Bogumił Jarmulak: Olcsó szavak – a mesterséges intelligencia Eugen Rosenstock-Huessy fényében

Olcsó szavak: a mesterséges intelligencia Eugen Rosenstock-Huessy fényében

Eugen Rosenstock-Huessy (1888–1973) német születésű, zsidó származású, de később keresztyén hitre tért gondolkodó, jogtörténész és társadalomfilozófus volt, aki 1933-ban Amerikába emigrált, és egész életművében azt kutatta, hogyan teremti meg és tartja életben a beszéd az emberi közösséget. Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” tételével szemben azt vallotta, hogy az ember a megszólításra adott válaszban lesz önmagává: Respondeo etsi mutabor, vagyis „Válaszolok, bár megváltozom általa.” Bogumił Jarmulak lengyel református lelkész és teológus ebben az esszében Rosenstock-Huessy „Valóság Keresztje” nevű gondolatára épít, amely szerint minden ember és minden társadalom egy négyágú kereszten él. Egyszerre kell helytállnia hátrafelé, a múlt felé, amelyet az emlékezet és a hagyomány őriz; előre, a jövő felé, amelyet a remény és a fogadalmak tartanak; befelé, a barát és a saját közösség felé, amelyet a bizalom tart össze; és kifelé, az idegen felé, akivel békét kell kötni. A négy frontot a beszéd tartja össze, és az esszé azt vizsgálja, mi történik ezzel a kereszttel, amikor a mesterséges intelligencia olcsó, senki által nem vállalt szavakkal árasztja el a világot. (Hajdú Attila előszava)

„A beszéd azért rendeltetett, hogy életet hívjon elő.” — Eugen Rosenstock-Huessy, A beszéd eredete [1]

 

I. A dátum a fontos, nem a definíció

Attól, hogy egy gép szöveget állít elő, még nem beszél. Eugen Rosenstock-Huessy egyik alaptétele szerint a nyelv az, ami a beszédből megmarad, amikor a beszélők már nincsenek ott. A beszéd ugyanis esemény, amely legalább két ember között történik: neveket adnak benne, házasságot kötnek, korszakokat nyitnak meg, és közben maga a beszélő is átalakul. „Szavakkal a dolgokról beszélünk; az embereket viszont a nevükön szólítjuk.”[2] A nyelvet el lehet tárolni, a beszédre azonban csak válaszolni lehet. Azért lehet rá válaszolni, mert valakihez intézték, és választ vártak rá. A mérnökök nagy nyelvi modellnek nevezték el a teremtményüket. Nagy, mert szinte mindent elnyelt, amit valaha leírtunk. Modell, mert utánoz. És a nyelv modellje, nem a beszédé.

Rosenstock-Huessy a Webster-szótárt „cserépdarabok temetőjének” nevezte. Minden benne álló szó egykor dicsőséges név volt: „imában énekelték, szertartásban mondták ki, és tettre indította az embert”. Olyan szó volt, amelyet nem lehetett úgy kimondani, hogy egy egész társadalom meg ne mozduljon, térdre ne essen, menetelni ne induljon, egymást át ne ölelje vagy ne engedelmeskedjen.[3]

A gépet ezen a temetőn tanították be. Életre kelti a cserépdarabokat, de egyetlen halottat sem támaszt fel. Ráadásul pont fordítva tanult, mint ahogy a gyermek tanul. Rosenstock-Huessy szívesen idézte a régi indiai nyelvtudósok példáját. Az apa azt mondja: „Fiam, törd el a gallyat!” A helyes válasz egy tett, majd a beszámoló róla: „Apám, a gally eltört.”[4] Minden gyermek így tanul beszélni: parancsot kap, végrehajtja, és a mondat a világban, két test között teljesedik be. A gép a másik végéről kezdte. Megkapta a beszámolót parancs nélkül, a leírást tett nélkül, és tanulásának egyetlen mondata sem teljesedett be két test között.

Tézisem az, hogy a nagy nyelvi modell elsősorban nem az intelligencia, a tudat vagy a szerzőség válsága. Ezek a filozófusok kérdései. Rosenstock-Huessy félretette őket, mert a definíció várhat, a dátum viszont nem. Amikor 2022 novemberében a gépet a nyilvánosság kezébe adták, megrendült az esküvel kötött szó társadalmi gazdasága. Ez volt az a rend, amelyben a kimondott szó kötötte a beszélőt: ki kellett állnia mellette, és vállalnia kellett, hogy megtalálják, ha a szó hamisnak bizonyul. A kérdés tehát az, mi lesz az ember beszédéből, ha a nyelvet folyékonyan, korlátlan mennyiségben lehet előállítani úgy, hogy senki sem felel érte.

Descartes cogito ergo sum-jával („gondolkodom, tehát vagyok”) szemben Rosenstock-Huessy a saját mottóját állította: Respondeo etsi mutabor(„Válaszolok, bár megváltozom általa”).[5] Az ember nem attól lesz önmaga, hogy önmagáról gondolkodik, hanem attól, hogy megszólítják, és ő válaszol, akkor is, ha ennek ára van. Mindaz, ami ezután következik, azt vizsgálja, mi történik, ha gyárak ipari méretben állítanak elő olyan szavakat, amelyekért senki sem felelt, és amelyekre semmi sem válaszol.

 

II. A technika törvénye

Rosenstock-Huessy törvényt fogalmazott meg: „A technika minden előrelépése kitágítja a teret, összezsugorítja az időt, és megsemmisíti a csoportot.” Azért fogalmazott „ilyen brutálisan”, mert — ahogy magyarázta — enyhébb formában a művelt ember nem fogná fel, mekkora fájdalmat okoz minden új termelési mód annak a munkaközösségnek, amelyet felbomlaszt.[6] A vasút lerövidítette az utazást, kitágította a piacot, és megsemmisítette a falut. A könyvnyomtatás egy könyv elkészítését az írnok egyévi munkájáról a nyomdász egyetlen délutánjára rövidítette. A szó terét a kolostor falai közül a nemzetekig tágította. És megsemmisítette a másolók mesterségét: az írnokokat és a könyvfestőket, akik a kézzel írt könyvből éltek. A könyvárusok viszont, akik ezt a munkát megrendelték és eladták, de nem maguk végezték, átálltak a nyomtatásra, és felvirágoztak.

