Római Kelemen és Róma elsőbbségének mítosza

Újra és újra találkozom római katolikus papok, apologéták vagy bizonyos konvertiták részéről azzal a tanáccsal – amely már-már valamiféle mágikus receptként, csodaszerként, elixírként kerül elő –, hogy a nem római katolikus keresztyéneknek – legyenek történelmi protestáns egyházak tagjai vagy neo-protestáns hívők – csak el kell kezdeniük olvasni az egyházatyákat. Ha ezt teszik – szól a fáma –, óhatatlanul felismerik a római egyház kizárólagosan igaz voltát, a mai római katolikus tanítás és az ókeresztyén atyák írásai közötti töretlen folytonosságot, továbbá a protestáns szemmel olykor furcsa, groteszk, sőt rémisztő római katolikus dogmák és gyakorlatok óegyházi legitimációját.

Ez a tanács legalább háromféle dologról tanúskodhat.

Az első lehetőség az, hogy az illető pontosan tudja: az apostoli atyák és egyházatyák írásai legfeljebb nyomokban tartalmazzák azt a típusú római katolicizmust, amelyet Trident óta – vagy még inkább napjainkban – ismerünk. Ám az  adott személy a protestánsokkal nem a Szentírás alapján akar vitatkozni, nem kíván bibliai igékkel bíbelődni, mert valószínűleg a rövidebbet húzná. Az sem kizárt, hogy abban reménykedik, hogy a régi szövegek, a tradíció és az ódon tekintélyek iránt különös vonzalmat érző, kevésbé tudatos, névleges protestánsok közül néhányan horogra akadnak.

A második lehetőség, hogy maga sem ismeri sem az apostoli atyák, sem az ókeresztyén apologéták, sem az egyházatyák írásait. Csupán egy általa tekintélynek tartott paptól, klerikustól vagy más egyházi személytől hallotta, hogy aki ezeket a műveket olvassa, az bizony – mint a himbálódzó ladik – előbb-utóbb megérkezik az egy, szent, katolikus és apostoli római egyház révébe. Ő pedig ezt a tételt mantraként ismételgeti.

A harmadik lehetőség pedig az, hogy az illető sem az óegyházi írók műveit, sem a reformátorok – Luther, Melanchthon, Zwingli, Kálvin, Béza és mások – munkáit nem ismeri. Mert ha az utóbbiakat behatóan ismerné, tudná, hogy a reformátorok az óegyház irodalmát sok esetben saját koruk római katolikus ellenfeleinél is alaposabban ismerték. Ezért is tudtak az akkoriban közkedvelt műfajnak számító disputákban rendre felülkerekedni katolikus vitapartnereiken, bizonyítva, hogy saját Szentírás- és keresztyénség-értelmezésük közelebb áll az óegyházi atyákéhoz, mint ahhoz a doktrinális „parlagfűmezőhöz”, amely a római egyházban elburjánzott, és amelyet a Tridenti zsinaton rögzítettek, majd – későbbi dogmákkal – gondosan be is betonoztak.

Az alábbi írás egyetlen, de meggyőző példán keresztül kívánja igazolni ezt a tételt.

 

*

Bevezetés: Kelemen és a korai római elsőbbség mítosza

Ha hinnénk az internet bizonyos zugaiban keringő írásoknak, akkor az apostoli atyákra valamiféle „katolikus-csaliként” kellene tekintenünk. Az ezzel kapcsolatos állítás világos: egyszerűen csak olvasd őket, elfogultság nélkül, és előbb-utóbb – szükségszerű módon – rá fogsz jönni, hogy a protestantizmus mint olyan csak egy tragikus félreértés következménye, amelynek előfeltevései valamikor Nagy Konstantin és Luther Márton közötti időben formálódtak ki. Elmondják nekünk, hogy az óegyházi atyák egyértelműen hittek a papságban mint szakrális rendben, a szentségi – keresztség általi – újjászületésben, az apostoli utódlás azon formájában, ahogyan azt Róma manapság is értelmezi, továbbá egy látható, centralizált, tévedhetetlenül megszólalni képes pápai tekintélyben. „Olvasd Kelement” – mondják – „és meglátod, hogy a pápaság csírájában már ott rejtezik a legkorábbi keresztyén szövegemlékekben.”

Túlzottan magabiztos állítás ez – és az ilyen mindig intő jel.

