A „párbeszéd” jegyében – Egy előre jelzett egyházi válság anatómiája

Ha valaki szeretné megérteni – éspedig „genezisüknél” fogva – a Magyarországi Evangélikus Egyházban (MEE) most már nyíltan zajló tragikus folyamatokat – és más hazai egyházi közösségekben többé-kevésbé implicite már jelen lévő tanbéli anomáliákat –, annak a következő, oldalunkon korábban megjelent három írást javasoljuk elolvasni és behatóan áttanulmányozni. Ezen írások közül kettő évekkel ezelőtt jelent meg, egy pedig idén. Nem triumfálásképp, hanem a tanulságok levonása céljából hangsúlyozzuk: már évekkel ezelőtt – és azóta újra meg újra – jeleztük, hogy a nyugati mainstream protestáns (főként metodista, evangélikus, anglikán és presbiteriánus) egyházakat legyengítő, elfonnyasztó és teljesen kizsigerelő ideológiai vírus nem áll meg az országhatárokon lévő kerítéseknél. A transzmisszió – a vírusnak az egyik egyházi közösségről a másikra történő átvitele – nagyon is valós, terjedése pedig exponenciális, és szinte egy az egyben követi a társadalmi változásokat.

Mi ezt nemcsak cikkek, írások és konferencia-előadások formájában jeleztük, hanem személyesen is egyértelműen kifejezésre juttattuk az egyházkormányzók előtt, szorgalmazva azon alapvető tanbéli tartalmak egyházalkotmány-szintű deklarálását és olyan tanfegyelmi-egyházfegyelmi „fékek és ellensúlyok” bevezetését, amelyek garantálhatják ennek az ideológiai cunaminak a lelkészek szolgálatában és a hivatalos tanítás szintjén történő legalább részleges feltartóztatását. Mindeközben e jogos kívánalom érvényesülését folyamatosan hátráltatta a – kisebb részben az egyházakon belül, nagyobb részben az egyházakon kívül hangját hallató – progresszív oldal, mégpedig azzal a retorikával élve, hogy itt valamiféle „fundamentalista” irányzat hegemóniára törekvéséről van szó a sokféle kegyességi irányzat kárára, és nem egyszerűen – ahogy mi mondtuk – a normalitás és az abnormalitás közötti világos különbségtételről.

Az MEE-nek a – most egy konkrét esemény által fémjelzett – állapotát úgy lehet leírni, mint amikor egy tanbéli fertőzésre – nyilvánvaló antropológiai tévtanításra – adott, szabálytalanná vált szervezeti válasz már életveszélyes működési zavart okoz. Ezt jelzi a püspöki tanácsának az ominózus fasori eseményre adott félresikerült reakciója is. A rendezvényen egyházi szolgálók, teológiai tanárok és lelkipásztorok egy, a homoszexualitást népszerűsítő, a bibliai igehelyek jelentését kiforgató, elsősorban fiataloknak szóló képregényt mutattak be, és hitelesítettek tekintélyükkel. A püspöki tanács pedig legitim „teológiai hangsúlyként” és „kegyességi hagyományként” hivatkozik az MEE e témában megfogalmazott hivatalos állásfoglalásaival szembemenő és sokakat megbotránkoztató nézetekre, valamint „munkacsoportok” felállítását kezdeményezi a „párbeszéd” jegyében.

Ugyanakkor nem szabad pálcát törni a személyes hitvallásukat tekintve evangéliumi meggyőződésű, jó szándékú és saját közösségeikben áldásos szolgálatot végző evangélikus egyházkormányzók felett, mert szinte feloldhatatlan helyzettel állnak szemben, amelynek kezelése tisztánlátást, az Isten igéjéhez való makacs ragaszkodást, akaraterőt, illetve kemény és fájdalmas konfliktusok felvállalását (beleértve a nagy anyagi bázissal rendelkező nyugat-európai lutheránus egyházakkal való kapcsolatok meggyengülését is) igényelné. Ráadásul nemcsak a mostani fiaskóra adott célzott válaszra volna szükség részükről, hanem az egész egyházi közösségüket érintő „talajforgatásra” is, amely biztosítaná annak az ideológiai áramlatnak a kigyomlálását, amely a nevezett eseményt is kitermelte.

Hogy miért vannak szinte kilátástalan helyzetben az evangélikus egyházvezetők (illetve az esperesek, a kisebbségben lévő, evangéliumi meggyőződésű teológiai tanárok stb.), azt az oldalunkon korábban publikált írások részletesen bemutatják. Ezek közül három címét és rövid összefoglalóját olvashatjuk alább – a címekre kattintva maguk a cikkek is elérhetők. Úgy olvassuk ezeket, hogy az általuk részletezett három jelenség szorosan összefügg: ok-okozati kapcsolatban állnak egymással, és kölcsönösen erősítik egymást.