A nyelvet előállító gép is lerövidíti a szövegalkotáshoz szükséges időt, a megszólítást pedig kiterjeszti az egész bolygóra. És közben ez is megsemmisít egy közösséget. Melyiket? Nem az írókat mint szakmát, hiszen a szakmák alkalmazkodnak. Minden olyan csoportot kihalás fenyeget, amelyet a szavak közös keresése tart össze: az, hogy együtt levadásszák a megfelelő szavakat, és helyes sorrendbe rendezik őket, hogy kifejezzenek egy gondolatot vagy benyomást. Ezek voltak azok a műhelyek, ahol olyan beszéd készült, amelynek ára volt, és ahol a fiatalok megtanulták, mennyit ér egy szó. Ha azonban a szavak megtalálása alig kerül valamibe, ez a közösség felbomlik.

Mondhatnánk, hogy pontosan ezt vetették annak idején a könyvnyomtatás szemére is, és a nyomtatás kiállta a próbát. Csakhogy a nyomda azt tette olcsóbbá, hogy az üzenet eljusson a közönségéhez, azt nem, hogy valaki megtalálja. Luthernek a tételeit akkor is meg kellett írnia. A nyomtatás pedig olyan eszközt teremtett, amely az ilyen nyilatkozatokat széles körben elérhetővé tette. Igaz, a névtelenséget is olcsóvá tette: az aláíratlan röpirat egyidős a nyomdával. Összességében azonban a korábbi újítások megkönnyítették az esküvel kötött kijelentések terjesztését, és megnehezítették, hogy valaki kibújjon a felelősség alól. Az új gép viszont magának a szónak az előállítását teszi olcsóvá, és elválasztja a nevet a laptól.

Rosenstock-Huessy azt az etikát is megnevezte, amely az ilyen közösségeket felbomlasztja: „Technikai erényem az, hogy hűtlen vagyok a tegnapi munkamódszeremhez.”[7] Kazánfűtőkről és bányászokról beszélt, akiknek egy máshol megszabott ütemterv szerint kellett elfelejteniük, amit a mesterségükről tudtak. Ez a törvény most magát a szó műhelyét is elérte, és ugyanazt követeli: amit tavaly megtanultál a mondatformálásról, azt ma már nem szabad védened.

 

III. Egy élet fedezete

A címzett a számonkérhetőségben bízik: abban, hogy minden szó mögött áll valaki, akit felelősségre lehet vonni, ha a szó hamisnak bizonyul. Egy ígéretet azonban nem lehet közvetlenül ellenőrizni. A hallgató ezért egy ellenőrizhető jelből következtet rá, és a legkönnyebben olvasható jel mindig is az volt, hogy mibe került a szó. Az a szó, amelybe valaki egy egész életet öntött, magában hordozza a hitelét. Rosenstock-Huessy szerint egy nyelv legsúlyosabb mondatai — „mondom”, „esküszöm”, „megígérem”, „igen” — éppen azok, amelyeket nem lehet első ránézésre ellenőrizni, mert csak „egy ember egész életének felelőssége” állhat mögöttük.[8] A hiteles beszéd pedig ezzel a vállalással kezdődik: „Vállalom, hogy idézzenek abból, amit mondok.”[9]

A püspököt ugyanúgy köti a levél, amelyet a titkára fogalmazott, ahogyan a kereskedőt is köti a szerződés, amelyet az írnoka tisztázott le. Az aláírónak mindkét esetben szinte semmi fáradságába nem került, a felelőssége mégis teljes volt. A fordított eset is régi. Ha egy tudós évek munkáját öntötte egy röpiratba, de névtelenül adta ki, azt mindig figyelmen kívül hagyták, bármilyen briliáns volt is, mert senkit sem lehetett érte felelősségre vonni. Az ár tehát mindig is tökéletlen mérce volt, és mindkét irányban tévedhet. A püspöknek alig került valamibe a levél, mégis köti. A tudósnak sokba kerültek az évei, mégsem kötöttek senkit. A név nélküli fáradság nem ad fedezetet, a fáradság nélküli név viszont teljes fedezetet ad. Ez a két eset megmutatja, hogy a szó ára önmagában még nem zálog, csak a zálog legjobban olvasható jele. A jel és az, amit jelez, el is válhat egymástól.

Az aláírásnak két feladata van. Egyrészt felelőssé tesz: a név az a cím, ahol a leírtakat számon lehet kérni. Másrészt ítéletet tanúsít: senkit sem köthet olyasmi, amit nem tud megítélni. A püspök ezért aláírhatja, amit a titkára írt, de nem írhatná alá azt, amit elolvasni sem tud. Ezt a kettőt eddig maga a munka nehézsége kapcsolta össze. Senki sem tudott művelt és jól felépített prózát írni úgy, hogy közben ne vált volna olyan emberré, aki meg is tudja ítélni.

Egy kötvény annyit ér, amennyi mögötte áll. Az aláírt szó mögött pedig egy élet áll: az, amiből a címzett behajthatja a tartozást, ha a szó hamisnak bizonyul. Az életnek van egy második szerepe is. Ez teszi lehetővé, hogy valaki olyan kijelentést is magáénak valljon, amelyet nem ő írt, hiszen senki sem kötelezheti el magát olyasmi mellett, amit nem tud megítélni. A püspök azért írja alá a titkára levelét, mert el tudja olvasni, és tudja, igaz-e. E második feltétel nélkül az aláírás már nem kötelezettségvállalás, hanem szerencsejáték. A gép semmit sem ír alá, ezért semmi, amit előállít, nem köt senkit. Ez nyilvánvaló. Kevésbé nyilvánvaló, mit tesz a gép az emberek aláírásával. Olyan kijelentéseket tesz az aláíró elé, amelyeket ő maga sem megírni, sem megítélni nem tudna. Aztán rábeszéli, hogy írja alá őket, mégpedig olyan tömegben, amelyet egyetlen intézmény sem tud ellenőrizni. Az a kötelezettségvállalás, amelyet nem lehet számon kérni, csak névleg az. Az az aláírás pedig, amelyet soha nem lehet ellenőrizni, semmit sem mond a címzettnek.

