Visszafordítható a liberalizáció? A Church of England döntése és annak értékelése
2026. február 9. és 13. között került sor a Church of England, vagyis az anglikán egyház generális zsinatának ülésére. Ez az egyház azok közé tartozik, ahol a klérus soraiban azonos nemű kapcsolatban élő személyek is megtalálhatók. Sőt, 2023-ban megkezdődött az a folyamat, amely az azonos nemű párok egyházi megáldásának elfogadásához vezetett. Alig telt el egy hónap azóta, hogy hírül adták Sarah Mullaly megválasztását, aki az első női Canterburyi érsek lett. Az ő megválasztása újabb jele annak, hogy a Church of England egyre inkább a progresszív irányba mozdul el. Nem csupán női mivolta, hanem teológiai meggyőződése is sokakban azt az érzetet erősítette, hogy a helyreállás reménye végleg elveszett, és ideje elhagyni az egyházat. Ezt mutatja az is, hogy az érsekválasztás eredményeként a GAFCON bejelentette, hogy nem fogadják el a személyét és egy alternatív zsinatot hoztak létre.
A Church of England előbb említett zsinatának egyik napirendi pontja a Living in Love and Faith című dokumentum megvitatása volt. A hivatkozott irat röviden összefoglalja, hogy e kezdeményezés korábbi szakaszai során mely egyházi gyakorlatokat vizsgálták és értékelték újra. Ennek előzményéül szolgáló nyilatkozatok tették lehetővé, hogy az anglikán egyházi liturgiában azonos nemű párokért imádkozzanak (gyakorlatilag a kapcsolat megáldása történt az imádságnak nevezett gyakorlatban). A 2026-os zsinat különösen azért figyelemre méltó, mert mindhárom szavazói testület – a püspöki kar, a klérus és a laikus küldöttek – elutasította a benyújtott nyilatkozatot, jóllehet az előző három év során minden alkalommal támogatták annak korábbi változatait.
Mit jelent és mit nem jelent ez az esemény? Bár sokan szeretnék úgy értelmezni, hogy ezzel a Church of England visszafordult a konzervatív evangéliumi irányba, a valóság sajnos más képet mutat. A szavazás eredménye kettős képet tár elénk: noha a 2026-os, korábbiaknál progresszívebb állásfoglalást többséggel elutasították, a megelőző évek nyilatkozatait nem vonták vissza, sőt kifejezetten megerősítették azok további figyelembevételét és alkalmazását. Mindez azonban azt is mutatja, hogy a Church of England-ben még nem veszett el teljesen a remény. Valószínű, hogy a szavazás eredményére nagy hatással volt a február 10-én, két nappal a döntés előtt tartott előadás és vita, ahol konzervatív szolgálók nyíltan rámutattak az indítvány teológiai problémáira.
A helyzet értékelése mindezek fényében meglehetősen összetett. Többen felvetették, hogy a progresszív irányultságú küldöttek egy része is elutasította a javaslatot, mivel azt nem tartotta elég radikálisnak. Ezt a feltételezést az erősíti, hogy a zsinatot megelőző hetekben több liberális szervezet is bírálta a Living in Love and Faith indítványt annak mérsékelt, „félúton megrekedt” jellege miatt – egy olyan dokumentumról van tehát szó, amely sem a konzervatív, sem a progresszív oldalt nem tudta maga mellé állítani. Noha valóban akadtak olyan hangok, amelyek szerint a nyilatkozat nem volt kellően progresszív, ez a korábbi években önmagában mégsem szolgált indokul annak elutasítására. Valószínűbb, hogy a mostani, szokatlanul magas arányú „nem” szavazatokat – még a túlnyomórészt progresszív püspökök körében is – más tényező befolyásolta. Minden jel arra utal, hogy ez a tényező a CEEC, a konzervatív anglikánokat összefogó szervezet célzott erőfeszítéseinek eredménye, amely az elmúlt években kánonjogi úton is megtámadta a Living in Love and Faith indítványt, rámutatva arra, hogy az a Church of England doktrinális alapjainak megváltoztatását kényszerítené ki. Noha többen bírálták a nyilatkozatot annak „kevésbé progresszív” jellege miatt, a szavazás eredményét mégis sok progresszív szereplő vereségként értékelte. Ez arra utal, hogy bár akadhattak olyanok, akik az indítványt nem tartották elég radikálisnak, a Living in Love and Faith elutasításának elsődleges oka a konzervatívok következetes erőfeszítéseiben keresendő, akik sikeresen meggyőzték a klérus és a laikus képviselők bizonytalan szavazóit.
