökkenéséből önmagában nem következik, hogy annak oka a homoszexuális kapcsolatok egyházi elfogadása lenne. Ehhez oksági összefüggést igazoló, összehasonlító kutatásokra lenne szükség.
Ugyanígy az sem bizonyítható pusztán ezekből az adatokból, hogy az elfogadóbb álláspont növelné a vallásosságot.
Amit viszont a tények alapján kijelenthetünk: az azonos nemű párkapcsolatok egyházi elismerése és a működő, istentiszteleteket tartó, gyülekezeti és szeretetszolgálati életet folytató egyház nem egymást kizáró jelenségek.
És miért gondolom, hogy ez a kérdés Magyarországon is egyre hangsúlyosabban fog megjelenni?
Azért, mert a magyar református és evangélikus egyházak nem történelmen kívüli, légmentesen elzárt közösségek. Az európai protestantizmus részei, nemzetközi teológiai kapcsolatokkal, külföldön tanuló lelkészekkel, egyetemi kutatásokkal és változó társadalmi környezettel.
A reformáció egyik legértékesebb öröksége éppen az, hogy az egyházi tanítás nem mentesülhet a folyamatos, Szentírás alapján történő vizsgálat alól.
Az ecclesia semper reformanda gondolata természetesen nem azt jelenti, hogy minden társadalmi változást automatikusan egyházi tanítássá kell emelni. Azt viszont igen, hogy egyetlen történetileg kialakult értelmezés sem kerülheti el a felelős teológiai vizsgálatot.
A Magyarországi Református Egyház 2004-ben elfogadott, majd 2019-ben megerősített állásfoglalása jelenleg elutasítja az azonos nemű kapcsolatok egyházi megáldását. A magyar evangélikus egyház is megerősítette a férfi és nő házasságára épülő hagyományos álláspontot a 2021-es közös egyházi nyilatkozatban.
Ezeket a tényeket sem szabad elhallgatnunk.
A történelmi tapasztalat azonban arra tanít, hogy az egyházi álláspontok változása rendszerint nem egyik napról a másikra történik. Hosszú, gyakran fájdalmas értelmezési viták, generációs változások, lelkipásztori tapasztalatok és zsinati döntések előzik meg.
Hogy a magyar egyházak végül milyen döntésre jutnak, azt ma senki sem tudhatja bizonyossággal. De aligha gondolhatjuk komolyan, hogy ezt a kérdést pusztán az elutasítás hangerejével véglegesen lezárhatjuk.
És még valami.
A norvég egyház 2016-os döntésének egyik legfigyelemreméltóbb eleme számomra éppen az volt, hogy elismerte: az azonos nemű házasság kérdésében fennálló teológiai nézetkülönbség nem feltétlenül teszi szükségessé az istentiszteleti és szentségi közösség megszakítását.
Micsoda fontos felismerés egy olyan korban, amikor hajlamosak vagyunk minden teológiai különbségből egzisztenciális egyházi fenyegetést formálni!
Pál apostol így ír: „Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg!” (1Thessz 5,21).
Én nem azt kérem, hogy bárki meggyőződése ellenére változtassa meg a teológiáját.
Azt kérem, hogy ne a félelem, hanem a tudományos tisztesség, a biblikus felelősség, a történelmi tapasztalat és a testvéri szeretet vezesse a párbeszédet.
Mert az európai egyháztörténet nem azt bizonyítja, hogy az ilyen kérdések megvitatásába szükségszerűen belehal az egyház, hanem azt, hogy komoly teológiai nézetkülönbségek mellett is fennmaradhat az istentiszteleti és gyülekezeti közösség.
És talán végre azt is megkérdezhetnénk: miközben az egyház jövőjéért aggódunk, vajon hány embert tartunk távol Krisztustól azzal, ahogyan egymásról és embertársainkról beszélünk?
De sok szóval írod le, hogy „hagyjuk már abba ezt a kereszténységet”
Na, örülök, hogy maradtál még egy kicsit köztünk Senkiii, mert csak világossá vált, hogy mit képviselsz, honnan fúj a szél – a kenetteljes félrebeszélés mellett is. 🙂
Egy egész kis egyháztörténeti gyűjteményt kaptunk tőled a témában, megspórolva a munkát nekünk. Ezért hálásak vagyunk neked! Na most azok az egyházak, ezt már nem gyűjtötted ki, amelyeket felsorolsz, zuhanó repülésben vannak a taglétszám tekintetében. Ez akkor is így van, ha egyelőre még úrvacsorázgatnak nutellás keksszel, két érzékenyítés között. Többnyire meainstream európai lutheranus vagy uniált egyházak. Tömegek hagyják el őket, csatlakozva valamely evangéliumi formációhoz. Tehát a kis gyűjteményed melle statisztikákat is szedjél csokorba. De nem úgy, hogy megnézed, 2025-ben mennyien látogatták xyz felekezet istentiszteleteit, hanem úgy, hogy mondjuk 1990-től megnézed a számokat, és összehasonlítod őket, majd megnézed ezzel párhuzamosan az evangéliumi közösségek számait, és megvizsgálod, melyik mennyit zuhant egymashoz viszonyítva.
Azt is megnézheted, ha már ennyire belejöttél a kutakodásba, hogy pont e kérdés mentén szakad jelenleg az Egyesült Metodista Egyház, plusz korábban ezért váltak ki nemzeti egyháztestek az Anglikán Egyházból, és sorolhatnám tovább. Látod, ezek a fejlett nyugatiak sem tudták annyival elintézni, mint te.
Egyébként már az elején éreztem, hogy nem vagy transzparens, de tettem egy próbát. Eddig. Szeretettel kérlek, ne terjeszd itt tovabbb progresszív propagandádat. Arra vannak más fórumok.
Értjük, hogy szerinted – szigorúan a tudományos tisztesség, a biblikus felelősség, a történelmi tapasztalat és a testvéri szeretet jegyében – nincs azzal semmi baj, hogy keresztyenseg címen egy leszbikus, “házas” lelkésznő homoszexualitást propagáló, direkt fiatalokra kalibrált művét hazai teológusok meltatják és terjesztik.
Amint a legutóbbi cikkünkben írtuk, mi ezt tűrhetetlen, keresztyén-ellenes, immorális, Krisztusra és az ő evangeliumára szégyent hozó álláspontnak tartjuk. Kérjük, térj meg ebből, változtass az álláspontodon, és ha átgondoltad ezt, akkor kommentelj.
Köszönettel,
Kedves Péter:),
Neeeee! Kövessük Jézust! Teljesenek meg a templomok bűnösökkel, akik hallják meg az evangélium szavát! Változzon meg az életünk az Ő kegyelme és a kereszt ereje által! Jézus az út az igazság és az élet!
Egy képregény nem fogja megállítani az Úr munkáját. Az ellenség akarja azt, hogy egymással veszekedjünk és ne töltsük be az elhívást!
@Senkiii: elsőre átláttam rajtad, a sziszegésed idáig hallatszik. Írj még pár hozzászólást, kérlek, hadd legyen még egyértelműbb, hogy miféle vagy.
Senkiii!
Mit hallok? Bűnösök, akik meghallják az evangélium szavát? Miről beszélsz? Mégis milyen bűn? Ne kezdj el belecsúszni már te is a fundamentalizmusba! Legalább te ne… Nincs bűn, csak bazi nagy szeretés van. Ezt kellene végleg megérteni. Neked is meg az itt lévő sok fundinak is.
Szeretettel,