A hitvallásosság nem irányzat! – Az „evangelikál” címke használata a történelmi egyházakban

Néha hallani olyan hangokat a történelmi népegyházakon belül – konkrétan a személyemmel, és más, evangéliumi/evangelikál meggyőződésű személyekkel kapcsolatosan is –, hogy „ezek az evangelikálok túl rigorózusak, hegemóniára törnek, saját álláspontjukat akarják ráerőltetni másokra, importteológiát vagy importkegyességet akarnak elterjeszteni”, és így tovább. Csakhogy az ilyen indulatkitörések teljes félreértésre épülnek. Lehet, hogy az „evangelikál” címke idegenül hangzik kissé a magyar fül számára (az „evangéliumi” kevésbé), de sokszor az ilyen lózungokat hangoztatók is pontosan tisztában vannak azzal, hogy ez a megjelölés egyszerűen a népegyházak hitvallásosait jelölik, azokat, akik ragaszkodnak egyházuk, felekezetük történelmi hitvallásaihoz, és az azok által kifejezett apostoli-történelmi keresztyénség doktrínáihoz és etikájához.

Az „evangelikál” mint fogalom ráadásul egy olyan halmazcsalád, amely gazdag diverzitást mutat: eltérő kegyességű, eltérő liturgiájú, eltérő történelmű és eltérő hitvallású csoportokat is magában foglal; ilyen mód az „evangelikál lutheránus” nem más, mint hitvallásos lutheránus, ahogy az „evangelikál anglikán” hitvallásos anglikán, az „evangelikál baptista” hitvallásos baptista, és az „evangelikál metodista” hitvallásos metodista. Az „evangelikál református” tehát nem más, mint egy hitvallásos református: olyan református, aki a Második Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté normatív voltát komolyan veszi. Ráadásul ez a meghatározás még a hitvalló reformátusságon belül is bizonyos kegyességi szabadságot biztosít. Ilyen értelemben – bár ez így anakronizmusnak tűnik, de a lényeget tekintve mégiscsak igaz, – evangelikál volt Szegedi Kis István, Pósaházi János, Ravasz László, Sebestyén Jenő és Cseri Kálmán is. Az „evangelikál” jelző tehát nem egy külön „szektás” kegyességi irányzat. Ebből következően az „evangelikál” kifejezés pejoratív használata gyakran olyan álláspontot jelöl, amely magát a hitvallásosságot (a közös hit megvallását) – ami elviekben a történelmi protestáns egyházak alapja, – marginális, opcionális sajátosságnak tekinti.

Ne feledjük, hogy a Magyarországi Református Egyház saját alkotmányában deklarálja, hogy a Szentírás alapján, az Apostoli Hitvallás, valamint elfogadott hitvallásai, a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás értelmében egyedüli fejének az Úr Jézus Krisztust ismeri el, vagyis a saját identitását expliciten a Szentírásra és a történeti református hitvallásokra, mint normatív zsinórmértékre alapozza. Ez azt jelenti, hogy az MRE nem általánosan „protestáns” vagy „vallásos” közösségként határozza meg magát, hanem olyan hitvallásos közösségként, amelyben a hitvallások normatív szerepet töltenek be a tan és az élet dolgában. Ha megnézzük az MRE hivatalos kommunikációját – egyházvezetők-egyházkormányzók, lelkipásztorok különféle fórumokon való megnyilatkozásait –, a hitvallások rendre úgy kerülnek elő, mint amelyek a Szentírás tanításának szabatos és precíz összefoglalásai és amelyek a református tanítás egészét lefedik. Ha ez így van – márpedig így van –, akkor a hitvallásosság mint olyan, nem valamiféle opcionális „spiritualitás”, hanem a református identitás strukturális eleme. Emellett tanúskodik a hitvallások beszédmódja is: „hisszük… elfogadjuk… elutasítjuk”. Ezek a kifejezések egy közösségi, normatív beszédmódot tükröznek, nem valamiféle egyéni kegyességi stílust. Mint mondtuk, a református hitvallások tartalma a bibliai tanítás esszenciáját – és azokat kifejező református tanítás főbb doktrínáit – lefedi, úgymint: Szentírás, Szentháromság Isten, Krisztus, predestináció, megváltás, újjászületés-bűnbánat-megszentelődés, egyház, sákramentumok, egyházkormányzat stb., és autentikus módon határvonalat húz az elutasított tantételekkel – eretnekségekkel – szemben. Azaz, e hitvallási tartalmat minden egyházkormányzati és szolgálati szinten – és minden egyháztagot érintően – normatívként kell elfogadni és így kell a gyakorlatban érvényesíteni. Ennek kell meghatároznia az egyház igehirdetését, katekézisét, tan- és egyházfegyelmét. Lényeges hangsúlyozni, hogy mindez nem egy külön, párhuzamos „kegyességi világ”, hanem a református egyházban elvárt – a hitvallások által kijelölt – szemléletmód és magatartás, hiszen az egyház hivatalos dokumentumaiban rögzített önmeghatározása szerint maga is így akar élni.