*

A progresszív érvelés és a hazai egyházak „elEKD-sodásának” veszélye, 1–2. rész

A Márkus Tamás András református lelkésszel készült interjú első része a progresszív teológia alapvető hibájának azt tartja, hogy az a „tudományos” eredményeket és a történelmi változásokat a Szentírás mellé emeli Isten akaratának megismerésében, holott ezek csak a Biblia tekintélyének alárendelve értékelhetők. Az interjúban szereplő érvelés szerint a társadalomtudományokat (és ezek hatására sokszor már a teológiát is) ideológiai előfeltevések alakítják, ezért a „tudomány mai álláspontjára” való hivatkozás nem indokolhatja a hagyományos keresztyén tanítás, különösen a házasság- és szexuáletika felülírását. A Németországi Protestáns Egyház (EKD) olyan figyelmeztető példaként áll előttünk, melynek szexuáletikai útkeresésében a konkrét bibliai útmutatás helyét fokozatosan általános kapcsolati kritériumok – az „önkéntesség”, a „kölcsönös tisztelet”, az „egyenlőség” és az „elköteleződés” – vették át, megnyitva az utat az azonosneműek közötti párkapcsolat egyházi elfogadása előtt. Márkus Tamás András szerint a német egyházi kapcsolatok, a külföldi teológiai képzés és egyes hazai oktatók tevékenysége hasonló változásokat készíthet elő Magyarországon, ezért a lelkészek és presbiterek felelősségét hangsúlyozza a bibliai és hitvallási keretek megőrzésében. A folyamat jellegzetes menete szerint a progresszív álláspont előbb legitim választható lehetőségként jelenik meg, majd az azonos nemű párok megáldásának fokozatos bevezetésén keresztül idővel kötelező egyházi normává válhat.

Az interjú második részének központi állítása szintén az, hogy a német (és skandináv) mainstream protestantizmus progresszív teológiája formálisan megőrzi ugyan a Biblia tekintélyét, a gyakorlatban azonban a kortárs társadalomtudományok és kulturális elvárások alapján értelmezi (át) annak tanítását. Ennek egyik eszköze a lutheri írásmagyarázati elv – „ami Krisztusra mutat” („was Christum treibet”) – kiforgatott alkalmazása, amelyben egy előzetesen kialakított Krisztus-kép dönti el, hogy mely bibliai kijelentések tekinthetők érvényesnek. Így a szeretet, a hűség és az elköteleződés általános eszményei kiszorítják vagy felülírják a Szentírás konkrét erkölcsi rendelkezéseit. A bemutatott progresszív érvelés a bibliai szexuáletikai előírásokat az ókori patriarchális társadalomhoz, a gyermeknemzéshez (mondván, a törzsi háborúk miatt minél több férfi kellett a nemzetség fennmaradásához) és az akkori kapcsolati viszonyokhoz köti, ezért a mai alkalmazhatóságukat korlátozottnak tekinti. Ennek részeként a progresszív értelmezés a pederasztiára szűkíti Pál homoszexualitásra vonatkozó tiltásait, Jézus és Pál tanításából pedig elsősorban a szeretet és a bensőséges kapcsolatok jelentőségét emeli ki. Márkus ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Jézus bűnösökkel vállalt közössége nem jelentette a bűneik jóváhagyását, a szeretet pedig nem választható el a megtéréstől és az erkölcsi követelményektől. A történelmi protestáns hitvallások progresszív felhasználását szintén ezeknek a dokumentumoknak a kiüresítéseként értékeli: konkrét tanításaik helyén csupán általános fogalmak, például a felelősség, az önrendelkezés és a kapcsolatiság maradnak. Az interjú végkövetkeztetése szerint a vita alapvetően a tekintélyről szól: a Szentírás ítéli-e meg a mindenkori kultúrát, vagy a kultúra határozza meg, hogy mit fogadhatunk el a Szentírásból?