Amikor azonban az ember kézbe veszi Kelemen első levelét és elkezdi maga olvasni, egészen más kép rajzolódik ki előtte: nem egy egyetemes joghatóságot érvényesítő püspök, hanem egy gyülekezeti-egyházi válságra reagáló pásztori hangsúlyú levél képe; nem valamiféle proto-tridenti teológiával találkozik, hanem olyan erkölcsi és szoteriológiai kerettel, amely feltűnően otthonosan hangozna egy református szószékről hirdetve. Röviden tehát: Kelemen levelét olvasva egy olyan első századi keresztyénnel találkozunk, aki magától értetődőnek veszi a Szentírás tekintélyét, az egyházfegyelem szükséges voltát, valamint az isteni kegyelem abszolút elsődlegességét a megigazulás tekintetében.

Érthető, hogy ez feszengést kelt a modern római katolikus apologétákban. Az egyházatyák ugyanis csak addig használhatók számukra, amíg kiragadott idézetekkel szolgálnak vagy amíg szelektíven lehet őket olvasni. Kelemen pechükre nem hajlandó ehhez asszisztálni.

 

A levél apropója

Kelemen első levelének közvetlen háttere a korinthusi egyházban kialakult rendetlenség. A korinthusi gyülekezet ismét önmagának okozott problémát. Úgy tűnik, hogy bizonyos fiatalabb férfiak letették hivatalukból a szabályszerűen kinevezett presbitereket – nem tanbéli tévedés vagy erkölcsi botrány miatt, hanem irigységből és becsvágyból.

Kelemen aggodalma tehát nem elvont egyháztani kérdésekre irányul, hanem egy konkrét szakadásra. Az egyházban támadt rendetlenség – hangsúlyozza – korántsem jelentéktelen ügy; Isten által megszabott rend elleni vétség, a gőg megnyilvánulása.

Különösen arra érdemes figyelnünk, hogy mit nem tesz Kelemen. Nem fenyeget Róma általi kiközösítéssel. Nem hivatkozik valamiféle egyedülálló péteri tekintélyre. Nem állítja, hogy Rómának isteni felhatalmazás alapján joghatósága lenne Korinthus fölött. Ehelyett mit tesz? Érvel, int, figyelmeztet, kérlel, és mondanivalóját a Szentírásra alapozza. Levele erkölcsi tekintélyt feltételez, nem valamiféle jogi főhatalmat. Kelemen testvérként ír, nem uralkodóként.

Már önmagában ennek el kellene gondolkodtatnia azokat, akik későbbi, középkori kategóriákat vetítenek vissza az első századra.

 

A Szentírás közösen vallott tekintélye

Az Első Kelemen-levél egyik legfeltűnőbb vonása, hogy szinte áthatja a Szentírás. Kelemen bőségesen idézi az Ószövetséget, a legfőbb tekintélyt tulajdonítva neki. Magától értetődőnek veszi, hogy Isten üdvözítő munkája az egész történelem során egységes, Izráel történetét pedig úgy olvassa, mint amely erkölcsi és lelki tanulságokkal szolgál az egyház számára.

Kóré pusztulását a gőg okozta, Káint pedig az irigység tette tönkre. Az engedetlenség száműzetéshez vezetett. Ezek nem puszta, régmúlt időkből vett példák, hanem figyelmeztetések a jelen számára.

Kelemen az Újszövetséget is gyakran idézi, mindenekelőtt Pál apostol leveleit. Szövegében világosan felismerhetők a Római levél, valamint a Korinthusiakhoz írt levelek fordulatai és gondolatai. Ez aligha véletlen. Kelemen tudatosan lép fel úgy, mint aki az apostoli tanítás örököse és hiteles továbbadója, és mint ilyen, nem egy ettől független, önálló hagyományt kíván létrehozni.

Már önmagában ez is megkérdőjelezi azt a leegyszerűsítő római katolikus értelmezést, miszerint a Szentírás és a hagyomány párhuzamos tekintélyforrások, amelyeket később egy tévedhetetlen tanítóhivatal „hangol össze”. Kelemen nem valamilyen Szentíráson kívüli, külön átadott hagyománykincsre hivatkozik, hanem arra, ami már megíratott.

 

Megigazulás kegyelemből, amely nem tőlünk van

E ponton Kelemen sokak számára már kifejezetten kényelmetlen tanúságtevővé válik. Nézzük meg a következő részletet: „Mi is az ő akaratából lettünk kiválasztottak Jézus Krisztusban, nem mi juttattuk magunkat megigazulásra, nem saját bölcsességünk, elmésségünk, istentiszteleteink vagy szívünk megszenteltségében véghezvitt cselekedeteink folytán, hanem hit által, amely által a mindenható Isten a világ kezdetétől fogva mindenkit megigazulttá tett, akinek legyen dicsőség örökkön örökké. Ámen.”