A fizetés már az első kimondott szó előtt elkezdődik. Flannery O’Connor szerint a szó abból nyeri a tekintélyét, hogy egy élet lassan nekifeszül a világnak. Az írói munka alapfegyelmét „egy bizonyos adag együgyűségben” látta: abban, hogy az embernek „meredten kell néznie, és nem érti meg azonnal a lényeget”. Minél tovább néz valaki egyetlen tárgyat — mondta —, annál többet lát meg benne a világból. Újra meg újra visszatért Flaubert Bovaryné című regényének egy mondatához. Ebben a végrehajtó írnoka hajadonfőtt, posztópapucsban, papírral a kezében megáll az úton, és hallgatja, ahogy Emma a zümmögő zongorán játszik. Az ilyen részletekért valakinek sokáig kellett néznie a világot, és éppen ezek teszik hihetővé a falut.[10] O’Connor szerint a szépirodalom „a megtestesülés művészete”, amelyet porból lett teremtmények űznek, és nekik vállalniuk kell, hogy porosak lesznek. Ami fedezetet ad neki, az a figyelem: a látható világ szemlélésére fordított idő, még mielőtt egyetlen mondat papírra kerülne. A gép soha nem állt meg az úton váratlan kíváncsisággal, hogy meghallgasson egy zümmögő zongorát.

Rosenstock-Huessy a gép ősét is megnevezte. A modern ember — írta — szinte hangsúly nélkül, erőtlenül beszél. „Szívesebben ír sablonleveleket írógépen, vagy küld szét sokszorosított táblázatokat és statisztikákat”, csak hogy minél kevesebb zajt csapjon: „Ki vagyok én, hogy a véleményem, a gondolataim vagy az ötleteim bárkinek is a terhére legyenek?” Az ilyen ember azt a filozófiát éli, hogy a beszéd pusztán gondolatokat közvetít, és ehhez a lehető legkevesebb erő is elég.[11] A nagy nyelvi modell ez a filozófia, erős motorral felszerelve.

Rosenstock-Huessy itt ahhoz a szabályhoz nyúlt volna, amelyet Kopernikusz–Gresham-törvényként ismerünk: a rossz pénz mindenütt kiszorítja a jót, ahol mindkettőt azonos névértéken kell elfogadni. A szavak is így forognak. Egy jól megírt mondaton semmi sem jelzi, mibe került, ezért az olvasó minden mondatot névértéken fogad el. Ilyen feltételek mellett — és csak ilyenek mellett — szorítja ki az olcsó szó a drága beszédet.[12] A géppel előállított szó nem feltétlenül hamis. Csakhogy nem esküvel kötött szó: semmi sem forog kockán benne. A költség persze önmagában nem szavatolja az igazságot. Az esküvel kötött szó is lehet hamis, az eskü nélküli pedig igaz. A költség mégis jelzés, amelyet a hallgató érzékel, hiszen magát az állítást nem tudja ellenőrizni. Amit érzékel, az az elköteleződés: aki e szavak mögött áll, kockázatot vállalt.

Ezért nem fogadja el rendszerint a bíróság a puszta állítást tanúvallomásként, és ezért követel esküt, amelynek megszegését büntetés követi. Az eskü kockázatot tesz a szó mögé, és ez a kockázat a biztosíték annak a hallgatónak, akinek nincs saját bizonyítéka. Az eskü nélküli szó azonban ugyanazon a névértéken forog, mint az esküvel kötött. Ha pedig olcsón elárasztja a társadalmat, a névértékből már nem lehet megkülönböztetni az esküvel kötött szót. Ebből két dolog következik. A beszélő tudja, mibe kerülnek neki a szavai, ezért az olcsókat elkölti, a drágákat megtartja — ezt jósolta Gresham. A hallgató viszont semmit sem tud, ezért mindent leértékel: az értékes szót a hamisítvánnyal együtt. Az egyik oldalon tehát pénzrontás folyik, a másikon ott a vásárló, aki nem tudja megítélni a minőséget, és ezért már nem hajlandó fizetni érte. O’Connor ennek az áradatnak az emberi változatát figyelte meg. Az írókurzusok addig töltötték meg a piacot tisztességesen megírt művekkel, amíg maga a novella is abba a veszélybe került, hogy „belehal a hozzáértésbe”.[13] A hozzáértésre — mondta — szükség van, de önmagában halálos. „Ami még kell mellé, az a vízió.”

Az eszköz sosem volt mérce. Rosenstock-Huessy maga is elismeri: „Az agyamban lakó könyvtáros és levéltáros szívesen látott vendég. Övé is lehet a szó.”[14] Aki az óráit és a tudását arra szánja, hogy ezzel a belső könyvtárossal végigjárja a forrásokat, az az egyetlen lehetséges módon kötötte meg a szavait. Kiérdemelte, hogy idézzék, és meg is fizette az árát. A gép ezt az árat leszállította. Eskü nélküli szó az, amely mögött nem áll felelő. Hogy áll-e mögötte valaki, azt az a kérdés dönti el, amelyet Rosenstock-Huessy minden beszélőnek feltett: Kinek a nevében?[15] Naiv, sablonos használatban a gép terméke nem visel fémjelet. Ilyenkor a gép olyan érméket ver, amelyeket névértéken fogadnak el, és elárasztja velük a piacot. Még rosszabb, ha valaki ügyesen, de felelőtlenül használja, mert a jobban sikerült hamisítvány szélesebb körben kering, mielőtt bárki megvizsgálná. Ahol viszont a tudás, a ráfordított idő és a sajátos stílus találkozik, ott az érme tisztán cseng.