*

Progresszív tervgazdálkodás – tét nélküli dialógusok és irányított beszélgetések az egyházban

Az írás fő állítása, hogy a progresszív egyházi szereplők által szorgalmazott szexuáletikai „párbeszéd” nem nyitott végkimenetelű valódi vita, hanem a német tartományi egyházak álláspontjának átvételét előkészítő, irányított folyamat. A hangadó hazai evangélikus lelkészek kijelentései arra engednek következtetni, hogy az MEE-ben a progresszív nézetek képviselői jelentős intézményi befolyással rendelkeznek, miközben a hagyományos tanításhoz ragaszkodók háttérbe szorulnak. Ennek szellemtörténeti-ideológiai alapja – amint azt egyes, progresszív ideológiát népszerűsítő evangélikus lelkészek megszólalásai is tükrözik – a társadalmi változásokat és a kortárs tudományos megközelítéseket a „fejlődés” jegyében a bibliaértelmezés meghatározó mércéjévé teszi. Különös jellemzője e nézetnek, hogy a rabszolgaság elutasításának, a nők egyenjogúságának és a női lelkészség elfogadásának a kérdését – egyfajta tudatos és manipulatív árukapcsolásként – összemossák az LMBTQ-kapcsolatok egyházi elismerésével.

A címben szereplő „tervgazdálkodás”arra utal, hogy a nyomásgyakorlással kezdeményezett „beszélgetések” – a „párbeszéd” – kívánt eredményét előre kijelölték: csak az odavezető út időtartama kérdéses, az irány helyessége nem kerülhet valódi mérlegelésre. Sőt az ominózus fasori eseményen elhangzott, hogy Németh Zoltán evangélikus lelkész, az MEE Országos Irodája Gyülekezeti és Missziói Osztályának vezetője már abban is biztos, hogy „ez innentől gyorsabb lesz”.

Az írás ennek a folyamatnak a lehetséges végpontjaként a Hesseni és Nassaui Protestáns Egyház példáját mutatja be, ahol az azonos nemű párok megáldását fokozatosan a hagyományos esküvővel egyenrangú szertartássá tették, miközben leszűkült annak a lehetősége, hogy a lelkipásztorok, egyházi szolgálattevők lelkiismeretükre hivatkozva szabadon elutasítsák az ilyen alkalmakon való szolgálatot. Jól látható, hogy a kezdetben párbeszédre és befogadásra hivatkozó törekvés végül kizárólagos normává válhat, és a folyamat végén annak ellenzőit tekintik normaszegőnek. Ez a mintázat a testvéregyházi kapcsolatok révén más magyar felekezetekre is hatással lehet (van!).

*

Amikor az egyházi elit önjáróvá válik – A teológiai fakultások, az intézményi autonómia és a hitvallásos protestantizmus válsága

A cikk központi állítása, hogy a protestáns egyházak liberalizálódását, progresszívvé válását nem csupán a teológiai eszmék terjedése, hanem az egyházi intézmények és az egyház „vezető rétegeinek” az önállósulása is elősegíti. A teológiai tanárokból, „szakértőkből”, intézményvezetőkből álló közeg fokozatosan eltávolodhat a gyülekezetektől, miközben saját szakmai hálózatai révén kölcsönösen megerősíti tagjai reputációját és implicit befolyását. Ezt nem tudatos összeesküvésként, hanem olyan öngerjesztő intézményi folyamatként írja le, amelyben a hitvallások tényleges tanbéli mércéből puszta történeti örökséggé vagy identitásjelölővé válhatnak. Különösen meghatározó ebben a teológiai fakultások szerepe, akik a leendő lelkészek képzésén, valamint a szakbizottságokon és az egyházi nyilvánosságon keresztül hosszú távon alakítják az egész felekezet gondolkodását. (Ezért van óriási jelentősége annak, hogy a fasori eseményen bemutatott képregényt a Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, egy teológiai professzor legitimizálta a tekintélyével.) Azonban az egyházi vezetők megválasztása vagy lecserélése önmagában még nem biztosítja a hitvallásos irány megőrzését, hiszen a tudományos elit befolyása tartósabb lehet a választott tisztségviselők hatalmánál – tulajdonképpen ezért van szűk mozgástere az egyházi vezetőknek (akár a fasori esemény tanfegyelmi rendezése kapcsán is).

A publikáció amerikai és kanadai kutatásokra hivatkozva rámutat a lelkészek és a tagság teológiai-etikai beállítottsága közötti eltérésre, illetve a teológiai konzervativizmus és a gyülekezeti növekedés összefüggésére, miközben elismeri a szekularizáció és a demográfiai változások szerepét is. Megoldásként átlátható hitvallási ellenőrzést, a tudományos munka gyülekezeti és missziói felelősségének megerősítését, valamint a lelkipásztorok és presbitériumok aktívabb fellépését sürgeti. Ha ehhez hiányzik a támogatás az egyházi vezetők részéről, hitvallásos-evangéliumi szövetségi hálózatok kialakítását javasolja.