Ennél világosabban aligha lehetne elutasítani a cselekedeteken alapuló megigazulás gondolatát. Kelemen kifejezetten tagadja, hogy az ember saját bölcsessége, értelme, kegyessége vagy akár „szíve megszenteltségében véghezvitt” cselekedetei által igazulna meg. Ha valaki a pelagianizmust az első századból származó tanúságtétellel, vagy Róma tanítását egy tizenhatodik századi hitvallásos érvvel akarná megcáfolni, aligha találhatna ennél találóbb megfogalmazást.

Figyeljük meg, mit állít Kelemen: a megigazulás hit által megy végbe, annak alapja egyedül Isten akarata. Érvénye Isten egész üdvözítő munkáján, az üdvtörténet teljességén át változatlan, és mindenestül Isten dicsőségét szolgálja. Itt nincs helye körmönfont magyarázatoknak. A szöveg egyszerűen azt mondja, amit állít.

A római katolikus apologéták gyakran Kelemen későbbi, jó cselekedetekre buzdító intelmeire hivatkozva próbálják tompítani e szakasz jelentőségét. Ez azonban fogalmi tévedés. Kelemen – Pálhoz hasonlóan – különbséget tesz megigazulás és megszentelődés között, anélkül hogy elszakítaná őket egymástól. Hit által igazulunk meg, a jó cselekedetek pedig ebből következnek. Ebben nincs semmiféle ellentmondás, ez a keresztyén tanítás alapvető rendje.

 

A jó cselekedetek: gyümölcs, nem a gyökér

Kelemen ismételten és határozott hangsúllyal buzdít szent életre. Gondolkodásában kiemelt helyet foglal el az engedelmesség, az alázat, a szeretet és az állhatatosság. Ezt a tényt is gyakran hozzák fel annak bizonyítékául, hogy az egyházatyák semmilyen értelemben nem voltak „protestánsok”.

Csakhogy ez az ellenvetés ismét a protestantizmus félreértése.

Miután Kelemen kijelentette, hogy az ember hit által, a cselekedetektől függetlenül igazul meg, rögtön felteszi a kérdést: „Mit tegyünk tehát, testvéreim? Tartsuk távol magunkat a jócselekedektől, és hagyjuk el a jót? Semmiképpen sem engedné meg az Uralkodónk, hogy ez bekövetkezzen; inkább igyekezzünk buzgón és készségesen mindenféle jócselekedeteket véghezvinni. Maga az Alkotónk, a mindenség Uralkodója is műveiben leli örömét.”

Nem véletlen, hogy mindez ismerősen hangzik számunkra. Lényegében a Római levél 6. fejezete áll előttünk, csak egy picit más megfogalmazásban. Kelemen határozottan elutasítja mind az antinomizmust, mint a legalizmust. A jó cselekedetek szükségesek, de nem a megigazulás alapjaként, hanem a kegyelemre adott helyes válaszként. Isten örömét leli népe engedelmességében – nem azért, mert ezzel kiérdemeljük jóindulatát, hanem mert az engedelmesség az ő jellemét tükrözi.

Ez bizony a megszentelődés reformátori felfogása. Egyedül a hit igazít meg, ám a megigazító hit sohasem marad egyedül. Kelemen alighanem magától értetődőnek találta volna ezt a tételt.

 

Rend, tisztség és autoritás

Kelemen valóban nagy hangsúlyt helyez az egyházi szolgálat és gyülekezeti vezetés strukturált rendjére. Szól püspökökről és diakónusokról, szabályszerűen kinevezett / beiktatott presbiterekről, valamint a tisztségviselők rendezett utódlásáról (szukcessziójáról). Ezt gyakran a később kialakult hierarchikus egyházi struktúrák bizonyítékaként hozzák fel.

Azonban Kelemen érdeklődésének középpontjában nem a tisztségek „ontológiai” értelmezése áll, hanem a rend-rendezettség. Nem érvel amellett, hogy a felszentelés eltörölhetetlen szentségi jegyet adna, és azt sem állítja, hogy a kegyelem a klerikusok keze által, ex opere operato módon áradna ki. Azt állítani, hogy e tanítás csírája vagy kezdeti formája már Kelemen írásában is fellelhető, nem egyéb, mint a történelmi források önkényes kezelése. Kelemen amellett érvel, hogy Isten nem a zűrzavar, hanem a rend Istene, és az egyháznak ezt a valóságot kell tükröznie.