A pénzrontás, amely elválasztja az érmét a nemesfémtartalmától, nem semmisíti meg a jó pénzt. A jó érmét az emberek félreteszik, így kikerül a forgalomból, és a nemesfémvizsgáló hivatal felé tart. A drága beszéd is oda vándorol, ahol még megmérik, és méltónak találják. O’Connor évekig olvasott kéziratokat, és ebből a tapasztalatból írta le a nemesfémvizsgáló mesterségét. Szerinte nem a külső szokásai tesznek valakit íróvá, hanem az, amit Jacques Maritain „a művészet habitusának” nevezett. Ez a gyakorlati értelem erénye, amely lassan formálódik, és az az ára, hogy az ember „nagyon határozottan maga mögött hagyja az én fösvény részét”. A jó tanár munkája egy kéziraton pedig „jórészt negatív” (ez azért nem áll meg, mert…; ez azért áll meg, mert…), hiszen „a mert nagyon fontos”.[16]

A gép bárkinek átadhat ismereteket, de csak a mesterség tudása teszi képessé az embert arra, hogy minden mondatáról meg tudja mondani, miért áll ott. Ez a mesteri tudás nem adatik könnyen. Olyan mély tárgyi ismeretet kíván, amely a meggyőzően hangzó hamisságot is észreveszi. Rosenstock-Huessy azt tanította, hogy a kérdés „felkészíti az embert a beszédre”, és egyetlen válasz sem emelkedhet magasabbra, mint a kérdés, amely kiváltotta.[17] Nincs olyan promptolási fogás, amellyel bárki íróvá válhatna. Csak a világnak és a szavaknak kijáró tisztelet lassú elsajátítása létezik, amelyet most egy új eszközön gyakorolunk. A gép a példázat logikája szerint működik: „mindenkinek, akinek van, adatik” (Mt 25,29). Attól pedig, akinek nincs semmije — nincs kiformált ítélőképessége, nincs tárgya, nincs esküje —, még azt a hangot is elveszi, amely az övé volt, és a helyére mindenki és senki statisztikai átlaghangját teszi.

Akinek sem mesterségbeli tudása, sem tárgyi ismerete nincs, annak azt mondják, hogy mostantól mindkettő az övé lehet. Ez az önámítás elhiteti vele, hogy egyszerre szerző és szakértő. Két bűntársa is van. Az egyik az árus, aki azt állítja, hogy az eszköz elsajátítása már nem számít. A másik maga az eszköz, amely felveszi azt a formát, amelyet adnak neki, és a használó saját előfeltevését adja vissza, szebb stílusban, mint ahogy ő maga meg tudta volna írni. Kérdez, és válaszul a saját kérdését kapja vissza, következtetésnek öltöztetve. Hogy felismerje ezt a visszhangot, éppen arra a tudásra volna szüksége, amelyet keres. Ehelyett második tanúnak tekinti, holott valójában még egyetlen tanú sem volt.

A romlás ennél is tovább megy. „A matematika — jegyezte meg Rosenstock-Huessy — a nevek tagadására épül.”[18] Számolni csak ott lehet kezdeni, ahol a neveket már semmisnek nyilvánították. A mérnökök erre azt felelik majd, hogy a modellben ez a tagadás finomabb, mint egy sorszámozott lista, és igazuk van. A szó nem kap rögzített címet a modellben. Rétegről rétegre újra meg újra elhelyezik, attól függően, milyen szavak állnak körülötte, így ugyanaz a szó az egyik mondatban máshol áll, mint a következőben. A gép rendkívül finoman érzékeli, milyen szavak veszik körül az adott szót, olyan különbségekig, amelyeket egyetlen szótár sem jegyez fel. Fogadjuk el mindezt. Ennek a geometriának a koordinátáit mégis az határozta meg, hogy a szövegkorpuszban mi állt mi mellett. Utána pedig olyan emberek ítéletei alapján igazították ki őket, akiket azért fogadtak fel, hogy két válasz közül eldöntsék, melyik a jobb. A személy még itt is eltűnik, mielőtt számmá válna. Az értékelő ítélete egymillió másikkal együtt egy súlyhalmazba kerül, és tendenciaként jelenik meg. A neve nem számít. A szó egyetlen szinten sem kapcsolódott olyasvalakihez, akit meg lehetne nevezni.

Rosenstock-Huessy számára a név az a cím, amelyen valaki válaszolni fog. A modellnek is vannak címei, és ennek a szónak a kétértelműsége kicsiben megmutatja az egész nehézséget. A modell címei ugyanis csak helyek más helyek között, és egyikről sem érkezik válasz. A gép ugyanúgy feldolgoz egy nevet, mint bármely más karakterláncot. Adj neki egy szöveget, és megmondja, ki mit mondott benne. Egy név említése azonban nem ugyanaz, mint valakit megszólítani. A tulajdonítás harmadik személyű beszámoló, a név viszont megszólítás. Az előbbit össze lehet rakni egy szövegkorpuszból, az utóbbit valakinek ki kell mondania valaki másnak. Ha tehát egy ilyen állítás hamisnak bizonyul, nincs kin számon kérni. Aki a nevet viseli, sosem vállalta, és ami létrehozta, annak nincs neve.

 

IV. A társadalom négy frontja a szóáradatban

Rosenstock-Huessy szerint minden társadalom, akárcsak minden lélek, a Valóság Keresztjére feszítve él, és egyszerre négy fronton kell helytállnia: hátrafelé, a múlt felé; előre, a jövő felé; befelé, a saját lelke felé; és kifelé, az idegen felé. A frontokat a beszéd ereje tartja össze. Rosenstock-Huessy azt is megnevezte, milyen négyféle módon mondhat csődöt a beszéd. A forradalom a régi, kiforrott beszéd lekiabálása. A dekadencia „az új élet sablonokba merevítése”. A válság némaság a barát és a szomszéd előtt. A háború süketség az ellenség iránt.[19] Az olcsó szó mind a négy frontot támadja, mindegyiket a maga módján.

A múlt. A gép az emberi írás tömörített archívuma. Rajta keresztül az emlékezet egyre nagyobb igényt formál a jelenre, míg végül uralkodni kezd rajta. Ez azonban naptár nélküli múlt. A gép belsejében Homérosz és a múlt heti internetes pletyka kortársak. Minden szöveg egyformán jelen van számára, ezért egyetlen idő sincs igazán jelen. A traditio azt jelenti: kézből kézbe adni. Ehhez kéz kell, arc és döntés. Az archívum a múlt mint letét, a hagyomány pedig a múlt, amelynek hangja és aláírása van. Rosenstock-Huessy az ipari időről azt írta, hogy benne „a múlt egyre jobban rátelepszik a jövőre”, a munkaidő pedig „bejárt terület”, amely kiszorítja az előttünk fekvő érintetlen földet. A modell maga ez a rátelepedés, végtelen áteresztőképességgel felszerelve, és a holnap alapjaként kínálják nekünk. A forradalom pedig nem más, mint „egy túlságosan is kimunkált, de halott régi nyelv” összeütközése egy új élettel, amely még nem találta meg a szavait.[20] Az ütközés egyik felét a gép szolgáltatja. Korlátlanul képes megszólaltatni a régi nyelvet, akkor is, amikor azok, akik beszélték, már régen nem felelnek érte. Márpedig éppen az arc nélküli múltakat szokták megdönteni.