Na most, amint az köztudott, az evangelikalizmus nem más, mint az a protestantizmuson belüli teológiai és egyházi „mozgalom”, amely a Szentírás tekintélyét, Krisztus kereszthalálának központi voltát, a megtérés szükségességét és az aktív missziót hangsúlyozza. Ezeket a sarokpontokat eleve a történelmi protestantizmus evangéliumi hitvallásai formálták. Az evangelikalizmus-halmazon belül beszélnek ráadásul „hitvalló evangelikálokról”, akik kifejezetten a reformátori hitvallásokhoz és azok sákramentum-értelmezéséhez ragaszkodnak.

Ez a leírás lényegében lefedi azt, amit magyar református kontextusban hitvallásos magatartásnak nevezünk: a biblikus, Krisztus-központú, a bűnbánatot-megtérést és a missziót hangsúlyozó református identitást, amely nem pusztán egy „színfolt” az egyház kegyességi palettáján, hanem a hitvallások által kijelölt hitvalló pozíció. Ha tehát az MRE hivatalosan is hitvalló egyháznak vallja magát – márpedig, mint láttuk, annak vallja –, akkor azok, akik a történelmi hitvallások tartalmához ténylegesen ragaszkodnak, a szó teológiai értelemben nem egy különleges kisebbséget, hanem az egyház önazonosságát valóban komolyan vevő reformátusságot képviselik. Az ún. „evangelikál református” tehát nem egy olyan mozgalom képviselője, amely külső, „importált” kegyességet akar becsempészni a magyar történelmi protestantizmusba, hanem olyan egyháztag, aki hűségesen ragaszkodik a református hitvallásokhoz. (ugyanez igaz az evangélikusság viszonylatában egy, a Konkordia-könyv tartalmához ragaszkodó evangélikus egyháztagra is).

Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert azok, akik a teológiai címkék, mozgalmak és irányzatok világában kevésbé jártasak, hajlamosak az „evangelikál” jelzőt valamilyen „kisegyházi” vagy egyszerűen „angolszász” különlegességként értelmezni, sőt úgy beállítani, mintha az csupán a megtérés szükségességére redukált, ökumenikus „esszencia” volna. Ezzel szemben a szó eredeti értelme és történeti háttere szerint a tisztán evangéliumi alapállást éppen a hazai történelmi protestáns egyházak hitvallási öröksége testesíti meg a leghitelesebben. Talán részben ennek is tulajdonítható, hogy azok a formációk, amelyeket hazánkban hagyományosan – nem ritkán torzító módon – „evangelikálként” szokás emlegetni (szabadevangéliumi, independens, kisegyházi–karizmatikus közösségek), néhány mondatra szűkített hitvallási tételeikkel kevésbé képesek meggyőzően és hitelesen közvetíteni a történelmi, evangéliumi protestáns teológia gazdagságát, ami nem ritkán abban a jelenségben is tükröződik, hogy folyamatos elvándorlás figyelhető meg ezekből a közösségekből vissza a történelmi protestáns egyházak felé.