Bár az indítványt elutasították, a korábbi nyilatkozatok továbbra is érvényben maradtak, sőt a 2026. júliusi zsinat napirendjére tűzték az átdolgozott változat megvitatását és újbóli megszavazását. Mindez arra utal, hogy a püspöki kar várhatóan ismét jelentős erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében, hogy a zsinaton keresztülvigye progresszív irányultságú javaslatát. Az elutasítás tehát csupán annyit jelent, hogy az anglikán egyházban továbbra sem tarthatók olyan liturgikus szertartások, amelyek azonos nemű párok kapcsolatának megáldását célozzák. Ugyanakkor az ezekért a párokért mondott, „imádság” formájában megjelenő gyakorlat továbbra is megmaradt. A Church of England helyzete továbbra sem tekinthető kedvezőnek, hiszen számos gyakorlata mindmáig ellentétben áll a Szentírás tanításával. Ugyanakkor a februári zsinati döntés mégis reménysugárként értelmezhető, amely arra utal, hogy nem veszett el teljesen a visszatérés lehetősége Isten Igéjének igazságához.
A helyzet ismertetését követően fontos, hogy a gyakorlati következményekre is figyelmet fordítsunk. A Church of England olyan egyháznak tekinthető, amelyet az evangéliumi világ számos tagja valószínűleg már elhagyott volna, mivel sokak szemében átlépte azt a bizonyos „vörös vonalat”, amely után nehéz a visszafordulás. Ugyanakkor óvatos optimizmussal kijelenthető, hogy a Church of England még nem veszett el véglegesen: továbbra is mutatkozik esély arra, hogy az intézményt konzervatívabb irányba tereljék – hasonlóan ahhoz, ami korábban az ausztrál és a lett egyházakban történt. Noha a zsinati döntés értelmezése nem egyszerű, és a korábbi tanbeli tévedések továbbra sem lettek orvosolva, mindebből mégis az látszik, hogy a Church of England zsinatain belül elméletileg lehetséges egy konzervatív többség kialakulása. Ehhez azonban szükséges, hogy a konzervatív lelkészek és laikusok – akik valóban szívükön hordozzák egyházuk ügyét – tudatosan és aktívan bekapcsolódjanak a közegyházi döntéshozatalba, hiszen csak így állítható meg, illetve fordítható vissza a liberalizálódás folyamata. A püspöki kar a Church of England vezetésében – mint egyfajta hidrafej – szinte levághatatlannak tűnik, és rendre újabb indítványokat igyekszik elfogadtatni, amelyek az egyházat a liberalizáció, sőt teológiai tévedések / eretnekségek felé tolják. Ebben a helyzetben a konzervatív, evangéliumi gyülekezetek összefogása most először hozott kézzelfogható – bár kismértékű – eredményt: a klérus és a laikus képviselők többsége az indítvány elutasítása mellett döntött, így a püspöki kar végül a kánonjogi aggályok miatt kénytelen volt visszavonulót fújni.
Az események általános tanulságaként Magyarországon is világosan meg kell fogalmaznunk, hogy az evangéliumi lelkipásztorok és teológusok – amennyiben valóban felelősséget éreznek egyházuk jövőjéért – nem engedhetik el közegyházi szerepvállalásukat. Éppen ezen a szinten nyílik a legnagyobb lehetőség arra, hogy a progresszív irányú folyamatokat megállítsuk és visszafordítsuk. Ez pedig csakis akkor valósulhat meg, ha a biblikus gondolkodású gyülekezetek összefogva, közösen munkálkodnak azon, hogy egyházukat ismét az evangélium szilárd alapjára állítsák. Az az ekkleziológia, ami megfeledkezik a gyülekezeten kívüli egyházi életről és lemond a közegyházi felelősségről, az egyház liberalizációjának enged utat. Ennek fényében el kell hagynunk azt a szemléletet, amely szerint az evangéliumi kegyesség megélése kizárólag a helyi gyülekezeti életre korlátozódik. Aktívan részt kell vennünk abban, hogy egyházunk egészét is az evangéliumi irányba segítsük elmozdítani. A Church of England Evangelical Council tevékenysége olyan hatást váltott ki, amely korábban aligha volt elképzelhető. Az eset egyik legfontosabb tanulsága, hogy az evangéliumi szemléletű hívőknek kötelességük aktívan részt venniük a közegyházi folyamatokban, és következetesen küzdeniük kell mindenfajta tanításbeli tévedés ellen – anélkül, hogy megalkuvó kompromisszumokat kötnének. Ezt tették az Ószövetség prófétái, majd az apostolok is Krisztus megfeszítése után, és ugyanezt az utat követték a reformátorok is – egészen addig, amíg az egyházi vezetés ki nem közösítette őket.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