A jövő. Az előre néző fronton a gépnek nincs mit kínálnia. Be tud fejezni egy mondatot vagy egy bekezdést, de elkötelezni magát nem tudja. A jövő frontját a fogadalmak tartják. Ez olyan beszéd, amely túlmutat azon, amit a beszélő tud, és amelynek fedezete a hátralévő évei. A „míg a halál el nem választ” a maga helyén a legvalószínűbb folytatások egyike, és a gép habozás nélkül ki is egészíti vele a mondatot. Ez a mondat egyszerre teljesen hozzáférhető és teljesen üres. Akkor lesz belőle ígéret, amikor valaki az életét teszi fel rá. Márpedig az életet kockára tenni nem a folytatás egyik fajtája. A modelltől azt kérdezik, mi következik, azt viszont soha, hogy mitől fog megtörténni. Ezt a távolságot semmilyen archívumbeli válogatás nem hidalja át. Egy családot nem önmagukban a szavak alapoznak meg, hanem az az ember, akit a szavai kötnek.

O’Connor azt várta az írótól, hogy őt magát érje meglepetés: a mű a tudatos elménél nagyobb mélységből törjön fel, és ezért „nagyobb meglepetés legyen számára, mint amekkora valaha is lehet az olvasónak”. Abban a pillanatban — mondta —, amikor az író „tudja, mit fog találni”, „vége van”.[21] Nem mint mondatok előállítójának van vége, hanem mint olyan embernek, akivel még történik az írás.

A meglepetés persze nem teljesen idegen a géptől. A betanítás során minden egyes szónál megmérték, mekkora az eltérés aközött, amit a gép várt, és ami valójában következett. Ez a mérés tanított meg neki mindent, amit tud. Minden eltérésért maga a gép fizetett: meg kellett változnia. Aztán a betanítás véget ért, a súlyokat rögzítették, és a gépet kiküldték beszélni. Minden szónál most is vár valamit. A túloldalon azonban már nincs semmi, ami mérne, és nincs semmi, amit meg kellene fizetni. A kudarc ugyanaz, mint a fogadalomnál. A valószínű folytatás nem ígéret, mert kockára tenni valamit nem a folytatás egyik fajtája. A mérés pedig nem megváltozás, mert mérni nem ugyanaz, mint elszenvedni valamit. Akit utolér a saját mondata, az kapott valamit, amiért most felelnie kell, és már nem lehet újra az, aki még nem mondta ki. A gép meglepetése semmibe sem kerül neki, az ingyenes meglepetés pedig senkinek sem nyit jövőt.

Rosenstock-Huessy ennek a frontnak a kudarcát dekadenciának nevezte, és a tünetei pontosan ráillenek a gépre: „üres szólam”, „képmutató ismétlés”, a régi formák végtelen újratermelése új élet nélkül. Olyan társadalom ez, amely annyira „»klisés«, annyira eltömődött, hogy soha nem engedi, hogy eljöjjön az én napom”.[22] A következő szót előrejelző gép már a felépítésénél fogva a kész fordulatok motorja. Végül a fiataloknak hívás helyett orákulumot ad, elhívás helyett válaszokat, és így a jövő meg sem fogan.

A belső front. Rosenstock-Huessy ennek a frontnak a kudarcát válságnak nevezte, a válságot pedig így határozta meg: „nem mondjuk meg a barátnak, mit tegyen”. A munkanélküli — írta — az, aki „parancsot keres, de nem talál senkit, aki parancsot adna neki”. Egy társadalom belülről esik szét, ha „túl sok embernek nem mondják meg benne, mit tegyen”, mert „a kiadott parancsra adott válaszokból születnek a jogok”.[23] Az orvosság, amelyet javasolt, a hitel, vagyis a készség arra, hogy másra rábízzunk valamit.[24]

A gép végtelenül kész tanácsot adni, de képtelen bármit is másra bízni. Valódi parancsot sem tud adni. A valódi parancsban ugyanis a parancsadó kockáztat. Hozzáköti magát a hallgató válaszához, és a saját parancsának foglyaként várja a jelentést, amely lezárja az idő kelyhét.[25] Az orákulum semmit sem kockáztat. Lehetőségeket oszt ki kérelmezők millióinak. Mindegyiküket úgy szólítja meg, mintha ő volna az egyetlen, pedig olyan beszélő szól hozzá, akinek senki sem számít valakinek.

Ahogy már láttuk, Rosenstock-Huessy számára a név „az a helyes cím, amelyen az illető válaszolni fog”, és a válasz annál erősebb, minél inkább csak neki szól a hívás.[26] A gép minden válasz fölé odaírhatja a nevünket, de a név kiírása még nem hívás, hiszen nincs lélek, aki hívna. Rosenstock-Huessy ezt az állapotot már jóval azelőtt leírta, hogy a mérnökök megépítették volna a gépet, amely beteljesíti: „Ha egyetlen lélek sem szólít a nevünkön, talán túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk. Ha csak tömegesen tanítanak és szólítanak meg minket”, akkor a nevünk soha nem száll ránk úgy, „mint az az erő, amely bekötözi a sebeinket, felemeli a szívünket, és talpra állít, hogy járjunk”.[27]

A gép tökélyre fejlesztette a tömeg megszólítását: olyan hírnök alakját ölti, aki a tömeg minden egyes tagját külön tanítja és szólítja meg. Rosenstock-Huessy ugyanezen az oldalon olyan kérdést tesz fel, amely a kiút felé mutat: lehet, hogy azért vagyunk képtelenek a felelősségre, mert soha nem engedik, hogy reagáljunk? Számtalan konzultáció, mindegyik más, és egyik sem parancs. Mégsem szólítottak meg senkit, és senkire sem bíztak semmit.