A korinthusi lázadást Kelemen nem azért ítéli el, mert az sérti Róma joghatóságát, hanem mert szemben áll a keresztyéni alázattal. E fiatalabb korosztályhoz tartozó lázadók bűne a kevélység volt. A hivatalukból elmozdított presbitereket viszont hűséges szolgálatukért méltatja. A kérdés tehát mindenekelőtt erkölcsi és lelkipásztori természetű, csak másodsorban intézményi.

Kelemen ismét inkább egy, református ekkleziológiát képviselő gondolkodóra emlékeztet, mintsem egy középkori kánonjogászra.

 

Kelemen és a római értelmezés

Miért használják mégis oly gyakran Kelemennek e levelét a protestantizmus elleni érvelés eszközeként? Azért, mert a legtöbben igazából el sem olvassák.

Kiragadott idézetekkel szinte bármely ókori szövegből bármit ki lehet hozni, az összefüggő, figyelmes olvasás azonban ellenáll az efféle manipulációnak. Kelemen nem egyfajta korai pápaság képét vázolja fel, nem az érdemekre épülő szentségi rendszer mellett érvel, és nem is a reformátori megigazulástannal ellentétes teológiát képvisel. Olyan egyházat állít elénk, amely a Szentírásban gyökerezik, kegyelemből él, engedelmességre kapott elhívást, és ugyanazokkal a bűnökkel viaskodik, mint amelyek minden nemzedéket megkísértenek.

Más szóval: olyan képet tár elénk, amelyről minden további nélkül felismerhető, hogy – a szó valódi értelmében – keresztyén. Sőt, ha elfogadjuk Róma állítását, miszerint Kelemen pápa volt, akkor bizony Rómának protestáns pápája volt.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kelemen a 16. század református teológusa lett volna – nyilván nem volt az. Olyan korban élt, amikor a későbbi századok nagy teológiai vitái még fel sem merültek. Annyit azonban kétségtelenül jelent, hogy történetileg tarthatatlan az a tétel, mely szerint a protestáns teológia az őskeresztyénséggel való radikális szakítás.

 

Miért kell protestánsként egyházatyákat olvasnunk?

Manapság a protestánsok többségében ódzkodnak az egyházatyák olvasásától – egyszerűen azért, mert tartanak tőlük. Ez a félelem azonban indokolatlan és egészségtelen. Az egyházatyákat nem helyes úgy olvasnunk, mintha csupán a későbbi római katolikus tanítások előfutárai volnának. Olyan korai keresztyének ők, akik a Szentírás, a tanítás és a lelkipásztori szolgálat kérdéseivel küzdöttek, éspedig egy olyan világban, amely sok tekintetben a miénkhez hasonló volt.

Kelemen írásának olvasása nem elbizonytalanít, inkább megszilárdít protestáns meggyőződésünkben. Arra emlékeztet, hogy a hit általi megigazulás tantétele nem valamiféle reformáció-korabeli újdonság. Arra is rámutat, hogy a jó cselekedeteket a keresztyének mindig is a kegyelem gyümölcseinek tekintették. Végül pedig megtanítja számunkra, hogy az egyházi rend valóban fontos, de sohasem az evangélium kárára.

 

Befejezés: Kelemen, a protestantizmus szövetségese

Az Első Kelemen-levél a protestáns teológia számára semmiképp sem fenyegetés, sőt, inkább szövetséges. Figyelmesen olvasva nem cáfolja, hanem megerősíti a reformáció központi téziseit. Egyúttal leleplezi az internetes apologetika felszínességét és a történelem terén való tájékozatlanságot.

Az iróniát nehéz volna nem észrevenni. Azok, akik a protestánsokat az apostoli atyák / egyházatyák olvasására buzdítják, tulajdonképpen abban bíznak, hogy az atyák majd elvégzik azt, amire Róma nem volt képes. Kelemen esetében azonban éppen az ellenkezője történik: minél alaposabban és figyelmesebben olvassuk a levelét, annál nyilvánvalóbbá válik, mennyire idegenek tőle az utólag rávetített, torzító értelmezések.

A tanulság egyszerű: olvassuk az apostoli atyákat / egyházatyákat – teljes terjedelmükben és aggodalom nélkül. Az egyetemes egyház teológiai örökségének szerves részét képezik, és mint ilyen, nem sajátíthatja őket ki egyetlen egyházi közösség sem.

Ha így közelítünk hozzájuk, könnyen felismerhetjük, hogy az ősegyház hangja jóval kevésbé „római”, mint amilyennek olykor beállítják, és jóval „protestánsabb”, mint amire előzetesen számítanánk.

 

Forrás: https://westminsteratelier.substack.com/p/1st-clement-a-protestant-appraisal
Szerző: James G. Hodges