Mindezek fényében – az érvelés irányát megfordítva – megállapítható, hogy mivel az MRE önmeghatározása szerint hitvallásait normatívnak tekinti, minden olyan diskurzus, amely a „hitvallásosságot” egy sajátos, pejoratívan értett „evangelikál” kegyességi irányzatra redukálja, implicite azt sugallja: a hitvallásokhoz való szoros ragaszkodás csupán egy választható kegyességi opció az egyházon belül. Amikor tehát valaki úgy fogalmaz, hogy „az evangelikálok kiszorítósdit játszanak, rigorózusak, és a hitvallások szövegéhez való ragaszkodásuk nem engedi szabadon kibontakozni a népegyházra jellemző írásértelmezési, teológiai és kegyességi pluralizmust”, ezzel – kimondatlanul is – relativizálja a hitvallások normatív státuszát. Mintha létezhetne ugyanazon egyházon belül egy legitim „nem-hitvallásos” református pozíció is. Ez azonban ellentmond az MRE hivatalos önértelmezésének, amely szerint az egyház hitvallásos közösség. Ebből következően az MRE – történeti és tanbeli értelemben – „evangelikál/evangéliumi” egyház; vagyis a szó eredeti, teológiai-hitvallási jelentésében (ezt jelölte eredetileg a német „evangelisch” szó is) az autentikusan református álláspont éppen a – helyesen és nem pejoratíve értett – „evangelikál” református pozíció. Ezt hivatott kifejezni a Magyarországi Református Egyház korábbi neve is: Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház.

Ennek tükrében, amikor a történelmi népegyházakban – bár ritkán, de mégis előforduló módon – az „evangelikál” kifejezést lekezelő értelemben használják, akkor ez többnyire nem egy pontosan körülhatárolható tanbeli eltérésre utal, hanem inkább egy habitust vagy identitást jelöl. Olyan személyre vonatkozik, aki – a beszélő számára kellemetlen, zavaró módon – erőteljesen hangsúlyozza a Szentírás tekintélyét, az újjászületés, megtérés és megszentelődés jelentőségét; akinek fontos a hitvallási tartalom tudatos vállalása, és aki a missziót az egyház elsődleges feladatának tekinti. Tömören fogalmazva: „evangelikál” az, aki számára a hitvallások által kijelölt igazság elsőbbséget élvez a „közösség” értékének előjel nélküli hangsúlyozásával szemben. Ha pedig e jegyek gúny tárgyává válnak, az nem pusztán retorikai gesztus, hanem értékítélet a bibliai–reformátori, hitvallásos ethoszról. Az ilyen beszédmód ezért mindig gyanút keltő: azt sugallja, hogy ami az egyház hivatalos dokumentumaiban közös normaként megjelenik, az a diskurzus szintjén egyfajta különös, sőt tolakodó kisebbség – az „evangelikálok” – sajátossága. Ez viszont azt üzeni, hogy a hitvallásokat érintő normativitás nem mindenki számára kötelező, csak azoknak, akik ezt az „irányzatot” választották az egyházon belül. Ilyen értelemben a pejoratív címkézés a hitvallásokat érintő relativizmus retorikai stratégiája. Ezzel szemben a valóság az, hogy mivel az „evangelikál” nem egy egyházon belüli különálló „klub”, hanem a hitvallásosok gyűjtőneve, az, aki ezt pejoratív módon használja, saját hitvallásos identitását kérdőjelezi meg – sőt, akaratlanul is elárulja, hogy attól már eltávolodott.

*

Korábbi írásaink a témában: Kéri Ákos Balázs: Mi, magyar református evangelikálok – az Evangelikál Csoport Egyesület református tagjai és a Magyarországi Református Egyház