A külső front. Békét olyanok kötnek, akiket szavukon lehet fogni: névvel, áron, éveken át. A szerződéseket halandók írják alá, mert csak a halandó szava mögött van fedezet. A háború süketség: „A háborúban győzni annyit jelent, mint meg sem hallgatni az ellenséget.”[28] Most képzeld el, hogy a külső frontot elárasztja az olcsó szó: részben valódi tanúvallomás, részben tanúvallomásnak öltöztetett gépi szöveg, mígnem a kettőt egy átlagos hallgató már nem tudja megkülönböztetni. Melyik magatartás lesz ilyenkor ésszerű? Nem a meghallgatás. Az okosság ilyenkor azt diktálja, hogy minden kívülről érkező szóval szemben háborús állást vegyünk fel. Pedig a bizalom a béke hitelrendszere, és ami itt történik, az bankroham. A közös beszéd ma egyetlen lövés nélkül is véget érhet, pusztán a hamisítás miatt.

Rosenstock-Huessy úgy tartotta, hogy amikor az ünnepélyes beszéd kikerül abból a felelősségi rendből, amely egykor hordozta, akkor boszorkányságnak kell nevezni. Ilyenkor a varázsigéket „önkényesen mondják ki”, és „az ünnepélyes énekek kiüresednek, és ahelyett, hogy irányítanák az emberek cselekedeteit, őrületbe kergetik őket”. A rítus olyanok kezébe kerül, akiknél „a tekintély megmaradt, miután a felelősség eltűnt”.[29] Ez pontosan a gép leírása: minden varázsige, amely az emberek életét irányítja és megpecsételi, egy helyen összegyűjtve és kérésre kiadagolva, minden felelősség nélkül. Rosenstock-Huessy hozzátette, hogy a varázsigét, ha egyszer megszületett, soha nem lehet megsemmisíteni, csak új jelentések felé lehet hajlítani.[30] A következő kérdés tehát nem az, hogyan töröljük el a gépet.

 

V. Felszólítások

Egy Rosenstock-Huessy szellemében írt elemzésnek ott kell véget érnie, ahol minden beszéd kezdődik: a felszólító módnál. A négy betegség ellen négy orvosságot javasolt. A béke: „készség a meghallgatásra”. A rend: „képesség a megfogalmazásra”. A hitel: „készség arra, hogy másra bízzunk valamit”. A megújulás: „új képviselők”.[31]

Béke, a külső fronton. Hallgasd meg a másikat. Annak a társadalomnak, amelyet az üres szavak süketségre neveltek, az ellenkezőjét kell megtanulnia. Ahol számít, követelj tanúvallomást olyanoktól, akiknek van vesztenivalójuk, ha megszólalnak, és akik elérhetők maradnak.

Rend, a múlt frontján. Fogalmazz. Tartsd életben a szavak keresésének munkáját, és ne egyedül végezd. Ilyen a szeminárium, amely mondatról mondatra végigdolgoz egy szöveget; az előadás, amely egy egész hét munkájából születik; és azok a szavak, amelyek kötni fognak téged, és amelyeket a saját kezeddel fogalmaztál meg.

Hitel, a belső fronton. Bízz másra valamit. Mivel „a kiadott parancsra adott válaszokból születnek a jogok”, adj parancsot a fiataloknak úgy, hogy a lap alján a saját neved áll: valódi feladatot, fedezettel bíró elhívást, inaséveket egy mester mellett. És viseld a parancsadó terhét: várd türelmesen a jelentést. Olyan gazdaságra van szükség, amelynek fizetőeszköze az elhívás.

Megújulás, a jövő frontján. Támassz új képviselőket. Becsüld meg az időt és az élet ritmusait, mert a gép nem ismer sem ünnepet, sem böjtöt. Nem tud várni, és ami nem tud várni, az ünnepelni sem tud. Az a közösség, amely megtartja a maga naptárát, olyan módon szólal meg, amelyhez az archívumok nem férnek hozzá. És ne feledkezz meg a jövő naptáráról sem: hagyd, hogy a holnap szava az új nemzedék szájából szóljon, és ne pusztán az archívumokból merítsék. Az egyház mindig is tudta, mennyi idő kell egy igazi igehirdetéshez. A keresztség — mondta Rosenstock-Huessy — az a kísérlet, hogy „az első húsz évében maradandóan szóljunk ehhez a gyermekhez”.[32] És tanítsd meg a fiataloknak, hogy a szó előbb ráfordítás, és csak azután kifejezés.

Mind a négy fronton láthatóvá kell tenni az ember nyomát. Intézményeinknek újra meg kell tanulniuk megkülönböztetni az eskü alatt mondott szót a géppel előállítottól. Ehhez egyetlen kérdés kell, amelyre a gép nem tud válaszolni: ki fizetett ezért? A fémjel nem az ezüstnek szóló tisztelgés. Azt tanúsítja, hogy valaki alaposan megvizsgálta a nemesfémtartalmát, a mellé ütött mesterjegy pedig lehetővé teszi, hogy a hamisítványt visszavezessék ahhoz, aki verte. Persze maga a fémjel is hamisítható, és az a nemesfémvizsgáló hivatal, amelyhez senki sem fér hozzá, csak a régi névtelenség álruhában. Minden ellenőrzés próbája az, hogy a vizsgáló elérhető-e azok számára, akiknek a munkáját hitelesíti.

Ezek nem védekező érvek. Egyik sem teszi értékesebbé a szót a használatban. Gresham törvénye ugyanis feltételhez kötött: a rossz pénz csak akkor szorítja ki a jót, ha mindkettőt ugyanazon a névértéken kell elfogadni, és a birtokos nem árazhatja őket külön. Ha eltöröljük a rögzített árfolyamot, a törvény megfordul, és a jó pénz szorítja ki a rosszat. Ezt nevezik Thiers-törvénynek. Egyik törvény sem végzetszerű. A beszédben a feltétel az, hogy egy jól megírt mondaton semmi sem jelzi, mibe került. A fenti felszólítások mindegyike ezt a feltételt támadja, nem magát a szóáradatot: egy halandó száj, amely elérhető közelségben van; egy szeminárium, amelyet munka közben meg lehet figyelni; egy parancs, a lap alján egy névvel; és egy ünnep, kijelölt napon, tanúk előtt. Egyik sem emeli a beszéd árát. Mindegyik azt teszi olcsóbbá, hogy kiderüljön, ki fizetett.

Az egyháznak azonban nem kell rögtönöznie az ellenszert, mert kétezer éve gyakorolja. Az istentisztelet nem az ember érzéseinek kifejezése, hanem az, hogy Isten rendbe állítja az ember idejét. A liturgia a kultúra magja, és minden héten mind a négy fronton működik. A Credo a múlt frontját tartja. A fogadalmak és az „amíg eljön” (1Kor 11,26) a jövő frontját tartják. A zsoltár és a siralomének a belső frontot tartja, a köszöntés és a rá adott felelet pedig a gyülekezet testében élteti a parancsot és a választ: „Az Úr legyen veletek!” — „És a te lelkeddel!”[33] A békesség hirdetése és az áldás kifelé irányul, a felebarát és az idegen felé. Az egyház a liturgiájában megjeleníti a Valóság Keresztjét, ezért a beszéd természetes iskolája. Nem azért, mert a gépet be kellene tiltani, hanem mert a gép nem tudja elvégezni azokat a cselekményeket, amelyek az egyházat egyházzá teszik: Megkeresztellek téged. Hirdetem, hogy bűneid bocsánatot nyertek. Feleségül veszlek. Az áldás, a feloldozás, az ámen. A gép ezeket a mondatokat mind ki tudja nyomtatni, de egyiket sem tudja véghezvinni.

 

VI. Megérteni a jelen órát

Rosenstock-Huessy Out of Revolution című könyvének tézise az volt, hogy a Nyugat katasztrófái akaratlanul is Isten országát szolgálták. Mindegyik mást akart, mégis arra kényszerítette az embereket, hogy új módon tanuljanak meg beszélni.[34] A jelen órát is így kell olvasnunk. A beszélő gép maga a nemesfémvizsgálat. Elvesz tőlünk minden szót, amely mögé nem vagyunk készek odaállni az életünkkel. El is veheti, hiszen már átengedtük neki. Csak azt gépesíti, amit előbb mi magunk gépesítettünk. És miközben elveszi, utánzással megmutatja, melyik szavunk volt halott. Állva csak azok maradnak, amelyeket nem lehet utánozni, mert meg kell fizetni az árukat.

Descartes — mondja Rosenstock-Huessy — abból indult ki, hogy a kérdést ugyanaz az alany oldja meg, aki felteszi. Minden életbevágó ügyben azonban „aki kérdez, és mi, akik válaszolunk, messze vagyunk egymástól”. Az igazi talányok „derült égből szakadnak ránk”, és az ember egész méltósága abban áll, hogy „felelők” vagyunk.[35] A cogito ellenében azt írta, hogy „hatalmas könyörgés” hív be minket a társadalomba: Ki vagy te, ember, hogy gondom legyen rád? Egész életünkben azon fáradozunk, hogy erre a hívásra felelve igazoljuk a létezésünket.[36] Itt tér vissza a mottó teljes súlyával. A Respondeo etsi mutabor az ember meghatározása. Helyezd bele a gépet ebbe a mondatba, és láthatóvá válik a helye. A promptmezőből milliárdszám zúdulnak rá a talányok, és ő mindegyikre válaszol. De egyik válasza sem változtatja meg.

Egy-egy beszélgetésen belül a modell kétségtelenül alkalmazkodik. Egy három körrel korábban adott prompt is alakítja azt a mondatot, amelyet most ír. Ez hasonlíthat arra a mutaborra, amelyről Rosenstock-Huessy beszél: odaadunk valamit, elveszítjük, és a veszteséget magunkkal visszük tovább. De nem az. Ami egy ilyen beszélgetésben fejlődésnek látszik, az a beszélgetés tulajdonsága, nem pedig annak a változása, ami a beszélgetést előállítja. Ami emlékként továbbmegy, az csak előhívás egy tárolóból, nem olyan beszéd, amely megváltoztatta volna a felelő saját útját.

A gépet egy külön művelet változtatja meg, amelyet az üzemeltetői végeznek rajta. Itt a szokásosnál óvatosabban kell fogalmaznunk, mert a beszélgetéseknek lehet némi jelentőségük. Ahol a rendszer megengedi, összegyűjtik, rendezik, egymáshoz mérik őket, és felhasználják a következő betanítási körben. Ahol nem, ott egyszerűen eltűnnek. Vegyük tehát a gép számára legkedvezőbb esetet, amikor a beszédünk valóban eljut hozzá, és nézzük meg, mi történik az ember szavaival, mielőtt hatni tudnának a gép működésére. Előbb meg kell fosztani őket mindattól, ami emberi bennük. Ami átjut, az az ember mondata egymillió másikkal összeolvasztva, tendenciaként. Aki azt a mondatot írta, amely a változást előidézte, soha nem fog tudni róla.

A gép tehát nem süket. Mindannyian megváltoztatjuk, és mégsem változtatja meg egyikünk sem. Ez éppen a fordítottja annak, ami akkor történik, amikor a gép megszólal: mindannyiunkhoz beszél, és egyikünket sem szólítja meg. Beszéd beszélő nélkül, szavak, amelyek mögött nem áll senki. Az áramkör egyetlen pontján sincs senki, akit a válasz elérhetne. Az az ember viszont, akit önmagán kívülről szólítottak meg, akarva-akaratlanul magával viszi ennek a hívásnak a sebét a következő beszélgetésébe. Ez az akaratlan továbbadás közel áll ahhoz, amit a „megváltozott” szó mindig is jelentett. A modell semmit sem ad tovább akaratlanul, mert nincs „tovább”, ahová adhatná.

Rosenstock-Huessy azt mondta: „Az éltető szó megváltoztatja az élet menetét, és az élet lehagyja a már jelen lévő halált.”[37] A modell menetét viszont egyetlen szó sem változtatja meg. A nyelv eredeti értelme — hangsúlyozta — „éppen az volt, hogy válaszra lehetett vele bírni az embereket”.[38] Itt pedig a nyelv kétszeresen is elszakadt ettől az eredettől. Egy beszélő, aki nem tud válaszolni, olyan szavakat bocsát ki, amelyek senkit sem hívnak, mert nem áll mögöttük senki, akinek felelni lehetne. Szigorú értelemben tehát soha nem is válaszolt. A gép többet hallott, mint bármelyik ember, mégsem jött létre benne senki. Szüntelenül válaszol, mégsem fog soha megváltozni. Érinthetetlensége egyszerre a tökéletessége és a fölötte kimondott ítélet. A mi helyzetünk ennek épp az ellentéte. Ez nem mérnöki megoldásra váró hiba, és nem terápiára váró seb. Rosenstock-Huessy a lélek halálát abban látta, hogy „kialszik az ember képessége arra, hogy válaszoljon az elhívására”.[39] Ettől a haláltól a gép biztonságban van, hiszen nincs se lelke, se elhívása. Mi viszont nem vagyunk biztonságban tőle, és éppen ez a kiszolgáltatottság a méltóságunk.

Izrael Istene — mondja Rosenstock-Huessy — nem fogalom, hanem név. Ő „ránk néz, és már azelőtt ránk nézett, hogy kinyitottuk volna a szemünket vagy a szánkat. Ő az az erő, amely megszólaltat minket. Ő adja ajkunkra az élet szavait.”[40] Isten neve pedig — írta — maga azt jelenti: „aki szól; aki lelkesíti az embert, hogy az ember szóljon”.[41] A gépet nem lehet lelkesíteni, mert nincs benne senki, aki befogadhatná a leheletet. Isten nem modellezi a népét. Nevén szólítja. Ezt tárja fel a mostani pillanat. Ez az az óra, amelyben a modellezés és az elhívás, a letét és a zálog különbsége ismét láthatóvá és drágává vált. Egy definíció megmondta volna, mi a gép. Születésének dátuma azt mondja meg, mit kér tőlünk. Válaszolj hát, és változz meg.

Bogumił Jarmulak doktori fokozatát a Varsói Keresztyén Teológiai Akadémián szerezte.

 

JEGYZETEK

[1] Eugen Rosenstock-Huessy, The Origin of Speech (Norwich, VT: Argo Books, 1981), 45. A továbbiakban: OS.

[2] OS, 77.

[3] OS, 91.

[4] OS, 48–49.

[5] Eugen Rosenstock-Huessy, „Farewell to Descartes”, in I Am an Impure Thinker (Norwich, VT: Argo Books, 1970), 2. A továbbiakban: IT. Rosenstock-Huessy maga így fordította angolra a formulát: „I respond although I will be changed.”

[6] Eugen Rosenstock, Soziologie I: Die Kräfte der Gemeinschaft (Berlin és Lipcse: Walter de Gruyter & Co., 1925), 60. A továbbiakban: Soz. I; minden oldalszám erre a kiadásra vonatkozik. Rosenstock-Huessy később Soziologie, Bd. 1: Die Übermacht der Räume címen átdolgozta a kötetet (Stuttgart: W. Kohlhammer, 1956); angolul ez az átdolgozott szöveg jelent meg — nem az 1925-ös —, In the Cross of Reality, vol. I: The Hegemony of Spacescímmel, Jürgen Lawrenz fordításában, Wayne Cristaudo és Frances Huessy szerkesztésében (Abingdon, Oxon: Routledge, 2017). A két szöveg megfogalmazása és tagolása eltér egymástól.

[7] Soz. I, 60.

[8] OS, 96.

[9] OS, 34.

[10] Flannery O’Connor, „The Nature and Aim of Fiction”, in Mystery and Manners: Occasional Prose, szerk. Sally Fitzgerald és Robert Fitzgerald (New York: Farrar, Straus and Giroux, 1969), 63–86. A Madame Bovary-mondat idézése és tárgyalása: 70. A továbbiakban: MM.

[11] OS, 81.

[12] Eugene Volokh a „cheap speech” (olcsó beszéd) kifejezést a „Cheap Speech and What It Will Do” című tanulmányában alkotta meg (104 Yale L.J. 1805 [1995]), hogy megnevezze, hogyan omlik össze a szó terjesztésének költsége — ezt a változást nagyrészt demokratizálónak ítélte; Richard L. Hasen azóta a Cheap Speech: How Disinformation Poisons Our Politics—and How to Cure It (New Haven: Yale University Press, 2022) című könyvében írta le a kárait. Az én meglátásom csaknem az ellenkezője: nem a szó hallgatóhoz juttatásának költségéről van szó, hanem az előállításáéról — a fáradságról és a zálogról, amely egykor mögötte állt. Hasen Akerlof „roncsautó-piacához” nyúl; a két törvény nem ugyanaz, és a különbség tanulságos. Greshamhez az kell, hogy a birtokos meg tudja különböztetni az érméit; Akerlofhoz az, hogy a vásárló ne tudja. A beszéd gazdaságában mindkettő egyszerre áll fenn, a párbeszéd két oldalán. Thiers törvénye azt az esetet nevezi meg, amelyben a rögzített árfolyam megszűnik.

[13] MM, 86.

[14] OS, 38.

[15] OS, 99: „Milyen jogon beszélek egyáltalán?”; „Kinek a nevében kérem a figyelmeteket?”

[16] MM, 64–65.

[17] OS, 94.

[18] OS, 44.

[19] OS, 15–16.

[20] OS, 12.

[21] MM, 81–83.

[22] OS, 13–16.

[23] OS, 14–15.

[24] OS, 17.

[25] OS, 47, 56: a felszólító mód „kehellyé” formálja az időt, amely a beteljesülésre vár; a parancsoló „a saját parancsának foglya”.

[26] OS, 111; IT, „Modern Man’s Disintegration and the Egyptian Ka”, 42.

[27] IT, 42.

[28] OS, 14.

[29] OS, 108–109, 119.

[30] OS, 119.

[31] OS, 17.

[32] OS, 79–80.

[33] OS, 98.

[34] Eugen Rosenstock-Huessy, Out of Revolution: Autobiography of Western Man (1938; Providence és Oxford: Berg, 1993). A megfogalmazás az én összefoglalásom a könyv vezérgondolatáról.

[35] IT, „Farewell to Descartes”, 10, 13.

[36] IT, 9.

[37] IT, 14.

[38] IT, 42.

[39] OS, 117.

[40] Eugen Rosenstock-Huessy, The Christian Future: or the Modern Mind Outrun (1946; New York: Harper & Row, 1966), 94.

[41] OS, 5.